Nógrád, 1966. július (22. évfolyam, 154-180. szám)
1966-07-17 / 168. szám
8 NOGRAD 1966. július 17. vasárnap Lak.>8 György M E G P R Ó B Á L T A T Á S A KERÉK nagyot zökkent, a lovak csaknem farra ültek, s a kocsjról leomlott csáté, nagy heggyé tomyoso- cj’ott a mély sár fölött. Lajos Imre a szénadomb tetejére pottyant, s gőgösen ült a csúcson, mint egy pusztai király. — Apó! — kiáltott és a homlokára freccsent sarat íörölgette kézfejével. — Apó! Él-e még? A kocsi tetejéből lányossá vékonyult hang válaszolt. — A keserves ...! Akkor látta meg Lajos Imre, hogy Apó a villanyélbe kapaszkodik, s úgy függ, akár a kölönc a gémeskúton. Apót a halál is a földön felejtette. Kilencven felé jár, de pöröllyel sem lehetne agyoncsapni. Most is eleven tűzzel háborgott: — Mit bámulsz, taknyos?! Tán segítenél... Ez a nem éppen nyájas megszólítás Lajos Imrét illette, ki nem fiatal ember már. Három éve túllépte az ütvenet. Mindez a Benehalmot átszelő dűlőúton történt, ahol a szekérnyom belecsavarog a Szálér köznek nevezett horhosokkal szabdalt völgybe. Hat esztendeje még csupasz kövek fehérlettek e tájon, ahol gyomnövény is csak elvétve nőtt. Itt kaptak csereföldet, akinek a földjét az egységes nagy táblájába markolta a tagosítás. Lajos Imre is itt kapott volna kárpótlást a hagymánosi hat holdja helyett, de ő megmondta keményen: „Tartsa meg az Aranykalász magának! Kőszikla után nem fizetek adót!” Könnyen beszélt: így is maradt még pár hold jó földje a Cigoróban. Sok követőre talált hasonló helyzetbe került társai közt, s a következő évben csakugyan átvette a mihaszna kövesoldalt, mint elhagyott birtokot, a szövetkezet. Ott kellett a föld: az Aranykalász a földtelenek és a kis- földűek bátorságából alakult. Lajos Imre elnézte akkor, hogyan próbálnak a közösbeliek őszit vetni a gyér, köves talajba. „Nem értenek a gazdálkodáshoz!” — mondogatta volt annakidején Apónak, ki sohase maradt le a szekérről. Ment mindenüvé vele szükség-segítségnek, hátramozdítónak. Apó meg csak bólogatott, mert ő már ebben a világban mindent helyesel, amit az emberek mondanak, vagy művelnek. Az örök perlekedésre készül. Később új földet hordtak a partra és talajfogó rózse- kerítést fontak a szövetkezetiek és bevetették a „sem- mitéró” földet lucernával. De az is olyan ritkán kelt ki, mintha palántázták volna. S csak senyvedt és nyurgult, mint a sziki árpa. A másik őszön már nem szántották, hanem iszonytató, nagy lánctalpas szörnyetegek jöttek, s éhes, nagy szájukba befalták a Mágori domb termékeny, jó földjét, hogy azután ráokádják a juhlegelő- nek is sívár hegyoldalra. S hogy a gépek szép réteget teregettek termőföldből, a következő évben haragos-zölden díszlett a sűrű herevetés. S egy napon, midőn éppen lókasza vágta a sarjú illatos rendjét, megállította Lajos Imre a szekeret, s odaszólt Bujdosó Ignácnak, az elnöknek, aki nagyon széles mellet tárt, s úgy bámult bele a komyadó napba: — Hat hold itt az én földem. Az elnök hunyorított, s válasz helyett éleset kacagott. — Hallod?! — szólt Lajos Imre ingerkedve. Elhalkult a kacaj. — Imre bátyám! — mondta elkomolyodva Bujdosó. — Ékről a földről önként lemondott. Mi digóztunk, mi javítottuk meg. — S a telekkönyv? — A tsz nevén van.. — Tehát nekem semmi közöm. — Nem sok. S akkor megszólalt a szekérderékban Apó. — Haggyad, fiam. Nem lesz azon a földön áldás úgy sem. AZ ELNÖK kurtát kacagott. — Nézzék meg három év múlva. Olyan termést takarítunk itt be, de olyant!... Még kukoricából is! S most Lajos Imrén volt a sor a kacagásban. Durván, nyersen, erőltetetten hahotá- zott bele a szomorú alkonyatba. Rávert a lovakra, de mielőtt eltűnt volna a szekér a Benehalom bokrai mögött, még visszakiáltott diadalmasan. — Majd, ha a Bocskorér visszafelé folyik. Akkor szedtek ti itt csövestengerit. A természet azonban ellene esküdött. Már a következő évben irányt változtatott, visszafelé folyt a Bocskorér, a hagymánosi határrész „folyója”. Amolyan száraz-ér volt ez azelőtt, amelynek medre csak esőzések idején telt meg vízzel, s ilyenkor is lassan, kényelmesen íoly- dogált a víz az Ipoly medre felé, hogy feltöltse a véd- gát mentén húzódó gödröket és árkokat S egyszeriben állandó „folyóvá” rangosodott a Bocskorér. Az enyhe télen az Aranykalász emberei kimélyítették és kiszélesítették. S a kitisztított a tsz érdekében elirányított mederbe motoros szivattyú ontotta a vizet S most már nem az Ipoly felé, hanem elfelé hömpölygőit az ár. Az ér mentén kukoricát öntöztek és zöldséget neveltek, s a Szélér- köz bejáratánál maroknyi tározót építettek a téeszesek. A múlt őszön pedig beszántották a lóherét a Szélér- közben, és teli lett hírrel a falu, hogy egy kísérleti táblába hibridkukoricát vet a tsz. Kukoricát az eltüntetett kő helyén. SZENTÜL bízott benne, hogy siló-sorsa lesz annak a kukoricának. Néha meg abban reménykedett, hogy mihamarább eléri a követ a gyökér és szépecskén lefonnyadnak a buja levelek. De az aljban egyre csak zöldellt a kukorica. S ez alaposan megkeserítette az életét. Hiszen naponta a tsz kukorica földije mellett vezetett az útja, amikor vetni, kapálni, aratni, kaszálni, behordani a Cigoróba kocsizott. Már fonnyadtak a kukoricalevelek és téli szőrt kezdtek váltani a nyulak és az Aranykalász kísérleti tábláján nagy csöveket növesztett a sárguló növény. S három napja megkezdték a törést. Lajos Imre elhatározta, hogy amíg a töréssel nem végez a tsz, felé sem néz a földjének. Az idő is romlott, bodor felhők kóvályogtak az égen; a tanácstól is mind gyakrabban érdeklődtek: földben van-e már a búza? Így azután mégsem várta ki a kukorica betakarítás végét, előbb rászánta magát a szárhordásra. Gondolta, korán indul, mielőtt a tsz-beliek kiérkeznének Szélérközbe. Még a holdat ugatták a kutyák, amikor elhagyta a falut A HAZATÉRÉST későre halasztotta, de oly sáros és gödrös volt az út, hogy teherrel mégsem indulhatott sötétben. Arra számított, hogy délután korábban abbahagyják a tsz-tagok a munkát. Csakhogy ezeknek is feltűnt, hogy lógatja lábát az eső. Későig maradtak. Oly serényen szorgoskodtak szürkületkor is a földön, mintha csak akkor kezdtek volna munkához. Még az elnök is beállt a sorba. Ügy hozzátapadt az elnök alakjához Lajos Imre tekintete, hogy a kocsi kátyúba zökkent. Apó segélyszavaira a tsz- tagok közül többen is odafutottak. Bujdosó emelte le a vén embert szokatlan, kínos állapotából. Azzal odaszólt a legközelebb álló asz- szonyhoz: — Maris néni! Hozzon már néhány csövet! De nehogy a nagyját válogassa! És Maris néni kötényében hozta az első kukorica termést. — Vigye haza, Imre bátyám — mondotta az elnök, és már dobálta is a szép csöveket Maris néni a megbolygatott terhű kocsira. Azzal íelvillázták a leomlott szénadombot Is. Bujdosó a kocsi kiemelésében is segédkezett. Bika ereje van, talán a böllérkedésben gyűjtött össze oly roppant erőt, amíg vállára nem szakadt az elnökösködés. Midőn otthon a szárat rakták lefelé, előbukkant az ajándékkukorica. Apó kezébe vette az egyik csövet, megforgatta gyengülő szeme előtt, majd odadobta a galambdúc alá. — Ez tengeri? — kérdezte lekicsinylő gúnnyal. — Hol van ez attól, amit mi, jobb gazdák vittünk harminchatban a kiállításra?! Lajos Imre is megmarkolt egyet. — Ez nem a Cigoróban termett, hanem a SzélérkÖzben — mondta némi elismeréssel. — Egy nagyholdon ösz- szejön belőle tizenöt-húsz mázsa is. Azon a hitvány kősivatagon! Ahol azelőtt csak a zuzmó élt meg! — Műtrágyázták a földet, meg digózták — kicsinyelte a téeszesek sikerét Apó. — Te is hozathattál volna egy olyan nagy földhordó gépet és... — Mi a fenéből?! — fakadt ki Lajos Imre. — Magányos ember hogyan győzné pénzzel? Nagy költség a talajjavítás. Csatornázni, földet hordani, tározót építeni... Eldobta a kukoricacsövet nagy markából, megragadott egy szárkévét és bevitte az istállóba, az éhesen bőgő tehénnek. APÓ MEG csak bólogatott, s egyetértőén hümmögött HAJNAL GÁBOR: Tavi dalok í. Ibolyákkal teli rét gyenge ágú sárga fűzfa jöhet ujjongva eléd szíved táncra nem tanítja. Villoghat feléd a tó fáradtnak aludni jó bevánszorgok hát szobámba minden tagom álmom vágyja. 2. Sötét kontúrú. erdős hegy alatt mezítlen törzsű fenyő áll sötéten zöld csúcsa meg se mozdul a homályban. Az ibolyáról csak tudom hogy ül a fűben rámnéz figyel de én nem látom őt. A csend mely észrevétlen dől szivembe a parkon átsuhan s hogy érthetőbb legyen kutyák ugatnak egykedvűn az estbe. 3. A víz hátán ideges remegések futkározmk fakó súlyos a tó a lélek boltozódik rá a tájra hegyen é$ vízen egyként ott vacog. A szomorúfűz leszegi fejét zilált fürtjei már a vízbe lógnak emlékek borzongatják testemet míg sűrűsödik körülöttem az este. 4. Toporgok nem találom a helyem nem vagy velem Édes, szerelmes verset írni hozzád mondják fonák huszonkét év után de hiányzol veszettül tétován indul mégis a versem s nem illik bár: Szerelmem jó volna megölelni téged — mondom az éjnek. 5. Ez a heberhurgya változékony szeles reggeli ragyogás felhőket hurcol és az égbolt minden órában más ez a hebehurgya indulattal teli gyönyörű ragyogás játékos tünékeny szavakkal — az újra kísértő ifjúság. TÓTH ELEMÉR Reggel Annyi szürke eső öblöget mostanában. Az ember szinte nem tudja, hová lépjen, mindenből csak a tócsa, meg a tócsa. A csendfoltos erdőben kiabál a szél, mint feldőlt fazekas, kinek cserépedényei mind egy szálig darabokra törtek, és ódon-zöld gombaszlvacsok pukkadnak ki az avarból. Még mielőtt apámmal felébredtünk, anyám reggel — tiszta vizet csurgatott a lavórba, és feltette melegedni a sápadt, álmosképű tejet. Aztán keltegetni kezdett először engem, mert a vonat nem vár. Ne tapogassak az öltözködéssel, mondta, a többiek már mind elmentek, így is utolsó vagyok. Apám kiment az udvarra, cigarettára gyújtott, — estére elfogy egy dobozzal — keresztül ballagott az udvaron, át a szomszédba. Még hallottam. ahogy tanakodtak. Latolgatták, mi lenne ma a fontosabb, ez, vagy az a munka-e inkább, mivelhogy megint esőt mondott a rádió. ÜÁLDONY! BÉLA A város Ketten álltunk a Karancs előtt, O apám volt s én — talán —■ fia. Tavasz és ősz, s közénk nyarat hozott Egy dohogó Dömper, egy daru — a ma. Az emeletről intett egy leány, — Apám még sárga vályog közt lakott. A leány pirosló ajkát néztem ... — Apám megsüvegelte a papot. Itt mocsár volt és nyurga gémek, Békára lestek az est-homályban. — Vigyázzunk, fölénk nyúlt a daru, Alatta leányok lépnek — párban. És mi is lépünk az emeletre, Minden lépcsőfok esztendőt igéz, — Én még fürgén mentem a padlásra, Ma ágyra dőlni is nagyon nehéz. Fentről a városnak vége-hossza Elnyúlik messze a házrengeteg Völgyet ’•epeszlő akarattól Karancs-hegy, erdő beleremeg.. . A fő utca fényes pántlikája — Sárban hajszolták Itt a lovakat. 'V>uforfl,ii a vaspályára. — G' i"''c. ostor csak emlék mara-i •voften álltunk a Karancs előtt ’’-Unka. szagot szimatolt apám. Kávé illat jött és a napfépy Bújócskát játszott a házak falán. MOLNÁR JENŐ: Zagif vapálfalváit Vallatom az utat, a fákat, szólnak hozzám az emberek, itt tartanak ezek a szálak bármikor, bárhova megyek. Oly otthoni minden tekintet s köves hullámával a vidék félig meztelenül hozza rám gyermekkor nem múló ízét. Mi őrizte így? A hárs talán? A hosszú hat kolónia? Mindenütt szemek, minden figyel, mindennek kell itt szólnia. Nadrágszij keretekben gazdag nyár. Micsoda gyümölcsöt termett! Hogy lapultunk titkon a fán! Öröm a szívnek, a szemnek. Kié a kertünk — nem is tudom, Az örökségem minden itt! Ajtók, kezek, szívek kinyílnak, az ölelésük felhevit. Végtelen múlt, végtelen jövő, Ezzel a szikrázó idő. Vihar és napfény, szívós élet, a szív üt napról napra nő. László Lilla: A víz partjáról
