Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-10 / 109. szám
19«6. május 8. vasárnap NOGRAD BODA ISTVÁN Mindennapi csoda Ez is csak az, mindennapi csoda, este van, megszólal a zongora, Csajkovszkij, B-moll, tudom két szemem úgy figyel már, hogy rezzenéstelen, mert olyan már ez ősi jel beszéd, hogy önmagámban érzem a zenét, a sötét és világos hangokat, a kemény és lágy akkordokat, a hullámokat és örvényeket, a fel-felzokogó törvényeket, a szépséget, a jóságot, derfit: csak zene van, csak zene mindenütt, nevedben is csak ez van, csak zene emlékezetem végső édene, ebből vétettem hajdan, valaha, lassan belém hull neved illata, s amíg testem veled átlényegül a mindent megérteni kényszerül, a teljességet s azt is már amit csak a zene, a zene adhat itt a látomást, hogy végül ez marad mindent egybegyűjtve, a pillanat, a csodát, melyből úgy léptél elő mint váratlan fényből a hegytető, a titkot, melybe úgy simulsz bele, mint alkonyba a virág-levele, a világot, mely szinte akkora, mint itt e fel-felhangzó zongora; csak ezt értem s csak azt. hogy este van, az életnek százezer hangja van és százmillió s ezermillió kemény és tiszta, mély és olvadó, ebből vagyunk, a csontunk és szivünk, a létezési formánk, a hitünk, férfiak, nők és nők és férfiak s mindenki, aki valamit sirat ebből szól, itt szól: zene, csak zene. álmaink végső titka, lényege .,. TL'GARI FERENCZ FERDINAND ifi születtem Itt születtem. E föld nekem hazám. Urak szolgája itt volt az apám. Itt élt és halt minden egyes ősöm, — nem vagyok idegen, a jussomat őrzöm. Ide köt minden; múlt, jelen, jövendő. Fekete f'J: 1. jó gabonát termő. Az ipolyparti füzes, mesgye, rét — minden amerre nézek szerte-szét. Ide köt engem bánat és öröm, a tiszta szó, mely 'ölött őrködöm. Palóc '-ányok csengő kacaja, szerelmet síró, bánatos dala. Sok-sok viharban megőszült aggok — Dózsa György arcú szikár magyarok, fekete kendős öreg nénikék — rozzant szekéren nyikorgó kerék. Tavaszi szélben pompázó határ, az eresz alján fészkelő madár, kék búzavirág, izzó pipacsok — könn"'S szemek és ölelő karok. Gazdagon termő szőlővenyigék, el nem felejtett szép tündérmesék, az őszi avar, havas háztetők — kopott kis bölcsők, csöndes temetők. Minden ide köt, nem szakítom el! Mert ami köt, népemhez emel, s e néppel én örökre egy vagyok! Csak róluk írok, nékik dalolok, Itt születtem. E föld nekem hazám. Urak szolgája itt volt az apám. Itt élt és halt minden egyes ősöm, — jövőt építve a jussomat őrzöm! F. Rácz Kálmán Családi bánat E ltemettük szegény Oszkárt. Gyerekkorától kenyeres pajtásom volt, s gyerekkorától betegeskedett a veséjével. Családja úgy vigyázott reá, olyan melegházi életet biztosított neki, hogy Anna nővére férjhez sem ment: aggszűz maradt. Oszkár elsőszámú istápolója, betegségének rabja. Oszkár házassága sem változtatott a család ragaszkodásán, anya és nővér kitartott mellette, annál is inkább, hiszen Boriskának meg kellett osztania magát férje és hivatása között. Boriskát, a tanítónőt nem kevésbé becsülték a városban, mint Oszkárt a helyi gimnázium magyar nyelv- és irodalomszakos tanárát. Oszkár megérdemelte övéinek bálványozását: finom lelkületű és nagytudású ember volt. A végtisztességén részt vett a fél város, és több búcsúbeszéd hangzott el a ravatalánál Elsősorban mint nagyszerű pedagógust méltatták, de voltak, akik irodalomtörténeti munkásságát is kiemelték, különös tekintettel a magyar világi líra kialakulásáról szóló dolgozataira. S mindenki, aki közelebbről ismerte, őszintén meggyászolta. Én is megsirattam, a régi barátot és diákéveim egyik tanúját, a hajdani vézna legénykét. Mennyi, mennyi délutánt ütöttünk el kettesben a városka erdejében vackor- és galagonyaszedéssel vagy bigejátékkal! Mert Oszkárnak csak ezt az ártatlan játékot volt szabad gyakorolnia, tilos volt neki a futball vagy a Cüleslabda, ezekkel való győz- ködés ártalmára lett volna. Bár nekem mindig az volt a véleményem: túlságosan is ügyelnek az egészségére, túlságosan is ápolják benne a beteg pszichózisát. Az utóbbi esztendőkben valahányszor egy-két napra felruccant Budapestre. mindig nálam szállt meg, s ilyenkor csak módjával volt szabad szellőztetnem, a dohányzástól pedig tartózkodnom kellett a lakásban. Mindezt jó szívvel elviseltem Oszkár kedvéért, ahogyan egy-egy látogatása után a leggondosabb csomagolásban küldözgettem vissza neki valamelyik érmelegítőjét vagy kötött mellénykéjét, amit elfelejtett becsomagolni. Nem volt se szeri, se száma az ilyen holmijainak, és nyáron is magasszárú cipőben járt. Elhantolása után a családot olyan zárt gyűrűben vette körül az együttérzők sokasága, alig tudtam elköszönni a mély gyászba borult anyától, nővértől és özvegytől. A legközelebbi vonattal visszatértem Budapestre. Oszkár halálának első évfordulóján ismét felkerekedtem, hogy meglátogassam a hozzátartozókat. Valószínűt- lenül napsugaras, szép nyári délelőtt volt. Amikor benyitottam az évtizedek óta szívemhez nőtt kis családi ház árvácskával, kardvirággal és százszorszéppel beültetett udvarába, megpillantottam Annát, a nővért; a nyitott verandán ruhákat kefélt. Szívélyesen fogadott, de volt valami kelletlenség az arckifejezésében, mintha azt gondolta volna: éppen rosszkor jöttél, halaszthatatlanul fontos dologban zavartál meg. Oszkár öltönyeivel foglalatoskodott, megismertem az ő szolid szabású, két gombsoros zakóit. Annán nyomot hagyott az elmúlt esztendő, szeme körül élesebben kirajzolódott a szarkalábak pókhálója, nyaka már olyan ráncos volt, mint a tyúk bőre. A temetésen viselt fekete ruhájában volt. úgy tűnt fel, mintha azóta le sem vette volna. — Kedves magától, hogy eljött az évfordulóra — mondta, egy nagy, nyeles kefét szorongatva. — Hiszen maguk gyerekkori barátok voltak. Szegény Oszl.ár, még ő is élhetett volna, de hát nem mindenki egyformán szerencsés. Az utóbbi félmondat, valahogy úgy éreztem, félreérthetetlenül nekem szól, amiért egyelőre még életben vagyok. Bementünk a lakásba. A félig elsötétített ebédlőben ült a matróna korú anya és Boriska, az özvegy. Ültek és hallgattak. Mihelyt megláttak, az anya szeme elé tartotta vakítóan fehér zsebkendőjét, Boriska pedig sírva fakadt. Zavartan hümimög- tem vigasztaló szavakat, és éreztem, hogy ezek a szavak viaszból vannak, nincs bennük különösebb élet, különösebb meggyőződés. Isteneim, egy esztendő alatt bele lehet törődni a legjobb barát elvesztésébe is. Anna átölelte sógornőjét. — Ne emészd magad, Bo- riskám, ne emészd magad ... — lehelte most már ő is a könnyei között. — Ö, szegény Oszkár, hát el kellett menned ... — Az isten rosszul válogat — szólalt meg a matróna sírástól élvastagodott hangon. — Mennyi hitvány ember marad életben, de mennyi... Boriskának egy nagy könnycsepp gurult az orrára. észre sem vette, Anna morzsolta el a zsebkendőjével. — Nyugodjon meg, drága mama — intette Anna a matrónát — A mi Oszkárunk nem halt meg, itt van közöttünk, és itt is marad mindörökre... Jaj, egész el ts feledkezünk magáról a nagy bánatunkban — fordult felém Anna, s a kezét tördelte. — Ugye, velünk ebédel? De nem számítottunk magára, azt eszi majd, ami éppen készül. — Köszönöm — feleltem. — Nem akarok alkalmatlankodni. A déli autóbuszjárattal visszautazom Pestre, még várnak kötelességek. — Ahogy gondolja — mondta Anna láthatóan megkönnyebbülve. — Persze, a hajsza, a lótás-futás. Mindenki töri magát valami után, mindenki akar valamit az élettől, csak a mi szegény Oszkárunk... Nem fejezte be, erőt vett magán, aztán kisietett a szobából. A másik kettő felszárította könnyeit, de egyre hallgatott Nem volt lelkierőm, hogy megtörjem ezt a kenetteljes csendet. Boriskát nézegettem. Milyen életerős, csinos asszony, lehet vagy negyvenkét-negyvenhárom esztendős, még férjhez mehetne, ez volna az élet természetes rendje De úgy látszik nehezen vigasztalódik, egy év után már nem volna szabad, hogy ennyire átadja magát a gyászának. Oszkár sem kívánná, amilyen emberséges ember volt. Már-már nekibátorodtam, hogy tapintatosan szót emeljek a reménytelenségbe vesző halottsiratás ellen, amikor az előszobából férfi hangokra lettem figyelmes. Anna nyomában egy dere- sedő hajú, tagbaszakadt férfi lépett a szobába. Tarkakockás sportinge a könyökénél felgyűrve, kék sortja a kelleténél kissé rövidebb volt, vastag combja és lábizmai csak úgy dagadoztak. A nyakán bőrtokos fényképezőgép, a vállán degeszre tömött strandtáska csüngött. Már puszta megjelenése is hadat üzent a penész illatű, szomorú környezetnek. — Miért ez a félhomály? •— kiáltott fel rosszallóan. — Jaj ne! Hagyja a zsalu- gátereket. Ballagi — kérlelte Boriska, és kezébe temette arcát. — Dehogyis hagyom! •— mondta Ballagi, és egyenesen az ablakhoz ment; kitárta a zsalugátereket. — Nem is értem, miért nem ülnek ebben a gyönyörű időben a verandán vagy az udvaron. Vétek (lvenkor behúzódni, hallottak ilyet! Ballagi végre észrevett, és bemutatkozott. A világosságban már rómlett, hogy láttam ezt az embert Oszkár temetésén. Egyike volt, aki a tantestület koszorúját elhelyezte a ravatal lábánál. Akkor kevésbé, de most úgy ahogy volt, szellősen, nyária- san öltözve és sürögve-forog- va. hamisítatlanul utalt a hivatására. Csak a pedagógusok tudnak ilyen elfogulatlanul, ilyen lelkesen kamaszosak lenni, talán a diákjaikkal való szüntelen érintkezés folytán. Még Oszkár is valahogy, minden törékenysége és ko- ravénsége ellenére, egy eminens nagydiák maradt, teljes lelki és testi habitusában. — Egész éjszaka le sem hunytuk a szemünket — Jegyezte meg a matróna. — Oszkárra emlékeztünk, a mi drága Oszkárunkra. — Tudom, nehéz napjuk van ma, Sas néni -r mondta csendesen Ballagi. — Éppen ezért kellett volna pihenniük, még hátra van a délután. Hogy akar kimenni Sas néni a temetőbe, ilyen állapotban? — Igaza van, kedves ... Majd meglátjuk... — bizonytalankodott a matróna. Annának felcsattant a hangja. — Mama, hogy képzeli ezt' Nem mehetünk ki mama nélkül, mit gondolnának az emberek? ... — Majd meglátjuk, lányom ... — mondta a matróna zavartalanul. — Az emberek tudják, hogy a nyolc- vanhatoóik esztendőmet taposom, és a jövés-menés bizony már nehezemre esik. — Ügy is van, Sas néni — helyeselt élénken Ballagi. — Én mindenesetre pontosan itt leszek. Most kiszaladok az erdőbe a fiainkhoz, megnézem: milyen tábort eszká- báltak maguknak. Én főzöm majd nekik az első gulyást, a maga receptje szerint. Sas néni. Mindig a maga receptjei után igazodom, ha főzőkanalat veszek a kezembe. — Nyughatatlan ember — sóhajtott Boriska, de nem kerülte el figyelmemet: meleg pillantásokkal méregeti ezt az élettel teli, szakács- kodó férfiembert. —■ Holnap maga is kijön velem a táborba — szólt Boriskának. — Letelt a gyászév, nem kuksolhat szabadsága alatt a négy fal között. Hamar itt lesz a szeptember, magának is erőt kell gyűjteni-, a srácaihoz ... Ballagi családiasán „csó- kolom ’-ot köszönt az asszonyoknak, velem kezet fogott, aztán elrobogott. Még hallatszottak döngő léptei az előszobából; Anna sziszegve méltatlankodott: — Űf?y jön ide ez az alak, mintha italboltba jönne. Ilyeneké a világ. Bezzeg a mi szegény Oszkárunk ... Már sírásra görbült a szája. Boriska megszólalt: — Annus, most én kérlek téged, ne emészd magad .. . Anna ekkor esdeklőn ráemelte tekintetét. — Tudom jól, mit akar itt ez az alak. Téged akar, Borisként . De ugye, nem hagysz itt bennünket... Sírba vinnél mindkettőnket, ha elhagynád a bánatunkat ... Ö. szegény Oszkár, hát el kellett menned... Ugye, nem hagysz itt bennünket, Boriskám? Tudom, itt maradsz velünk, a család nagy bánatában ... Boriska hallgatott. Húsos, de egészségtelenül halvány arca már egész maszatos volt az össze-visszamázolt köny- nyektől. — Tudom, hozzánk tartozol... őhozzá... — folytatta Anna elhalóan és sóhajtozva. — Ez a Ballagi, ez a nagyszájú Ballagi, mintha mindig italboltból jönne ide. Ilyeneké a világ. Bezzeg a mi szegény Ősz... Ősz... kárunk. S Anna újra zokogni kezdett, a matróna is szipogott. Boriska azonban száraz szemmel, elgondolkodva nézett maga elé. Már nem volt kétségem: Anna, ez a kificamodott lelkű vénlány zsarolja érzelmileg és iparkodik fogva tartani Boriskát. Tehetetlenül és idétlenül feszengtem a helyemen; egyedül az vígasztalt, hogy nemsokára mennem kell. De megfogadtam, ha legközelebb is ezt a helyzetet találom itt, kezére játszom a rokonszenves Ballaginak. Ketten, ki-ki a maga módján, de közös erővel csak kimenekítjük Boriskát ebből a csillapodni nem akaró családi bánatból. Jánossy Ferenc rajza
