Nógrád, 1966. október (22. évfolyam, 233-258. szám)
1966-10-02 / 234. szám
1966. október 2. vasárnap NÖGRÁD 5 De — elvtársaim! ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! Es búvunk érte, mint a2 üldözött. A történelem futószalagára szerelve tgycn készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! (József Attila: Munkások c. verséből) Egy harcos élet (I.) Népszava öt előfizetőnek A bányafelügyelő ott sétál el az osztályozó mellett, ahol serdülő gyerekek drótkosárba rakták a darabos szenet. Felülről lefelé, állásról állásra adogatták a kosarat, míg végül a vagonba került a fekete arany. A gyerekek, tíz-, tizenkét éves fiúk tizenkét órát dolgoztak. Az éjjeli műszak este hattól reggel hatig tartott és éjfélkor egyórás munkaszünetet rendelt el a felügyelő. Ilyenkor a gyerekek a melegre behúzódtak. Megmelegílet- ték cik&nából készült kávéjukat és kenyeret haraptak hozzá. Legtöbbször mire langyos lett a kávé elszunnyadtak as elmaradt az éjféli ebéd ... .— Ki fia vagy? — kérdezte a bányafelügyelő egy kerek arcú gyerektől. — A Pothorniké, Pothornik József vagyok ... A család Karinthiából származik. Belburg községben volt kőfaragó, az öreg Pothornik. Olaszok és szlávok is dolgoztak ott, aztán amikor Besztercebánya felé építeni kezdték a vasutat (a múlt század második felében), ő is eljött kőfaragónak az alagúthoz. Abban az időben kezdődött a szénbányászat Emánuel bányában és Pothorniknak mind a hat fia bányász lett Nóg- rádban. A mizserfai völgyben termelték a szenet a Pothor- nikok (azóta legtöbbjük Palotásra változtatta nevét). Poi- hörnik József, az unoka 1903- ban született Baglyason * és Í915-ben kimaradt az iskolából. A szénosztályozóra került, drótkosárba rakta a darabos szenet és tizenkét órát dolgozott. Nagy sztrájk volt 1912-ben Baglyasalján és bosnyák katonákat rendeltek leverésére. A katonák szimpatizáltak a lakókkal és a menázsiból igyekeztek juttatni egy-egy bányász családnak. Jóska is ott szaladgált a konyhájuk körül, amit a szénéi osztó-helyen állítottak fel. — Akkor még nem tudtam értékelni a sztrájkot, meg a bosnyák katonákat, csak később mesélte édesapám, hogy olyan ötvenszázalékos sikerrel járt a megmozdulás. Amikor kitört a második világháború, hadi üzemnek nyilvánították a bányát és egy- egy osztagot vezényeltek az aknákhoz. A baglyasi osztag parancsnoka, Ondré Pál százados volt. Első ténykedésük abban merült ki. hogy három lakást kiürítettek és börtönné alakították át. Az osztagban tizennégy katona — népfelkelő — szolgált. — Ha valaki nem jelent meg a bányában, a bányamester telefonon értesítette az osztag parancsnokát, aki azonnal két katonát menesztett az illető lakására. Bekísérték és magyarázatot kértek tőle. Ha nem tudta igazolni a mulasztást, börtönbe vetették és onnan járt munkába. Ilyenkor a verés sem maradt el. A háború első évében egyre szaporodott a Népszava előfizetők száma Baglyason és környékén. Aki járatta az újságot, az már szervezett munkásnak érezte magát. Hovatartozást jelentett a Népszava rendszeres olvasása. Csakhogy helyi lakosnak tilos volt előfizetni a szakszervezeti újság— Rab József suszter viszont megtehette ezt. Baloldali érzelmű ember volt. és tíz-tizenöt Népszavát járatott! E.p- gém küldtek hozzá, én hordtam el tőle az újságot, Blas- kó Gusztávnak, Zsidai Imrének, Bruckner Ferencnek, Kiss Géczi Andrásnak, meg apámnak. Ok öten szedték össze egy újság árát, amit a kabátom alatt juttattam el hozzájuk és kézről kézre járt a Népszava. Olyan is előfordult, hogy összejöttek és közösen olvasták fel a cikkeket. Két év múlva megindult a Bánya és Kohómunkások lapja. Két nyelven adták ki (egyik lapján németül nyomták a cikkeket) és hetilap volt. Ezt már egyénenként fizették elő. Az újságot először nagyon tiltották a bányászoktól, sokszor nem is jelent meg. — Nehéz évek voltak. Fatalpú bakancsot, papírszövetet hordtunk és a fehérneműnk liszteszsákból készült. Az ellátás is nagyon gyatra volt. Kariadat margarint hoztak a raktárba, az íze avas és ehetetlen. A kenyeret dohos kukoricából sütötték, kívül égett volt, belül nyers. A bányászok élelmiszerjegyet kaptak. Leszakadt a ruha, a lábbeli az emberekről, másikat venni nem tudtak. A bányászok követelték jussukat, kd- és leszálláskor hallatták a hangjukat. — Addig nem széliünk le. amíg nem adnak zsiradékot! Volt, amikor a cigarettáért órákat sztrájkoltak. Mind ezt Pothornik József a külszínen nézte végig. Akkor még nem értette a sztrájkók lényegét, csak érezte, igazuk van azoknak, akik felemelik követelő hangjukat. Aztán 1917 őszén Gusztáv-aknára került. Volt lóvezető, csorga-tisztító és ajtós gyerek. Amikor a szellőztető ajtókhoz érkezett a lóvon tatta-izug akkor nyitott és kötelessége volt az előírás szerint az ajtókat a csillék után becsukni. Majd 1920-ban csillés* lett és két év múlva — tizenkilenc éves korában — azt mondta a csapatvezető: elfogadjuk vájárnak. Közben még annyi történt, hogy a sorozatos sztrájkok és követelések eredményeképpen Tóth János belügyminiszter — 1918. január 1-én — engedélyezte a bányászszakszervezet működését... Gáldonyi Béla Perlekedő örökösök Hat évvel ezelőtt idős, fáradt asszony jött a szerkesztőségbe. Leült, s meglepő közvetlenséggel mondta el panaszát. Elbeszéléséből egy kálvária tárult elénk. Az élettől nagyon megpróbált emberek sorsa. A munkásmozgalom, az illegalitás harcosainak nehéz élete. Zokszó nélkül beszélt a múltról, az üldözésről, verésről, de annál jobban panaszolta az akkori évek bajait. Legfőbb támasza, harcostársa, a férje meghalt, magára maradt. Bánatosan summázta elkeseredett véleményét: „Az idősekre nem gondolnak a mostaniak...” S nem az anyagiakra célzott elsősorban, hiszen oly kevés kellett neki. Az emberekben csalódott, helyesebben egyes emberekben, akik visszaéltek jóhiszeműségével, nyíltszívüségével. Csendben, hirtelen halt meg özvegy Szikszai Andrásné, egy idei zlmankós februári napon ...' — Szegény Anyó mondta mindig, amikor rosszabbul érezte magát, hogy csak jöjjek ide bizalommal. Mert mi már évek óta együtt laktunk. Szomszédok voltunk, s láttam beteges, ápolásra, segítségre szorul. Szívesen tettem. Harminc éve özvegyember vagyok, jó volt segíteni valakin. Becsültük egymást, hiszen azelőtt a mozgalomban is találkoztak. Sokat szenvedett Anyó. Ezt akartam enyhíteni. Miért tettem? Nem azért, hogy kihasználjam, házam, nyugdijam van. Még azt is odaadtam neki... Tóth Sándor bácsi keresgéli, formálja a szavakat. Szikszai néni egykori bátorítására Jött a szerkesztőségbe. Szé- gyelli, hogy erre sor került, de úgy érzi méltánytalanság történt vele. — Meghalt Anyó, s azóta nagy a veszekedés az örökösödésről. Először egy, majd kettő, most már több örökös is jelentkezett. Én nem veszekszem, de úgy érzem, némi kárpótlás nekem is járna. Évekig gondoztam, mikor mások feléje se néztek ... Mivel törvényes egyenesági örökös nincs, az örökség oldalágon Viczián Istvánra szállt. •mre/j P/NTEA mVA'NiMeEGE ról beszél. Azok az országok, amelyeknek a területén ezek a támaszpontok vannak, szóba sem kerültek. Az ő területük felett nem lesz szabad a fényképezés! Ott továbbra is azt csináljuk titokban, amit akarunk! — Az ördögbe is, erre nem gondoltam! A törvényes örökössel Ka- rancsalján találkoztunk. Ismételt egyezkedésre jött Tóth Sándorhoz. — Nevelt gyereke vagyok boldogult nénémnek, sokat köszönhetek neki — mondja Viczián István. — Az örökség jogosan illet engem, dehát figyelemmel kellett lennem azokra is, akik még segítették szegény nénémet... — Né beszélj gyerekem, te se nagyon jöttél feléje! — szólt közbe a beszélgetésnél jelenlevő özvegy Pál Sándor- né. Viczián azonban nem zökken ki a szóból. — A néném nem is volt olyan beteg, hogy annyira ki kellett volna szolgálni! Na, de azt nem lehet letagadni, hogy Sándor bácsi segített rajta. Ezért is határoztam úgy, hogy az örökség egyharmad részét neki 'juttatom. Viszont egy- harmadot adnom kell Futó Jánoséknak is. Harminc évig bejártak a nénémhez, neki is, meg nekem is rokonaim ... Lassan előkerülnek a bírósági iratok is. Mert ez az örökösödési perpatvar már odáig is eljutott Számolgatom mit hagyhatott a világra a puritán, egyenes asszony, érdemes-e ezért pereskedni. Az eredmény csekély. A szerény ingóságok, a kis ház alig több. mint húszezer forint De van még készpénz is, s ez váltotta ki a bajt. Ezért folyt a pereskedés is. — A nénémnek több mint tizenkétezer forint megtakarított pénze volt takarékban — újságolja Viczián. — Tehát ez is engem, illetve minket illet A dolog azonban nem volt egyszerű, mert a pénz Szikszai Gáspárné nevén állt s csak az ő engedélyével lehetett felvenni, ö elismerte, hogy a néném megbízásából tette takarékba a pénzt, azonban a kifizetéséhez nem járult hozzá. Ezért kellett pereskednem ... — Én fiam azonnal odaadtam neked a betétkönyvet, meg az összes iratokat, amikor te jelentkeztél — vág közbe Sándor bácsi. — Nem is magával volt baj... — Hát kivel? — kérdem. — Szikszai Gáspárékkal — válaszol bosszúsain Viczián. Megkérem a két embert, menjünk el Szikszai Gáspá- rékhoz is. Nagy porta Szikszai *Gás- páréké, a Lapuj tő felé eső faluszélen. Megviselt asszony fogad. Szóhoz sem enged jutni. — Mit akarsz Viczián? Mikor élt nálad a nénéd? Itt találta fel magát köztünk. Ügy tartottuk, mint a hímes tojást. Vittem neki mindig csirkét, tojást, a zöldséget, gyümölcsöt, amit kívánt. A legjobb falatok jutottak a tányérjára! ... — Rokonok? — jutok végre szóhoz. — Magát ez hivatalosan érdekli? — kérdi gyanakodva, s amikor felvilágosítom, megenyhül. — A férjem, meg a néni férje unokatestvérek voltak. De mi csak úgy hívtuk, hogy Rozi ángyo. Úgy tekintettük, mint családtagot. Dolgoztunk ra. — Mindezt csupán a rokoni szeretetből? — kíváncsiskodom. — Abból is. De megígérte, hogy ha a pénzét nem éli fel, a halála után a mienk lesz Biharinéval közösen ... — Van erről az elhaltnak rendelkezése, vagy írása? Zavarba jön. — Nincs, csak ígéret, s mi ezt szabályos ajándéknak vettük. Hiszen annyit tettünk érte ... — Nekem is megígérte — szólt közbe Bihari Gyuláne. — Mikor évekig nálam lakott Salgótarjánban, már akkor emlegette, hogy meghálálja a jótettemet. Most meg! Nemhogy pénzt nem adott az örökös. de ottmaradt a házben három fejkendőm, két zsákom, képem, meg egy bekecs. Pedig erre is azt mondta, az enyém lesz majd — kesereg. Viczián szabadkozik. — Én meg akartam egyezni magukkal, de nem voltak hajlandók ... — Veled, meg Sándor bácsival egyezkedtünk volna, de olyannal, aki lepiszkolta az életében a Rozi ángyot, azzal nem! — forrósodik meg u hangja Szikszainénak. Farkasszemet néznek egymással. Sándor bácsi kifordul az ajtón. Csak úgy maga elé mondja, nem törődik már semmivel, nem lehet ezt csinálni. Eszembe jut szegény megboldogult Szikszai néni. Vajon mit szólna ehhez a — nem lehet mást mondani rá — civakodáshoz? Az az asszony, aki egész életében csak másoknak élt, s még betegen is társadalmi kérdések foglalkoztatták. Nehezen győz a Józan ész. Lecsillapodnak az indulatok. Megegyezés jön létre az örökség ügyében. Kölcsönösen megállapodnak. hogy beszüntetik a pereskedést. Mi értelme volt eddig Is? Nem méltó mindez olyan emberekhez, akik felvilágosultnak vallják magukat, mozgalmi múltra hivatkoznak. Ezzel a kommunista asszony emlékét is sértették. Pádár András l~24~l A légi fényképezést oktató tiszt így kedélyeskedett: ‘— Boys, le kell fényképeznünk a káposztát a levesükben, amint az asztalnál ülnek! Ti lesztek Amerika szemei! Az U—2, a ti fotomasinátok, mindent lát, s az elnök tudomására hozza. Nem lehetnek többé titkaik előttünk. Mi leszünk azok. akik kinyitjuk az orosz eget, hiába akarják becsukni ! Akkoriban Eisenhower elnök előállt javaslatával. A szovjetek a leszerelést hangsúlyozták. mondván: csak a leszerelés lehet a béke biztosítéka, a „nyílt ég” önmagában nem old meg semmit, legfeljebb azt, hogy az Egyesült Államok kockázatmentesen kikémlelje a Szovjetunió- védelmét — Jól kigondolta, Ike — röhögött Smith őrnagy, a légi fényképezés oktató tisztje este a klubban. — Azt mondja, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió cseréljék ki egymással az olyan precíz térképeket, amelyek feltüntetik a két ország területén levő összes katonai izéket... És aztán fényképezzük egymást szabadon, nyíltan, felderítőgépekkel ... Jó, mi? Rowers megvonta a vállát. Nem érdekelte a politika, s különben sem értette, hogy miért jó Ike terve. Ha csak azért nem, mert hosszú és bizonyára jól fizetett állást biztosít a pilótáknak. Különben? Fényképeznek az oroszok, fényképeznek, ők, amerikaiak, fifty-fifty----Mi van e bben jó? Az őrnagy hahotázott, s Francis vállára csapott: — Hát nem érted, te pupák? Rowers megrázta a fejét: — Én nem! De‘fontos, hogy a nagyfejűek értsék! — Zöldfülű vagy, fiam. A jó,pilótának sem árt. ha ko- nyít valamit a politikához... Különösen akkor hasznos, ha ebben a dologban érdekelt... — Persze érdekelt vagyok. De akkor sem találok ebben semmi érdekeset. Az oroszokkal kölcsönösen felfedjük egymás aduit, s kész! — Mondom, zöldfülű vagy! Naiv, mint egy szűzlányi Hát éppen az az érdekes, hogy mi belenézünk az oroszok lapjaiba, de nekik csak az egész paklit mutatjuk, azt is a hátlapjával! Figyelj rám csak egy kicsit. Elolvastad alaposan Ike javaslatát? — Nem — rázta meg Rowers a fejét. — Csak átfutottam. Mondtam már, hogy az ilyesmihez nem értek, s őszintén szólva nem is érdekel. Én megteszem, amiért fizetnek, s kész! Smith figyelmeztetően felemelte az ujját: — Téged most azért is fizetnek, hogy gondolkozz. A CIA-nál nem tudunk használni begyepesedett fejű fickókat. Mi látjuk el értesülésekkel a minisztériumokat és magát az elnököt is. Mit gondolsz, miért van szükségük a mi munkánkra? A terveikhez. Nos, akkor elvárhatják tőlünk, hogy megismerjük az elképzeléseiket, mert csak így tudunk segíteni. Világos? Rowers bólintott. — Nos, akkor figyelj rám — folytatta az őrnagy. — Ha a tervet alaposabban elolvastad volna, akkor neked is feltűnik, hogy csupán két országra terjed ki, a miénkre és az oroszokéra. Azt pedig tudod, hiszen magad is az egyikről jöttél, hogy nekünk vagy hatszáz támaszpontunk van szerte a világon, jobbára az orosz határok közelében. — Jó. rendben van — mondta Rowers. — Van hatszáz támaszpontunk. Aztán azokat is szépen lefényképezik az oroszok, szép sorjában! Smith nevetett: — Azokat aztán nem! Éppen itt zseniális az elnök javaslata. Az csak az Egyesült Államokról és a Szovjetunió— Sok mindenre nem gondoltál még, Rowers. Arra sem. hogy nekünk nagyon fontos az oroszok fényképezése ... — Ezt már tudom — mondta Rowers, aki itt a klubban megengedett magának egy kis bizalmaskodást az oktatótiszttel. Fejhangon, ahogy Smith szokott beszélni a kiképzésen, utánozta: „Lefényképezzük a káposztát a levesükben...” Smith nem sértődött meg, ellenkezőleg, fellelkesedett: — Úgy van! Lefényképezzük! Akár engedik, akár nem... Rowers hallgatott — Te fogod lefényképezni! — mondta jókedvűen Smith. — Ti fogjátok lefényképezni! Nagyszerűen klappolnak a dolgok. Az elnök előáll azzal a „nyílt éggel”. Az oroszok szívják a fogukat, nem egyeznek bele. Köztünk legyen szólva, bolondok lennének, ha igent mondanának. Dehát nekünk nem kell az ő engedélyük. És ez jobb is így. Mit gondolsz, fizetnének neked annyit, ha az oroszok beleegyeznének, hogy felettük repüljél? Egy nyavalyát, kisfiam! És a veszély akkor sem Lenne kisebb, mint így. Nulla, kisfiam, nulla. Clarence értette a dolgát... (Folytatjuk) Vizsgáznak a burgonyakombájnok Az ország ^gyik legnagyobb burgonyatermelő gazdaságában, Lábodon próbálták ki az újtípusú burgonyabetakarító gépeket a Mezőgazdasági Gépkísérleti Intézet munkatársai és a gazdaság szakemberei. Naponta 600—650 mázsa burgonyát válogat az NDK gyártmányú K—711-es jelű burgonyaválogató gép. Tizenkét ember kezeli. A három osztályba kiválogatott burgonyát a tárolóhelyre RS—09-es platókocsis traktorok szállítják. (Mti foto — Bajkor József felv.)
