Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-04 / 210. szám
NÖGR/D 5 V tWS. szeptember 4. vasárnap De — elvtársalm! ez az a munkásság, mely osztály harc ban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! Es búvunk érte, mint az Qldözött. A történelem futószalagára szerelve tgyen készül a világ, hol a munkásság majd a sötét gyárra szegzl az Ember vörös csillagát! (József Attila: Munkások c. verséből) A vöröskatona unokája „Kedves Elvtársak! Az újságban figyelemmel kisérem az úttörőszervezet új mozgalmának, a „Vörös zászló hőseinek útján” mozgalomnak kibontakozását. Mint az egykori illegális kommunista párt mellett működő KIMSZ helyi csoportjának tagja, nagy örömmel üdvözlöm a kezdeményezést, és amennyire tőlem telik — szeretnék hozzájárulni a szeptember negyediki, salgótarjáni események sikeréhez... Két fiam van. A 12 esztendős Gábor, sajnos, mozgásszervi betegsége miatt nem vehet részt az ünnepségen. Betegsége születése óta ágyhoz köti, nem lehet tanúja annak, ami most az úttörőszervezetben történik. Csaba fiam tízesztendős. Öt szeretném szereplőként ajánlani. Ügy érzem, hogy a „Vöröskatona unokája vagyok” című verset, amelyet már több alkalommal szavalt közönség előtt — elmondhatná esetleg a veteránok és ßz úttörők salgó- bányai találkozóján ... Kérem, értesítsenek. Jó szerencsét! Tóth Gyula” Eddig a levél, amelyet Tóth Gyuia veterán. Sulyok András és más, egykor illegalitásban harcoló nógrádi kommunista fegyvertársa írt az úttörő- szervezet megyei elnökségének. Az apa. — Kérdezze meg a fiamat, mit tud arról, hogyan éltek az emberek azelőtt... Az apám, fiaim nagyapja, bányász volt. A Tanácsköztársaság harcai, a huszas évek bányászsztrájkjai, a mindennapi küzdelem a megélhetésért, nagyobb kenyérért — ezek töltötték ki az életét. Az anyám elhagyott bennünket. Négyen voltunk testvérek. Az öcsém 12 éves korában meghalt. Az orvos azt mondta, a bánat ölte meg. Albert-aknán laktunk 1932- ben. A majálisra elment az anyám, többé nem láttuk. Az öcsém temetésére egy koszorút küldött, ö nem jött el. Az apám nem szólt semmit. A temetés után hazavitte a koszorút és elégettg,.. Tizenkét esztendős koromban kezdtem dolgozni a bányánál. A gyerekkorom ezzel lezárult. Milyen volt? Az iskolában külön padban ült az orvos, meg a tanító fia. Ha erre az időre emlékszem, semmi más nem jut az eszembe, mint a lekváros kenyér, a üres kenyér egy almával ... A mozgalomba gyerekfejjel, 1933-ban kapcsolódtam. A sztrájkok idején kijártunk az emberekkel az erdőbe krumplit sütni. A tűz körül ültek, nagyon komolyak voltak, és bérről, munkáról, kenyérről beszélgettek. A csendőrökre mi, megbízhatóbb gyerekek vigyáztunk. Pedig inkább ők szerettek volna „felügyelni” ránk. Nagyon érdekelte mindegyiket, mit csinálnak, mit beszélnek a bányászok, amikor nem dolgoznak. Kiültünk a krumplisütőkhöz közeli domb aljába és figyeltünk. Ránk senki sem gyanakodott. Ha járőr közelített szóltunk, idejében jeleztünk ... Akik kiérdemelték a felnőttek bizalmát, komolyabb feladatot is kaptak. Engem a bag- lyasi Sulyok András vett maga mellé. Sokat beszélgetett velem, úgy mint most én a fiaimmal. A pártsejtek kiépítése, az illegális találkozóhelyek felderítése, kiszemelése, a termelés akadályozása, a levente kiképzés elleni agitáció — ezek voltak a feladatok. A frontról kétszer szöktem meg. Először nem sikerült. „Besétáltam” egy elég zilált, de ahhoz, hogy ne engedjenek tovább, még elég szervezett alakulathoz. Másodszor sikerült. Bomba támadás alatt szétfutottunk a visszavonulás közben. A gépek elhúztak, én meg felültem egy gazdátlan lovaskocsi bakjára. A kocsin fiad- táphoz tartozó anyagok voltak. Útközben mindig úgy helyezkedtem, mintha valamelyik visszavonuló egységhez tartoznék. A bőrt, talpat, pokrócokat, köpenyeket élelmiszerre cseréltem. Csak az út vége felé fedeztem fed a ko- csiderékban az „arzenált”. Nagy halom különféle kézi lőfegyver, lőszer volt a holmik alatt. Baglyasra hajtottam, és jelentkeztem Sulyok bácsinál. Ezek a fegyverek annak a csoportnak a kezébe kerültek, amelyik szembeszállva a németekkel. nyilasokkal lehúzódott az egyik nógrádi aknába ... A vöröskatana unokája. Tóth Csaba tízesztendős. Az idén negyedikbe iratkozott a Bartók Béla úti általános iskolában. Elsős kora óta szaval, a „Vöröskatona unokája vagyok” című verset legutóbb egy nőgyűlésen mondta el. Nagyon megtapsolták. Talpra esett, kemény kötésű, barna gyerek Tóth Csaba. Határozottságában, magabiztosságában tulajdonképpen nincs semmi meglepő. A mai gyerekek ilyenek. . .Kinyílt nálunk a vörös lobogó. Azt védelmeztük túlerő ellen...” A vers a Kisdobos újságban jelent meg. Csaba megtanulta, pedig senki sem mondta neki. Végeredményben ebben sincs semmi különös. A meglepő az, ahogy mondja. Nem iskolás rigmusolás a szavalata. Veterán apja sokat mesélt a 19-es nagyapáról, aki vérével áldozott egy jobb, emberibb világért. Chmel Eva, a KISZ megyed bizottságának munkatársa úgy örült, amikor meghallgatta a szavalatot, mint aki kincsre lelt váratlanul. A csiszolás, fi- notnítás fáradságos munkáját is örömmel vállalta magára. Az ünnepségig naponta foglalkozik a gyerekkel, hogy majd a tábortűznél, veteránok, kisdobosok és úttörők körében, később talán a televíziós kamerák előtt is elmondhassa Csaba: . .vöröskatona unokája vagyok, azt soha el nem feledem!” Pataki László OQ Claudia eddig a vezetéssel volt elfoglalva, de most. hogy a gépkocsi a városi autóáradatból kiért a nyugodtabb sztrádára, már megoszthatta figyelmét férje és a volán között. — Boldog vagy, darling? — kérdezte a mellette ülő férfitől. Francis Rowers bólintott, de az arca éppen boldogtalanságról árulkodott. — Mire gondolsz most? — kérdezte a felesége. És aztán fékezett. A férj balkezével befogta a száját, jobbkezét pedig figyelmeztetően felemelte. Az asszony megállt a kocsival. Rowers feltépte az ajtót, s az út menti bozótba rohant. Hányt. Az asszony egykedvűen várt a kocsiban. Megszokta már ezeket a rohamokat — mint feleség, s mint pszichológus nagyon jól tudta, hogy a férfi idegei egyáltalán nincsenek rendben. Legfeljebb az lepte meg, hogy Francisnak éppen most van újabb rohama. Most. amikor minden oka megvan rá, hogy boldog legyen. Csak az imént adták át neki a CIA kitüntetését. Az ünnepséget titokban tartották meg, mint ahogy maga a kitüntetés is titkos. Nem szabad beszélni róla, s nem szabad hordani sem. A kitüntetés épp olyan furcsa, mint az ő szakmájuk. Francis Rowersé, aki CIA-pilótákat képez ki Colorado államban, a San Fernando-i légi támaszponton, s feleségéé. Claudia Rowersé, aki pszichológusnő ugyanott: arra vigyáz, hogy a fiúk lelkileg fittek legyenek. öt perc sem telt bele, s Francis visszatért a kocsihoz. Falfehér volt. Az asszony szó nélkül kinyitotta a kesztyű- tartót, egy üveg whiskyt vett ki belőle és férjének nyújtotta. Az mohón a szájához emelte a fiaskót, s kortyolgatott belőle. — Jobban vagy? — érdeklődött Claudia. Francis megrázta a fejét. — Nem. Ismét rámtört. — Most próbálj mindent elfelejteni — mondta a felesége. — Nem tudom. Nem tudom azt elfelejteni. Én semmit nem tudok elfelejteni... — És végül — mondta Khelton ezredes —, egy jelentéktelen apróság ... Tessék, egy mérgezett tű ... Minden eshetőségre... Látta, hogy Rowers meglepődik. Ezért az ezredes hozzátette: — Nem kell berezelni, öreg fiú ... A főnökök túlságosan elővigyázatosak. Reszketnek, hogy valamelyikünk a vörösök kezére kerül. Dehát ezt tudja... Meg aztán, vannak helyezetek, amikor egy ilyen szerszám is segít az emberen. Egy apró karcolás és kész... Dehát ez annyi, mint egy az ezerhez... Ezret teszek egy ellen, hogy ezt a tűt maga két nap múlva visszaadja nekem... Tokba bújtatta a tűt, s Rowers markába nyomta: — Viszontlátásra, főhadnagy! Sok sikert! Ahogy megbeszéltük! Akkor nem lehet baj! Ezek el sem látnak odáig, ahol maga repül. Kezet nyújtott. Rowers a szokottnál gyengébben szorította meg. őszintén szólva meglepte a mérgezett tű. Hiszen eddig nem is gondolt Bízni az emberekben! — Jó találkozni az idős elvtársakkal, Sulyok Andrással, Halász Sándorral. Rátkai Tiborral, Pothomik Józseffel, akik annak idején fogták a kezemet... Annak idején — pontosabban 22 évvel ezelőtt, amikor Andó Gyula 1944 decemberében (tizennyolc éves korában) belépett a pártba. Baglyasalja decem- ben 25-én szabadult fel és 27 -én a községházán megalakult a párt. Andó Gyula vezetőségi tag lett a nagy létszámú pártszervezetben Akik akkor megfogták a kezét, helyes irányba vezették. Most jubilál. Húsz éve pártmunkás. Próbálom összegezni a húsz esztendőt: a negyvenéves férfi életének felét a párt propagandistájaként élte le. Ifjúsági felelős volt. azután agitációs és propaganda munkával bízták meg, majd két évig a pártfőiskolán tanult. Először a pásztói járásban, most pedig a balassagyarmati járási pártbizottságon első titkár. A felsoroláshoz tartozik, hogy közben — hosszabb-rövidebb ideig — volt a megyén titkári referens, káderosztály vezető és irányította a páid- és tömegszervezeti munkát is. Fáradhatatlan ember. Az volt kezdetben is, amikor pártszervező munkára gyalog, esetleg kerékpáron „utaz. tak” vidékre. Sokszor kétnapos körutakat is tettek 3 megyében gyalogosan. Mindennap kint járt a pártszervezeteknél. Látszólag aprónak tűnő munkákkal indították a szervezeti életet. Aztán ott volt az első tanácsválasztáson. Megyei tanácstagnak jelölték és 1950- ben, Balassagyarmaton teljes jogú tagként vett részt az alakuló ülésen. — Hol folytassam? — kérdi most, hogy visszaemlékezik a húsz esztendő eseményeire. — Az ellenforradalom idején a megyei agit- propon dolgoztam. A röplapokat Losoncon nyomtattuk. Onnan hoztuk be az Űj Szót, sőt, egy időben a Nóg- rád is ott készült. Aztán következett a talpra állás. A munkáslakta vidékeken gyorsan ment. Első feladatunknak tekintettük, hogy visszavigyük a pártot az üzembe. Decemberben már pártnapot is tartottunk... Estébe nyúló viták, tényekkel alátámasztott érvek az általános magyarázkodások helyett. Ez Andó Gyuia módszere. Egyszer — nemrégiben — egész estét végig vitatkoztunk: Mi érdekli az embereket? Akkor is, most is azt mondja erről: — Ne csak tájékoztassunk, hanem elsősorban arról adjunk számot, amire az errfberek kíváncsiak, ami érdekli őket. Emlékszem, nagy vitatkozó kedvében volt, mint mindig és újabb kérdést tettem fel: könnyű ezt kimondani, de mire kíváncsiak az emberek? Válaszolt: — Azt mindig tőlük kell megkérdezni. Ezért tartjuk a „kötetlen taggyűléseket”. Nagy magabiztosságot követel ez a módszer és nem ' kisebb felkészültséget. Az a vezető, aki ilyen taggyűlésre indul, legyen sokrétűen tájékozott. Ismernie kell az adott pártszervezetet, de a gazdasági egységet is. annak életét, munkáját, az emberek gondjait. A párttagság hallatlanul igényes, őszinte és reális tájékoztatást vár tőlünk. Módszerei közé tartozik, hogy amikor visszatér efcy- egy taggyűlésről, mindig elemez. Levonja a következtetéseket, és a tapasztalatokat felhasználja a következő időszakban, a határozatoknál. Mostani beszélgetésünkkor még egy mondata megragadott: — A pártmunkában nincs holtszezon! Azt is nagyon érdekesnek, harcos feladatnak tartotta, amikor 1949-ben részt vett a malmok államosításában. „Két napig még malom-tulajdonos is voltam, mert nem érkezett meg időben a kijelölt állami vezető.” A gyógyszertárakat is átvette a proletárhatalom nevében, és sokszor meg- mászta a Karancsot. és a sötét éjszaka vetette haza... Ma így fogalmazz. A mostani pártmunka sem kevésbé érdekes, fontos. Az emberek tudatának formálása is harcot jelent, persze más eszközökkel, finomabb módszerekkel. Szerény egyéniség, de határozott jellem. Húsz éves pártmunkás-. A két évtized nagy részét emberek között töltötte. Ott, ahol a munka dandárját végzik. Szereti az embereket, és ez meghatározza munkamódszerét is. Sokoldalúan és mindenről tájékozott. Idejét nem sajnálja senkitől. Beszélgetésünkkel is bizonyíthatom ezt. A pártbizottság előtt hazafelé sietnek az emberek, vége a hivatalos munkaidőnek mindenütt. S ha velem befejezte a beszélgetést a munkásőrség oarancs- nokával folytatja. Megszokta húsz év alatt, hogy aí pártmunkásnak a nyolc óra letelte nem jelenti a nap végét. — A pártmunkában nir.es munkaidő és nincs sablon — mondja. — Vannak kötelékek. ülések és pártnapok, de ezek csak a kisebbik részt jelentik. Ebben a mai, rendkívül élénk helyzetben keresi az ember a leghelyesebb formákat és módszereket. Húsz év gazdag tapasztalatai sokat segítenek mindennapos munkájában. A legfontosabb: — Bízni kell az emberekben! Várjuk, elfogadjuk a segíségüket, de segítünk is nekik munkájukban, gondjaikban. Andó Gyulában is bíznak. Már az is elegendő bizonyíték, ha mondom: A Szocialista Munkáért Érdemérem, a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem, a Magyar Szabadságért Érdemrend bronz fokozata és tavalytól a Munka Érdemrend arany fokozatának tulajdonosa. Búcsúzáskor megismétli: — Jó találkozni az idős elvtársakkal, és beszélni róluk, harcukról a fiatalok előtt... Gáldonyi Béla Művészeti előadók konferenciája A művészeti előadók országos konferenciáját szeptember 26-án, 27-én és 28-án rendezik meg Kecskeméten. A részt vevők a háromnapos értekezleten számos elméleti és gyakorlati problémát vitatnak meg a művészeti élettel, a művészetnek az eszmeiideológiai harcban betöltött szerepével és egyéb más témakörökkel kapcsolatban. A konferencia céljai közt szerepel mindenekelőtt a művészeti élet (elsősorban az irodaiam) ideológiai kérdéseinek megvitatása a Központi Bizottság elméleti munkaközösségének a Társadalmi Szemlében megjelent állás- foglalása alapján. A tanácskozáson Nógrád megyei művészeti előadók is részt veszitek. rá, hogy rosszul is végződhet a dolog. Az ezredes távozott, Rowers pedig fejére húzta az oxigén- belélegző készülék sisakját. Igen, most oxigént kell belélegeznie. Két óráig csak friss, tömény oxigént. Húsz-huszon- kétezer méteren repülni nem tréfa dolog. Megfelelő előkészületek kellenek hozzá. Belélegezte az oxigént, aztán kifújta. Egy, kettő ... Be-ki... Be-ki... Hol is látott ő már mérgezett embert? Igen. kétszer is látott. Mindkétszer az érettségi előtt. Az elsőt, Mrs. Fieldet még meg is könnyezte. Szó, ami szó, nagyon szerette a tanítónőt. Ö tanította gyermekkorában, s valahogy a kis Francis- szal még kedvesebb volt, mint más gyerekekkel. Olyan szép meséket tudott Mrs. Field! S amikor már kikerült a keze alól, Francis Rowers akkor sem szakadt el első tanítónőjétől. Az asszony — 50 év körül volt már és özvegy, férje szintén tanító, egy autószerencsétlenség miatt vesztette életét — a Rowersékével szomszédos házban lakott. Francis gyakran bekopogtatott hozzá, s segített neki a ház körül ezt, azt. Hiszen Mrs. Fieldnek olyan nehéz volt egyedül, férfi nélkül. S Rowers akkor már az érettségi előtt állt. Field asszony is gyakran bekopogtatott Rowersékhez. Szívesen elbeszélgetett Rowers édesanyjával. Igazán nem tapasztalták, hogy más lenne, mint a többi asszony, mint a többi tanítónő. Legfeljebb szeretetne méltóbb. Nagyon szerette az életet. Nem voltköny- nyű egyedül élnie, de mindig vidám volt. Órákig tudott mesélni egy-egy tehetséges, vagy az átlagnál rosszabb tanítványáról. Rowersné hallgatta, s ha éppen nem akadt jobb dolga, Rowers is részt vett a beszélgetésekben. Őszintén szólva nem nagyon érdekelte az iskolások oktatása, és nevelése, de Mrs. Field olyan tűzzel, olyan lelkesedéssel tudott beszélni az ő gyerekeiről, hogy érdeklődést keltett azokban is, akik különben közömbösek voltak a téma iránt. Elbeszélése közben többször fordult Francishoz. — Hiszen emlékszel rá, fiacskám. hogy így szoktuk ... Vagy: — Ez a gyerek épp olyan kerek képű, szeplős, mint Robert Nelson, aki veled járt egy osztályba. Emlékszel rá? Francis már nem emlékezett erre a gyerekre — régen volt már, amikor ő az alsó osztályokba járt. Legtöbb osztálytársának már a nevére sem emlékezett, nemhogy az arcára. De nem akarta megbántani Mrs. Fieldet, s így inkább bólintott: — Hogyne emlékeznék ... Kerek képű volt és szeplős ... (Folytatjuk) *
