Nógrád, 1967. március (23. évfolyam, 51-76. szám)

1967-03-19 / 67. szám

8

KOCHAB

TW5T mArcSw» 19.

Eötvös Károly:*

A NAGY PER...

Igazi botrány csak egyetlenegy fordult elő a tárgyalás egész tartama alatt.

ózeyfferth Ede királyi főügyészi helyettesen, a közvád képviselőjén már a tárgyalás alatt észre lehetett venni, hogy ő nem hisz a vádban, s mihelyt a tárgyalás sorrendje megengedi: elejti azt. A közönségnek zsidóüldöző hevesebb, szenvedélyesebb része e miatt mély gyűlöletet jáplált ellene. Különösen Önody Géza, a megyének egykori szolga- bírája, s most a megye egyik kerületének országgyűlési képviselője. Eszlári lakos és bérlő, a vizsgálóbírónak a vizsgádat alatt egyik benső bizalmasa. Köztudomású volt, hogy a zsidóellenes országos mozgalomnak ő volt egyik vezetője.

Önody Géza a tárgyalás harmincegyedik napján, július 19- én, Szeyfferth Ede főügyészt a törvényszéki teremhez vezető lépcsőn, tehát a bíróság helyiségében, személyesen megtámadta. súlyosan sértő szavakkal illette, s botjával is megfenyegette. S nyíltan kijelentett szavai szerint azért, hogy hivatalos kötelességének gyakorlatában őt megzavarja.

Súlyos eset volt, nagy feltűnést keltett, beleütközött a büntető törvénybe is. Szeyf- ferthet mindenki nemes férfiúnak, s buzgó és derék tisztviselőnek ismerte, nyomban illetékes jelentés ment róla kormányhoz, bírósághoz, zajt ütött belőle a sajtó is.

A kormány a vármegye főispánját táviratban utasította a megfelelő óvintézkedések megtételére. A főispán átírt a bírósághoz, s átiratát a július 20-i tárgyaláson olvasta föl az elnök.

Az átirat így szólt:

„A kormánytól nyert utasítás folytán azt, ki’ a bíróságot, vádlót vagy védőket megfélemlíteni megkísértené, bárki legyen, minden kivétel nélkül hatalommal fogom ártalmatlanná tenni.”

Tudomásul vettük. Jól van. Erős szó az átirat, de mégis csak szó. Több botrány nem történt ugyan, de az a botrány mégis megtörtént annyira, hogy a közvádló, az államnak az a magas állású igazságügyi képviselője még se kapott elégtételt, a jogrend megsértése még se vont maga után megtorlást, s aki a jogrendet megzavarta, annak meg se görbült még hajaszála se. De hát akkor olyan világ volt. A zsidók ellen, s a zsidók jogainak őrzői ellen akkor büntetlenül lehetett véteni.

De most már a főispán átirata után futó tűzként terjedt el a hír, hogy a védők se mentsenek, az ő személyük biztonsága is kétséges, őket is fogják bántani.

E hírnek nem volt igaza.

Három védő társam: Funták, Friedmann és Székely ellen éppen nem volt semmi ingerültség. Mind a háromnak egyénisége inkább engesztelő, mint izgató.

Heumann Nyíregyházán lakott, s a társadalom őt valláskülönbség nélkül kedvelte korábban. Talán éppen ezért támadt ellene némi ingerültség. Miért védi a zsidókat? Tőle mint zsidótól is megvárták volna, — így okoskodtak — hogy álijon félre, s engedjen szabad utat az ügy lefolyásának. A balgatag közönség azt hitte, hogy a védelem csak az igazság kiderítését akadályozza.

Igazság!

Mi volt akkor az igazság?

Az ország egyik legelső államférfiknak komoly szemrehányást tettem, miért nem emeli föl szavát a zsidóság ellen oly fenyegető szenvedéllyel űzött izgatás csillapítására?

— Hát belenyúljak az igazságszolgáltatásba? Hát zsidót má- ' ’'essen fölakasztani?

Ezt felelte. Pedig egyébként a legnemesebb és világosabb

lelkek közé tartozott.

•

Miben láthatta akkor a fölizgatott tömeg az igazságot?

— Föl kell akasztani a zsidókat!

Heumannban keményen ellenálló hősi szellem lakott, soha se maradt adós a felelettel. S az izgatókat megfelelő vastag szavakkal jellemezte. Szavait széthordták, túlozva, ferdítve elterjesztették. E miatt támadt megyéjében ellene némi ingerültség. De a vármegye előkelői közt hatalmas barátai akadtak. S mert a város lakossága jó embernek ismerte, bizony a tömegtől se tarthatott

őszintén meg kell vallanom: a legnagyobb ingerültség ellenem^ volt. Az úgynevezett népszerűtlenség az én nevemet és alakomat vette körül legjobban. így mondták sokan nekem is, így beszélték országszerte, s így írták naponként a hírlapok.

Sok érthetetlen dolog van a világon. Valóban a logika törvényei a tömeg gondolkozásában és szenvedélyében nem a legerősebb, nem a leghatalmasabb törvények.

Engem okolt, s engem kárhoztatott a tömeg azért, hogy a vérvád szétfoszlott, s a vádlottak megmenekültek. Pedig nem én voltam a bíróság, akinek hatalmában állott őket elítélni vagy fölmenteni. S az ország mind a három fokú bírósága egymás után egybehangzóan ártatlanoknak találta őket, holott a másod-, és harmadfokú bíróság elhatározására egyáltalán semmi befolyásom nem lehetett.

A szenvedélyes gyűlölködés nem fontolgat. Jelszó kell neki és áldozat. A zsidókat nem tudta, a bíróságot nem akarta áldozatul nyerni: tehát ellenem intézte rohamait.

Nem törődtem vele. A népszerűség nagy kincs sok nemes öröm forrása. Gyakran nem is lehet könnyű szerrel eljutni hozzá. Gyakran csak a halál után támad föl, amikor nem sokkal ér többet, mint a sírhalmon tenyésző virág annak, aki a sírban nyugszik. A népszerűség iránt soha se voltam érzéketlen.

De vagy gyönge vagy hitvány lélek az, aki a népszerűséget célnak tekinti. Művelt társadalomban, s szabadsághoz szokott államban a népszerűség óriási erő és hatalom — de csak eszköznek a közérdek becsületes szolgálatára. Aki nem erre használja, hanem önző célokra vagy hivalkodásra: az súlyosan vét nemzete ellen s működése nemcsak káros, hanem gyakran utálatos is.

Egyetlen percem se volt az életben, amikor féltem volna a népszerűtlenségtől. Éreztem, hogy fajomnak hű és igaz példánya vagyok. Éreztem, hogy az irodalom és a közélet terén érdemes munkát végezni elég erőm van. Bíztam magamhoz, hogy ily munkára mindig lesz bennem elég buz- góság Hát bizonyára visszatér hozzám a szükséges népszerűség, ha most elfordul is tőlem.

Egyébiránt messze tőlem sohase távozott el. Időnkint hátat fordított, de közelemben maradt, hogy ha kell. kéznél legyen.

A nagy perben pedig igazam van.

Hiszen vádlottakat védek. akik szenvednek. Védem őket szabadon, nyilvánosan, bíróság előtt, az alkotmányos jog korlátái közt, s e jog pajzsa alatt. Az ily védelem még sikkor is szent és tiszteletreméltó, ha a vádlottak igazán bűnösök.

De akiket én védek, azok ártatlanok, s ok nélkül szenvednek súlyos üldözést. A bírói elfogultság áldozatai ők.

Ez a meggyőződésem. S e meggyőződésem sok megfigyelésnek, bő élettapasztalatnak, s erős megfontolásnak eredménye. Kötelességem, de jogom is e mellett rendületlenül álla- ni.

Mind igaz ez, s gyakran előforduló rendes, megszokott bűnperben meleg elismerés kísérné nagy munkámat. Am ez a per rendkívüli.

Nem bötetőjogi per ez, bármennyire beleszorítják is a bírói eljárás keretébe, s bármiként földíszítik is a perjog cafrangjaival. Annak a tizenöt eszlári vádlottnak valóban semmi szüksége sem volt arra, hogy Sarf Móricz és Matej Ig- nácz ostobaságai ellen éppen én védjem meg őket Elvégezhette volna e munkát az ország három—négyezer ügyvédjének mindegyike. Ha ez a per mindennapi megszokott per lett volna.

A vérvád szörnyű alakja állt a világ előtt!

Mi az a vérvád voltaképpen?

Minden történetalkotó fajnak más a vallása. Még a keresztyén vallás is más, meg más a nagy emberfajok és a nagy nemzetek szerint A fajok és a vallások is türelmetlenek egymás iránt A tömegek míveltsége a legmíveltebb nemzeteknél se jutott még el bölcseleti magasságra és tisztaságra. A tömegek faji és vallási türelmetlensége időnként annyira feszült hogy megkívánja a harcot. A zsidó más faj és más vallás. Hadat üzennek neki. A hadüzenet egyik

ősi megszokott alakja a vérvád. Ezeréves alakja, s a babonás hit által megszentelt alakja.

Előáll a harc. Művelt korunk szelidebb módszerével, de azért könyörületlen szenvedélyével folyik a harc. A harcba belevegyül az önzés, az életnek a munka és siker versenyéből fakadó gyűlölködése, s a politikai cselszövénye is. Valami véletlenség belekeveredik a harcba, s annak perjogi, bírósági alakot ad.

De per ez már ennélfogva?

Dehogy per. Csak az alakja az. A régi harc az, a fajok és a vallások egymásközti feszengésének harca. Amelyben az emberszeretetnek és tiszta elmének kell szembeszállani a tömegek babonájával és szenvedélyével. A bíróság a bajvívó tér, a védelem képviseli az emberszere te tét és tiszta el mét. A cél a babonának és szenvedélynek legyőzése.

Kezdettől fogva így ismertem föl szerepemet e nagy perben.

De éppen ezért kezdettől fogva mindig lehetőnek tartottam, hogy akadnak izgatók, akik botrányt készítenek ellenem, s ha a hírlapok csúf rágalmai és gyanúsításai ártal mamra nem lehetnek, utoljára a személyes támadástól se riadnak vissza, s merényletekre is készen lesznek. S a végtárgyalás alatt erre csak Nyíregyházán lehet alkalom.

Ennek elejét kellett venni. Saját érdekemben is, de az ügy érdekében is.

Musté János: Történelmünk

SALGÓI NAGY ISTVÁN:

Esti város

Szunnyadt fények gyülekeztek a zsibbadt utcákon végig, — a lomha köd fátyollá festi a tért, a beteg fán tor-táncot jár a fodros szél. A város fáradt, sárga fogait öblíti, hisz mára befejezte a csattogást. Néhány foga rág álmosan ugyan,

— az utcán az utolsó jármű suhan.

A város kérdést tesz fel az égnek: vájjon milyen holnapra ébreszti?

Az ugyan nem válaszol készakarva, így a kérdőt gondolkodásra készteti. Most erősen, mélyen gondolkodik, szívverése ritkán, de kihagy, a döntés már fönn megszületett: az ég felizzott, mily szépen virrad!

E'ekete hajú, duzzadt aj- 1 kú, csintalan mosoly ú és fürge mozgású leány állta utómat a tervezőintézet folyosóján.

— Kit keres? — kérdezte,

mint aki azt hiszi, hogy őt keresem és tisztességtelenek a szándékaim.

— Köcsöge Alfonz csoport- vezetőt — mondtam zordon komorsággal, hogy lecsillapítsam pajkosságát.

— Köcsögét? — kacagott harsányan. — Majd a fizetési napon. Magát hogy hívják?

Zavaromban megbiceen tettem fejemet és bemutatkoztam. Erre ő kezet nyújtott és Bokáig szorongatta jobbomat.

— Klárika vagyok —mondta — Miért keresi Köcsögét?

— Bizalmas ügy. Lilikemre kötötték, hogy csak a csoportvezetővel beszélhetem meg.

— Nehéz lesz. Köcsöge nem jár be. Talán a helyettese.

— Nem. Az nem jó — .szabadkoztam. — De micsoda ez a Köcsöge, hogy csak fizetés napon jár be? Talán futballista? Nem találkoztam még ezzel a névvel.

— Nem focista — kacagott Klárika — Festőművész. Már hatodik hónapja alkotási szabadságon van...

Lakos György:

Mini-regény

• 125 esztendeje született Eötvös Károly, író, újságíró és politikus, aki a tlszaeszlárt zsidóellenes vérvád-perben az ártatlanok védője volt. A per anyagát nagysikerű háromkötetes művében adta közre, amelyből a lenti részletet közöljük.

Szűk sikátorokon, a hegyek falába vájt pincék fölött kanyargó ösvényen, foghíjas lépcsőkön jutottam el a villáig, amelyet Köcsöge Alfonz a tanácstól kapott aiándékba. Az emeleti részről messzire vetítették az alkony lilás fényeit a műterem üvegfalai. Alattam, a völgy mélyén, gyerekeik rikácsoltak: élvezték az első kellemes tavaszi napot. A villa kerítésénél már kidugták első hajtásaikat a füvek és kedvtelve szakítottam le egy üde, mélylila ibolyács- kát.

Mindezt ösztönszerűen, a megszokás hatásaként cselekedtem. mert gondolataimat a művész kötötte le. Imádom a festményeket, s ezért némi szégyen szorongatta szívemet, hogy Köcsöge Alfonz nevével még nem találkoztam, noha fél évtizede egy városban élünk.

j Középkorú, de még bájait I kellető nő nyitott ajtót 1 — Kihez van szerencsém?

— kérdezte és szemérmesen fülig pirult. — Talán az újsághirdetésbe, amely a múlt vasárnap jelent meg „Nyárvégi boldogság” jeligére?

— Nem. kérem. Képet szeretnék vásárolni.

— Képet? — tolultak ráncok a homlokára. — Miféle képet?

— Köcsöge művész űr festményeiből ...

— Azt vele tessék megbeszélni.

— Hiszen azt szeretném.

— Tehát nem a „Nyárvégi boldogság” jeligére?

— Nem, asszonyom. Műpártoló vagyok.

— Akikor jöjjön két hét múlva.

Dühösen csapta be a drótfonatú, vasvázas kerti kaput utánam.

A völgyben egy ideig a focizó fiúkat figyeltem. Egyszeresek könnyű kéz simult vállaltira.

— Hát maga hol jár erre?

— Köcsögét kerestem — mondtam önkéntelen és fejemet hátra fordítottam.

Klárika a száját nyaldosta, mint egy gusztusos kis pincsi kutya.

— Nincs itthon. Valamelyik művésztelepen alkot. Na szia! Még el találok késni a moziból.

Még sokáig bámultam a sötétbe vesző villát a hegyen.

Már a kankalinok, boglárkák. szellőrózsák és hunyorok is kibontották virágaikat, s a gyertyánosban ki bökte magános virágait a földhöz lapuló kopotnyak. A hegyorom felől közelítettem meg a Köcsöge- villát.

A villa fölötti tisztáson éppen a bíboros árnyalatú ]ed- nekből szedtem csokrot, amikor hátborzongató női hang hasított a levegőbe.

— Ismerős erre? ... Nem tudja, hol van a tulajdonos?

Izgatott, nyugtalan kedélyű, csont-bőr vékonyságú asszony

állt a tisztás aljában. Ízléses, új ruhája lig-lógott rajta és így elegáns madárijesztőnek tetszett.

— Én is a festőművész elv- társat keresem — mondtam.

— Festőművész! — legyintett kicsinylően, s kifejezően köpött is hozzá. — Életében nem festett még képet Mindenki beszedi neki ezt a maszlagot.

— Node, asszonyom I

— Nékem mondja!? Tizenöt évig voltam a felesége.

Együtt ereszkedtünk le a kőlépcsőn, a pincék fölött az ösvényen. Az egyik bérház ablakából csengő leányhang köszönt rám.- Elbúcsúztam az izgága csontkollekciótól és az ablak alá álltam, mint Rómeó.

— Sikerült megtalálni? — kérdezte Klárika.

— Ó, dehogy. Üres a ház

— mondtam és óvatosan megkérdeztem. — Ismeri ezt az asszonyt?

— A Köcsöge első felesége. Állítólag hiányzók egy kereke.

•

Véletlenül tudtam meg egy csapos-leánytól, hogy Köcsöge a tlszaparti művésztelepen alkotja élete főművét.

— Minden nap ír nékem — mesélte a leány. — Ha készen lesz a hatalmas vászon, elvesz engem feleségül. Már minden megtakarított pénzecskémet elküldtem, hogy ne legyenek szegénykének kicsinyes anyagi gondjai... Az ér. érdekem is, hogy előbb elkészüljön a mű.

Elhatároztam, hogy felkeresem Köcsöge Alfonzot a ml- vésztelepen és bejelentem igényemet élete főművére. Ügyis régien gondot okoz, hogy mire költsem azt a nyolcvanezer forintot, amit a lottón nyertem. (Hivatalos ügyemről ugyanis már teljesen lemondtam!)

Éppen a mozi előtt jártam, amikor megfogant bennem a gondolat. A moziból nagy tömegben áramlott kifelé a nézősereg. Egy virgonc fekete

leány nagy sietségében csaknem feldöntött.

— Jajj! — mondta Klárika — Csak nem léptem a lábára?

— Semmi se történt —tiltakoztam, miközben élénken maszíroztam vesémet, amelyet könyökével behorpasztott. S meggyőző magyarázatként elmeséltem: éppen azon elmélkedtem, hogy felkeresem Köcsögét.

— Képes lenne kétszáz kilométert utazni utána?

— Érdekel az ügy — mondtam.

Klárika kacagott

— Valóban beszélik a kartársak is, hogy még ők se látták Köcsöge egyetlen müvét sem — bizalmasan a fülemhez hajolt. — Állítólag a tervező- irodában is kétbalkezes.

A művésztelepen fiatal festő-süvöl vény fogadott.

— Fogalmam sincs, hogy mit alkot Köcsöge mester — mondta. — Egész nap napfür- dőzik. Éjjel úgy horkol, hogy a hetedik szobában sem tudnak aludni, ö azt állítja, hogy egyelőre vázlatokat készít. De hogy hol és hogyan, az rejtély.

A parti homokon találtam meg. Vörösre égett hasáról egy csiricsáréba öltözött művésznő hajtogatta a legyeket. A művésznő állandó tartozéknak Látszott, az ifjú festő valószínűleg tapintatból nem emlegette.

— Megvenném a készülő képét, mester — mondtam.

Élénken fölült és egy kar- mozduíattal féLretessékelte a nőt.

— Ha tizenötezret kifizet előre, akkor tíz nap alatt elkészül — igyekezett kedvembe járni.

Klárika az állomáson várt.

— Éli világát — meséltem, — A képre meg minden áron előleget akart.

— Remélhetőleg nem adott neki.

— Klárika édes. hát Palinak

néz!?

Megigazította a nyakkendőmet és megsimogatta az arcomat.

[Iát így vettem el felesé. xx gül Klárikát, a terve-