Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)
1966-05-01 / 102. szám
I960. május 1. vasárnap N Or, R jD Falusi látogatás Vasssereiők Húsz-harminc évvel ezelőtt itt a templom körül húzódott meg a falu. A legegyenesebb utca, Rákóczi nevét viseli. Ez volt, s most is ez a falu főutcája. Ennek a két oldalán sorakoznak a legrégebbi házak. Meg a Hősök terén. A falu közepe, a település magva. Öreg házak, öreg emberek. A bezárt porták merev ablak-szemekkel bámulnak a csendbe. A mozgás, az élet kiköltözött a falu széleire. A házak öregedését inkább stílusuk mutatja, mintsem elhanyagoltságuk. Az öreg emberek csendben elmennek, a házak maradnak. Kis ablakok, cifrázott ereszek, hosszú udvarok. A gyerekek, unokák csak addig ápolják, amíg fel nem építik az újat a modernebbet. Akadnak házak, amelyeknek kapuját csak nagyon ritkán nyitják be. A középnemzedékbeliek egy része eltávozott, ki Pestre, ki Balassagyarmatra, vagy csak a közeli állami gazdaságba. Éppen a legjava, a „fogd- meg” munkaerő, rájuk lenne a legnagyobb szükség pedig a termelőszövetkezetben. A fiatalja meg iskolázik. Gimnáziumba, technikumba járnak, egyetemre törekszenek. Földet művelni kevesen akarnak. * Hosszú ideje egyenletes lélegzésű ez a falu. Nógrádmarcal. Nem tört ki innen senki olyan magasra, ami különös nagy karriert jelentene. A falu lakosságának tagozódását régen a földbirtok határozta meg. Sztranyov- szki Sándor földbirtokos idejében a legtöbben cselédeskedtek. Akkoriban mondták: a falusiakra parasztbirtokos, vagy úrbéres, háromnegyedrészt meg cseléd. Hej, pedig mennyire hajtotta a földéhség az embereket! Félévszázaddal ezelőtt, amikor felparcellázták a Pirosalma dűlőt boldognak érezték magukat az úrbéresek. Pedig de kevés volt a nyolcvanhat fertály föld, a széles határban! Akkor kezdődött a harc a nagyobb darab földekért is. Ki szorgalommal, verejtékkel, ki érdekházassággal próbálta gyarapítani a szerzett vagyont. Kemény törvények szabályozták a paraszt emberek életét. Az a tiz-tizenöt jobbágy-paraszt, úrbéres család, amely a birtokosok árnyékában a gazdagodás belső kényszerétől hajtva élte robotos életét, elkülönült a többiektől. Nem élesen, de észrevehetően. Az egykor cifra házak valamikori tulajdonosai. A tehetős gazdák, a szorgalmasak között emlegetik Daróczi Ignácot, Kovács Istvánt, Sisa János Zsigát, Varga Miklóst. A régiek közül soknak már csak az emléke kísért, de akadnak meg élő tanúk is. A falu közepén, a Rákóczi úton áll Kovács István bácsi háza is. Az egykori Jobbágy-parasztok egyikéé. A tágas udvaron kopott fatönk. Görnyedt ember, kapát élesít. A kapu nyikorgására felnéz. Az arca nem árulkodik évei számáról, de a test látszik már megadta magát. A hetven év szomszédságában élő beteg ember a legszívesebben már csak a kapuban ül. Nézi az életet. A vagyonnal nem sokra vitte. De lehet-e vagyonnak mondani az egykori tizennégy holdat? Hiszen ebben a faluban a leggazdagabb jobbágy-parasztnak harminc holdja sem volt! Kovács Pista bácsi egész életét egy íratlan törvénnyé lett szabály szorította gúzsba: Vagy jó termés, vagy jó szarvas- marha vásár! Sokszor vetett kockát életében, s vele is játszott a sors, amíg eddig jutott... * A felszabadulás után megmozdult a falu társadalma. Sokan kaptak földet de sokan menekültek is a földtől. Az egykori cselédek nem igényeltek. Ezek a falusi emberek, akik megszokták a közvetlen, fölülről érvényesített munkafegyelmet, szívesebben álltak be az állami gazdaságba. Paraszti életformájuk nem borult fel, hogy mindig munkában kell lenni, azonban ez kiméletesebb, enyhébb munkatempót jelentett a kemény és odaadó paraszti munkánál. Azt csak azok vállalták, akikben mérhetetlenül nagy volt a földhöz, a birtokhoz való ragaszkodás. Akadtak kishitűek is. Igaz. bizalmatlanságuk húsz év buktatóin, kanyarain és kitérőin köszörülődött ki. Ezek az emberek nem is annyira a földtől, mint a falutól, az életformától — egy új életformától osontak el. Inkább lettek re.kodómunkások, dolgoznak az építőiparban, bárhol — csak a termelőszövetkezetben nem. A közös gazdaság pedig öregszik. A falunak új része az egykori „Zsivány- telep” helyén s a körülötte felépült új telep. A hússas években ezen a részen laktak a cselédek, a falusi proletárok. Errefelé most mind több a divatos nagy ház, a falusi palota, vagy villa. Ezen a részen lakik Ubrankovics István, a termelőszövetkezet elnöke is. „Forté- lyos” ember. Valamikor Sztranyovszki cselédje volt, most egy egész közösség elnöke. Karriert csinált? Gyakorlatból mindazt ismeri, amit a parasztembernek tudnia kell, s most negyvenhét éves fejjel pótolja az elméletet. Szívósan, konok akarattal. Ez az akarat, meg az a fortély segítette át a közös gazdaság kezdeti buktatóin, akadályain. Akkor teremteni kellett, majdnem a semmiből. Űzte, hajtotta magát. Törte a fejét, tervezgetett, fáradhatatlanul járta a határt. Mindenen ott volt a szeme. S két évvel ezelőtt, amikor egyszeriben szilárd lett a munkaegység értéke, megváltozott az emberek véleménye, bíztak már a szövetkezetben. Közben ez az ember megtanult jól vezetni is. Azt vallja, s így is teszi: minden embert munkája szerint kell bírálni, értékelni. Hallgatnak rá az idősebbek Is. Gyakran idézi a múltat, miközben a jövő formálását tervezgeti. Nem egyoldalú termelésre rendezkednek be. Ipari növényekből és gyümölcsből szeretne nagy jövedelmet, foglalkoztatást az asszonyoknak, lányoknak. Elégedetten nézegeti a vagyont hozó szamócatáblát. amikor arra jár, s örömét leli a gondosan művelt határban. Csak akkor ráncolja a homlokát, amikor az emberekre terelődik a szó. Idősek a tagok. A fiatalok? Mindenki tanulni akar. Nincs már földéhség, hiányzik a mai fiatalokból az, ami megvan Hornicsek Jánosban. Ezt a fiatal fogatost hiába csalja az apja Balassagyarmatra. Talán az egyre növekvő jövedelem megoldja, helyesebben elősegíti ennek a nehéz kérdésnek a megoldását is. Hiszen az egy tagra jutó éves jövedelem tavaly már majdnem elérte a húszezer forintot, az idén pedig húszezernél is többet terveztek. Nagyot változott a falu. Űj utcasorok lepték el a domboldalt, korszerű középületeket emeltek. Messzemenően gondoskodnak az óvodásokról, iskolásokról. A terjeszkedő falu népe birtokba veszi megújult életének sok-sok vívmányát A házakon, régieken újakon televízió-antenna. A látogató találgathat. Kié a falusi villa? • A postahivatal előtt mellékút vág le, kiszalad a faluból. Valamikor ez volt a Csőri-szög. A lapályos távolabb eső részen jómódú cigánycsaládok laknak. Ma Csőri út, s mennyire beépült. Takaros, tisztán tartott házaK sora. Oláh Lászlóék, Oláh Lajosék, Szőrös Jánosék, meg a többiek békésen megférnek az erre húzódott falusiakkal. Szorgalmas, igyekvő, a jobbra törekvő emberek élnek ezen a részen is. A munkában, igyekvésben nincs különbség a nógrádmarcaliak között. Mindenki becsülettel, szorgalmasan dolgozik. Munkájukból boldogulnak az emberek. Az egyetértéssel sincs különösebb baj. Csak az udvarok csendesek nagyon! Pádár András A betonvas ugyanaz az épületben, mint az emberben a csontváz. De mi az, ami ösz- szetart huszonöt embert? — Hát, az elég nehéz volt, kérem. Kezdetben két vasszerelő brigád dolgozott nálunk. A miénké naponta hatvan mázsa vasat épített be, a másik ennek a felét. Ez volt az alapvető oka az egyesítésnek. Két éve, márciusban. Azóta elértük a negyvenöt-ötven mázsás átlagot. Havonta nyolcszázezer forint termelési érték a kvótánk. Kisebbfajta építésvezetőség. Eleinte nem teljesítettük a tervet, az igaz. De később assan-lassan felfelé tornásztuk a teljesítményeket. Százkettő, százhárom száznégy. És így tovább... Igyekeztem az embereket úgy csoportosítani, hogy egyik vigye magával a másikat Csákvári László brigádvezető leveszi a napszemüveget. A bukósisakot az asztalra helyezi. — Egy munkatársam megsérült, összevarrták a sebét, bekötözték. Hazaszaladtam vele a motorral. Ha mentőre, vagy más járműre várunk, esetleg csak délután kerül haza. Azért nem talált délelőtt egyik munkahelyen sem. Egyébként is nehéz megtalálni. Jelenleg nyolc építkezésen szétszórva dolgoznak a vasszerelők, összesen huszonöt ember. A kórháztól a gépipari technikumig. A bükkszéki bányászüdülőről nem is szólva. A brigádvezető motorral járja a munkahelyeket. Néha beül a kórháznál egy kis irodafélébe. Tanulmányozni a rajzokat, elkészíteni az anyagmegrendeléseket, számlákat, elszámolásokat, megadni a méreteket, profilokat az előkészítő részlegnek, megírni az egyösz- szegű utalványokat. Estére a munka egy része — rajz, s tratpaksaméta — bekerül az aktatáskába. Otthon befejezi. Há aznap nem jutott el a Nagycsáté dűlőbe, felkap a motorra, felkeresi a munkás- szállóban Cserődi Mihályt, aki az előkészítőben hajlító, afféle csoportvezető. Ha Cserődi már ágyban van, az sem baj. nem haragszik érte egyőjük sem. Az a jó, hogy megbeszélhetik a holnapi tennivalókat. Mindketten nyugodtabbak így. Az óramutató éjfélre áll, jó lenne még tanulni is. Az építőipari technikum harmadik évfolyamán nem adják olcsón a négyes átlagosztályzatot 2 — Az országban mintegy ötezer betonvas-szerelőt tartanak nyilván. De nem hiszem, hogy valójában ötszáznál több van. A többi... Legyint Világot járt aknayájár Foglalkozása: aknavájár. Műszakkezdás előtt társával beszáll a kasba és lassan ereszkednek lefelé. Végigel- lenörzik az aknát, nincs-e valahol rendellenesség, nem leselkedik-e veszély a le- és felszálló bányászokra. Mindennapos munka ez. Amikor elhagyják a kast, akkor kezdődhet csak a beszállás Szorospatakon. Gyurcsik Zoltán alig kerülte el még a harmadik ikszet de már tizenöt és fél éve dolgozik. Csak kevesen vannak, akik ilyen korán kezdik az aknáméi yí tőknél, és a precíz, sokoldalú, kényes munkában gyorsan jutnak előre, ö e kevesek közé tartozik. Már egészen fiatalon, brigádot bíztak rá, és azóta dolgozott, mint vájár, lömester, sőt aknászként is. — Mikor Indiában voltunk... sokszor kezdi így szabadidőben, különösen akkor ha mások is unszolják erre. — A kecskehús, meg a rizs volt a fő eledel, Heydere- badban. Néha azért mást is ettünk... Aztán folyik belőle a szó. A történethez hozzátartozik, hogy az Aknamélyítő Tröszt megrendelést kapott két függőakna mélyítésére Indiából. A magyar szakemberek — néhány munkás — 1963 nyarán indultak el. Közöttük volt Gyurcsik Zoltán is. Leszállt a repülőgép Rómában, onnan egy másik gépen Bombayba, majd még tovább Heyderebad mellé utaztak. Ez a „mellé” is több száz kilométert jelent a bánya és a város között. Két, egyenként hét méter átmérőjű és 220 méter mély függőaknát kellett elkészíteniük. — Több mint másfél évig voltunk kint sok minden igen furcsa volt. Az is, hogy azt a néhány embert, akit hozzám beosztottak, kétszáz jelentke ző közül válogatták ki. Gyengék voltak, hiszen a vízben főtt rizstől nem nagyon mozog a lapát Mi más ütemhez szoktunk, de beláttuk: azért a pénzért és silány élelemért, amit ők kaptak, nem is lehetett többet várni. — Képzelje, amikor az aknába úgy tört be a víz, mintha állandó, felhőszakadás lenne, akkor is mezítláb dolgoztak. Milyen keserves volt ott a napi rizsrevalót megkeresniük. A víz miatt lett nekünk is a tervezett egy évből másfél. Sose felejtem el az 1964. évi május elsejét. Ott egyébként nem olyan nagy ünnep még, mint nálunk. Készülődtünk rá, hogy megünnepeljük Igenám, de jöttek, hogy megint betört a víz az aknába, a szivattyú motorja meg leégett. így azután ott töltöttük az ünnepet, javítottuk a gépet, szivattyúztuk a vizet. Másfél év nagy idő, sok ezer kilométerre a családtól. Egy évig valahogy ment a dolog, de utána mind erősebben jelentkezett a honvágy. Tudja, elmennék én most is oda aknát építeni, de csak rövidebb időre. Amikor végeztünk a munkával nagy elismeréssel búcsúztattak bennünket. A magyar munkásnak ott is jó híre lett és ezt nagyon jó volt érezni. Az ottani bányászok először idegenkedve, szinte félénken fogadtak bennünket. Később jó viszony alakult ki közöttünk — mondja, azután elhallgat. Gondolkozik és visszatér a jelenhez. Nagybátony körül már több akna építésében részt vettem, de most egyelőre új nem készül. Vándorolni kellene máshova. Ezért jöttem át a bányához, amikor hívtak, aknavájárnak. Most már itt dolgozom. Annak az aknának a napi ellenőrzése, javítása a feladatom, amelyet én is építettem. így van ez jól — mondja, azután elindul a kas felé. Jól megtermett izmos alakja sötét árnyékot vet. Világot járt munkás, olyan, aki épitő munkában szerzett hírnevet hazánknak, sok ezer kilométerre, Indiában. Jól megfizették, de azért m'gis úgy vélekedik, jobb itt a Mátra alján, ahol született. Bodó János — Ebben a brigádban hány van? — Kilencnek van segédlevele. Másik kilencnek pedig annyi gyakorlata és szakismerete, hogy régen megérdemelné a szakmunkás oklevelet. Mint például Papp László. Segédmunkás, de nagyon rátermett fiatalember. Nemrég csinált például Parádsasváron egy szerelést. Oda adtam neki a rajzokat. Szándékosan nem magyaráztam, hadd csinálja, önállóan. Komplikált szerelés. És öt-hat rajzból kellett kibogarászni a legkülönbözőbb metszeteket. Megcsinálta. Nagyon szépen. És műszakilag kifogástalanul. Ha ez a fiú tanfolyamot végezhetne... — Mi az akadálya? — Nem tudom. Sokszor kértem már a vállalatot, jelöljenek ki egy fiatal mérnököt, tartson előadásokat. Szakmunkás vizsgát csak az tehet, aki tanfolyamot végez ... Nekem is jó volna, ha az elméleti munkához több segítséget kapnék. 3 — Problémánk? Persze, hogy van. Bőven van. A mi régi brigádunk azelőtt is szocialista brigád volt. Nem mondom, az egyesülés után nem ment simán a folytatás. Jött hozzánk egy kislány. El-elcsa- vargott. Elküldtük ennivalóért, nem győztük visszavárni. Az egyik törzs tagot bíztam meg, patronálja. A lelkére beszélt, meg minden. De a lány igazából csak akkor hökkent meg, amikor a béréből levontunk egy órát. Kérdi miért? Azért csillagom, mert ekkor, meg ekkor elmentél... és egy óra múlva jöttél vissza. Leszokott az ilyesmiről. Most az egyik legjobb munkásunk. Tudja, volt, akit a szappan használatára is mi tanítottunk. Nem mosdott, s hát tapasztalhatta milyén az, szaga van az ápolatlan testnek. Szappant vettünk neki Törülközőt. Ma látná. Elegáns, mint egy filmsztár. Voltak niás problémák is. Előfordult, hogy az egyik berúgott. A brigád felhördült. Az igazolatlan hiányzás nálunk ismeretlen fogalom! Szocialista brigád! De azt ne írja, szabálytalan dolog: nem jegyeztük be az igazolatlant, hanem amit a hiányzás miatt elmulasztott, s ami kiesést a társainak is okozott, pluszban ledolgoztattuk vele. Többet nem hiányzott. Megtörtént az is. hogy valamelyiknek nem fült a foga a munkához. Nosza, áthelyeztem a kórházhoz. Ott egy összeforrott vasszerelő társaság van, és nagyon tudnak hajtani. El is nevezték javító-nevelő részlegnek. Ha valaki át tudta venni az ő tempójukat, s megszokta, munkás lett belőle. Viszont mi azt is megcsináltuk már, ha valakinek okvetlen otthon kellett maradnia, de szabadsága már nem volt, a többiek saját munkaidejüket toldották meg egy-egy órával. A nő-kérdés — van öt nődolgozónk — az pedig speciális kérdés nálunk. Mióta van itt az előkészítőben? Két órája? Hallott valakit egyszer is káromkodni. Nem. Látja, ezt egy külön férfiértekezleten beszéltük meg. A férfiak itt úgy viselkednek a nőkkel, mint a húgukkal, vagy nővérükkel. Én legalább is így tapasztalom. Szemtelenkedés nem fordult elő. De adódnak néha egészen elgondolkoztató problémák. A hajlítónk panaszkodott: kiborult. Hosszú ideje végzi ezt a munkát, egyhangú is, meg fedél alatt van, ha szétnéz, a falakat látja csak... Nem bírja idegekkel! Kérte osszam be épületre. Most mit csináljak? Kiváló hajlító. Ez a lelke az egésznek. S ha felváltva csinálják, hiba esetén lehetetlen megtalálni, ki a felelős. Mégis segíteni kell rajta. — Hogyan ...? — Hát úgy, hogy a kórháznál már nevelik az utódját IS — Az egyik legnagyobb probléma az ital volt. Nem, nem a régieknél, bár előfordult azokkal is. De azok megtanulták, hogy munkaidő előtt vagy alatt egy féldeci a halált jelentheti, „jobbik” esetben nyomorék lesz egy életre. A toronyház kilencedik szintjén, egy vékony deszka pallón, léckorlát oldalt, egyenes térddel, lehajolva akár egy órát eldolgozik a vasszereiő. Más öt perc után azon spekulálna, hogyan egyenesítse ki a derekát. A vasszerelő megszokta. De ha ital van benne, megszédül. A Síküveggyárban húsz méter magasságban mentőövvel is szereltünk. Jött hozzánk egy új fiú, például. Aki be is vallotta, munka előtt minden nap bevág egy féldecit. Mit csináljak? Ha azt mondom neki: veszélyes, még tán ki is nevet. Húsz éves. Mit érdekli, hogy veszélyes? Inkább összeszámoltam neki, hogy naponta egy féldeci, az négy ötven, tíz nap alatt negyvenöt, és így tovább. Ha meg haver van — még több. Ez a fiú, ha hiszi, ha nem, most vett Tarjánban öröklakást. Falusiból városi lakás lett. Nem iszik. S ő az egyetlen ember a brigádban, aki fizetéskor az elszámolási cédula minden tételét utána számolja, s abban nem lehet két forint differencia, mert akkor már megy reklamálni... 5 — Nyolc munkahelyen dolgozik a brigád. Együtt egy hónapban csak egyszer vannak. Lehet-e szó közösségi életről? — Némelyik csoportunk tagjai, például a Pécskő utcai körzetben, sűrűbben találkoznak. Közös öltözőjük van, együtt járnak ebédelni, hazafelé együtt indulnak. Huszonötén valóban csak a brigádértekezleteken vagyunk. De tulajdonképpen a takarékbetétet erre a célra alapitottuk. Hogy a közös megmozdulásokhoz legyen pénzünk. — Miféle betét? — Mindig kapunk jutalmat. Száz-kétszáz forintot. Ha elosztjuk, egyre jut tíz-húsz forint. Mi az? Szerveztek a vállalatnál brigádversenyt. A díj teszem azt, egy rádió, karóra, szőnyeg. Mit csináljunk egy karórával? Felváltva hordjuk’ Kértük adják ide az árát Azt is betettük a bankba. így ftsz- szegyűlt tizenkétezer forintunk. Ezt már éppenséggel fel lehetne osztani, de a brigád többsége ellene van. Mert arra is jó, ha valaki megszorul, felvehet belőle. Aztán visszafizeti. De másra tartogatjuk mi a pénzünket. Nem, nem bankettezünk. Felenni, elinni — mire jó az? Eldönteni azért, hogyan használjuk fel a közös pénzt, még sem köny- nyű. Én javasoltam külföldi kirándulást. Olvastam az IBUSZ-nál: Lipcsei út, ezer forint. Elmehetett volna a fele brigád. Jövőre meg a másik fele. Nem is szólt ellene semmit az, aki az idén itthon marad1. De aki ment volna, húzta a nyakát. Messzi van, meg pénzbe kerül, meg ez, meg az. Hiába agitálom: szállodában fog lakni, pincér szolgálja ki, és a többi. De nem, az istennek sem! Most azon spekulálunk, hogy valami hazai kirándulást szervezünk. Ahová esetleg elhozhatják az asszonyt, gyerekeket. Hiszen sokan nem jártak még Szegeden, Pécsett, Sopronban. Ki tudja, másképp eljutnak-e? S jövőre, vagy azután külföldre is kirándulunk. Ha majd megkérdezik, kik vagyunk: szocialista brigád — feleljük a kíváncsiskodóknak. _6_ — Mégis — kérdem —, a betonvas ugyanaz az épületben. mint a csontváz. Mi tart össze huszonöt embert? — Mi? — néz rám a brigádvezető. — Nem tudom... Hát ez... Amiket elmondtam. Ilyesmi... Csizmadia Géza
