Nógrád, 1966. szeptember (22. évfolyam, 207-232. szám)
1966-09-18 / 222. szám
i 1966. szeptember 18. vasárnap N ö G R A Ö 5 De — elvtársaim! ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiállunk érte, mint a kémény: lássák! Gs bűvunk érte, mint az üldözött. \ történelem futószalagára szerelve Igyen készül a világ, bol a munkásság majd a sötét gyárra szegzi az Ember vörös csillagát! (József Attila: Munkások c. verséből) Hosszú volt az út... A Kővár utca 30-ban most is hiába keresem. Csinos, virágos kertjében a felesége fogad. — A párthelyiségben van. Gyűléseznek, a választásra készülnek — volt a válasz, amikor érdeklődtem férje iránt. — Megy ő mindig, benne van a vérében. Amíg Károly-aknára ballagtam, hogy megkeressem a IV/b. alapszervezet helyiségét, az járt az eszemben, amit Petries Jánosról már korábban hallottam: A sok üldöztetés. A több évig tartó emigráció. És az, hogy idős kora ellenére — jövőre tölti be a hetvenedik évét — még most is a pártért, a közösségért dolgozik. Vezetőségi tagja ennek az alapszervezetnek. Kis csoport ül a pártszervezet helyiségében. A vezetőség tagjai. Andó József, a párttitkár számol be a szeptember 30-i vezetőségválasztó taggyűlésről. Árvái József, a jelölő bizottság elnöke is elmondja, miijén munkát végzett eddig a bizottság. Javaslat hangzik el, ki legyen az elnök, a szavazatszedő bizottság tagja, a jegyzőkönyvvezető. Igaz, csak 37 tagja van az alapszervezetnek, nagyobbrészt nyugdíjas és háziasz- szony, de a jó előkészítés éppen ezért fontos. Petries János azt mondja: — Megszoktuk, hogy mindent pontosan csináljunk. Ezt szeretik legjobban a tagok. Ezért ha mi kérünk, ők is szívesen segítenek. A négy bizalmi csoporton keresztül eljutunk mindenkihez. A tömegszervezetek is segítenek! bennünket. Csak a pártoktatáson állandóan negyven felett vannak. Eljönnek ide párton- kívüliek is. Ha pedig társadalmi munkát kell szervezni, a párttagok a példamutatóak. Járdát építettünk, most meg József-telepen a vízvezeték helyét ástak ki a lakók, a csövet várják. Eddig kétszáz méterre jártak vízért, most ott lesz helyben mindenkinek. Azt tartjuk, hogy ez is pártmunka. Amíg beszél, szemüvegével játszik. Hol megtörli, hol forgatja a kezében. Azt érezzük, s talán ez a valóság is, hogy kérdésem egy teljesen más világba zökkentette vissza. Egy letűnt világ kegyetlenségei jutottak eszébe. Az a harc, amit Petries János is folytatott egy újért, egy jobbért — Hosszú volt az az út, amit idáig megtettem. A térképen is kacskaringós lenne — beszólt, s homlokán mély barázdák jelennek meg. A kiejtés német akcentussal erősen átitatott, érthető, hiszen Németországban született — Apám vándorolt. Munkát keresett, mert a tizenegy gyerek mindennap kérte a kenyeret. Amikor 1916. őszén hazajöttem munkát vállalni, már bejártuk Jugoszláviát is. Saigon dolgoztam, ott kaptam bányamunkát. A mozgalommal mindjárt megismerkedtem, pedig elég veszélyes volt És 1918-ban tagja lettem a kommunista pártnak. Elbeszélése alapján peregnek az események. A nagyszerű tanácsköztársasági napok. A vörösőrség, hogy mentsék ami menthető. Szarvas- marhát, juhot, mag a többi állatot, mert kellett a bányászok, Salgótarján ellátásához. A tíztagú őrségnek Petries János lett a parancsnok helyettese. — Sajnos, csak százharminchárom napig tartott. Akkor elrejtettük a fegyvert, és mi is bujdostunk. Elkövetkezett az első „lebukás”. 1920. január 2-án Láncra verve vitték Petricséket Salgóra. Aztán a statáriális bíróság Balassagyarmaton. A fegyvert keresték. Csak egyetlen „köpés”, és már halott Petries János. De hallgattak. Mindannyian. Bizonyítás hiányában a bíróság felmentette. Mégis még júniusban Németországba menekült, ahonnét csak novemberben térhetett haza. — Nem pihentünk. Szerveztük a sztrájkokat. Az MSZMP megalakítása után 1925 őszén Vági István javaslatára már a kommunista párt sejtjeit építettük. A vezetőségben hárman voltunk. Jártuk Kazárt, Karancsalját, Somlyót, szerveztük a bányászokat. Előkészítettük az éhségfelvonulást is, de a jobboldali szoedemek elárulták. A baj ott volt, hogy nem tudtuk a megfelelő embereket a szakszervezetbe küldeni. Szóval elárultak bennünket. — Petries elvtárs a provokátorokról is szóljon valamit — szólt a beszélgetésbe Andó József, a párttitkár. — Volt belőlük. Nagyon kellett vigyázni. Járt nókünk a Sarló és kalapács című brosúra. Emigrációba kényszerült Petries János. Mielőtt elhagyta volna az országot, még fegyvert fogtak rá, és a „törvény nevében” vitték toloncházba. Aztán 1928-ban megkezdődött a hosszú út: Morva—Osztra- va, Bécs, Berlin, Belgium. Berlinben Dimitrov elvtárs mellett, a Nemzetközi Balkán Föderációban dolgozott. Üjra Belgium, majd letartóztatás, összesen négyszer, egymásután. A hosszú út tovább vezetett: Párizs, Strasbourg, Jugoszlávia. — Zágrábban volt a legnagyobb szerencsém. Katonák vették körül az állomást. Letartóztattak, hogy átadnak a németeknek. Ez 1941-ben történt. Kényszermunkára ítéltek, és az eltartott 1944-ig. Aztán megszöktünk, többen is. Hiszen a kapcsolat akkor is meg volt köztünk. De elkövetkezett a várva-várt, az első szabad nap: 1945. május 8.-a. Megjöttek a szovjet katonák. Nem gondolkodtam sokat. Húsz nap múlva már itthon voltam Salgótarjánban. Igaz, csak harminc- nyolc kilót nyomtam, de hazaérkeztem. Nos erre még elmondok egy történetet. A kapuban állva vizet kértem a feleségemtől, A lányomnak szólt, hogy adjál neki, ismeretlen ember. A lány kiálltott fel, hogy hiszen az meg Jani apa ... Lett oszt nagy öröm... Ami pedig ezután történt, azt már tudják. A pártot szerveztük, ott dogozunk most is. Hosszú, nagyon hosszú volt ez az út... Érdemes volt megtenni! Somogyvári László A hownhájnos Budai Porfelhőbe burkolózva dübörög a két kombájn. A kezelők közrekapták a pótkocsit, s két oldalról ömlik bele a mag az „ágyúcsöveken”. Az ürítőcsiga forgásától meglódult mag-folyam játékos csavarvonalban hull alá. A gépkezelők az ürítést vigyázzák. Porlepte fiatalemberek. Találomra megszólítom áz egyiket, de int, amaz a Budai. Legyint — Az aratás megkezdése óta mindennap hajtottam. Még vasárnap is... — Mi a titka a kiváló eredményeinek? — kérdem. — Nincs titok! Jó gép és állandó hajtás. Ennyi az egész — mondja. Ennyit én is tudtam. Csalódottan kérdezem: — Csak ennyi? Az érintésre meg sem fordul, csak hátrakiált: — Nem érek rá! Nem hagyhatom itt... A feje mellett pörögnek a kerekek, a szíjak énekelnek süvítő zenét. Remeg a hatalmas alkotmány az erőtől. Budai azonban meg sem rezzen. Egy-két mozdulat és szelídül a gép vad tánca. Csak ezután fordul meg. — Fáradt? Mosoly szalad a sűrű, fekete szemöldöke alá. — No, azért egy-két fogást megtanultam. Ellestem az idősebb szakiktól. Mert én szerelő vagyok, nem kombájnos — magyarázza. — De ez csak jó, mert a legkisebb csavar zörgését is észre kell venni. Ha valaki nem „érzi” a gépét, inkább ne is dolgozzon. Igaza lehet Az eredményei legalábbis erre utalnak. Budai P/NT& fi H7M'N/J/G£GE ny* 12 Különösen egy szőke, karcsú lánnyal kötött szorosabb ismeretséget. A lányt Elisabeth- nek hívták, s mértéktelenül fogyasztotta az italt. Egy félórával azután, hogy megjelent a bárban, már tántorgott. Rowers ilyenkor nem menekülhetett előle. A lány beleült az ölébe, átkulcsolta a fiú nyakát. — Szép fiú, jó fiú vagy — kezdte véget nem érő monológját, amelyet csak időnként szakított meg a jelenetet színházi előadásként néző kiképző tisztek és növendékek durva röhögése. — Épp olyan vagy, mint Dwight volt. . Dwight azt ígérte, hogy feleségül vesz... Érted! Az egyetlen fiú volt a világon, aki hajlandó volna egy ilyent is feleségül venni... Dwight nincs, Dwightot a kukacok eszik... Rendszerint ilyenkor tört ki az első röhögés. — A te Dwightod elégnagv marha lehetett, ha az oltár elé akart vezetni. Bizonyára whiskyt töltött a tartályaiba benzin helyett... Betty hisztérikusain sikoltozott: — Nem igaz, nem igaz! Dwight okos fiú volt! És erős! Ha élne. most leütne benneteket, mint a kutyákat! De nem él! Meghalt!... Soha nem vesz engem feleségül ... Betty zokogni kezdett — könnyei ráfolytak Rowers növendék zubbonyára. A lány belekezdett százszor ismert, ezerszer unt, és milliós2or kiröhögött történetébe. Dwight kereskedősegédként dolgozott a városkában, s el akarta venni feleségül Bettyt, aki már 16 éves korában megjárta Hóllywoodot, hogy karriert csináljon. A karrierből természetesen nem lett semmi. Mindössze néhány sta- tisztálásig jutott csak el, no. meg a filmváros néhány ötöd- és hatodrendű alkalmazottjának ágyáig. Betty, akit nem vértezett fel valami éleslátással sem a természet, sem az amerikai nevelés, amikor útnak indult Hollywoodba, csupán néhány alapvető dologgal volt tisztában. Először: akié a dollár, azé a világ. Másodszor: akit felfedeznek, aki világhírű filmszínésznő lesz, azt arannyal fizetik. Harmadszor: nem a gólya hozza a gyereket, nem is káposztabokorban találják. Negyedszer: a karrier férfiaktól függ, akiknek a kedvében kell járni. Betty azonban soha nem jutott el odáig, hogy olyanoknak járjon kedvében, akik a filmvilág igazi hatalmasságainak számítottak. Szerződés nélküli segédrendezők és filmstábbeli könyvelők vitték őt haza magukkal, egy vacsorával és több ígérettel jutalmazva a lány szolgálatait. A vacsora után Betty hamar megéhezett, s arra is hamarosan rájött, hogy mit érnek az ígéretek. Három filmben statisztált mindössze. Korántsem arannyal fizették — dehát vajon miért fizettek volna a „Sexbomba” című filmben statisztáló kétezer lány közül egynek is napi két és fél dollárnál többet? Vagy igazán nem ért meg ennél a díjazásnál magasabbat az a szerep sem, amelyet Betty az ölj te. ha élni akarsz című filmben „játszott”, ahol több századmagával a gyilkos üldözését bámuló tömeget „alakította”. Ha éppen valamiféle ígéret volt tarsolyában, csigalassúsággal múltak a napok, egészen addig, amíg kiderült, hogy ez az ígéret sem különbözik a többitől. Ha pedig ígéretet sem kapott, villámsebesen rohant az idő, mennek a napok, múlik a fiatalság, múlik a szépség, a karrier alapja. Három esztendő múltán Betty valóban szerződést kapott. De nem a Paramounth- nál, nem is valamelyik nagy filmvállalatnál. Az U. S. Air Force hadtápszolgálat szerződtette taxigirlnek, Betty különösebb töprengés nélkül írta alá a szerződést. Erkölcsi gátlásai már régen nem voltak — Hollywoodban kevesen maradtak tisztán a szerencse- vadász lányok közül. És már torkig volt az éhezéssel, a nyomorral. Ha az U. S. Air Force ajánlata változó lovagokat is jelentett, állandó megélhetéssel kecsegtetett. így került hát Betty a légierők ki&épzőpontjának bárjába, ahol ötödmagával szórakoztatta a kiképzésben és tanulásban fáradt, pihenő, szórakozó növendékeket. Betty itt ismerkedett meg Dwighttal, aki akkor a tisztiiskola kantinjában dolgozott. A kereskedősegéd meglehetősen együgyű fickó volt, a növendékek ugratásának állandó céltáblája. Olthatatlan szerelemre gyulladt Betty iránt, nemcsak elfeledve, hanem tudomást sem véve a lány múltjáról és jelenéről. Bettyt nagyon meghatotta a fiú közeledése, hiszen huszonegy esztendejének utolsó öt évét úgy töltötte, hogy senki nem udvarolt kegyeiért, hanem egyszerűen megvette. Hol daliáiért, hol ígéretekért... Dwight és Betty megállapodott, hogy összeházasodnak. A kereskedősegédnek azonban meglehetősen alacsony volt a fizetése. Elhatározta: mielőtt családot alapít, megpróbál előbb annyi tőkét szerezni, hogy önállósíthassa magát, egy kis boltot nyithasson abban a városkában, amelyben a repülőtiszti iskola van. Ki adott volna azonban kölcsön egyetlen centet is egy kereskedősegédnek, hogy anyagi alapot teremtsen magának egy taxigirllel való házassághoz? Nem tudni, kitől származott az ötlet, de Dwight, vesztére, megfogadta, önként jelentkezett katonának. A koreai háború első hónapjai voltak azok, s ha gúnyolták Is. annyi protekciója azért akadt a repülőtiszti iskolán, hogy bejuttatták a légierőkhöz, fedélzeti géppuskásnak. Ott jóval magasabb a zsold. mint a szárazföldi csapatoknál. Veszélyességi pótlék, bombapénz, s más effélék bizonyára hozzájárulnak majd ahhoz, hogy Dwight, miután hazatér Ázsiából, megnyithatja üzletét és feleségül veheti Bettyt... (Folytatjuk) Mihály, a Pásztói Gépjavító Állomás erdőkürti részlegének dolgozója az első helyezést érte el a kombájnosok megyei versenyében. A fiatal szerelő — szokás szerint — az idén is elszerződött kombájnolni a szomszédos erdőtarcsai Szabadság Termelőszövetkezetbe. Örömmel fogadták, őt magát szeretik, a munkáját becsülik. S Budainak sem mindegy, hogy egy-két hónap alatt is csak a szerelői fizetést kapja, vagy annak a három-négyszeresét. — Volt olyan vasánapom a nyáron, amikor több mint öt vagonnal csépeltem el... A gabona betakarítása után is itt maradt, aprómagot csépelni. Ennek a betakarítása nehezebb. — S innen hová? — kérdem. Elkapja a tekintetét. A távoli Mátra csúcsain keres valamit. Zavartan válaszol. — Egyelőre még nem tudom ... — Hm!... — Megszűnik a Pásztói Gépjavító Állomás erdőkürti részlege, s aki nem megy be Pásztóra, kereshet magának munkát... — Miért nem marad a szülőfalujában? A termelőszövetkezetben? Kedvetlenül válaszoL — Nem hívtak ___ É rezhetően nem szívesen beszél erről a témáról. Ügy látszik szívesebben járja ezt a határt, mint a másikat. Az ő dolga. Budait nem féltem, jó szakember, szorgalmas. Az Ilyennek mindenütt helye van. De nagy kár lenne, ha nem alkalmazná valamelyik közös gazdaság. Hiszen csak nyerne vele. — Na, azért nem olyan fekete az ördög, amilyennek lefestik — mondja. S egy kis derűt lop az arcára. — A személyi kérdések még nem ége- tőek... — Szívesen menne termelőszövetkezetbe ? — Mennék, mennék, csak annyira hozzászoktam a biztos havi fizetéshez. A munkaegység meg — sóhajt —, nem mindig biztos ... Megértem az aggodalmát Fiatalember. — Biztosan talál kedvére való munkahelyet — biztatom. — Van még ipari üzem is a világon — vigasztalódik. Faképnél hagy. Körülnézi a gépet, a földre szóródott töre- ket vizslatja. — Idegesít az aprómag. Ha nem vigyázunk könnyen szóródik. — Túrkálja a kupacokat. — Kényes munka. Jókedvűen egyenesedik ki. — Szóval ennyi az egész. Ha befejeztük a betakarítást megyek külföldre... — Jutalom? — Szombaton kaptuk meg a versenyjutalmakat. Pénz járt volna, de mivel ajánlották, mondtam szívesebben utaznék. Még sosem voltam külföldön ... — Szeret szórakozni? — Ha van idő. Mozi, tévé, színház... — Semmi más? Kapcsol. — Járok egy erdőkürti kislánnyal ... — S az Idő? — Neki mindig jutott — válaszol sejtelmes mosollyal. Kifogyunk a szavakból. Elmúlt már dél. Rövidesen hozzák a két kombájnosnak az ebédet. Nem tartóztatom tovább Budait. Búcsúzóul ennyit mond: — Nincs nagy titka a jó munkának. Jól kell ismerni a szakmai fogásokat és rendesen dolgozni... Nem részletez semmit. Elvégre nem mondhatja el egy- egy művelet teljes technológiáját. Annyi bizonyos, ismeri a tennivalók sorrendjét és becsülettel be is tartja. S talán azért is szeretik ebben a szövetkezetben, mert itt mindent alaposan, jól, és pontosan csinálnak. Nem véletlen műve, hogy ebben a gazdaságban a legnagyobbak a termésátlagok a megyében. — Na, megyek „táncolni”... — nyújt kezet, s fellendül a kombájnra. Azt mondta nem szeret táncolni. Viszont itt eleget mozog a lába. Pádár András
