Nógrád, 1967. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-19 / 43. szám

R pflflB* n Ifi KÁTAV ANTAL: Nem -oh levél sem „poste restante”, sem „post festa”, a szállítógépek ma bombát hordanak és szerpentint és konfettit — tonnaszám, csak levél nem érkezett ma délután sem „postán maradó”, sem „finnepek után” jelzésű, mert álmaink is összeomlanak, s a gépek újra bombát hordanak. Pedig választ is írnék, kedves, ezerszer annyit, amennyit egy levél kibír, hisz alig múlt el nap, s tizenhatan csak tizenkét órát éltek belőle át, mert zuhant a gép. s későn bontottak ernyőt. Tudod, ilyenkor eszét veszti az ember! Írhatnék választ, lásd, kedves, ezerszer. El kéne mondani még, hogy szeretlek, soha nem ismert vágyak égnek ma bennem, azt hiszem lázas vagyok ma Betty! Vagy őrült? A gép törzsét öleltem tegnap is át, s agyam vadul dobolt, s káromkodtam, mint tébolyult eretnek. El kéne mondani még, hogy szeretlek! De nemsokára, kedves, újra látlak, hisz hét nap múlva már mindez lejár, s az elmulasztott nászút... „Asszonyom! Bocsásson meg, hogy már én folytatom, s titkát megosztom, de Bili szegény... Nem fájt neki, tudom. A szenvedők kiáltnak, s ő suttogott csak: Betty, Betty, látlak...!” POLNER ZOLTÁN: Vietnam Elpusztulnak a fák, tébolyult rizsfőldek kiáltoznak a hajnali napban. Az anyák sötét árnyéka lángol a szélben de a dzsungel kipusztíthatatlan. A tűz dögvészét feltámasztja az éjjel, zokogás támad lázas szavakban és beszakad az ég, a völgyek felrobbannak de a dzsungel kipusztíthatatlan. Fekete föld vérzik a halottak ajkán az élők könnyig gyászban, haragban. A szülőföld súlyos, fehér zászlói égnek de a dzsungel kipusztíthatatlan. A dzsungel ez az ősi, vad kiáltás ez a szabadsághoz szokott tenger, ez a forró szívdobogás a végső harcig Vietnam, dzsungeled minden embert REflEKTORFÉIWBEN Frigyes Kossuth-díjas filmrendező Bán Hatvanötödik születésnap­ján, filmművészi munkásságá­nak 45. évfordulóján Kiváló Művész címmel tüntették kj Bán Frigyest, akinek Büdösviz című filmjét varoson és falun egyidejűleg játsszák a mozik szerte az országban. Gazdag életpályájáról beszél most a művész kiapadhatatlan bőség­gel. — Hároméves koromban parádéskocsis akartam lenni, s azt is tudom miért: vonzott a szép pitykés ruhájuk, meg a lovak Kamasz fiúként is a vándorcirkusz lovai körül őgyelegtem, aztán beiratkoz­tam a hadapródiskolába me gint csak az egyenruha ked­véért. — A történetem — szeren­csére — megakadályozta, hogy katona legyek: a hábo­rú szülővárosomból. Kassáról Pestre sodort, ahol a néma­filmgyártás éppen virágkorát élte. A honi, de különöskép­pen a tömegesen behozott amerikai némafilmekben fel­leltem azt a monumentalitást, s csillogást, mely mindig ha­tott rám. Érdekelt a film, s bár1 korántsem oly tudatosan választottam pályát, nvnt egy mai fiatal, megéheztem, hogy nekem ezt kell csinálnom. A véletlen hozott össze Dési Alfréddal, a némafilm koro­názatlan királyával, kinek ta­nítványa és assz’s/tense let tem. Azután a huszas évek derekán „lerobbant”, szó sze­rint megszűnt a filmgyártás Magyarországon, hogy később, 1931-ben hangosfilmként a Kék angyallal és a Hyppolita lakájjal éledjen újjá. De rám akkor még az alkalmi munká­ból tengődés nyomorúságos évei vártak. Voltam írnok, könyvügynök, cfmfró, majd a kassai színháznál színész. Innen kerültem vissza újból a film­gyártásba. de mirid(nt elö’r*] kellett kezdenem: ismerked­tem a hangosfilm techniká­jával. a csapóval, a nangkeve­réssel. beültem a vagószobáoa, hogy megtanuljak vágni, az­tán asszisztáltam, s állítólag jól, mert a vege felé már töb­bet fizettek nekem aZ asszisz­tenciáért, mint némelyik film­rendezőnek. Igen, bizonyára ebben az időszakban az önkéntesen és lelkesen vállalt másudszori ta­nul óévei ben gvökerezik az. hogy ma Bán Frigyes a film­szakma egyik legfortélyosabb értője, a maga koncepcióját a legapróbb részletekben is ér­vényesítő, százfelé figyelő, mindent összehangolni tudó, elegánsan nagystílű filmrende­ző. Közel három tucat filmet rendezett, s már a felszaba­dulás előtt is hozott haza nemzetközi díjakat, Velencé­ből. Baselből. És az ő nevéhez fűződik az államosított ma­gyar filmgyártás első alkotá­sa, a feledhetetlen és bizonyos értelemben felülmúlhatatlan Talpalatnyi föld. — Én magam legalábbis so­sem fogom már felülmúlni azt a filmet, amelyet 1948- ban rendeztem Szabó Pál re­gényéből. Az valami egészen különös, egyszeri lehetőség volt, hogy elmondjak min­dent, amit addig gyűjtögettem magamban. Nem akarok hl­szerénykedni: azó*a is voltak sikereim, és van a harmánc- egynéhány filmből olyan, ame­lyet kilváltképp szeretek, & minden kockáját ma is így csinálnám. Ilyen például a Semmelweiss Apáthi Imre fő­szereplésével, hiszen ő alka­tában hasonlít a Semmel- weissre, játékával pedig való­sággal azzá vált. A Rákóczi hadnagyáért Kossuth-díjat kaptam, a Szegény gazdagok meg itthon is milliós nézőkö­zönséget vonzott, a Szovjet­unióban pedig a látogatottsá­gi ranglista élén áll 32 mil­lió nézővéL — Egyéniségemből, pályafu­tásomból következően nagyon kedvelem a kosztümös, törté­nelmi filmeket, a nagy magyar klasszikusok filmrevitelét. Tanúskodik erről A császár parancsára és a Szent Péter esernyője, s az is, hogy legdé- delgetettebb tervem az Egri csil­lagok, vagy a Láthatatlan em­ber megfilmesítése. Igaz. in­kább álamnak kell neveznem ezt, hiszen mindkettő túlontúl költséges vállalkozás lenne. És már sorolja is fejből hogy hány ezres sereggel ost- omolta Szulejmán Eger várát, hány lovas, hány gyalogos •olt ott, és mennyi statiszta ellene ahhoz, hogy ezt a tö- neget kellően érzékeltesse. — Annak idején Révai Jó- ■sef — kinek nagy tisztelője •oltam — felvetette nekem 'gy Dózsa film rendezésének gondolatát Ám a tizenkét— '.zennégymilliós költségvetés 'kkor, 1950 táján, megvalósít­hatatlanná tette. — Most egészen más dolog "oglalkoztat, hosszú évek óta. A saját munkámról, pályám­ról, válságaimról szerettem volna már régóta elmondani valamit amikor megtudtam, hogy Fellini megtette ezt'a 8 és félben és a mi Gertler Viktorunk is hasonlóra vállal­kozott az És akkor a pasas.. ban. Ez persze megtorpan tott kissé és még azóta sem tisz­tult le bennem a dolog, de úgy érzem, egyik ember ön­vallomása nem pótolhatja « másikét, melyet valami belső erő kényszerít ki belőle. Ta­lán még megtalálom a mód­ját hogy ebben a keretben tudjak én is újat mondani... Zilahi Judit Solymár JAxarf: LOMOK A PADLÁSON A z autóban négyen ül­tek. Elől, a volán mellett, a sógor, mel­lette a sógorasszony. Hátul, Nóri és Dezső, a má­sik házaspár. A kocsi a Mát- x-a kanyargós útjait járta. A Dezső falujába igyekeztek. 1967. január huszonkilencedi- ke volt. Adél napja és vasár­nap. Az évszakhoz képest szokatlanul enyhe, igazi ki­ránduló idő. Az út ízáraz, csak két oldalán olvadoztak a hóekével korábban félretúrt és megjegesedett kupacok. A kirándulás célja zsák­mányszerzés volt. A sógort ugyanis elkapta a divathóbort. Gyűjtötte a régi órákat, mo­zsarakat, falitányérokat, lám­pákat, mángorlókat, öreg bú­torokat s mindazokat a hasz­nálatból kiment tárgyakat, amelyektől az egyforma gyen­gelábon álló, modern búto­rok között élő városiak az otthonuk meghittségének, va­rázsának felidézését remélik. A sógor, a sógorasszony és Nóri is született pestiek vol­tak. Dezső egy hármashatár- hegyi közös vasárnapi ebéden szólta el magát, hogy a palóc rok^nc-ii* padlásán bizonyára bő\ lehetne találni efféle öreg -acatokat. és a bejelen­téstő' lázba jött a sógor. — Mondd öregem, nem ha­ragudnának meg a rokonaid, ha elmennénk és feltúrnánk a padlásukat? — Várnak. — Akkor menjünk. Akár már jövő vasárnap, ha nem fújja be az utat a hó. Dezsőt nem lehetett hebe­hurgya kalandba ugratni. Amióta a szülei elhaltak, ö pedig nagyvárosi lányt vett feleségül, csak nagyritkán, rendszerint halottak napján gyertyagyújtásra és búcsúkor járt haza. Búcsú sem volt már vagy öt esztendeje, mert Nóri nem szerette sem a zsí­ros ételeket, sem a részeg ro­konokat, s a nagy ünnepeken rendszerint kijutott mindket­tőből bőven. Dezsőnek hat testvére maradt otthon. Fe­renc, a legidősebb báty, a mostani családfő, a termelő- szövetkezet fogatos brigádjá­nak volt a vezetője, Sanyi, a második fiú, bányász, napon­ta busszal járt a nógrádi szén­medence hol egyik, hol má­sik aknájára. A négy lány­testvér már egytől egyig férj­hez ment. A vidám, nagyhan­gú, sógorok s csipogó gye­rekhad körében Nóra, a sá­padt arcú, kényes, szőke asz- szony nehezen találta fel ma­gát. Nóra Dezsőről is min­dig faragta a durvának ítélt falusias szokásokat. Eleinte dührohamot kapott, ha a fér­fi kedveskedve megnaskolta a hátát vagy fenekét, intette, hogy ne legyen hangos ét rá­szedte, hogy könnyű, füstszű­rös cigarettát szívjon. Meg­követelte azt is, hogy Dezső többet adjon az öltözködés­re, gondosan kösse meg a nyakkendőjét, sőt, amikor harminc után Dezső hízni kezdett, a parízeres fogyókú­rára és a reggeli uszodába járásra Is rászedte. Dezső vi­szonylag könnyen lemondott a korábbi szokásairól, vállal­ta a személyiségváltozást, mert szerette a feleségét és meg is akarta tanulni a váro­si életformát. Dezső, mint szakérettségis diák került Pestre, közgazda- sági egyetemet végzett és ter­ményforgalmi szakértő lett. Későn nősült, sokáig lakott albérletben s ordas módra csavargóit . a nagyvárosban. Nem ő vette el Nórát, a szép budai úrilányt, hanem az okos, szőke nő választotta ki őt. Nehezen kezdtek. Nem volt lakásuk. Dezső sokáig al­bérletben maradt a házasság után és Nóra pedig otthon lakott a szüleivel. Nem akar­ta, hogy Dezső odamenjen, mert át kellett volna járni az öregek szobáján és előre látszott, hogy ebből komoly konfliktusok adódnának. Nó­ra röntgenlaboráns volt s megszokta, hogy jól öltözzön. Az 5 keresete erre kellett. Dezső fizette az albérletet és mert sokat ültek vendéglők­ben, eszpresszókban, az ő fi­zetése erre kopott el. így ment el az első három év. Aztán Dezső lakást kapott kinn Angyalföldön. Ezt a kör­nyéket Nóra nem nagyon sze­rette. Kedélybeteg volt, mire hazaért. Két év alatt beren­dezték a lakást, de aztán ar­ra gyűjtöttek, hogy elcserél­jék. A házasságuk hetedik évében sikerült beljebb ke­rülni a Szent István parkba. Itt, újra kellett vásárolni egyet-mást, s most már kocsi­ra gyűjtenek, mert mégiscsak Hnos, hogy folyton a sógo­rék hurcolják őket. A falusi rokonok nagy- néha Nóra örömére náluk alszanak. Olyankor csak les­nek, micsoda élete van De­zsőnek. Már csak a kilátás! Az ablak a Margitszigetre néz, de látni a hidakat, a ki­rályi várat s az egész budai panorámát a János hegyi ki­látóig. Még egy kanyar, s már előttük volt a völgyben ülő falu. Dezső látta a hófoltos hegyoldalt, ahová szánkózni járt, s a vadkörtefát, amit minden évben ők kopasztot- tak meg. Nóra vajas, szalá- mis zsemlét evett, hogy ne legyen éhes. mert félt a roko­nok zsíros kosztjától. Először Ferencékhez men­tek, a legidősebb testvér­hez, ahol a viszontlátás örö­mére megittak egy pohár pá­linkát. Ferenc azt javasolta, hogy ebédig maradjanak Is együtt, mert már kész a hús­leves és sül a liba is. Ám, a pesti sógor nyugtalan volt. Zsákmányolni akart. Kiderült, hogy a Sanyi apósáéknál, akik még régi házban laknak, vannak szép régi. öreg tár­gyak. Igaz, ők a másik falu végén laknak, de nem tesz semmit: mire való a kocsi? így Sanyiék a pesti sógorral elvonultak. — Ti nem akartok a lomok között turkálni? — kérdezte megértőén Ferenc. — Nálunk is lehet még ezt-azt találni, a hátsó ház padlásán. Dezső legnagyobb meglepe­tésére Nóra azonnal felkelt az asztal mellől. — Jó, menjünk nézzük meg — nyújtotta a kezét a férjé­nek. Kiderült, hogy kettesben akart maradni, hogy pihen­jen, és a kíváncsiság is fur­dalta: hátha találnak valamit, amit ők is hazavihetnek a lakásba. A létra meredek volt, De­zső támasztotta meg, amíg Nori felmászott. Ferenctől kaptak egy jófényű villany­lámpát, amit különben akkor használt, ha éjszakai ellenőr­zésre ment a lóistállóba. A padlás poros volt és pók­hálós. Nóra nem nyúlt sem­mihez. Elkérte a villanylám­pát és idébb-odébb világí­tott. — Ez mi? — Motolla. Erre csavarták fel a kenderfonalat. — Kar. hogy ilyen nagy. Különben jópofa. És ez mi? — A szövőszék. Szét van szedve. Én össze se tudnám rakni. És elfoglalna egy fél szobát — Már nem szőnek? i — Nincs mit. A háztájin nem kendert termelnek. És nem is érdemes. Már a falu­si asszony is aludni akar a hosszú téli éiszakákon. — És ez? Ezt is fonáshoz használták? — Igen Gúzsai vök. — Visfvünk el talán egyet? — At*r>w ffemd-oliyl. — Ma ír) meglátjuk. És ez a ládaforma? — Ülcsik. Ebbe ültünk kis­korunkban, amikor már ki­nőttünk a pólyából. — Jé, de mókás? És ez a lócaféle? Miért lyukas a kö­zepén? — Ez az állcsiik. Ebbe be­le lehetett állítani a babát, amikor nem tudott még ren­desen járni. Elácsorgott óra­számra. Legfeljebb kicsit meggörbült a lába. Pláne, ha nem kapott elég vitamint. — Azért ez borzasztó. Éa nem sajnálta az anyja? — Nem ért rá sokat törőd­ni egy-egy gyerekkel. — És te? Ebben nőttél meg? —■ Ebben. Látod azt a tek­nőt. Minden testvéremnek az volt a bölcsője. Tizenket- ten voltunk, heten marad­tunk. Az asszony megsápadt, majdnem elejtette a lámpát. Dezső tudta, mi a baj. Most rosszul szólt. Nóri éppen ti­zenkét gyereket vetetett el. Tizenkét küretje volt. Főleg eleinte. Amikor még külön laktak az Angyalföldön. Min­degyiket hosszú tárgyalás előzte meg és mindig nehe­zen döntötték el: nem most, majd később. A mióta a Szent István parkban laknak, már nagyon akarnák a gyereket. Tavaly­előtt Nóri sokat járt orvos-« hoz. Injekciókat kapott. Vé­gül kiderült, hogy már késő. Nem lehet. Meddő maradt. — Azért hoztál fel, hogy ezt elmeséld nekem? — csat­tant fel keserűen a nő és el­oltotta a lámpát. Dezső a sötétben tapogatóz­va lépett oda hozzá. Előbb a könyökét fogta meg, aztán óvatosan végigsimította az arcát. Az ujjhegyei nedvesek lettek a könnytői

Next

/
Thumbnails
Contents