Nógrád, 1967. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1967-04-30 / 101. szám

1967. április 30. vasárnap WOGB A B 7 Vasárnapi levél A színházi életről Meghívót kaptam Szolnokra, a Szigligeti Színház­tól. Arra szólított a szíves invitálás: nézném meg a társulat új bemutatóját, mely a salgótarjáni nyári vendégjátékok műsorajánlatában is helyet kapott. Olasz író műve a darab, — Salvato Cappelli, a szerző ismeretlen még nálunk, de a Kétszázezer és egy című drámájából bizonyosra vehető, hogy neve hamarosan márkává nő a színházjárók körében. Az emberi lelkiismeret bonyolult pszichózisát bontja elénk olyan történés és személyek vonulatában, mint a hirosimai bombázás és a bombázó gép legénysége. Az atom gombafelhőjében nem csupán a japán város­ka lakói semmisülnek meg kétszázezren, de fizikai­lag, vagy lelkileg azok is, akik a szörnyű parancsnak engednek. Nagyszerű előadásban, Magyarországon elsőnek ját­szotta a drámát a szolnoki színház. Nem könnyed szórakozás az est egyetlen nézőnek sem — olyan ér­telemben, hogy „művészi” igénynek tesz eleget. Aki így közelít a darabhoz és a produkcióhoz, jobb, ha otthon marad. A Kétszázezer és egy, amellett, hogy ízig-verig modern szerkesztésű mű, minden pillana­tával magasfokú idegfeszültséget teremtő és fenntar­tó, helyzeteiben nemcsak hőseit, de a nézőt is szün­telen önvizsgálatra kényszerítő, — az esemény mel­lékes és fontos motivációinak megismertetésével íté- kezésre szólító. A rendező és a művészek képességeik magaslatán jártak vállalkozásukban, nagy és nemes missziót töltöttek be a színrehozással, melyet csak üdvözölni lehetne, ha Salgótarjánban is fogadhat­nánk. Ám tulajdonképpen nem a bemutatóról kívántam most szólni, inlcább arról a beszélgetésről, melyre a premiert megelőző félóra adott alkalmat. Berényi Gábor, a színház igazgatója — ezúttal a Kétszázezer és egy kitűnő rendezője — e mondat köz­ben kínált hellyel szobájában: — Salgótarjánról nagyon jó véleménye alakult tár­sulatunknak. Rendkívül elégedett a várossal, a kö­zönséggel, az egész fogadtatással. Mi a véleményük Önöknek a színházunkról? Nem ért sem váratlanul, sem kényelmetlenül a kérdés. A Kaktusz virága és együttese valóban jó visszhangot keltett nálunk városszerte. Ezt elmon­dani hálás és ráadásul gyümölcsöző feladatnak bizo­nyult Szolnokon, mert az igazgató némi jóleső tűnő­dés után így folytatta: — Az egybehangzó, kölcsönösen kedvező vélekedés alapján azt hiszem^ hogy kezdeti kapcsolatainkat to­vább szélesíthetjük. Salgótarjánnak szüksége van színházra, s mi készen állunk ezt az igényt betölteni. Az új évadra eredetileg azt terveztük, hogy Szolno­kon még egy bérleti napot iktatunk játékrendünkbe. Ez a kedd este lett volna, de szívesen előliünk a gon­dolattól, ha Salgótarján szükségét érzi, igényli, hogy rendszere s vendégei legyünk. — Ez azt jelenti, hogy hetenként lenne előadás? — Hetenként, háromhetenként, havonta... Igény és további beszélgetés kérdése- — és persze bemuta­tóink számától függő. Lényege, hogy teljes évi mű­sorunk Salgótarján rendelkezésére áll, s természete­sen ugyanazzal a színpadi igényességgel, mint Szol­nokon. Bizonyára feltűnt a Kaktusz virágában önök­nek: még forgószinpadot is vittünk. Mi a városuk rangjához méltót szeretnénk nyújtani, salgótarjáni szerepléseinket nem puszta „üzleti” vállalkozásnak fogjuk fel, hanem komolyan ambicionáljuk a sikert, adunk városuk ítéletére, tehát vigyázunk hírnevünkre. Kár, hogy azt a gyönyörű palotát színpadilag meg­lehetős korszerűtlenül tervezték és építették meg. Ami leginkább hiányzik: a zsinórpadlás — mert a színpadi forgót pótolhatjuk. Egyebekben semmi más akadálya, hogy technikailag, művészileg teljes értékűt adjunk, s bizonyára most már megtaláljuk a megálla­podáshoz, mondhatnám: a két város kulturális szö­vetségéhez vezető utat. Ügy vélem, örvendetes hírt hoztam ezzel a salgó­tarjáni színházbarátoknak, akik kulturális életünk­nek e megoldatlan részét rendezettnek szeretnék tud­ni végre. A színház oldaláról érkező javaslat viszont csupán olyan felvetés még, ami a város; Salgótarján, a művelődési ház és nem utolsó soron a közönség pártfogásában válhat reális értékké. Általánosan tu­dott és ismert, mennyire szeszélyesen hullámzó ná­lunk — tartalmi értéktől független is — a produk­ciók látogatottsága. Erre a szeszélyre egyetlen vállal­kozás sem épülhet huzamosan. S különösen állandó jel­leggel nem. A jóhiszemű vállalkozásokat nem tehet­jük ki erkölcsi és anyagi csalódásoknak, mert előbb- ■utóbb elpártolnak tőlünk, ha mégoly fennen harsog­juk is igényeinket. A salgótarjáni művelődési ház mondhatnánk kísér­leti esztendőt zárt le ezen a tavaszon. Az eddigi tapasztalatok körülbelül elégségesek eldönteni: miből és mennyi szükséges a kulturális igények, szükség­letek betöltésére. Új terveink már erre alapozhatnak a színházi élet vonatkozásában is. A szolnoki színház ajánlkozása a kínálat terén levő eddigi gondjainkat számolja fel, ha olyan feltételt teremtünk az ajánl­kozóknak, hogy ambíciójukat ne legyen okuk meg­bánni. Az igényes színházi élet kifejlesztésére soha nem kínálkozott kedvezőbb alkalom, mint most. Bűn vol­na elszalasztani hát a pillanatnyilag legelőnyösebb le­hetőséget, s ha az igény valóban oyan mérvű, ahogy eddigi kulturális tanácskozásokból mérhető, alkalmi beszélgetésekből érződik, a hivatalos város és a mű­velődési ház bizonyára él a kínálattal, tudja a teen­lőjét. , , A nyár derekán mintegy két hétre vendegünk lesz . szolnoki színház. Nemcsak Salgótarjánnak, de több úgy helységünknek is. Izgalmas napok lesznek min­ién tekintetben. Főpróbái egy készülő közös vállal- ■.ozásnak, s gondolom, ott dől el majd végleg, élet­képesnek látszik-e a hosszabb távú együttműködés. A színház eddigi produkcióival már bizonyított ön- naga mellett. Rajtunk a sor, bebizonyítani méltók ?agyunk-e a színházra. Hogy igenis: a színházi-kultu- ális életnek Salgótarjánban sem csak otthona van, le igénylő tábora is. Barni* Tlbor MŰVÉSZ ÉS FELELŐSSÉQ E gyre többször fordul elő velem, hogy ankétokon, vitákon un. izgalmas müvekkel találkozom: a nézők, akik leülnek egy rövid beszél­getésre, nem arról számolnak be, mennyire tetszett nekik a regény vagy a film, hanem többnyire szenvedélyesen vi­tatkoznak a művel, és így nem is annyira a tetszés-nem tet­szés álláspontjai csapnak ösz- sze, hanem több történik en­nél: a mű magatartását értel­mezhetőségét figyelmeztető vagy felébresztő gesztusát bon­colgatják, — és innen teszik fel kérdéseiket Ezek a mű­vek tehát egy „kerülőúton” lesznek sikerré: a gondolatok vitáján, az elfogadás problé­máin áttörve. Ezt a vitát ki­váltó, felrázó hatást olykor je­lentősebb sikernek érzem, mint amikor az író kezét rázzák és lelkesednek egy-egy regény— film érdekes fordulataiért,— de a tegnapi focimeccsről kezde­nek beszélni. Ilyen vitákban gazdag siker volt az utóbbi időben a Hideg napok, (Ko­vács András filmje) Thurzó Gá­bor A szent c. regénye és a belőle készült darab (Az ör­dög ügyvédje), H. Bartha La­jos Kiáltás c. dokumentumjá­téka, és az Utószezon c. Fábri film. de szatirikus hangjánál, kísérletező formai megoldásá­nál fogva ide sorolnám az ugyancsak vitákat kavaró Mol- dova-regényt, a Gumikutyát is, mely nemcsak a gazdaság- irányítás reformjának gondját elemzi, hanem az átalakulás feltételeit megteremtő embe­rek pszáchológiai-etikai ké­szülődését is, — bár ezt a görbe tükör segítségével teszi. Ám, ha leszögezzük, hogy itt egy újfajta siker-típussal ál­lunk szemben, ehhez azt Is hozzá kell tennünk, hogy csak­nem mindegyik mű etikai-er­kölcsi problémát bogoz, a fe­lelősség útjait vizsgálja és a társadalmi lelkiismeret formá­lását tűzi ki céljául. A vitá­kat aztán éppen ez a kegyet­len őszinteségre törekvő, ítél­kezést követelő magatartása robbantja ki: az olvasókat, nézőket is ráébreszti a na­gyobb összefüggésekben, or­szágos gondokban való gondol­kozás felelősségére. H. Bartha egy gyilkosság társadalmi ösz- szetevőit keresi vissza. Ko­vács András az egyéni fele­lősség elaltatásának, a belső felmentés logikájának szerke­zetét kutatja az újvidéki mé­szárlás eseményeinek felkuta­tásában. az Utószezon a lelki­ismeret jelenségét közelíti meg, Thurzó a tehetetlenség felelőssegét elemzi — más és más oldalról, más és más mű­vészi eszközökkel, sőt művé­szi nívón, de ugyanaz a nagy kérdés jelentkezik ezekben a művekben. Ezek a művek mai életünk egyik legfontosabb kérdését találják el, s mivel e kérdésben egyikük sem ad egyértelmű „használati utasí­tást”. hanem a nézőre bízza, hogy maga találja meg a meg­oldást — ezért e művek hatá­sa csak vitákban, szenvedélyes gondolatcserékben forrja ki magát. Ezzel az új művészi jelen­séggel azonban felmerül egy másik, ma még keveset elem­zett probléma is: a művész társadalmi felelőssége. Ez a gond ebben az összefüggés­ben azt jelenti, hogy a mű­vész felelős közönségéért, az olvasók-nézők emberi formáló­dásáért, világnézeti horizont­juk tágulásáért, sőt ízlésük és gondolkozásuk alakulásáért. Akkor is, ha a mai ember vi­lágképét a művészetek csak részben formálják: hiszen az elsődleges formálóerő maga a társadalmi gyakorlat, az élet, mélybein helytállnak, küzde­nek, örülnek, vagy szomorú­ak. Az a József Attila-i mon­dat, hogy „ép egész népemet fogom, nem középiskolás fo­kon tanítani” — minden igaz művész vezérlője. M it jelent mindez a mű­vészi gyakorlatban? Azt, hogy a művésznek gyakran szembe kell néznie azzal, hogy mit szeretnének olvasni-látni a nézők, mert publikumát rá kell vezetni az új összefüggések, szokatlan, néha furcsának tűnő összefüg­gések átélésére, társadalmi konfliktusok meglátására és a felelősség súlyának — olykor cseppet sem kellemes — átélé­sére. Sőt: nemcsak ilyen „el­méleti” kapcsolatot kell kiépí­tenie közönségével, hanem mindezt egy lebilincselő, és vonzó műben kell a nézők-ol- vasók műélvezetének, élmé­nyének tárgyává tennie. Ez a művészi felelősség tehát több­rétegű: egyaránt jelenti az il­lúziókkal való leszámolást, a régi ízlésnormák és romanti­kus fordulatok lassú türelmes átépítését, és a valóság ma­gas művészi hatásfokú felfede­zését. De hol van itt a felelősség mozzanata? Ott, hogy ebben a munkában a művésznek leg­többször fehér foltokat kell meghódítania, és itt az össz- politókai fejlődés áttekintésé­nek. a közéleti jártasságnak éppúgy részévé kell válnia al­kotómunkájának, mint a kö­zönség befogadóképességét, fo­gékonyságát. érdeklődését ér­zékelő képességének. A mű­vész nemcsak kérdéseket tesz fel, hanem jelzi, olvasójából „provokálja” a válaszokat is. Tehát nem felelőtlenül csak kérdez, hanem a közvélemény formálójaként befolyásol is, és ennyiben részese a jövő társa­dalmi-emberi formálásának is. A Húsz óra, vagy a Hideg na­pok azért jelentettek szintézist, mert ez a sokoldalú művészi felelősség volt az alkotómunka kerete: a felfedezés értékeit az emelte, hogy az új ízlésnor­mák alakításának gesztusa ezekben a művekben harmo­nikus egységre talált egy új valóság-mozzanat felelősség- teljes felfedezésével. Művészeink érzik, hogy e két probléma — az alkotó fe­lelőssége közönségéért, és a jö­vő formálódásáért — összetar­tozik: ebben látom a jelenle­gi művészi sikerek legfonto­sabb közös jellemzőjét. Ez a művészi magatartás segítette világra ezeket a sikeres alko­tásokat. A kérdés mégis mint­ha kevesebb súlyt, jelentőséget kapna a kritikai-művészi köz­életben: az utóbbi két—három évben — tehát amikor az új alkotások ezekkel az alkotói gondokkal jelentkeztek — a kritika mintha szégyenlősen kitérne a probléma elvi-etikai, vagy művészetpolitikai elem­zése elől. Mintha a kritikus úgy érezné, hogy a művész társadalmi felelősségéről szól­ni dogmatikus ízű lenne, s nem veszi észre, hogy ez a húzódozás csupán annak a je­lenségnek egyik tünete, mely a felelősség vállalását általá­ban sem tartja kényelmes do­lognak. Bár a művészet társa­dalmi hivatásáról szóló Elmé­leti Munkaközösségi dokumen­tumban, valamint IX. párt- kongresszus művészetekkel foglalkozó vitáiban többször is felmerült a probléma, a kritikai közélet lassabban éb­red a kérdés fontosságára, s nem érez rá arra a sajátságra, hogy itt mai művészi fejlődé­sünk egyik döntően új jelen­ségéről és a továbbhaladás egyik alapvető kérdéséről van szó. D e hol van itt a problé­ma? — kérdezhetnék, hiszen egy sor jó mű született, kialakulóban van egy új művészi magatartás, — legfeljebb a kritika maradt le erről a fejlődésről, — de ez a művekhez képest, mégiscsak másodlagos szempont. A kér­dezőnek sok tekintetben igaza van, a dolog mégsem ilyen egyszerű. A probléma másik oldala ugyanis úgy fest, hogy e jelentős előretörés mellett, nem alakult ki megfelelő, áramlatot teremtő közhangu­lat. Egy ilyen új művészi tö­rekvésnek csak akkor van hordereje, kifutása, távlata, sőt áttörési lehetősége, ha egy széles irodalmi-művészi derék­had mélyíti el az általa kiala­kított hídfőállást, ha az élcso­port előrefutó ekjét támogatni tudja az összfejlődés, a művé­szi közhangulat, az áramlatot alakító közízlés. Másszóval: nem vettük még észre, hogy itt egy új fejlő­dés-szakasszal van dolgunk, mely más kritikai magatar­tást igényéi: közvéleményt kellene eme új csomópont köré teremteni. Jelenleg még előfordul, hogy éppen ezek­nek a kitűnő műveknek ár­nyékában élhet tovább a mű­vészi felelősséget közönyöseit kezelő magatartás. Valahogy azzal a logikával, hogy ha egyszer már megszületett pl a Hideg napok társadalmi fe­lelősséget boncoló, elmélyült szintézise, akkor már megoldó­dott ez a feladat, és kevésbé fe­lelős alkotásokon, a közönség igényeit alacsonyabb szinten kielégítő művekben lehet már gondolkozni. Hogy a példánál maradjunk: egy évvel ezelőtt egy filmes vitán mondta va­laki, nyilván tréfálkozva és dicsérő szándékkal, hogy » Hideg napok és a Szegényle­gények szintézise után joga van már a filmművészetnek a megtorpanásra. Azóta el­telt egy év, és ma már lát­szik ennek a gondolatnak árnyoldala: kissé lelassult, el­szürkült a lendület, mely ak­kor ezeket a műveket fel­színre dobta. Lelassult, mert nem alakult ki körölöttünk tartó, segítő áramlat, művé­szi irányzatot teremtő köz­hangulat, hanem ki-ki a ma­ga posztján úgy érezte, hogy sikerült egy csúcshoz érni, s ezért könnyebb fajsúlyú vállalkozásokat kell e nehéz fajsúlyú művek mellé állíta­ni. V agyis: a művész fele­lőssége elképzelhetetlen a művészi közélet fele­lőssége nélkül: ezt a közéleti hangulatot, belső „pezsgést” kellene tovább élesztenünk, hogy ez a most jelentkező új és életképes irányzat valósá­gos művészi szintézishez, a művészi felelősség reneszán­szához vezethessen. Ahnási Miklós A bábszínház a vidékért Uj iskola Balassagyarmaton Az Állami Bábszínház érté­kelte vidéki vendégszereplé­seit. Szervező titkáraink tájé- kozitatása szerint több helyen, köztük Nógrádiban is elhang­zott olyan igény, hogy peda­gógusok és diákok a budapesti amyaszínház nagyméretű báb­előadásait is szeretnék látni. E produkciókat azonban el­sősorban technikai okok miaitt (több díszlet, nagyszínházi ha­tásvilágítás, élőzenekar stb.) „tájra vinni” nem nem tudja a színház. Ezért az intézmény vezetősége elhatározta, hogy május hónapban alkalmat ad a vidéki közönségnek buda­pesti tanulmányi kirándulás kapcsán is reprezentatív báb­darabok megtekintésére a székhelyi épületben. Bemutat­ják például Ráitonyi Róbert fellépésével a Gulliver Lili- putban című darabot és Petőfi Sándor János vitéz-ének báb- színpadi változatát, előbbit május 9-től 12-ig, utóbb1't 16- tói 19-ig. Az iskolaigazgatók érkezésüket a bábszínház igaz gatóságának jelenthetik be (Budapest, VI. Népköztársaság útja 69). Szeptember elsején adják át rendeltetésének a balassagyarmati Mezőgazdasági Sficak- umkásképző Iskolát. Az új iskolában négy lauterem, kémiai előadó cs ifjúsági szoba áll ■ajd a tanulók rendelkezésére. Remélhetőleg a Tanácsi Építőipari Vállalat átórzi a ba­lassagyarmati tanárok és szakmunkástanulók nehéz helyzetét, s határidőre befejezi az építkezést (Foto: Koppány György)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents