Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-29 / 25. szám
ISff? Január 29. vasá«-n»o Q SZERELEM Cs. Kovács László — Nézze Zsófi néni, megmondom magának őszintén. Állás után járok. — Hogyhogy? Hiszen körzeti orvos vagy... — Zsófi néni, nincs rabszolgavásár. Én nem maradok. — Mi a tatár! Kötelezvényed van! Hat évig használtad az ösztöndíjunkat! — Zsófi néni, az én barátnőm pesti lány. Még azt se mondhatom neki, hogy autón két óra, nekem Itt soha nem lesz kicsim. A lakás pedig olyan kicsi, meg se lehet mozdulni benne. > — Nahát, egyelőre csak azt lehet. Ha a berendezés a baj, segítünk. Mind a két szobádat, az egész lakásodat berendezzük. Fizetést nem kaphatsz többet, az szabály, az jár neked, amennyi a többi frissen végzett diplomásnak. De természetben kipótoljuk. — Nem maradhatok itt Búcsúzni jöttem. — De miért? — Zsófi néni, ne adja nekem a naivat. Itt én hóttig a fizetésemre vagyok utalva. Rutinmunka mellett pedig csak visszafejlődhetek. — Tudod te, milyen erkölcstelen, amit most mondtál? — Csak őszinte. Azt hittem, magával lehet őszintén beszélni?! Zsófit elöntötte a düh. Legszívesebben kikergeti, de csak nem ad neki ürügyet arra, amire pont készül. Lelkére beszélt. Péter ártatlan képpel hallgatta, bólogatott, sóhajtozott. és másnap a hajnali busszal búcsú nélkül megszökött. Zsófit még ekkora csalódás nem érte. Azonnal telefonált a megye egészségügyi osztályára, ott ezt a nyugtatást kapta, hogy a megye úgysem adja ki, anélkül pedig nem vállalhat másik állást. De nem jött haza hetekig és már az egész falu fel volt zúdulva. Ajánlott levélre sem felelt. Zsófi elmeht utána. A klinikán próbálta keresni, a professzoránál. Mintha a falnak beszélne. Félórai birkózással annyit vett ki belőle, hogy Czobán Péter még gyakornok a klinikán, de ez nem állás. Ment a minisztériumba, ott csillapították, hogy a lehető legrövidebb idő alatt küldenek hozzájuk másik orvost. — Kit? Ha ez is megszökött az erdőből, akit mi taníttatnunk és akinek házat építettünk. — Nagy könnyelműség volt és maxlmalizmus. Olyan szűk kör'- en. Öt és tízezer fős körzetek várnak orvosra. Amint sorra kerül, foglalkozunk a problémával — Ott áll az egészségházunk, lakással, üresen. — Ez az kérem, a megyén nem godolják végig a dolgokat. Most már megvan a baj és igyekezni fogunk orvosolni. A fiatalok többsége lelkiismeretes, örömmel vállalkozik falusi munkára. — Tapasztalom. — Ne ítéljen egy esetből. — Bizonyítsák be a községem előtt. — Amint sorra kerül. Zsófi elkeseredetten ment haza. Ezer munka várta és kö- tegnyi posta. Haragosan beletúrt, és megenyhülten kiválasztotta belőle Fekete Jankó levelét. Ez a másik fia. a falu tanító ösztöndíjasa. Ennek kellett vona, bizony ennek lakást épíJaru Ktbnikan A KIS ÖRDÖG Én a nyitott ajtó egyik sarkának dőlök, ő a másiknak. Az üdülő előtt. Kínos így áll- nom. Amint beljebb húzódom, szótlanul követi mozdulatomat és velem szemközt helyezkedik el az ajtófélfa közepén: arccal, testtel, mellel, combbal felém, alig karnyújtásnyi távolságra tőlem. Felvihetném az emeletre; a hálószobák mind üresek. Nem gyújtanék villanyt: süt a hold. Kedvemre és végre! Hiszen tizennégy napja nézem őt nap mint nap: tudom, hogy guggol, hogy térdel a homokban, hogy fekszik fekete fürdőtríkóban. Kísért 'a kíváncsiság: milyen lehet igazában. Üszk&l, merül, ott lubickol naponta körülöttem, el-elkapja a talpamat, arcomba fröcsköl, beszór homokkal, melyet a tenger fenekéről markol fel. Fontoskodik a maga módján. Remek úszó. Stílusa mutatványszámba megy. Példaképpen használom őt, ha úszni tanítom délután a ‘fiúkat. Ma reggel mélyre buktattam: lenyomtam a fejét, s miután teljes erőmből elrugaszkodtam a válláról, eltűnt a habokban. Percekig köröztem fölötte a tajtékzó vizen, a mélységet mérlegelve a meredek sziklás part mentén, mert hirtelen mélyül a tenger. Nem lenne könnyű kimentenem, ha netán kihagyna a lélegzete a mélyben. De úgy merült fel, mint eay angolna, megfenyegetett az öklével, és kisiklott a partra. Üjra meg újra felkísért bennem a kíváncsiság: milyen lehet a bőre... S ez dühít. Nem messze innen a mama az én társaságommal szórakozik a teremben. Nem kellene itt lennem. Még úgy tetszhet, mintha megbeszélt randevúm volna vele. És mégis — egy órát vártam int tétlenül a csillagokig érő tücsökzenében. Ügy harsognak az apró hegedűsök, mintha a hajamban, a zsebeimben vonóznának. A teremből tdszüremlő zene egyáltalán nem zavarja őket Ma szokatlanul buzgók; talán a holdfény izgatja úgy őket. Az én ötletem volt ez a táncmulatság. Ért is rendeztem. Mert a tanárok unatkoztak. Elvégre azért pedagógusok. Itt vannak persze az üdültetett fiúk-lányok is. Táncolhat mindenki. Táncol is. Én meg — mióta itt álldogálok — azzal mentegetőzöm magamban, hogy nem bírtam tovább odabent a hőséget, az izzadtságtól áporodott levegőt. Kiszöktem még az imádó tekintet elől is. Táncoltam egyet-kettőt az ideálommal; azt mondják ránk. hogy szép pár vagyunk; de azért kisurrantam. Nincs bátorsága utánam jönni. Nem fog keresni. Azt rebesgetik, hogy feleségül fogom venni. , Más a helyzet az üdülő diáklányokkal Ha egy tizennégy- éves nem táncol, mert megveti a csörgést, nyugodtan elhagyhatja a termet, sétálhat egyet a holdas kertben, vagy egyszerűen felmehet és lefek- het. A mama nyilván azt hiszi, hogy a kislánya rég alszik már. Nem is sejti, hogy fél órája itt szemez velem az ajtóban ez a kis ördög. Kisért. Áll, és hallgat. Nézi a csillagos eget, hallgatja az éjszakát. A komolysága — az támaszt félelmet a csontjaimban Hogyan fejthetném meg? Hogyan deríthetném fel azt, hogy mit szólna, ha felvinném az üres hálóba... Én harmincöt múltam; t társaságom úgy véli, sőt reméli, hogy harminchat éves koromra megnősülök. Választottam meghatóan ragaszkodik hozzám. Azt mondják, rajongásig szeret. Az imént eltökéltem magamban, hogy nem szólalok meg, attól tartok, hogy megremegne a hangom. No meg azért sem, hogy gyötörjem ezt a kis ördögöt. Ha 6 kibírja szótlanul, mért ne bírnám ki én is?l Csak azért sem szólalok meg. Ha egyszer tizennégy napja sündörög körülöttem, ■ most kiszökött utánam ebbe a tanútlan éjszakába — mondja meg végül is, mit akar Nem játszhat unta- lanul csak azért, mert pimaszul fiatal! Néma komolyságával sem játszhat az ilyen harmatos fiatalság! S időnként mégis én pillantok a kertre nyíló ajtó felé — hátha ki talál jönni a mama. Nem szeretném, ha bárki itt találna ezzel a kis ördöggel az ajtóban. Azt hihetné. hogy atért hallgatunk úgy, mert sok mindent mondtunk már egymásnak ... Meddig kisért még itt? Meddig hallgat ilyen konokul? Hamarosan véget ér a mulatság. Egy óra múlva feltétlenül. Nem várhatom meg, hogy itt érjenek vele. Nevetséges is lenne, nemcsak gyanús, ha a mulatságról távozók, aludni térők úgy vonulnának el itt köztünk, mint valami élő kapufélfák között. Azt mégsem! De hogy tántorítsam el innen? Nem találnék rá magyarázatot. Helytelen ilyen esetben az érvelés. A gyermek hamar megsértődik. Hálátlanság is lenne részemről. Hiszen neki köszönhetem azt, hogy elviselhető volt ez az alkalmi nyaraláyálasztottam tekintete még az iskolapadokból kisér. Szinte csügg rajtam állhatatos hűségével. Mint a vonatban is, amikor ide utaztunk. Meghatóan ragaszkodik hozzám; minden étkezéskor mellettem ül, illetve fenntartja számomra a helyet, noha igazában másutt kellene ülnöm, valahol az asztal végén, és nem a hallgatólagosan fenntartott férőhelyen. Már a gyerekek is azt beszélik, hogy a menyasszonyom. Szegény vagyok mint a templom egere. Ha elvenném, lenne lakásom, meg minden más, ami szükséges Mert neki mindene megvan, ami az együttéléshez szükséges. Anyja ígéretet is tett már, hogy vejéül vállal. Megadnának mindent. Tudom. Én viszont az életemet adnám ezért a kis ördögért. Magammal vinném egy elhagyott Ids szigetre. Nevelném, tanítanám, tornásztatnám, tenyeremből etetném., vigyáznék rá, amíg fel nem nő az ölelésre. Meg sem érinteném, amíg nem érik a csókra. Akár tizennyolc éves koráig is megáll- nám. Beérném azzal, hogy gyönyörködhetek benne. Hogy hallgatnám a csacsogását. Úgy érinteném mint beteget az orvos. és ápolónő. Esküszöm, hogy megállnám. Akár tizennyolc éves koráig is. Nyújtózik egyet, és ásítást nyom el a tenyerével. De önfeledten, ha csak egy pillanatra is, megmutatta a fogait, a nyelvét, a torkát. Kölyökkutyák ásítanak így. S aztán így szólt: — Ej, de unalmas itt. Megyek és lefekszem. És elneveti magát. El is ment. Én meg állok itt az ajtóban. Meleg az éjszaka. Szinte gőzöl. Hajamban, mellem szőrzetében, de a zsebeimben is szólnak a tücskök. Tébolyitón. Dudás Kálmán fordítása teni. Régen itt dolgozik, meg is nősült, és még mindig a szülei kamrájában búvik. Megszületett a kislányuk, Írja. Gyönyörű, formás kisbaba, minden ujjacskája rózsaszirom. Piri egészséges, kimondhatatlanul boldogok, csak azt szeretnék tudni, mi lesz velük abban a vizes, földes kamrában?! Vasárnap érkeznek... — Hol a kisbíró? A kisbiró kidobolta, hogy este tanácsülés lesz az Egészségház ügyében. Kibővített ülés, mindenki eljöhet. Zsófi arra kért a tanácstagoktól, és az egész községtől határozatot, hogy az orvoslakást odaadhassa Fekete János tanítóéknak. A! rendelőbe majd előbb-utóbb jön kijáró orvos, a lakást így használják fel. — Utóvégre — mondta, — mindegy, orvos, vagy tanító, egyik az ember testét, á másik a tudását gondozza. Megszavazták. És ha Fekete Jankó itthon van, másnap beköltözhet a szép, új lakásba. Pénteken Zsófi megyei tanácsülésen volt és ott elmondta milyen kudarcot vallottak az ösztöndíjas orvosukkal. Az elnök rögtön leintette, hogy forduljon panaszával a minisztériumhoz. De a kis falvak elnökei zúgtak, hogy csak mondja, és ő folytatta. — Orvos ellenes hangulatot kelt — kiáltott valaki. — Ez demagógia! — Én keltek? Tiz éve örülünk, hogy majd lesz orvosunk. Nekünk kell az orvos, tiszteljük, becsüljük, de az ilyen becstelenség ellen tiltakozunk! — Elvtársnő — mondta az ülés után a megyei főorvos —, semmi esetre nem adhatunk engedélyt az Egészségház másirányú felhasználására. — Amint kapunk ottlakó orvost, kiürítjük a lakást, — Hogyan? Ezt már Ismerem. Nincs az a hatalom,. amivel kiüríthetné. Mit gondol kérem, csak nem ad fel az egészségügy egy megszerzett várat! — Mi építettük. — Építsenek pedagógus lakást — Igen, de Öt évre eladósodtunk emiatt Álljon üresen? — Zsófika. maga igazán tudja, hogy nem lehef igénybevenni. — Hát én pedig igénybe veszem. Fekete tanítónak gyereke született, nem viheti abban a vizen putriba. Ez embertelenség. — Nekem mondja? Ismerem a viszonyokat. — Mikor kapunk orvost? — Fogalmam sincs. Esküszöm magának, rajtam nem múlik. — És ezzel ki vagyok fizetve. Megkövez a falu. Falba tudná verni fejét, miért járt a szája. Be kelleti volna költöztetni őket és hallgatni. Ráadásul az autóbuszt is elmulasztotta. Ez hozta igazár Indulatba. Sarkonfordult és kiment a vonathoz, jegyet váltott Budapestre. Beveszi magát egy hétre a húgánál, táviratot küld haza, hogy beteg, s addig végezzék a munkát, ahogy megbeszélték. K Is mire hazautazott. Fekete Jankóék valóban beköltöztek az orvoslakásba Mit tehet róla? Otthon se volt. Tegye ki őket a megyei tanács. HATVANI DANIEL: £ szippantAsnvi lét Fehér falak, rézkarcok, árnyak. Praktikus bútorok függeszkednek a vágyak végtelen síkja elé. Kályhát magasztal a renyhe test, és leng a lámpa, mintha létemet nem is sejtené. Redőnyök lehulló rácsa zörög, jóváhagyva a krajcáros költségvetést. Számlákkal rondított napok szőrös hernyói mászkálnak a váza vattarügyes barkóvirágain, ellenük hiába lázadok. E tizenkét négyzetméternyi világ lapos kínjai mégis enyémek. Az üvöltő falak árnyai, a zöldszemű rádió hörgései —* mind-mind enyém. Bár a halálból nem fognak kiváltani. Mégis enyém e szippantásayi lét! Betűk tűzijátéka, gondolatok beton-lépcsőkön sétáló serege vonul köröttem, kitaposva és megvilágítva utamat, mely a romláson átvezet, minthogyha kürtszó zengene. Szívemben az idők robbanásai feszítik szét a személyi tulajdon józanul olcsó markolását. Felröppenő szirmok az örömben: örvénylő dal, mely a megmaradásért világok hidjai fölött száll át. Lépések a naponként megtett úton, fasorok közt, forduló járdák mentén, megcsodált formák az ember műveiben, — többek vagytok az öklendő félelemnél, a magány remegésében biztos oszlopok vagytok miket nem dönt le semmisem. Fehér falak, rézkarcok, árnyak, — előletek nincs miért meneküljek. Ha perceimet nem préselitek dalba a szenvedésen átütő erekkel, — az örök Himalája sem vígasztal, sem a Zambézi partja.
