Nógrád, 1966. november (22. évfolyam, 259-283. szám)
1966-11-25 / 279. szám
4 NÓGR * t> iqRR. november 25. péntek Testvérvároaun k Kemerovo Gazdag program az együttműködéshez Híres földijeink Rigoletto vallomása A küldöttség, melyet Pothor- nik József, a Nógrádi Szén- bányászati Tröszt igazgatója vezetett, november 4-én indult el a Szovjetunióba, hogy eleget tegyen egy kedves meghívásnak. Az öttagú delegáció néhány napot Moszkvában töltött, részt vettek november 6- án a Kremlben megrendezett ünnepségen, majd pedig másnap délelőtt megtekintették a felvonulást a Vörös téren. Pothomik József elvtársat meghívták a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alkalmából a Kremlben rendezett fogadásra is. Itt Brezsnyev elvtárs, pohárköszöntőt mondott, és többek között így fogalmazott: — Marx azt írta a munkásmozgalom zászlajára, „Világ proletárjai, egyesüljetek”. Napjainkban egyesek ezt nem tartják be, és ezek a kínai vezetők. Vannak nézeteltéréseink, de legalább a vietnami nép megsegítésében értenénk egyet. A kijelentés — nagy tapsot váltott ki a fogadáson résztvevők körében — örökre emlékezetes marad Pothomik elvtárs életében. — Már Moszkvában éreztük b Szovjet—Magyar Baráti Társaság kedves figyelmességét, a testvéri barátság megnyilvánulását. A társaság titkára Kemerovoból elébünk utazott Moszkvába, és elkísért bennünket a testvérvárosba. Küldöttségünket a kemerovoi repülőtéren a megyei és városi vezetők fogadták, filmen is megörökítették, és a televízióban is vetítették. A város. és a repülőtér között harminc kilométer a távolság. Megérkezésünk után röviddel fogadott Jestokin elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára. A kíséretünkben levő Ócsai Kiss Zoltán szobrász, másodmagával a helybeli művészekkel találkozott. Küldöttségünk másik három tagja a megyeszékhelytől 120 kilométerre levő bányászvárosba utazott. jével. Másfélórás beszélgetésünk során beszámoltak a bányaművelés technológiájáról, és sok kérdést tettek fel. Többek között ilyeneket: milyen juttatásban részesül az üzemi balesetet szenvedett bányász, mennyi az évi szabadság, milyen az üdülési lehetőség, a nyugdíjazás, stb? Mindenütt érezték azt a baráti vonzalmat, melyet a szovjet emberek tanúsítottak a magyar küldöttség iránt. Erről tanúskodott a városi színház külön előadása is. Ke- merovoban négy színház működik. Az egyikben Bemard Shaw: May Fair Lady című művét adták elő. A plakátok úgy hirdették a műsort, hogy azt a magyar küldöttség tiszteletére rendezik. Az előadás megkezdése előtt külön köszöntötte a küldöttségünket a színház rendezője, és a B00 fős közönség felállva, nagy tapssal üdvözölte a vendégeket. — Mit mondhatnék a városról? — tette fel szinte önmagának a kérdést Pothomik József elvtárs. — Négyszáz- ezer lakosa van, 3500 kilométerre fekszik a fővárostól, és hat órával előbbre vannak az időszámítással, mint nálunk. Még az első ötéves tervben kezdték építeni, és Szibéria egyik ipari városává fejlődött rövid idő alatt. A második világháború éveiben ide telepítettek Moszkvából egy vegyikombinátot, amely 24 ezer fős nagyüzemmé fejlődött az évek során. A városban négy egyetem, és tizennégy technikum működik. A barátság abban is megnyilvánult, hogy mánél szélesebb körben és sokoldalúbban igyekeztek tájékoztatni a város, a megye lakóit küldöttségünk látogatásáról, Nógrád megyéről, és Salgótarjánról. A helyi sajtó minden nap részletesen beszámolt a vendégek látogatásairól, és az első napon ilyen címet adott riportjának: Az első kontóknak életéről. A helyi televízióban küldöttségünk valamennyi tagjával riportot készítettek. A látogatás nem spontán kezdeményezés alapján történt. Jestokin elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára elmondotta, hogy az SZKP Központi Bizottsága határozatára jött létre ez a kapcsolat, melyet a jövőben szeretnének az élet, a munka, a művészet minden területére kiterjeszteni. Ennek alapján állították össze azt a programot is, amelyet Pothomik József elvtárs magával hozott Kemerovoból. A program bevezetőjében 21 üzem. mezőgazda- sági egység, egyetem, és technikum, egészségügyi intézmény szeretné kiépíteni kapcsolatát a hasonló salgótarjáni, Nógrád megyei szervezettel. Kemerovoban nemcsak hangoztatják, a testvéri barátságot, hanem részletes tervet dolgoztak ki testvérvárosuk életének megismerésére. Többek között állandó magyar foto-kiállítást rendeznek a jövő év elején a ..Mi barátaink” címmel. Több megemlékezést tartanak hazánk fel- szabadulásáról. és ebből az alkalomból április 1—10-e között a megye minden városában magyar filmhetet szerveznek. Kidolgozták a két megye és város közötti baráti és szakmai küldöttség-csere programját is. — Valóban úgy éreztük magunkat. mint testvérek között — mondotta Pothomik József elvtárs hazatérése után — és mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez a kapcsolat egyre jobban tere- bélvesedjen mind a két nép javára. Még csak annvit ehhez: a Szovjet—Magvar Baráti Társaság kemerovoi elnöke Moszkváig kísérte el a magyar küldöttséget. Ez 3500 kilométeres út volt. A repülőtéren pedig így búcsúzott: — A viszontlátásra! Gáldonyl Béla A színházak, operaházak műsorfüzeteiben régi játékszíni hagyomány él tovább: sommáját kell valahogyan adni a tartalomnak, legalább vázlatosan ismertetni az el- mondhatatlant, a benyomások, gondolatok, hangulatok egészét. Hasonló feladat áll a riporterek előtt is, ha Radnai Györggyel, Szurdokpüspöki híres operaénekes szülöttével folytatott beszélgetésükről akarnak számot adni. Bármily sok verítéket hullai tunk is a művészet útján, mégiscsak a földi élet legszebb útja, és nem tagadom, nagyon boldognak vallom magam, hogy én is ezt az utat járhatom — nyilatkozta a rádióban néhány éve a híres énekes, és ezzel feljogosít minket hasonlatunk végigvite- lére. A díszlet máris kész: oromfalakat boríthatnánk be címlapokkal, dicsérő kritikákkal, méltatásokkal. Az Operaház plakátjairól messze virít neve, gyakran a milánói Scala, a New York-i Metropolitan, a legrangosabb külföldi operaházak vendégénekeseinek társaságában. Hány Radnai György van? — tolakodik elő a kérdés. Az európai hírű baritonista; az ideális Rigoletto, ez egy — számol utána az operalátogató. Azt szeretem, ha Radnai György énekel a Rádióban magyar nótát — írja a rádió- hallgató. Szurdokpüspöki szülötte ő — büszkélkedik a nógrádi olvasó. Valóban, hány Radnai Györgyünk van? A választ maga a beszélgetés adja meg: — 1920-ban születtem Szurdokpüspökiben, ahonnan egész kisgyermekként kerültem el. Szüleimtől jó útravalót kaptam. Édesapámtól jó hangot, édesanyámtól pedig nótás kedvet. Énekeltem, bukfenceztem én már diákkoromban is az újpesti műkedvelőknél. Mindent csináltam, de a komoly zenével semmi kapcsolatom nem volt. A Pollák-gyár 100 pengős tisztviselőjeként nó- tázgattam egyszer cigány mellett, amikor kollégáim szentül megí gértették velem, hogy elmegyek egy énektanárnoz és meghallgattatom magam. Ennek az ígéretnek köszönhetek mindent, mert a mester, akihez kerültem, dr. László Géza tanár úr volt, igen sokunknak felejthetetlen kedves Géza bácsija. Feleségével, Haselbedk Olga művésznővel, az én drága Olga nénimmel együtt olyan szakmai és emberi légkört teremtettek számomra, hogy a mellettük eltöltött évek életem legszebb emlékei közé tartoznak mindig. — 1948-ban, alig egy évi tanulás után, a magam nem csekély meglepetésére, Genfben, a nemzetközi zeneversenyen az előkelő második helyen végeztem. Ahogy hazajöttem, Tóth Aladár az Operaház akkori igazgatója, magához kéretett és közölte, hogy fenntartottak számomra egy ösztöndíjas helyet. Így lettem 28 éves fejjel a Magyar Állami Operaház tagja. Nem beszélek az örömről és boldogságról, amit akkor éreztem, úgysem tudnám elmondani. — Minden jó énekes példaképem. Voltaképpeni interpre- tátori ideálom azonban nincs. Tudom, hogy, Tito Gobbival, Taddievel szoktak olykor egybevetem, s néha nem is kedvezőtlenül. Ha más művészeket hallgatok, annyira el vagyok foglalva az egész darabbal, hogy egyes szám első sze- mélyű tanulságokkal sohasem találkozom. Nagy, élményszerű művészet láttán a tapasztalatokat saját egyéniségemen átszűrve érzékelem, és következő alakításomkor ebből a közönség mit sem vesz észre. Az utánzás nem művészet. A nagy énekesek ezért nem jó énektanárok. Pertile, minden idők egyik legnagyobb tenoristája is abból indult ki, hogy a tanítványainak olyan hangjuk van. mint neki. Holott olyan hangja senkinek sem volt Mindenkinek magának kell hangjához, komédiási alkatához szabnia alakításait. — Példaképem, művészi, emberi vonatkozásban egyaránt Verdi. Az ő operáit énekelem a legszívesebben, közöttük a bariton-szerepek fejedelmét, a Rigolettót. Nemrégiben, mikor két olasz vendégénekesünk is volt, a szerepet én is olaszul énekeltem. Nagyon örülök, hogy a közönség kedvezően fogadta vállalkozásunkat. — Vidéken születtem, ott nőttem fel (serdülőkorom Újpestje is annak számított még a 30-as években), minden nyarat falun töltöttem. Mi juthatott el ott az emberhez? Anyám a magyar nótákat dúdolta napestig, ez voit a zene a petróleumlámpás falusi és tanyavilágban. Megszerettem és később műsoromra is tűztem őket. Legszebbjeik majdnem népi ihletésűek, még ha meg is mórikálták őket. Ezért kedveltem meg ezeket a nótákat, ezért énekelem őket a magam és remélhetőleg sokak szórakoztatására. — Nem szeretem a beskatulyázást. Mindent szívesen csinálok, ami az énekhang számára érték. A modern zenét is szeretem. Ezért is érzem kötelességemnek az új művek előadását, főként akkor, ha mai szerzőkről van szó. — A megyével kapcsolatban szülőfalumon kívül is van emlékem. A sajnálatos módon megszüntetett Gördülő Opera egyik legfontosabb központja volt Salgótarján, igen lelkes közönséggel. Ha fölélesztenók ezt a vállalkozást, azt hiszem, az lenne ma is, és ennek a városon és a megyén kívül a felnövekvő operaénekes nemzedék is nagy hasznát látná. Életemben először Salgótarjánban énekeltem Verdi Tra- viátájának apa szerepét, emlékszem, szép sikerrel. Tarján- ban azóta is többször énekeltem. — Szurdokpüspöki falukró- nikásával, Budai Gyulával is van kapcsolatom, őrzöm kedves sorait és nagyon örülök, hogy a krónikában is megemlékezett rólam. Remélem, kárpótolja a késedelemért, hogy most nyilvánosan válaszolok neki. Újabb nógrádi fellépésemnek természetesen csak időpont egyeztetési akadályai lehetnek. Szülőföldemen mindig örömmel énekelek, ha hívnak. „Szülőföldemen mindig örömmel énekelek, ha hívnak” — halljuk vissza búcsúzásnál a kiváló énekes szavait. A következő lépés már ismét a szülőföld feladata: hadd halljuk minél gyakrabban operakultúránk egyik legszebb emberi instrumentumát. Radnai György nemesveretű, zengő hangját Kerényt Ferenc Kovács János Jelenei Rzsevsskojo HITLER VÉGNAPJAI — mítosz nélkül A fogadás itt is testvéri volt. — Elég, ha annyit említek, hogy a város, és a bányaüzem vezetői 40 fokos hidegben a város szélén vártak és üdvözöltek bennünket. Itt találkoztunk a Policajevszka- ja II. aknaüzem negyven kommunista munkabrigád vezető tus — a közelebbi barátság. — Kétszer is szerepeltünk a rádióban, a riporter megkérdezte elképzeléseinket, céljainkat a két megye, és város további kapcsolatairól, kikérték véleményüket a látottakról, érdeklődtek Nógrád megye, és Salgótarján iakóiVogelen halála A szoba, amelyben Reitsch ' tartózkodott, Göbbels irodájának szomszédságában volt, aki idegiesen fel és alá bicegett benne, átkokat szórt Gö- ringre, őt vádolta egész mostani nyomorúságukért, a négy falnak adta elő bőbeszédű tirádáit. Irodájának ajtaját nyitva tartotta. Hanna Reitsch kénytelen volt mindezt nézni és hallgatni, s úgy tűnt előtte „mintha mindig úgy viselkedne, mint egy olyan ember, aki történészek légiói előtt beszél és azok mohón figyelnék minden egyes szavát.” Véleményét, amelyet már korábban kialakított /„Göbbels mesterkéltségéről, felületességéről, betanult szónoki fogásairól, ezek a mutatványok teljesen alátámasztottál^” Ö és Grein feltették maguknak a kétségbeesett kérdést: „Ez hát az az ember, aki országunkat irányította?” Már az első estén, amelyen megérkeztek, Hitler kihívta Reitscht és átnyújtott neki két ampullát méreggel — az egyiket az ő számára, a másikat Greimnek — arra az esetre, ha veszély közeledne. Ebből az alkalomból Hitler azt mondta neki „mindenki felelős azért, hogy megsemmisítse a saját testét, nehogy bármi maradjon utána, amiről felismerhetnék”. Április 27-e éjszakáján a birodalmi kancelláriára erős ágyútüzet zúdítottak. „A nehéz ágyúlövedékek robbanása és az összeomló épületek robaja közvetlenül az óvóhely fölött, mindenkiből olyan idegességet váltott ki, hogy néhol az ajtókon keresztül zokogást lehetett hallani.” Április 27-én tűnt el az óvóhelyről Borman barátja, Vö- gelein SS Obergruppenführer, Himmler képviselője Hitler főhadiszállásán, aki Éva Braun nővérének a férje volt. Hitler megparancsolta, hogy kutassák fel és tartóztassák le Vö- gelint. Berlini lakásán fogták el. Már polgári ruhába öltözött és menekülésre készülődött. Vögelein megkérte sógornőjét, hogy emeljen szót érdekében, de semmi sem segített rajta. Hitler rendelkezése értelmében az SS-ek a birodalmi kancellária kertjében agyonlőtték. Április 28-án éjszaka folytatódott és még nagyobb erővel zúdult az ágyútűz a birodalmi kancelláriára. „A lent tartózkodók nak feltűnt a becsapódások pontossága —, mondotta Reitsch. — Úgy tűnt, mintha minden lövedék ugyanarra a helyre hullna, mint az előző, s a találatok középpontja a birodalmi kancellária volt. Minden pillanatban behatolhattak az oroszok és a führemél összegyűlt a második öngyilkossági tanácskozás.” Hűségeskük, beszédek és fogadkozások, hogy öngyilkossággal vetnek véget az életüknek. Végezetül — beszélte el Reitsch — „kimondták, hogy az SS-nek parancsot adnak, biztosítsák, hogy ne találjanak belőlük semmiféle maradványokat.” Április 28-án a külföldi rádiók adásából megtudták az óvóhelyen, hogy Himmler Svédországon keresztül különbéke megkötését javasolta az angol és amerikai hatóságoknak. Himmler, az SS vezére, a birodalom protektora — áruló. „Az összes férfiak és nők Sírtak és kiabáltak a dühtől, a félelemtől és a kétségbeeséstől” — beszélte el Reitsch —, „mindnyájan egyetlen eszelős görcsben kavarogtak". Mindazokat, akikre itt Hitlerrel együtt az elkerülhetetlen pusztulás várt, vad hisztéria fogta el és a gyűlölet az ebből kisiklott Himmler iránt. Hitler — tanúsítja Reitsch — „tombolt, akár az őrült. Arca kivörösödött és teljesen elváltozott. Aztán teljes apát- hiába zuhant.” Röviddel ezután az óvóhelyre megérkezett a hír, hogy a szovjet csapatok a Potsdamer Platzig nyomultak előre és előkészítik az állásokat a birodalmi kancellária elleni rohamra. Hitler parancsot adott a sebesült Greimnek és Reitsch- nek, hogy térjenek vissza Rechlinbe és haladéktalanul irányítsák ide, Berlinbe az összes megmaradt repülőgépet, hogy szétverjék az oroszok állásait. „A légierő segítségével ideér Wenck” —t újra Wenc-fcet emlegette. Greim második feladata a következő volt: keresse meg és tartóztassa le Himmlert. Nem szabad megengedni, hogy életben maradjon, elkerülje a bosszút és ő legyen a führer örököse. A bosszú érzése még alkalmas volt arra, hogy Hitlert felriassza. Bármennyire ecsetelte Greim és Reitsch e feladat reménytelenségét, Hitler ragaszkodott hozzá. Az utolsó repülőgéppel a „Prado”-val repültek el, nehéz utat tettek meg, ami csak arra volt jó, hogy a saját szemükkel győződjenek meg a német haderő teljes összeomlásáról. (Folytatjuk)
