Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-08 / 108. szám
IbCf Uíáí it! & t&'ÁitihP N Ö G n A c 3 Nincs lakatlan sziget Varsányban nem járt idegen agitátor, összedugták fejüket a gazdák és elhatározták: megalakítják önként, a maguk módján a termelőszövetkezetet. S hogyha már elhatározták magukat, akkor úgy csinálják, hogy az mindenkinek jó legyen. S ma már büszkék is rá nagyon, hogy nem szorultak rá a mások segítségére. A községben mindössze öt család nem hajlott az igaz szóra. Elmentek hozzájuk is, nehogy később szemrehányást tehessenek, de akaratuk ellenére nem erőltették őket. S ahogy ezek kivallották: úgy akarnak élni a magukéban, mint ahogyan régen élt a paraszt, hagyták, nem háborgatták őket. A falu többsége tehát csatlakozott a szocializmushoz: felszámolták a magántulajdont, megkísérelték az egymással, egymásért való új életet, Elindultak az új úton. S az öt család pedig eltökélte: nem szakít az apák hagyományával, folytatja a régimódi életet. A maguk tíz körmével, hajnaltól-vakulá- sig, senkire sem támaszkodva és senkitől sem zavartatva kikaparják a mindennapit. Elszánták magukat a Robinson életre: lakatlan szigeten, nem törődve a körülöttük hullámzó tengerárral, alakítják a maguk életét. De lehet-e a régi módon élni ott, ahol lépten-nyomon belebotlunk az új élet jeleibe? Van-e egyáltalán olyan gát, amely elzárja, megvédi a régi világot és nem engedi érvényesülni a szocializmus hatalmas erejét? Erre a kérdésre adjon választ a két varsányi család, a két úgynevezett maszek-paraszt élete, küzdelme, vívódása. Mindkettőt Pálmány Istvánnak hívják, ötvenhárom évesek, csakhogy az egyik a Kossuth Lajos utca 8, a másik meg a József Attila utca 37. szám alatt lakik. Az elsőnek a felesége lánykori néven Pálmány Mari, a másiké, Szita Mari. * A Kossuth Lajos utcai szép tornácos házban Pálmánynét egyedül találom Annussal, tizenhét éves lányával. Pál- riiányné lilába játszó, nehéz tftftszoknyát varrogat, a gyereknek tetsző Annus pedig nagykomolyan reperálja. gittek a hálószoba ablakát. — Hogs an élnek? — Csendesen. — Mégis mi biztosítja a rendszeres megélhetést, az állandó jövedelmet? — Mindig van mit eladni. Egy Kis krumpli, egy kis búza, hízott liba, tojás... — S ráérnek piacozni? — Nem nagyon. — Tehenük van? — Most nem tartunk. Elment a tehérrevaló kelengyére. Tizenhét éves a lány — mutat Annusra, aki nem zavartatja magát. szaporán dolgozik — kell már a dunyha, pámaciha, miegymás. — Tehát nincs rendszeres jövedelmük? — Nincs. Talán a fuvar. A tsz megengedte, hogy fuvarozzunk a tagoknak. Meg azután én is minden évben leszerződöm a földművesszövetkezetnél. Tavaly kétszer hatszáz tojásra, az idén már csak hatszázra szerződtem. De leadok én az idén is any- nyit, mint tavaly. Azután ii- bahizlalási szerződést is kötök minden esztendőben. Előleget kapunk, meg jutányos takarmányt... S amíg tehenünk volt, üszőkre, borjúkra is szoktunk szerződni. Olykor disznóra is. — Jobb így? — fordulok ismét az asszonyhoz. — Szerencsére egészségesek vagyunk. Betegségben bizony hiányzana a biztosítás, ami a tsz-ben megvan. — S így élnek, már mindig? — Én is szoktam az erdészetnél, a csemetekertben dolgoz ti — veti közbe Annus. — Mennyit tud keresni? — Napi 35—40 forintot. Volt úgy. hogy ötven forintra is kijöttünk. Erre a kérdésre félbehagyja a varrást. Nézi a kicsi néprádiót a polcon, a friss gittet az üveg keretén, a színes képeket a falon. — Ki tudja ... — Véleménye szerint kik élnek jobban: maguk vagy a tsz-tagok? — Talán mi sem élünk rosszabbul. Csak ott valamivel biztosabb... a tavalyi termés. De egy kis kolbászt, szalonnát hozhatok — Köszönöm. A férjét hol találom? — Ebben a dologidőben? Kinn a földön. Én is most jöttem meg, hogy ellássam a jószágot. . — Milyen a föld? — Sok trágyát kíván. Szerencsére a gépállomás vontatója már kihordta a trágyát. A tsz nem adott gépet azonnal, hát hozott az uram a gépállomástól. Ügy van az, hogy nem tud várni, ha kerget az idő... Ha van miből, műtrágyát is szórunk ,.. — Nincs lovuk? — Messzi a föld. A gép olcsóbb és gyorsabb. — Mit vetnek bele? — Nagyobbára takarmány- félét. — Miből pénzelnek ? — Inkább a jószágból. Tavaly is négy bikát adtunk le az állatforgalminak, huszonhétezer forintot kaptunk érte. Ha meg kis pénz kell, elmegy az uram fuvarba és mindjárt jön két-háromszáz forint. De hát sokba is van a ló, nincs oly nap, hogy ne kelljen a kovácshoz menni. Régebben sertésre is szerződtünk. De most a marhára jobb az állami ár, meg abrakot is kevesebbet kér. — Mikor lépnek be a tsz- be? Kacag s előbb megkérdezi valóban ne hozza-e a kolbászt és szalonnát. Aztán odaveti: — Mi már így öregszünk meg. Megszoktuk ezt az életet. Persze a fiúnk már más. ö erdőgazdasági szakmunkás, motorfűrészéé. Most is az erdőt járja. Hát így élnek. Gépet kérnek tsz-től, gépállomástól, szerződnek földművesszövet- kezettel, állatforgalmival. S ha minden maradt volna is a régiben, ezekben a kis gazdaságokban, az hogy a terménynek, jószágnak jó ára van, és bármikor biztosan el lehet adni, sőt szerződni és erre előleget felvenni is lehet, az már önmagában a szocializmus szele. Pedig hát itt sokkal többről van szó. Lakos György nap a történelem bő! gy nap a történelemből. Gépkocsikaraván hajt végig a porrázú- zott Reich fővárosán, Berlinen. A gépkocsikban ülő marsallok és tábornokok a vezérükké és bálványukká lett őrvezető szavait olvashatják a romokra tűzött táblákon: „Adjatok nekem tíz esztendőt és nem fogtok ráismerni Németországra. Adolf Hitler”. A táblákat a győztes szovjet csapatok tűzték a romokra; az ő főhadiszállásukra tart a menet, hogy aláírják a Harmadik Birodalom feltétel nélküli megadásáról szóló okmányt. Egy nap a történelemből, de micsoda nap! A Győzelem Napja a szenvedés óceánjai, a vér tengerei fölé emelkedett: meggyötört, sebektől borított emberekre, halottakra, összeomlott épületekre, tönkretett földekre hullottak első sugarai. Régen várt napkelte volt ez, s eljöttéért iszonyú árat fizetett az emberiség: huszonegy év alatt e nap múlttá vált a történelemkönyvek lapjain, de élő, sajgó sebekre figyelmeztető valóság ma is szívünkben, idegeinkben. Agyúk dísztüze, harangzúgás köszöntötte, s egy soha többé háborút kiáltó emberiség: a dísztűz, a harangzúgás emlék lett, de a soha többé háborút a legjobbakat ma is egyesítő, minden becsületes emberben meglevő akarat. És kell ez az akarat, mindennél jobban kell, mert a glóbús sok pontján ott ólálkodik a re- vans, a népirtás, a gyilkot ragadás szelleme: Vietnamban és Dominikában, s Európa szívében, Németország nyugati felében. Kell ez az akarat és kell az emlékezés ! Huszonegy esztendeje halottakat sirattak: Vietnamban ma is testvér, gyermek, szülő teteme fölé görnyed a gyászoló, s átkozza a gyilkosokat. Huszonegy esztendeje egy világ bélyegezte meg a népirtó barna pestist, a gázkamrás, haláltáboros Hitler-rajt: ma gyászos utódaik, az amerikai egyenruhát viselő hóhérok irtják napalmmal, gázzal, vegyszerekkel azt a népet, mely nem akar többet, csak saját hazájában szabadon élni. Huszonegy esztendeje a háború poklából eszmélő világ követelte, vonják felelősségre a bűnösöket: ma e bűnösök akkori ellenfeleiktől, mai szövetségeseiktől atombombát követelnek, még több jogot a „tengely”- től semmiben sem különböző agresszív NATO keretében. Hát semmit nem változott a világ? sszehasonlíthatatlanul más világ ez, mint az akkori. A fasizmus fenevadjának legsúlyosabb csapásait a világ egyetlen szocialista állama fogta el, s a Győzelem Napja, bár 1945. május 9-én kelt fel, már jóval korábban, a volgográ- di, a kurszki csatában jelezte eljöttét: ma országok testvéri közössége szegül szembe a revansvággyal, a holnapok poklát tervező mi- litarizmussal. Afrika és Ázsia térképét sokszorosan átrajzolták a politikai, társadalmi változások, s e kontinensek sok országában nemcsak a tömegek, a hivatalos politika óhaja, akarata is a békés egymás mellett élés. És mégis, bármennyire hatalmasak is a béke erői, nem felesleges az emlékezés, az emlékeztetés! A barna pestist is először apró bacillusok hordozták: müncheni sörivók asztala mellett, majd — a nagytőke támogatásával — az utcákon, mígnem azután elborított mindent. Az apró ba- cillusoktói ma sem mentes a világ, s még kevésbé mentes azoktól, akiknek a háború megsokszorozódó profit, milliókban mérhető haszon. 1939 szeptember elsején Hitler diadalittasan jelentette be a Reichstagban. hogy kilencvenmilliárd márkát költöttek fegyverkezésre; a Német Szövetségi Köztársaságban 1954—64 között 150 milliárdot adtak ki ugyanerre, s a világcsendőrré előlépett USA költség- vetésének hatvan százaléka katonai célokat szolgál! A háború gyilkos bacillusaí mindig ezen a táptalajon tenyésztek! A nagytőke, s a hódítani akaró militarizmus: édestestvérek. A világ azonban nemcsak éberebb lett, hanem erősebb is. A Reich fővárosának romjaira a vörös zászlót kitűző szovjet katonák fiai ma a béke megőrzésének, az agresszor elrettentésének hatalmas fegyvereit kezelik: interkontinentális és orbitá- lis rakétákat, atomtengeralattjárókat, szuperszonikus repülőgépeket. Akkor ötvenmillió halottat gyászolt a világ, azóta megtudta azt is pontosan, kik és hogyan gyilkoltak, gyilkolhattak. És megtanulta azt is, hogy bármilyen mundérba bújnak is a gyilkosok: gyilkosok maradnak. z a tanulság, s az erre alapozott cselekedetek sora a legfontosabb az eltelt huszonegy esztendőben. Megváltozott világ, másfajta emberek köszöntik ma földünk minden pontján a Győzelem Napját. Hősökre emlékezve és — gyilkosaikra! Az emberiség nem felejt. Nem felejthet! A föaknáss emlékei — Az uram Szécsényben van — mondja az asszony és fürge ujja egyenletes tempóval öltöget. — Krumplit vitt a piacra. Egy zsák krumplit... — Hogy megy most a krumpli? — Háromhúsz, háromhatvan. — S megéri egy zsák krumplival nyúzni a lovakat? — A szomszédokét is bevitte. Akinek volt eladó,, azo- két bevitte. Szlovákiában 1968-ban üzembe helyezik az ország első atomerőművét. Rá egy évre az első erőmű közelében megkezdődik a második atomerőmű építése, amelynek kapacitása az elsőnek kétszerese (megközelítően 300 megawatt) lesz. A tervek szerint a második atomerőművet 1974-ben adják át rendeltetésinek. E munkálatokkal párhuzamosan előkészületeket végeznek egy 500 mega* A másik Pálmányné, a Szita Mari derűsebb és nyelve- sebb, mint névrokona. A József Attila utca már kívül esik a falun, a ház és a hozzá csatlakozó gazdasági épületek i« tanyaszerűnek látszanak. Éppen a tehenet eteti, amiből kettőt tartanak, azonkívül egy kis borjú is ott hever az istállóban. Mig az előző Pálmányék öt és félholdon, ők már nyolc holdas birtokon gazdálkodnak. Csakhogy messzi fekszik a föld, meredek hegyek oldalán. — Sajnos pálinkával nem tudom kínálni, rég elfogyott watt kapacitású atom-reaktor felépítésére is. A csehszlovák atomerőművek fűtőanyaga a természetes uránium lenne, amelyből Csehszlovákiában megfelelő készletek állnak rendelkezésre. A Központi Energetikai Igazgatóság munkatársainak véleménye szerint Csehszlovákia területén a jövőben több tíz atomerőművet lehet felépíteni. Távlatilag már ki is választották az atomerőművek építésének helyét Beomlasztották a bánya bejáratát, vagy ahogy itt mondják „lehúzták a roJ- lóf’. Pálhegy I. akna törzslapjára ráírták: megszűnt. Tizennyolc évig adta a szenet és most vége. Szabó Bogi Imre nyugdíjas főaknász is ott volt a bezárásnál. Sóhajtozott, sajnálkozott: — Ilyen bánya nem lesz több! — mondta élcsukló hangon. Elhomályosodott a szeme. Zsebkendőért nyúlt. Utána leballagott a szomszéd házba. Ott lakik a bánya bejárata mellett. Mehe. tett volna már máshova is mióta nyugdíjban van. Fiai, az orvos és a mérnök hívták Budapestre, Gyöngyösre. Otthont talált volna Kazáron is, de itt maradt. Valami itt tartotta. — Előfordult, hogy a fatelep felé sétálva rendetlenséget tapasztalva úgy éreztem, hogy odakiáltok: nem lesz ez így jó! Eszembe jutott, nem lehet, mert már más irányít. így van ezzel az ember. Nekem több volt ez a bánya, mint egyszerű munkahely — mondja, s aztán szavai nyomán megelevenedik a bánya hiteles története. — 1948-ban kezdtük. Ritkán fordult elő, hogy ne teljesítettük volna a tervei, pedig adott ám ez hatvan vagon szenet is. Volt amikor 300 embert foglalkoztatott, de, hogy lekopogjam, komolyabb baleset ebben az aknában nem fordult elő. — Nevezetes ez az akna azért is, mert Nógrádban innen került ki az első Kossuth-díjas: Budavári Károly. Frontmester volt abban az időben, mikor toborzott bányászok kerültek hozzánk. Ö tanította, nevelte őket, ezért tüntették ki. Meg is érdemelte. — Hallhatott már a töb- biekröl is. Telek József brigádját most Kisteleken dicsérik, azelőtt itt volt. Ecet József brigádja Gusztáv aknára került. Itt volt Várszegi Nándor csapata is, és ifjú Simon Gusztáv a gépészeti művezető. Micsoda jő munkások voltak. Ott is dicsérik őket, ahol most dolgoznak. — Én 1922-ben kezdtem. Előbb is nyugdíjba mehettem volna, de nagyon szerettem ezt a bányát. Csoda-e hát, ha elérzékenyül valaki, amikor beomlasztják a bejáratot, amelyiken 18 évig járt? — Nagy széncsaták voltak nálunk. 1954-ben öngyulladásos tűz keletkezett. Sokat birkóztunk vele. Azt is megcsináltuk, hogy a tűz előtt egy 20 méteres sávban teljesen kifejtettük a szenet, de még azon is áthatolt. Végül mégiscsak legyőztük. Két esetben a szellőztetőnk is leégett. Egyszer a tűz miatt, azután meg valami rövidzárlat folytán. Azért mindig sikerült úrrá lennünk a gondokon. — Miken a kis Kóta-fel- rakok divatba jöttek Nógrádban, talán mi kaptuk az első darabokat. Itt bizonyosodott be, hogy jó az a gép. Vékonytelepi frontjainkon olyan szép eredményeket értünk el, hogy máshonnan is jöttek tapasztalatcserére — mondja. A nyugdíjas főaknász csak egy-egy pillanatra áll meg a beszédben. Gyakran a regi akna felé néz, vagy kézzel int arra, amikor magyaráz. Magas homlokán felszalad a ránc amint folytatja. — Jó szenünk volt. Te- renyére vitték TÜZÉP szénnek. Nem volt itt baj a palával, de a minőséggel sem. Tudja, ha én innen elmennék nem találnám a helyem. Így is furcsa, hogy már vem zörögnek a csillék, és ha elballagok arra, bánt az a nagy csend. — Mennyi szenet adhattunk ki innen? — Pontosan nem tudnám megmondani, de az irodán, a bánya törzslapján meg lehet nézni. A múltkoriban megkerestek, s kérdezősködtek, faggattak: — Imre bácsi maga itt volt a kezdettől, mi a véleménye, lehet-e itt még valahol elmaradt szén? — Hát én megmondom — válaszolta — szégyelleném a dolgot, ha valahol lenne, lefejtettük mi, amit csak lehetett — fejezi be. Az útig kísér a volt főaknász. Bányászok jönnek, ismerősként köszönti valamennyit, hiszen Mizserfa, ez a bányásztelepülés nem olyan nagy, de most már még csendesebb lesz, hiszen az aknák mind távolabb esnek tőle. Pálhegy l. akna is végleg elcsöndese- dett. Törzslapján az áll még: fennállása óta egymillió négyszázötvenegy és félezer tonna szenet adott a népgazdaságnak. Bányászai ma már a környező aknákban dolgoznak. Csak Szabó Ba- gi Imre, a nyugdíjas föak- nász marad ott a bezárt akna mellett emlékeivel. Bodó János Atomerőművek épülnek Csehszlovákiában
