Nógrád, 1967. január (23. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-22 / 19. szám
V A r. o ( n 1IMW innt'Är 99 vacÄmtp SALGÖI NAGY TSTVAN: SALCÓ Egy agg törmelék kóstolgatja a magas-pipákból szálló tarkított-levegőt, hol kő-medencékbe botlik az örök-villanás. Messzebb elszórt apró-pléh-tetőkkel beszél a magas-meszes-sziklaíal. Szerelmi bűnre buzdító táj, vágyak korlátlan állama, fiatal, öreg, igényes-szem szeretője, testőre egy füstbe-fult város tornyainak. Cégére t föld-gömbbe sajtolt récék fényének olvasó-könyvek történelmi oldalán. De szédülve kergetik már körbe a zöldbe kényszerített sárga színek a délceg piramis-hegy őrhelyét messze nézve, de közeibe látva, csigázzák hideg eső-fürtök, és mégis él! KONCZ ANTAL: * Világnézet Az erkölcs és a családi tűzhely büszke őre, — kissé émelyegve bár, de mirtuszkoszorúban ment az esküvőre! Űriasszony. A tuss alatt se pőre. „Engem úgy még a férjem se látott!” (Igaz kicsit fonnyadt már a bőre) Este nem mulasztja el a Miatyánkot s kérni benne, hogy legyen, legalább egyszer egyszerre — két szeretője...! TÓTH ELEMÉR: Mennyi szívre Kopácsoltak egész nap a burkolok az épületen. Mit teszek én nappalaim folyásában; Munkám nyomán Kőlepedö tekerő dött a falakra kezük nyomán. mennyi szívre tekerődik mozaik sál értelemből? Zalka Miklós: A holt lialtíiz monológja Húszán fekszünk a fövényen, halottan, mozdulatlanul. Kinek .a törzse foncs, kinek a feje hiányzik — nekünk min- egy, bennünket már nem zavar. Fekszünk, ahogy kiterítettek. némán' A holtak nem tudnak beszélni. De nem beszélni sem tudnak, mert nem beszélni: bűn. Kiáltani kell, belesikoltanl a világ fülébe, mint a bomba, velőkig ható vijjogással, hátat borzongatóan, rémisztő igazsággal. Kiáltunk hát, azzal, hogy vagyunk. Itt húszán, ott tízen, amott ennyien, emitt annyian... Mindegy mennyien. Vagyunk Csendben, holtan. Ma ennyien, holnap többen, holnapután pedig. .. Nem halljátok, hogy hallgatok?! Már nincsenek vágyaim, álmaim, a testet-öltött jelen vagyok, és az is maradok. Mit kezdenék vágyakkal? Vágyakozzanak, az élők. asszonyok után, gyerek után, gondok után. Vágyakozni, vágyakat valóra váltani, annyit jelent: élni. Még istenhoZzádot sem mondhattam a vágyaimnak — a vijjogást sem hallottam, amikor a bomba hullt, csak a robbanást. Az unokám nem kapja meg a hintát, félig kifaragtam neki. — ennyi az egész, ami engem illet. A többi a világ dolga... A hinta ripityára zúzódott a kezeim között, akár a puska, amit a fához támasztottam. A hinta már nem fontos. kell. Az enyémet széttörte a bomba. Jó puska volt, messzire hordott. Egy hónapja sincs még, a repülőgépet is leszedtük ilyen puskákkal. Az egész falu egyszerre lőtt rá, és a gépből lángok csapta ki, a pilóta kiugrott, pontosan közénk... Sajnálom, hogy nem vertük agyon. Dehát azt mondták: csak katona... Hát persze, hogy katona. Fizetik, és jön, és teljesíti a parancsot. Mi meg halomra döglünk, mert ő jő katona, és végrehajtja, amit kiszabtak rá. Nagy zsoldot kapott érte, úr volt belőle a ml bőrünkön. De én csak hallgatok. Gyűlölöm az urakat. Ahol úr van — ott szolgának is kell lennie, mert szolga nélkül nem úr az úr. fin mér voltam szolga, és elegem volt a szolgaságból. Nem akarok többé szolga lenni, holtomban sem akarok. Hallgatok inkább... Halász voltam, amióta az eszemet tudtam, és életem nagyobbik felében másnak halásztam. Se bárkám nem volt, se hálóin, semmim se az ingemen, meg a nadrágomon kívül. Más hízott kövérre a munkámon. Aztán eltűntek a franciák, és elszelelt velük az úr is... Vártam az új urat. El sem tudtam Az unokám sem; ő is csak egy tetem, itt a sorban, egy a húsz közül. És ő is: a jelen. Álmok, ábrándok, vágyak nélkül: puszta tény, egyszerű valóság. Az anyja sír — de a sírás nem segít. A könny fölösleges, és haszontalan. Rájön majd az én lányom, és akkor a keserűség gyűlöletté görcsösödik a torkában. Élni jó — és ahhoz, hogy az ember éljen, meg kell tanulnia gyűlölni. A lányom majd megvigasz- talódik. Gyereket is szül még — fiatal, egészséges teremtés, miért ne szülne? ... A puskám sajnálom. A puska fontos ügy. Tulajdonképpen olyan fontos, mint maga az élet. És aki a helyemre áll, annak új puska képzelni, hogy úr nélkül lehet élni. Eszembe sem jutott volna. Hiszen a bárka valakié, meg a háló is, és... ...fis a bárka mindenkié lett, és a háló is, meg a zsákmány. Itt osztottuk szét a paréletemben először édesvizet, fis akkor tudtam meg, hogy a víz meg víz — éppenúgy nem ugyanaz, mint ahogy ember, meg ember sem ugyanaz ... Vedeltem a vizet: kúti vizet. Olyan vizet, amilyent nálunk régen az úr se .ivott: csak a ton, ahol most heverünk. Ki franciák. mennyit dolgozott, annyit kapott ... Nem többet, nem kevesebbet! fis a gyomrunk nem korgott többé. Teleraktuk hallal, finom hallal... Egy napon pedig emberek jöttek, idegenek, de nem úgy beszéltek mint a franciák. Megtudtuk, hogy szovjet emberek, és csodálkoztunk azon, hogy ők csodálkoznak, mert amikor megszomjazunk, iszunk — a pos- hadt vízből. Aztán ástunk, Azóta az emberség drágább nekem, mint maga az élet. Olyan egyszerű az egész, annyira világos és igazságos, és erre fáj az amerikaiak foga... Ettől akarnak fölszabadítani engem? ... Valaha, olyan buta voltam, amilyen csak egy szolga lehet. Hittem az uram szavában, a papom prédikációjában. Vén- ségemre azonban rájöttem, hogy csak az életben szabad hinni. ahogy tanácsolták. Kutat ás- Valaki majd a helyemre áll, tunk. Abból a kútból ittam valakik majd élni fognak azért a hitért, és életért, amelyéri énrám bomba hullott Az amerikaiaknak meg csak hadd fájjon a foguk. Hallgatok... De aki a helyemre áü, ami nak új puska kell... Ha nincs takarója, hát <B- dereg, ha nincs ruhája, hát fázik, ha nincs kötése, hát nyitott sebbel markolja majd a fegyvert De ha nincs fegyvere... Ha nincs fegyvere, úr ül a nyakunkba megint és a köly- keink szolgák lesznek... A recept kész: jólhangzó jelszavak, békés frázisok, aztán a hinta, a gyerek — itt húszán, ott tízen, amott ennyien, emitt any- nylan... Én pedig csak hallgatni tu« dók. Hallgatok, hogy a szívetek megremegjen, és agyatokba hasítson a fölismerés, mint hulló bomba hasítja a levegőt. CSIPSZI Molnár Zoltán: CSAK az előszobában volt olyan hosszú álló tükör, mely megmutatta a teljes alakot. — Csipszi, nem veszed észre, hogy akadályozod a forgalmat? — Mert ha én egyszer öltözöm. rögtön az egész család nyüzsögni kezd! — Már így is gyönyörű vagy — mondta Apu — el lehet vinni kiállítani! — Ne bántsátok már — sóhajtott Anyu — hadd legyen kész és menjen. — Még úgyse megy. — öcsi az ajtó közelében állt, hogy ő nyissa ki, ha csengetnek. — Meg kell várni a... pantne•' rét. Partner, partner, milyen nyelven van ez? — Menj már arrébb, kis hülye - sziszegte Csipszi, de közbe ''iggaditan továbbigazgatta a 'rizuráját. — Istenem, legalább egyetlen egyszer járt volna már ifit az a fiú — panaszolta századszor Anyu — csak úgy beállít érte és kész. — Nem nászúira viszi. Táncolni! — Nyugtatta az anyját öcsi. Ez volt az első segítség- nyújtási mozdulata. Kapott Csipszitől egy röpke, hálás simogatást a fejére. — Csak vidd a praclid, most hülyéztél! — Nézzétek, a szemét, még mindig a szemét suvickolja! — hördült fel Apu. — Hát, hogy egy anya esti tűri! Az ész megáll! — Mért én tűröm mindig Jézusom?! Te nem tűröd? — Én? Ezt a szemet?! Én elkenném a szemealját, fogadom! Nem mindig te csimpaszkodtál i kezembe? Egy lánygyereket megütni, mi?! Tessék, most gyönyörködj benne! Ki van dekorálva, mint egy varázsló! — Csipszi a lejtőn! — mondta öcsi. — A dzsungel réme, avagy vámpír a harmadik emelet négyben. — Kapsz egy olyat, öcsi! — indult meg Apu. — Tudom, én mindig kéznél vagyok! — Jó reflexszel ugrott el, de nekiesett az ajtónak. ABBAN a trillanattban csengettek. Riadt kis csengetés volt; talán a döbbenés miatt. — Istenem — sóhajtottak egyszerre, de egészen más hangsúllyal anya és lánya. öcsi vigyorgott!, kísértetiesen csikorgatta a kulcsot a zárban. — Kezüket csókolom — állt az ajtóban a fiú illedelmesen. — Jó estét kívánok — tette aztán hozzá ijedten, amikor meglátta Aput. — Kimegy a meleg — figyelmeztette Öcsi. — Jaj, bocsánat! A fejét egy kicsit meg kellett hajtania. Nehézsúlyú bok- *szólónak tnitszott, de minden vadság nélkül. Haj, nyakkendő, spmmi huligánkodás. Öcsi bekalandozta az arcokat, hogy vajon kire hogy hat a srác. — Jöjjön beljebb, fiam — hívta Apu olyan szelíden, hogy az egész családnak elakadt a MIVEL még, mivel lesz kész? szava a meglepetéstől. * ölték a tekintetek. — Na, menj csak be, menj! Bevonultak, Apu, Anyu,és a — szólt rá Csipszi — mindjárt Partner, kész leszek, — Megsajnálta, úgy látszik, mert olyan idétlen! morfondírozott öcsi. — Mondtam már, hogy fő vagy? — kérdezte Csipszi. — Bemenjek utánuk? — Menj a viz alá! — Mit tudsz még csinálni magaddal? Állt, zsebredugatt kézzel. Végre Csipszi kezdte elrakni a szerszámait. — Jó vagy te így is. Akár megmos;, kodhatsz. Csipszi nem ment. Lehúzta a lábáról az idomítani felvett körömcipőt és szatyorba rakta. Végre felhúzna a csizmát. Aztán bement, hogy kész van, öcsi a nyomában. Pálinkaszag. Apu most töltött másodszor a fiúnak. — Na még egy kortyocskát, ebben a higedben! Érte nyúbt. Csipszi odalépett és kivette a kezéből. Letette az asztalra. Ez volt az a mozdulat ■•mit Anyu egész életében ner néni megtenni. A világrend -sok úgy billegett a fejük felett. — Na gyerünk! — mondta Csipszi. SENKI nem mert neki ellentmondani.
