Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-15 / 166. szám
4 NOGRAD 1966 július 15. péntek látogatás a táj ói építőtáborban Búcsú a tábortól. Gyorsan elrepült a két hét — És sikerült? összenevetnek, s a kis csupaszív brigádvezető, Zlehov- szky Györgyi önérzetesen rávágja: — Húszat szedtünk tejenként. Egyszer volt második, egyszer ötödik, majd egyszer harmadik a brigádunk aztán mindig elsők. — Hogyan mentek tel a fára? A válasz erre sem késett. Két lány nyomban elszaladt, s egy taligaszerű, lépcsős, guruló alkalmatossággal a „majombiciklivel” tértek vissza. Pillanatok alatt, rögtönzött bemutatót tartottak, s az ügyesebbek mezítláb felmásztak a fa tetejére. A vidám beszélgetésre felfigyeltek a gazdaság emberei is. Kíváncsiak voltak, mi hozta vissza a lányokat Megálltak tőlünk vagy három méterre, s mosolyogva figyelték a beszédet, azzal a kíváncsisággal, amelyben volt egy kis csodálat is a lányok iránt. Szerették őket mert forgott ugyan a nyelvük, de a kezük is szaporán mozgott. Ezt már a barackos „gazdájától”, az idős Péter Szabó Mihálytól, a lányok Misi bácsijától tudtam meg. — Ej, de sokat hallottam a nevemet két hét alatt! — emlékszik vissza. — Ha amarra voltam — int távolra — itt kiabáltak. Ha itt voltak, onnan szólongattak. Alig győztem őket ládával, no meg néha, szóval is. Különben Péter Szabó Mihály tanította meg a »á- nyokat fára mászni. Ahogy látták tőle, ők is kedvet kaptak ... így aztán eképp módosították a régi nótát: Felmegy a leány a fára, a barackfa tetejébe... Nagy is volt az öreg becsülete. Minden pillanatban hallanom kellett: Misi bácsi így, Misi bácsi úgy. S ha idő futotta a hat órából — ennyi volt a munkaidő — szívesen beszélgetett a lányokkal régi emlékeiről, a munkáról, az élet küzdelmeiről. A táborba visszafelé tartva, kérdezem a komoly arcú, Goldmann Ágnest: Miért szerették úgy meg Misi bácsit? — Nagyon egyszerű, és igazságos ember. És ebben van a nagyszerűsége — kapom a választ. Egyszerűségében nagyszerű ... Ágnesnek több mint 300 kilométerre van az otthona. De, ha semmi más élményt, tapasztalatot nem vinne magával, csa»; ezt, akkor is megérte, hogy ide jött. Nem mondja, de látom rajta. Hát ilyen lányok a nógrádiak, a legjobb bridág tagjai. „Szeretjük a diákokat“ Ezt Augusztin Károlytől, a Bács-Kiskun megyei Állami Gazdaságok Igazgatóságának Kinéztem az ablakon, a szobákban már felgyújtották a villanyt, s ekkor megértettem, miért kellettek ezek az épületek, miért nem sajnálták érte a pénzt, s miért építenek majd jövőre egy modem ebédlőt a jelenlegi helyett. Sokat beszélgettünk a munkáról, meg a munkaversenyről. Mert enélkül minek is alakultak volna a brigádok? De a barackosban gyorsan eltelt a hat óra. Mi töltötte ki a nap többi óráit? Senki sem tudott itt unatkozni. Ebéd után repült a labda a pályákon, a pingpongasztalcm. Próbákat tartottak az önképzőkör tagjai, s voltak közös programok. Kirándulás Pihenés? Az Is, de a két lánynak megbízatása is van. ök a tábor cerberusai. Csak az ő engedélyükkel lehet a táborba belépni. Előtérbe Nagy Margit, a Szántó Kovács Gimnázium tanulója osztályvezetőjétől hallom. De ekkor már esteledik, bent tanyázunk a parancsnoki szobában. Itt van az állami gazdaság igazgatója is, Busch János. Vége fele közeledett a kéthetes tábori élet. Készült a számadás. Éva néni, a parancsnok, nevet írt egy oklevélre, számolgatott, névsort írt, de szívesen figyeltem az osztályvezető szavára. — Ma már partnereink a diákok. Szeretjük őket, bár meg kell mondanom, hogy öt-hat évvel ezelőtt mi is kezdő'' voltunk, ők is. Akkor még sokba került a tábor. — És most? — Ma már nem. Ha a gyerekek látják, hogy komolyan vesszük őket, szívesen dolgoznak. És most már nem tudnánk nélkülözni a diákokat. A nyári, de különösen az őszi munkacsúcsokban, egy lépésre sem volnánk képesek nélkülük. Van 22 ezer hold szőlő, 12 ezer hold gyümölcsös a megyében. Bizony ehhez sok fürge kéz kell. hogy a termés a miénk legyen. egy fürdőhelyre, hallgattak politikai, egészségügyi előadást, volt honvédelmi bemutató, sőt az egyik napon ellátogatott közéjük Varga András, az Operaház énekese is. Népdalokat énekelt, s amikor ezt újságolja az igazgató — mert ő volt a műsor szervezője — jó érzés árad a hangjából. És mit mondjunk még a táborról? Hogy milyen volt az ellátás? Kár lenne részletezni. A legtöbb lány gyarapodott néhány kilót. Szombaton reggel szintén korán volt ébresztő. Előállt a „tehertaxi”, s most már a bőrönddel, barackal felszerelt lányokat az állomásra vitte. Komolyak voltak, csókok csattantak. Nehéz volt megválni a tábortól. Két hét soksok emléke vonult el előttük. Majd kezükbe kerül újból a könyv, a verseskötet, és olvassák. „Délibábos ég alatt, kolompol a ...” De hol is ■'an már az az idő hol is... írta és fényképezte: Gulyás Ernő Nógrádi lányok a Kiskunságban A táborlakók otthona Az 1953-ban kiadott iskolai térkép nem is jelöli a Kiskun ma jsa és Kiskunhalas közötti települést. Pedig van állomása, s a vasúttól tíz perc járásnyira találni a Kiskunhalasi Állami Gazdaság tajói üzemegységét. Távolról látszik egy-két tanya, s körös-körül pedig a végtelen messzeségig, gyümölcs érik a homokos tájon. A költő megénekelte Kiskunság panorámája egészen más impressziókra hangolt, mint ahogy az a versekből elénk tárul. Hol van már a Kiskunságnak száz kövér gulyája? — a csikósok kur- jantása? — s mi van a királydinnyés homokkal? A tövises homokot nem kapja már hátára a kergetődző szél. Aranyat érlel, barackot, almát, szilvát, szőlőt, s eaért Anglia és sok más. orsz valutával fizet. Hatalmas kertkultúra díszük, végig az egész Bács—Kiskun megyén. Csakhogy, amit a természet oly gazdagon ád, azt el is kell venni tőle. Ezért létesült — mint sok más helyen — Táján is ifjúsági építőtábor. Kéthetenként kétszáz lány érkezik ide, s int búcsút a vonat ablakából. Jönnek sok várakozással, idegenként, s fátyolos a hangjuk, s van aki könnyezik is, amikor az utolsó szót mondják: „Viszontlátásra!" lassí Bálint, és Szántó Kovács gimnáziumokból. Hozzájuk látogatott el Szi- lasi András, Opavszky Szilárd a KISZ Nógrád megyei bizottságáról és Andrási K. 1Ä. a megyei tanács művelődésügyi osztályáról. Kíváncsiak a lányainkra; hogyan illeszkedtek be a közösségbe, milyen a tábori élet? A hosszú nyári pavilonok — amelyekben majd télen, a gazdaság dolgozói tanulnak — tavasszal épültek, rekordidő alatt S valóban a kényelmet szolgálják. Reggel fél ötkor megélénkül a tábor, megmozdulnak a függönyök az ablakokon, mert ébresztőre szólít a hangosbeszélő. — Jó reggelt lányok! Mindenki igyekezzen felkelni. — A táborparancsnok ismert hanviát hallják. S kezdődik is a gyors ágyazás. Futás a mosdóba, majd mikor elkészültek, v két csoportban a búcsúznak, majd szovjet katonák jazz-zenekara szolgáltatja a talp alá valót De amíg eljött a nagy esemény, sok idő volt Megkerestük a nógrádi lányokat Nem kellett utánuk sokat kérdezősködni. Amint megtudták jövetelünket, egyszerre összefutottak. Két hét után jó egy kicsit földivel is beszélgetni. Arcukon, szemükben kíváncsiság, mintha ezt olvasnám ki: áll még a Karancs, s merre folyik az Ipoly? De most mégis fölcseréljük a szerepet. Inkább őket faggatom, főként a lej- jobb barackszedő brigád 1 jait. Hogy Zlehovszky Gyo. - gyi tíztagú brigádja az első az már nyílt titok napok óta. Annyi barackot egyetlen brigád se szedett, mint ők. Azt firtatom: hol a barackos? — nem mennénk-e megnézni közösen? Ezt aztán kétszer sem kell mondani A%t hittem, üdülőtelep Sokan keresik fel a tábori postaládát. Hustyova Mária levelet küld Balassagyarmatra Amíg a gépkocsi szaladt velünk, az akáclombtól övezett egyenes utakon elképzeltem magamnak a tábort; sátrak egymás mellett, kifeszített kötéllel határolva. A tisztáson magas árbocon zászló. De mint a valóság oly gyakran, most is rácáfolt a képzeteire. Ha nem olvasol». a bejárati vaskapu fölött, nagy táblán: „Martos Flóra önkéntes Ifjúsági Építőtábor”, azt hittem volna, üdülőtelepre tévedtünk. A kerítéssel övezett tábor közepén négy hosszú földszintes épület, u-alakban fog közre egy nagy teret. Salakos sétányok, nemrég ve- te fű sárjadzik. S az épületek? Nem árt néhány szóval bemutatni. Vakolatuk derűs színű, a betontetők mint a lepkiék szárnya két oldalt emelkednek, how a nagy ablakszemeket szabadon érje a fény. S az impozáns külső méltán sejtet belülről kén'-Mmet, tisztaságot. A folyosó két oldalán szobák, ' plánnál borított ágyakkal, a folyosó végén mosdó, zuhanyozó. Ha nem látnám a lányokat, akik mindig sietősen járkálnak, turistaszállás- ■: is vélhetném a tábor Ír ’ azait. Pedig a négy épü- le 208 középiskolás lány birodalma. Közülük száz nógrádi, a balassagyarmati, Bagazdaság ebédlőjébe mennek, ahol már várja őket a reggeli. A győztes nógrádi brigád A hazautazás előtti nap délutánján érkeztünk. Nagy izgalom volt a táborban. Nem is a búcsúzás utolsó órái tették élénkké a társalgást, hanem a várakozás az estére, amikor majd a táborparancsnok, Mahora Éva tanárnő, a szigorú Évi néni felolvassa a verseny győzteseinek névsorát, kiadja a díjakat, a zászlót, az oklevelet, könyveket, csokoládét, kinek mi jár. És az eredményhirdetés után tábortűz mellett miután a gépkocsivezetőnk, aki harminc évével gyorsan Jancsi bácsi lesz, vállalja a fuvart a Volgával. A lányok pillanatok alatt eltűnnek, hogy felvegyék a tábori munkaegyenruhát, a kezeslábast. Találtak is rá olyan huncut nevet, hogy amikor mondják, a hasamat fogom. Néhányat fordul a Volga, s a brigáddal kint vagyunk a barackosban. Hogy ellássak a fasorok végére, fel kellene mászni a raktár tetejére, amit talán nem is néznének jó szemmel. Körülöttünk itt is, ott is üres ládák, puha homokba süllyed a cipő. — Hányat kellett naponta teleszedni? — mutatok a ládákra. — Tízet — válaszol Bihari Erzsi.
