Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-25 / 228. szám
)9$6. szepfer*^'a^ámap >’önr ad o Pataki József tárlata été Művészeti eseményeink sorában szerényen húzódik meg Pataki József festőművész kiállítása. Hivalkodás nélküli a plakát, amely a mai tárlatnyitót hirdeti, de épp a szolid visszafogottság az, amely magára vonja, felkelti a művészet- barátok figyelmét. Pataki József jól ismert művészegyénisége Nógrád mi* Tiasai Lajos: Tukuz magáról a havat és csak any- nyit mondott: Balázs gazdagsága — Megjött a csomag! —ezzel a konyha közepére tette a zsákot. Volt abban minden: nyalóka, selyemcukor, medveszíj, lekvár, még narancs is. egymásnak estünk , a sok jó falaton, az öreg megint csak nevetett, sokat sejtetően, fölényesen: — Mit -^marakodtok, lesz még több is, hozok még többet is, csak most nem bírtam. Nem bírta a göthös vállam. Amikor gye és közelebbről Salgótarján életének. Igényes és egyéniséget tükröző alkotásaival rendszeres szereplője tárlatainknak, s újra, meg újra bizonyságát adja ezeken sajátos, a palóc táj világából táplálkozó tehetségének. A kitűnő művész grafikai munkáival a Nógrád ünnepi mellékleteinek is rendszeres közreműködője, olvasóink szinte hétről hétre találkozhatnak nevével és egy-egy művével. Különös örömmel köszöntjük tehát a Megyei József Attila Művelődési Ház Felszabadulás úti kiállító termében ma nyiló tárlatot, s bizonyosak vagyunk, hogy Pataki József művészete a nagyközönség körében is méltó elismerést vív ki az október közepéig nyitvatartó bemutatón. Pataki József: Anyák amikor még legénykur- jantásnyira voltak egymáshoz a tanyák, minden pusztán élt egy nagyotmondó ember, aki a rózseláng pattogásakor csodálatos történetekkel ámítgat- ta a szájtáti tanyasiakat. Mesemondók voltak? Nem igen, mert aki mesél, az tudja, hogy tündér alakjai, vagy gonosz boszorkányai csak a képzelet világában élnek. A nagyotmondó emberek maguk is hitték történeteiket, szemtanúskodtak: esküdöztek igazukra. Elmondták az Alvégi-domb történetét, tudták, hogy itt, meg ott miért örvénylik jobban a Tisza, miért kövér a fű a Nagy-laposban, meg hogy hány éve nem terem meg a búza a Kiserdő mellett. Híres, tekintélyes emberek voltak a nagymondók egytől egyig. Megmentették Kossuth apánk életet, ismerték Szubuly Márit, pucolták a rettegett betyár, Guza Miska lovat, eite- ráztak a királynak, elcsábították a legszebb hercegnőt, mert hol a császári kapitányok barátai voltak, hol meg a kuruc generálisoké. A széles túri határban Tukuz Balázs bácsi volt a leg- különb nagymondó. Erről már az első barátkozásnál meggyőződhetett bárki, hiszen a puszta ismerkedés is sokat sejtetett: Tukuz Balázs törpe- birtokos — dörögte, ha valakivel először parolázott. Erről sose mondott le. Igaz, a birtok csak akkora volt, hogy egy fürge veréb tízegynéhány nekirugaszkodással széltében hosszában átugorhatta. dehát „van” volt ez mégis, és lehetett azzal is dicsekedni, hogy csak azért nem fizet százszámra aranykorona adót a királynak, mert még azok eszén is túljárt. Letagadom a birtokomat, mondogatta, sőt, néha napján, amikor messzire szaladt a nagymondásban, arról sugdosott, hogy a barátja, a kancellár járta ki az adókedvezményt. Téltől tavaszig ez a szikes rög volt az öreg minden reménysége. A nyár aztán mindig elrontotta a dolgot: a megálmodott negyedzsákos görögdinnyék helyett csak öklömnyi ecetnek valót termett a birtok. A tanyasiak megmosolyogták, amúgy keservesen, de volt aki megeresztette a kérdést: — Milyen volt a termés, Balázs bácsi? — A termés? — szívott nagyot az öreg a meggyfaszáron és csak azután folytatta: — Hát, az idén nem ütött be. Majd jövőre nézzék meg. Többet sose mondott, de nem is kellett. Mindenki tudta, hogy nyár végén az uraság földjére szorul. Víz volt elég a csordákéiban, megfőtt a kukorica, néhány bokoralja krumpli is akadt, ürgét is lehetett önteni; hús az is, jobb a semminél. mindig szép volt, mert igazi birto- Kosnak érezte magát, de amikor hóval kezdett sietni az északi szél, ott kellett hagyni a kukoricaszár tanyát, a birtokot. Könnyen ment a hur- colkodás: a gubás zsákot a vállán vitte, a pipáját meg a kezében. Nem csinált gondot a téli szállásból, bezörgetett valamelyik cselédházba, leült a közös tűzhely mellé. Rakta a tüzet csutkával, vagy venyigével, és egy percre sem szüntette volna a mondókáját. Ünnep volt az öreg a tanyán, mert amikor beszorult az ökröktől a szegény ember, nem tudott mást csinálni, csak a tüzet leste. Volt hallgatóság bőven: négy asszony főzött egy konyhában, egy tyúkalja gyerek kitett egy féltucatot: húszan-harmincan mindig csüngtünk az öregen. Legjobban a Beke-domb történetét csodáltuk. Azt, hogy az nem homokból van, hanem törökből, mert amikor gyüttek a kopaszok, Beke Pált, az egyik kedves hadvezérét követségbe küldte a magyar király a szultánhoz. A kutyafejű nagy pompával fogadta a szép magyar vitézt, úgyannyira, hogy éjszakára még asszonyai közé is beengedte. A vállas huszárnak az arab lányok igen tették a szépet, de az nem néRéges-réqen, A nyár haditudósítóval. Másodrendű munka volt ez akkor, amikor a németek felmorzsolása volt a cél. A haditudósító fél óra múlva már Komyilovval szemben ült egy bunkerban, ölében a jegyzetfüzet és sűrűn írt. kérdezeti. ismételte a katonai kifejezéseket. — Ezt tessék még egyszer elmondani! Hogy is volt az kérem? Szóval akkor az ezred támadott... és még egyszer kérem a részleteket... Kornyilov türelmesen vála- szolgatott, egészen addig, amíg a riporter kijelentette: — Szeretnék beszélni egy ilyen mesterlövésszel., de ha lehetséges, akkor kánt a lövés zár okban. Kornyilovban meghűlt a vér Aztán gondolt egyet. így is jó. Ha éppen ez a kívánsága egy haditudósítónak. Legalább megtudja, hogy ml is valójában az a front. . Ül Abban az időben már második napja figyeltek egy Wehrmacht-tábornokot, aki a hatodik német páncélos hadsereggel egyenesen a francia frontról, az Ardenekből érkezett a magyar frontszaikasz- ra. Gyakran tartott szemlét s feltűnően bátran mozgott a frontvonalban. Alighanem valami különleges megbízatása lehetett, Később tudták meg, hogy a Wehrmacht-tábornok felueritö tiszt, és csoportjává', az ellenlökést kellett felderítenie és előkészítenie, hogy a németek ismét kijuthassanak a Dunához. A két front közötti senkiföldje tágas terület volt. Legalább kétszáz méter és itt-otl ritkás bozót, egy-egy kisebb facsoport, egy mély medrű patak, vasúti sínek, egyszóval elég sok rejtekhely, amit a szovjetek is, a németek is alaposan kihasználhattak fedezéknek. Az egyik bozótban már második napja ült a mesterlövész. Időnként szeméhez emelte a távcsövet és amit látott, gondosan és aprólékosan bejegyezte gyűrött füzetébe. Ifié tartott Kornyilov a moszkvai haditudósítóval. Ameddig lehetett a futóárokban, meghajolva közelítettek a mesterlövész felé, de egyszer vége lett a biztos fedezéknek. — És most? — kérdezte nem leplezett riadtsággal a haditudósító. — Most? Kibújunk a fedezékből és hason csúszva megyünk tovább — mondta Kornyilov, és már kint is volt a futóárok előtti terepen. Mö-/ gölte hasalt a haditudósító. Maga alá húzta a jobb lábát, azzal ellökte magát. Aztán ugyanezt megismételte a bal lábával. így haladtak előre materenként, és nagyon lassan. Kornyilov mindenütt elöl járt és inkább csak a fülével figyelt hátra, szuszog-e mögötte a moszkvai elvtárs. Egyszer elveszett a hang! Visszapillantott és amit látott, attól még a lélegzete is elállt. A haditudósítója nyugodtan ült a senkiföldje kellős közepén és lehúzta a csizmáját. Letette maga mellé, kibontotta a gyűrött kapcát és újra hajtogatta. Gondosan, háromszögben és lassan, mint aki ráér. Ebben a pillanatban a túlsé oldalról megszólalt egy golyószórO Kornyilovban meghűlt a vér. Első gondolata volt, hogv felugrik és a haditudósító mellé rohan. A földre rántja, hogy megmentse a biztos haláltól. Már ugrani készült, amikor előtte a bozótban megszólalt egy puska. Egyetlen lövést adott le és a golyószóró elnémult. Kornyilov fellélegzett. A mesterlövész megmentette az életüket. Néhány méter és elérték a fedezéket. Fújtattak és Kor- nrilov rátámadt a haditudósítóra. — Hogyan csinálhatott ilyet? Maga szerencsétlen! Az életével játszott... A tudósító is megszeppent, de magyarázkodott. — Tudja, milyen fájdalmas a feltört láb? Inkább a halál — és a csizmájára mutatott. — Legalább megtanítottak volna kapcát tekerni, a mindenségit. Visszafelé már óvatosabban haladtak. A mesterlövész pedig elátkozott minden haditu- dósitót, valahány csak van a fronton. Mehet új figyelőállást választani, mert ahonnan egyszer már leadott egy lövést. onnan távoznia kell. Pedig erről a helyről milyen jól megfigyelhette a Wehrmach t-*tá homokot. a Attól kezdve a fiontparancs- nokság, Tolbuchin marsall egyenes utasítására csak olyan haditudósítókat engedett az egységekhez, akik katonaviselt, frontot járt emberek voltak. Az esetet különben már rég elfelejtették, amikor Kor- nyilovot hivatják a törzsparancsnokságra. Kérdezik tőle: hol a haditudósítója? Keresik Moszkvából. Meg is találták Anatolij Petrovicsot a hadtáp- törzsnél. Lázban feküdt már napok óta és egyre csak azt hajtogatta: „A fene egye meg a kapcát, tanítsanak meg kapcát csavarni”. Ki tört rajta a félelem és később a frontújságban írt cikkét így fejezte be: Fontos tanulság a frontkatona számára, hogy mielőtt harcolni megy, jól tekerje te! 3 kapcáját P ersze, a haditudósítónak sem árt, ha ért a kapca viseléshez... zett se jobbra, se balra, mert annyira megtetszett neki egy rabnő, hogy másnap ajándékba kérte a szultántól. A török erre azt mondta, hogy minden feleségét szívesen neki adja, de azt a lányt éppen nem, mert már odaígérte kedvenc fiának. Nagy búsan ballagott haza Beke Pál Törökországból. Közben a szultán nem fogadta el a király jobb kezét és nagy haddal egyenesen a derzsi pusztának tartott. Beke Pál is kardot rántott, égette a szívét a keserűség. Éppen a Tiszánál harcoltak, amikor egyszerre hírt kapott: a lány üzent, itt van a törököknél! Mentek a huszárok rögtön az ellenségre, kaszabolták, úgyannyira, hogy már a szultán is szaladt, amikor Beke odakiáltott neki, hogy adja ki, a lányt, mert ha nem, tízezer fejet veszít. A főember már hajlott volna valahogy a jó szóra, de a fia azt kiáltotta vissza, hogy inkább megöli a rabnőt, de nem adja! Beké- ék erre a szultán gyerek után ugrottak, az meg, amikor látta, hogy utolérik átdöfte kardjával a lányt, ledobta a lóról és elmenekült. Keserű haragra fakadt Beke Pál. Kiszámolt tízezer törököt és mind leölette, majd tisztességgel eltemettette őket a derzsi kapuhoz. Habzsoltuk, majszoltuk a cukrot. Jutott belőle mindenkinek, pedig odatódult az egész majorság. Megnőtt az öreg respektje: hát mégis igaz az a gyerek, ott Amerikában. A vénember csak bólogatott, magyarázott, hogy milyen a fia háza, mert látta róla a fotográfiát, meg, hogy hány hold földje van a gyereknek, hánv száz tehene, és milyen nagy görögdinnyék teremnek ott. Persze abból a magból, amit ő küldött a tengeren túlra! Hajnalnak indult a nap, amikor szétszéledt a bámész gyülekezet. Akkorra a zsák is kiürült, a négyeskonyha is kihűlt. Amikor mindenki elment, az öreg feje alá tette a gubás zsákot, magára húzta a nagykabátot és olyan elégedettnek látszott, mintha megnőttek volna a dinnyéi a nyáron. Reggel valaki rúgdosni kezdte a zsalut. Kicsődültünk a hideg kőre, ott remegtünk, amikor a rangidős béres kinyitotta az ajtót. Csendőrök voltak: — Na, szedje a motyóját, vén lókötő! — mordultak rá Balázs bácsira. Az öreg a konyha tégláit leste, majd fogta a pipáját és odaállt a puskások közé: Hát így került Szandára ez — Mehetünk, törzsőrmester a domb ... úr. Esték estére múltak, az öregből nem apadt ki a szó. Megtudtuk, hogy hol úszkáltak a legszebb hattyúk a kengyeli laposon. Ott persze akkor még tó volt — mesélte —, sőt nem is tó, hanem tenger, mert olyan nagy hattyúk, amiken lovagolni lehet, csak a tengeren úszkálhatnak. Ezt nem vonta kétségbe senki, meg azt se, hogv a vén Tukuznál különb varjúlesőt nem ismer az egész puszta. Kiment a szé- rüskertbe és ki tudja. hogy csinálta: egy röpke fél nap alatt tíz-tizenöt varjút fogott. Nem volt rosszabb húsuk a pásztorpecsenyénél, csak főzni kellett istentelenül, mert ahogy az öreg mondta: némelyik még Kossuth apánk lova után eszegetett. Evek évekre múltak. Hol kövérebb, hol soványabb varjakat adott a szé- rűskert. Születtünk, haltunk és az öreg is olyan vén volt már, mint a Beke Pál halma, amikor egyszer azt újságolta, hogy üzent a fia Amerikából. Ezen mindenki eltátotta a száját, úgy tudtuk, olyan magányos, mint kóró a pusztán. Hitetlenkedtünk, de ő csak erősködött, hogy majd meglátjuk, mi mindent küld neki egyszer a gyerek, és akkor majd nekünk is ad a sok jóból. Csak várni kell, amíg ideér a kocsi, mert az az ország jóval túl van még Szögedén is. Csak várjatok, per- nahajderek, várjatok — mondogatta. Hát mi vártunk is. Nyolcan-tízen mindig csörgő nyállal hallgattuk, amikor az amerikai mogyoróról beszélt, meg az édeskörtéről, ami olyanforma, mint a szamárkenyér, csak sokkal finomabb. Egyszer, jó december derekán, egy havas reggel ökrösfogatok vitték a búzát a városba. Az öreg felkéredzke- dett az egyik szekérre. Vitte a gubás zsákot is. Körül ugráltuk, a vén ember meg csak nevetett : Megindult a találgatás. Senki sem tudta, mit csinált az öreg. Voltak, akik azt mondták, a fia miatt vitték el, mert kém, mások meg újra kétségbe vonták, hogy amerikás gyereke lenne. Biztos lopta a nyalánkságot, azért tették vas alá. Két nap se múlt, beállított az öreg. Azt mondta, hogy csak tanúskodni vitték valamiért, megtette a vallomást és hintón hozták hazáig. Még a szakálla közötti kék foltokat is megmagyarázta: eltört a hintó tengelye, leesett. Szerencsére a hóba. mert különben jobban is megütötte volna magát. Ennyit mondott, többet semmit. Pedig körülkaptuk, vártuk a cukrot, vagy hogy legalább mondja meg, mikor hozza a csomag másik felét. Hiába ácsingóztunk mellette, mert csak végighordta rajtunk nagy szürke tekintetét és lefeküdt. Almában jajgatott, nyöszörgött, segítségért kiabált, és éppen fel akartuk költeni, hogy megkérdezzük, mi baja. amikor megint rugdosni kezdték az ajtót. A gazdatiszt volt: — Ide figyeljenek, aki befogadja ezt a vén tolvajt a konyhájába, már hurcolkod- hat is. ki a hóra! Ez a parancs! Értik? Néhányan szép szóval szabadkoztak, hogy éjnek idején hová menne az öreg, megfagy odakint... Balázs bácsi legyintett: — Ne ajnározzatok folyvást, ha itt nem lehetek, akkor hazamegyek. Van nekem házam, lehetek ott... — Nincs takaróia, Balázs sógor! Hogv marad meg a hóban? — Megfaev! — szánakoztak rajta az asszonyok. Az öreg már huncutul nevetett : — Bírjátok mán ki holnaD- ig, a fene üssön meg benneteket. Akkor örüljetek ... A szekerek az öreg nélkül jöttek vissza. Senki sem tudta hova tűnt. Közben nekifogott havazni, három napig dühöngött az idő és a vén Tukuz Balázst gondolatban már mindenki eltemette, amikor beállított a tanyára. Lerázta — Hát a csomag! Van abban lópokróc is. nem is egy! Ott van. otthon, a házban. Azt már hazavittem. [A kukást a nyón"7 ^Jfnt hinni kezdték a gazdag amerikai gyereket, amikor másnap a kerülő újságolta, hogy az öreg Tukuz csonttá fagyott a birtokán,... a szárkúpban...