Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-03 / 156. szám
R N O G R A n 1066. jűtlus 3. vasárnap Fábián Zoltán DCatedva előtt M. Lanszhij REJTETT KAMERA Nem akarom nevén nevezni a tanyavilágot, ahol ennek az írásnak az élményeit kaptam, és adatait összegyűjtöttem; — sok olyan motívuma van, amelyet kíméletből el kellene hallgatnom, mert igaztalanul szakítanék fel régen behegedt sebeket, s oktalanul támasztanék ellenkedést egymással megbékélt emberek között. A kímélet diktálta hallgatás viszont arra kényszerítene, hogy arról ne szóljak, amit a leghangosabban kell elmondanom. Állok a katedra előtt, mellettem fiatal tanárnő. Oroszul köszönti a gyerekeket: „Zdrásztvujtye gyétyi!” Ök vissza rá, kórusban: „Zdrásztvujtye ucsityelnyica!” Orosz órán vagyok az összevont hetedik-nyolcadik osztályban. Most hosszabb orosz kérdés következik, amelyből egy árva szót sem értek, kivéve a keresztnevemet, amely minden nyelven Zoltán. Válasz: néma csend. Szorongva, s bűntudattal nézek hol a feszes vigyáz- ban álló gyerekekre, hol a tanárnőre. (Hetedik gimnazista koromban megbuktam latinból!) — Na, mit mondtam? — biztatja most már a tanárnő magyarul az osztályt. Kis várakozás, aztán jelentkezik középütt a harmadik sorból egy szőke kislány, s lefordítja a mondatot, amely úgy szól, hogy a mai órán megmutatják nekem, mit tudnak ők oroszul. A tanárnő elégedetten bólint, rámnéz. Én szaporán bólogatok, s végre elég bátorságot érzek ahhoz, hogy felüljek a dobogóra a katedra mögé. Közben az jut eszembe, hogy olyan lehetek most, mint valami tanfelügyelő. Ettől megrémülök, s mosolyogni próbálok, de érzem, olyan merev a képem, mintha hidraulikus sajtóval préselték volna_ horganyozott bádoglemezből. Nézem, hallgatom a szőke kislányt, aki már új orosz mondatot fogalmaz, s lassanként felsejlik bennem, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor először jártam itt a tanyán, már találkoztam vele. Szavalt az ünnepségen. Feszes, keskenyre szorított ajkáról ismerem meg és tiszta, okos homlokáról. Középütt elválasztott, szalmaszőke haját simára lefésüli, kétoldalt szoros var- kocsba fonja, úgy viseli. Egész, kis lényéből nagy-nagy önfegyelem sugárzik és lefegyverző nyíltság. Az első alkalommal is feltűnt nekem, fenn az összetolt politechnikai asztalokból barkácsolt színpadon, de nem marta belém magát annyira, hogy néhány óra múlva az újabb benyomások, az újabb érdekes arcok el ne homályo- sították volna a képét. Most azonban, a tanári asztalnál ülve, a tanterem sűrű, felejthetetlen szagát magamba szíva, nemcsak a magam iskolás emlékei jönnek elő; — visz- szaemlékszem első itteni látogatásomra. s még az Is eszembe jut, hogy frissen vasalt, fehér kötény volt a kislányon, meg sötétkék mackónadrág, és kétfelől a kikeményített fodrot szorongatta, úgy szavalt. Érdemes lenne leírnom az egész orosz órát. azt a bámulatos pedagógiai munkát, amellyel ezéket a tanyasi gyerekeket oroszul írni, olvasni és beszélni tanítja a tanárnőjük, aki — saját bevallása szerint — maga is nagy kínnal tanulta meg a nyelvet, s ma is zavarban van. ma is kétségbeejtő gátlásokat kell legyőznie magában, mielőtt oroszul megszólalna. Talán éppen ezért tud jól tanítani, talán éppen ez teszi őt képessé arra, hogy megértse tanítványai félelmét a kiejtett idegen szótól. Maradjunk a szőke kislánynál. — Egyik legjobb tanuló, egyik legkedvesebb gyerek az iskolában — mondja óra után a tanárnő. — Nagyon szeretem. — Rámnéz: — s tudja milyen szülők gyereke? Nem tudom. — Heten vannak testvérek, ö az ötödik gyerek. Nyolcán lennének, de a negyedik gyerek pár hetes korában meghalt. Nem tudom, hogyan történt, nem tudom megérteni, de így mondják, s így is van: az apa egyik éjszaka részeg fővel megölte a gyereket. — Mikor történt? — Valamikor, a háború után. — Iszonyú! — Becsukták az embert, aztán amikor kiszabadult, ott folytatta az életet a feleségével. ahol megszakadt. Még négy gyerek született. A négy közül az első ez a kislány. — Kicsit később hozzáteszi: — Nem tudtam volna többé amellé a férfi mellé lefeküdni. — Nem lenne kár, ha nem született volna meg ez a kislány? Nem hiányoznék a világból? Töprengő asszony. Gonda Zoltán linómetszete — Igaza van, de akkor is. — Megborzong: — Nem tudtam volna megtenni. — Mit csinált volna három kis éhes poronttyal, egyedül, itt kinn a homokon? Hirtelen felélénkül: — Látja, éppen erről van szó. Tegnap azt kérdezte, miért járnak el dolgozni a lányok. Ezért. Ez volt itt a lányok, asszonyok sorsa évtizedekig, azóta, amióta az első telepesek megkapaszkodtak ezen a homokon. A mai lányok azért vállalják a napi hat-hét órás utazást, hogy megszabaduljanak ennek a világnak még az emlékétől is. — Ez nyilván csak az egyik ok. — Az egyik, de sokkal fontosabb. mint gondolná. Én asszony vagyok, két kisgyermekem van. én megkértem őket Nincs tovább sem vita, sem kérdés; a szonda oly mélyre hatolt, hogy visszább kell húznom. A képhez annyi tartozik még szorosan, hogy ez a tanárnő nem tanyasi lány: Budapesten nőtt fel. a Szent István park egyik tágas, minden kényelemmel ellátott lakásában. öt éve tanít itt. amióta férjhez ment. 'T'ávol-keleti hivatalos kiküldetésből igyekeztem vissza, Moszkvába. Odaléptem az Aeroflot pénztárához, hogy jegyet kérjek. Letettem a szükséges pénzt. A pénztárosnő úgy nézett rám, mintha a vőlegénye lennék: ragyogott a pofikája, még el is pirult a szentem. A rangjelzéses főnök nyújtotta nekem a repülőjegyet, és az általam letett pénzt. — ön ingyen fog repülni — mondta. — Hogyhogy? — Csodálkoztam. — Bizonyára összetéveszt engem valakivel! — Mi ezt jobban tudjuk! — mondta a főnök. — A mi elektronikus gépünk sohasem téved. Üdvözöljük, mint repülőtársaságunk milliomodik utasát, és ebből az ünnepélyes alkalomból megajándékozzuk egy ingyen jeggyel. Mindenki tapsolt, szorongatták a kezemet'. Láttam, szívből örvendeztek. Zavaromban alig tudtam kinyögni néhány köszönő szót, és igyekeztem a repülőgép felé. Ugyanazon a repülőgépen találkoztam az egvik barátommal. Paska Guljajewel. Vendégségben volt a rokonainál és ugyanazzal a járattal akart visszarepülni Moszkvába, ameANTALFY ISTVÁN Mondd el lyikkel jómagam. Ugyanannál a pénztárnál váltotta meg a jegyet, előttem állt a sorban, és még jobban meghökkent, mint én. — Képzeld! — kesergett. — Ha magam elé engedlek, én lettem volna a milliomodik! Így pedig a kilencszázkilenc- venkilencezer kilencszázkilenc- venkilencedik! Megőrülök! — Semmi okod az irigykedésre — mondtam. — Ebből a potyajegyből nekem nem lesz semmi hasznom. Benyújtom az elszámolást a kiküldetésről, és visszaadom a pénzt a kasszának. Kész röhej! — Megbolondultál?! — szólt Paska csodálkozva. — Neked adták az ajándékot, nem a vállalatnak. — Ajándék, ajándék. Ide süss, mi van ezen a jegyen nyomtatásban: „Milliomodik utas. Ingyenes”. A mi főkönyvelőnknek elég ennyi. Ha potyán utaztál, yjssza a pénzt! — Ha zavart okoz ez a jegy — mondta Paska —, egye fene, cseréljünk. Az én jegyem normális, saját pénzemmel fizettem érte, nem kell elszámolnom vele senkinek. Vigyed, hogy megnyugtasd vele a főkönyvelő lelkiismeretét. Nekem pedig a milliomodik jó lesz a gyűjteményem számára. Odaadtam. Utóvégre Pas- ka előtt állva én lettem volna a kilencszázkilencven- kilencedik. Mondd el, ha szóra érdemes, ami körötted a világban mozdul, él, létezik, ami azért hat meg, mert oly hibátlan, vagy, mert megbotránkoztatott törpék és bohócok csatája, légtornász-mutatványai, ahol, — aki jobban csinálja, azé a több, a jobb, a szebb, és ha önmagad kérdezed, a mondat végén ne feledd el kitenni az írásjelet, ami lehet, épp kérdőjel lesz, felkiáltójel, — pont talán .,. Mondd hát, ha szóra érdemes, mondd és ne ámulj a csodán, hisz annyi minden fér el egy mondatban, egy versben, — a mában, tízmillió ember szívében, s egy négyszer-ötméteres szobában. Megérkeztünk. Elszámoltam, mellékeltem a dokumentumokat, és az Aeroflot ajándékából megörvendeztettem az asz- szonykámat és a srácokat. Elmúlt egy hónap, talán több is, egyszercsak a könyvelésre hivattak a nagyfőnökhöz. Széttárta a kezeit: — Kedves elvtársam, magának vissza kell fizetnie a hazafelé szóló jegy árát. Fennakadt a szemem a csodálkozástól. — Hivatalos források alapján kell ezt mondanom — folytatta. — Menjen el a moziba és gyönyörködjék a szerencséjében. Persze, elmentem a moziba. Ültem, néztem. Bemutatták a híradót. Egyszercsak látom a repülőteret, látom Paskát. Látom magam és a ceremóniát Ahogy üdvözölnek, ahogy visz- szaadják a pénzt, ahogy mindnyájan boldogan nevetnek. Alig hallom tulajdon, idegenül hangzó szavaimat, amint négyszer elmakogom, hogy köszönöm. Jaj, de nehéz volt az egészet végignézni, mint „publikumnak”. Mellettem egy bácsit ette a sárga irigység. nagyot krákogott. majd hangosan dohogott: — Ez valami új divat „rejtett kamera”. így hívják. Oldalt van egy szemetesláda vagy valami automata, abba bújik bele az operatőr, ott forgatja, forgatja, az anyját neki. Hogy az emberek ne lássák őtet. Ott görnyednek, mint a színészek, még csak nem is szipognak. Elmentem az üzemi bizottsághoz. — Miért kell nekem visszafizetni a pénzt kérdem én, ha nekem gratulált az Aeroflot, és most engem irigyel minden néző? Az üzemi bizottságban meg- hányták-vetették a dolgot és így szóltak: — Te abban vagy hibás, hogy eltitkoltad a közösség előtt a szerencsédet. Ami a pénzt illeti, nekünk az a véleményünk, hogy nem kell visszafizetned. Gyerünk a jogtanácsoshoz. Roppant agyafúrt jogászunk van, de még ő is bevallotta, hogy praxisában ilyen eset nem fordult elő. Ilyet egyetlen törvénykönyv sem tárgyal. .. '"Tegnap telefonált Paska x Guljajev. Majdnem sírt, amíg beszélt: — Gyere el hozzánk. igazold, hogy ez az ingyen jegy nem az enyém, hanem a tiéd. Én, a kelekótya, elhencegtem vele a feleségemnek. Nagyon megörült neki, és most követeli rajtam a pénzt. — Vidd el a moziba — mondtam —, nézze meg a híradót. — Miért? — Majd meglátod. Rejtett kamera, a fene ott egye meg, bemutatja a teljes igazságot. Fordította: Pogonyi Antal Kováé» Imre Laci iir SAJNÁLTUK a fiút attól a perctől kezdve, hogy odakerült a brigádhoz. Annyi fapofa mászkál körülöttünk, itt benn az üzemben, ennek meg volt valami a szemében, mit tudom én, valami bánatféle. Bár a mi öntödénk nem egy fényes hely, itt az ember nem ér rá egymást bámulni, és hát mit is néznénk a másikon, de a fiú barna szemeibe muszáj volt belenézni, és aki nézte, mindenféle kérdések jártak az eszében, hát te ki fia vagy, mivel fényesíted a szemed, hol nőttél ilyen kicsire, meg ilyesmik. Mikor odahelyezték a brigádba, Lázár meg az öccse odaküldtek hozzám, a két süket frájer, azzal küldték oda, hogy engem urazni kell, mert én vagyok a főnök, különben nem állok vele szóba. Szegény kissrác, megállt előttem, majdnem vigyázban, és mondta: Kienes úr kérem, másodéves vagyok, ma reggeltől délelőttös leszek, azt mondta a művezető elvtárs. Jól van Laci úr, mondtam, mert tudtam a dologról, ez a megszólítás csak úgy a számra jött, hát így ragadt rajta a név. Laci úr épphogy a világon volt. Nemcsak alacsony termete, hanem csöndes beszédmodora tette alig észrevehetővé. Mindent nézett, nézett, hogy talán a szeme is belc- fájdulhatott, kérdezni ritkán kérdezett, először azt hittem nem figyel oda, de figyelt a fiú. Ha kérdezték csöndesen felelt, egyszer rábíztam, öntsön le két hengerfejei, néztem milyen akkurátusán dolgozik, na jó, barátocskám, egész korrekt kis fickó vagy, segéd leszel nemsokára, mire háromszor feketére pörkölő- dik a tenyered. Megyünk egy alkalommal hazafelé, kérdem tőle, hol lakik. Azt mondja, még benn az otthonban, mert az üzemi szálláson nincs üresedés. — Miféle otthonban — kérdezem, mert mindig ilyen lassan kapcsolok — erre azt mondja a lelencben, hogy jobban értsem. — Hát a szüleid? Vont egyet a vállán. Nagy- nehezen kiszedtem aztán belőle. hogy csak az anyját ismerte, de az meghalt, régen, még elemista volt, nem is idehaza halt meg, valahol külföldön, kiment a többivel és mostmár nem jön haza, de ő még akkor került az otthonba, amikor az anyja idehaza volt. Mutatott egy fényképet is róla, sovány, kislányos arc, nagy barna szemekkel, le se tagadhatná ez a gyerek az anyját. — És az apád? — Az megvan, úgy *udom. De nem láttam, sose láttam még. — Akkor honnan tudod, hogy megvan? — Tudom, mert mondták. Nagymama mondta, emlegette sokszor; az a disznó apád, az a világ csavargója, az tett bennünket ■ szerencsétlenné. Innen tudom, hogy megvan. A kereszteződésnél elköszönt, szaladt a villamos után. Utána akartam kiabálni, vigyázzon, ne ugráljon, várja meg a következőt, de akkor már fenn volt, intett is a lépcsőről. Na megállj, majd reggel megkapod a magadét, nem fogsz te csak úgy ész nélkül felugrálni. De másnap valahogy elfelejtettem az egészet. NÉHA összeülünk a brigádban, hogy megváltsuk a világot. Ha a társaság sóher, akkor jó a szakszervezeti klubszoba is, de ha valami befut, nem adjuk alább a két nagy- fröccsnél, jobban esik verni az asztalt, ha tarka abrosz van rajta. Sokminden előjön ilyenkor, ami ott jut az ember eszébe, van egy vak harmónikás, ahogy az elkezd játszani az ember érzi, hogy van lelke. Egy ilyen alkalommal azon kaptam magam, hogy Laci úr hiányzik. Mondom a többieknek, erre az öreg Vitkóczi mindjárt óbé- gatni kezd, ráér még fröcs- csözni az a taknyos. — Mér taknyos az neked Franci bácsi? — kérdeztem. — Hát nem az? Neked tán megengedtem ilyen idős korodban, amikor odakerültél mellém? No. Felelj! És közben a nagy bütykös ujjait ropogtatta szókása szerint, és amíg beszélt mindig a kezét nézte: — Ráér még, csak minél később kezdje. Ebből tudtam meg, hogy az öreg is szereti, ebből, hogy láttam, gondja van rá. — Valamit tenni kellene érte — kockáztattam meg. Hogy lássa, mégis tartozik valahová. Tudjátok mit? Keressük meg az apját! Egész fellelkesedtem az ötletemen. Tetszett a többieknek is. Csak az öreg morgóit közbe megint. — Aztán mire mész vele? Ha köllene neki, már régen megkereste volna a fiát őma- ga. Többet érnétek vele. ha meghívnátok egy jó ebédre. — Azt akármikor megtehetjük. Meg is beszéltük hat hétre előre, hogy vasárnaponként Laci úr melyikünknél ebédel. Azon a vasárnapon, mikor nálunk volt soros, mintha épp akkor jutott volna az eszembe, meg is kérdeztem tőle:
