Nógrád, 1966. május (22. évfolyam, 102-127. szám)

1966-05-22 / 120. szám

1966 m^r’s 22 nög r a d 5 Lehetőség és bizonyság Nos, az ördög, amelyre teg­napi cikkemben céloztam, va­lóban nem bizonyult olyan feketének, mint amilyenre Salgótarjánban festik. Nekem legalábbis nem. Amikor ugyanis a gázkészülék gyár kivitelezésének problémáival felkerestem a ZIM vezérigaz­gatóságát, az üzemfejlesztési főosztály helyettes vezetője rámcsodálkozott: — Abban, hogy az üzemi csarnok alapozási terveivel a kézben az építők megrendel­jék az egész csarnok anyagát, egyedül a ZIM vállalt kocká­zatot. Mert az Igaz, hogy a KGMTI-t nem fenyegetik jogi konzekvenciák, ha június har­mincadikéra mégsem szállítja a csarnok alapozási terveit, s július negyedikéig nem tűzi ki az alapot. Mert őt a tör­vény előtt végeredményben a szerződésben rögzített határ­idő kötelezi, az pedig szep­tember harminc. A KGMTI-t csak akkor lehet felelősségre vonni, ha ezt a határidőt megsérti. A Beruházási Bank nyilatkozata viszont, amely szerint ebben az esetben visz- szahívja a megelőlegezett hi­telösszeget, kizárólag ben­nünket sújt Hiszen ugyan­abban a jegyzőkönyvben, amelyre a kivitelező hivatko­zik, van egy másik bekezdés is. Feláll, kisiet az irodából. Néhány perc múlva behozza az aktákat, amelyet a már említett márciusi, felső szintű kooperációs értekezleten kö­pött megállapodásokról készí­tettek. — Tessék, ebben a bekez­désben az áll, hogy a tervek utólagos módositása következ­tében keletkezett töblet- költségeket a ZIM magára vállalja, itt lejjebb pedig: ha a teljes dokumentáció késése miatt a Beruházási Bank visszahívná a megelőlegezett hitelösszeget, a ZIM minden ráfordítást megtérít az épí­tőknek. Útban a KGMTI Krisztina körúti székháza felé, egész idő alatt az bosszantott, ho­gyan kerülhette el a már so­kat idézett jegyzőkönyv imént említett kitétele a figyelme­met, amikor az építőknél jár­tam. Hiszen a ZIM nyilatko­zata <tzt a kockázat-komplek- szust egészen más színben tünteti fel. A tetejébe Sala­mon Tibor, a KGMTI osztály- vezetője is ezzel fogadott. — Elnézést kérek, kissé ta­lán nyersen hangzik, de az építőknek egyetlen rizikójuk van: dolgozni kell. Mi Salgó­tarjánban vállaltuk: július ne­gyedikére kitűzzük az sarko­kat, és annyi cölöphelyet, hogy a Franki július ötödikén már dolgozhat. A Beruházási Bank vállalta, hogy az alapo­zási tervek alapján készült szerződést befogadja a csar­nok teljes építési költségének összegére. A ZIM vállalja, hogy ha esetleg mégsem si­kerül a dolog — a Beruházá­si Bank véleményem szerint formális kikötésére gondolok —, a kivitelező minden kiadá­sát megtéríti. Mi kell még? — Az építők nem nagyon bíznak a tervezők szóbeli ígé­retében, miszerint... — Kérem, amit ígértem, nem a kisfiamnak ígértem. Azonkívül, a nyilatkozatot jegyzőkönyvbe vették, aláír­tuk. Ennek talán mégis van valamelyes súlya... — El kell ismerni. A kivi­telezők azonban azt is kifo­gásolják, hogy a dokumentá­lás rész határideit már most sem tartják be, mi lesz ké­sőbb ...? Az osztályvezető felhúzza a szemöldökét: — Például? — Például a második sza­kasz terveit május tizenötödi­ke helyett, csak e hét köze­pén kapták kézhez. Salamon Tibor felemeli a telefonkagylót, s valakitől egy iratot kér. Az iratot behoz­zák, azon a dátum, április 30. A második szakasz dokumen­tációit a ZIM üzemfejlesztési főosztályának egyik munka­társa személyesen vette át a KGMTI-ben. — Látja, azért ez engem Is ér­dekelne, hogy a tervek miért értek olyan sokáig a kivite­lezőhöz. Mindenesetre sejtem. Tavaly, november végén, ami­kor az első szakasz dokumen­tációi — egy hónappal a ha­táridő előtt — elkészültek, egyenesen Salgótarjánba to­vábbítottuk a rajzokat. Abban a hitben, hogy ez a helyes. Legyenek a rendeltetési he­lyükön minél hamarább. Igenám, de néhány nap múl­va kaptunk egy mérges leve­let a ZIM-vezérigazgatőságtól, hogy a szállításnak ezt a módját nem tekintik hivata­losnak. Mit tehettünk? Leszól­tunk Tarjánba. Az ottani gyár Illetékesei összecsomagolták a rajzokat, kocsiba ültek, fel­hozták a terveket Pestre, be­vitték a központba. Ezzel a hi­vatalnak eleget tettünk. De, mondja, nem lenne okosabb az előbbi módon intézni a dolgokat? A második szakasz terveivel, sejtheti, már nem követtük el ezt a „hibát”. Ta­lán ezért tartott több mint fél hónapig, mire Tarjánba ju­tottak. — Es most e miatt a kivi­telező nem rendelhette meg a harmadik negyedévre az anyagokat. — Ezt ki mondja? — A kivitelező. — Ugyan! Pontosan tudja, mit kell megrendelnie. Heten­ként, kéthetenként konzultá­lunk. Hiszen még a nagy csarnok előregyártott elemeit is akár most megrendelhet­nék, annyira tudják, melyik típusból mennyi, s mikorra kell. Kétszer jártunk együtt a harmincegyes vállalat főmér­nökénél, aki ráadásul felaján­lotta: ha kell, nemcsak az ele­meket szállítják az idén, de fel is állítják a csarnok szer­kezetét. Ezt persze a Nógrád megyei építők elutasították, de akkor csinálják meg ma­guk, s a felelősséget ne hárít­sák jóelőre másokra... Is­métlem, annak ellenére, hogy az építők elutasították a KGMTI ma is tartja magát a megállapodáshoz: június har­mincadikén leutazunk Mis kolera a harmadik szakasz alapozási terveiért, és ötödikén dolgozhat a Franki. Augusz­tus harmincegyedikén pedig kész lesz a csarnok teljes dokumentációja. Egy hónap­pal a határidő előtt. Ha mindenki csak ennyivel tel­jesíti túl a tervét, a csar­noknak az év végére tető alatt kell lennie. * Nem vitás, kivitelező szá­mára nincs kényelmetlenebb akkor megkezdeni a beruhá­zást, amikor a kezében’ csak részlettervek vannak. Fél­nek az ilyen munkától az építők, s ezt nem is tagad­ják. Ez vonatkozik a gázké­szülék gyár építésére is. Van Is valami igazuk. Abban is igazuk van, hogy követelik: tegyenek egyszer már rendet a minisztériumok a beruhá­zás előkészítésének Augiász- Istállójában. Es éppen ezért nem egészen igazságos a KGMTI képviselőjének min­den megjegyzése, amellyel az építők „óvatoskodását” illet­te. Egy azonban bizonyos: ez a hatalmas vállalkozás nem eshet áldozatul annak, hogy a benne résztvevő szerveze­tek — így az építők is — a még be sem következett aka­dályokért máris másokra há­rítják a felelősséget. Most csak tízmillió forintra van szerződés, mondta Botka Miklós, főmérnök, de lehet harminc is. Nos, a tervezők azt üzenték, rajtuk nem mú­lik, de az építők is úgy dol­gozzanak, hogy a tízből húsz. vagy akár harminc millió legyen. Csizmadia Géza Pádár József levele nyomában Amire a kétbodonyi tsz-vezetők Ugye tanít Levelet kaptunk a közel­múltban Kisecsetről. írója, Pádár József, a többi között arra figyelmeztet bennünket, jó lenne, ha a lap közölné, miért vonták felelősségre és váltották le a legutóbbi köz­gyűlésen a kétbodonyi terme­lőszövetkezet vezetőit? írjunk róla, hogy a vezetők minde­nütt okuljanak az esetből. Egyetlen elnök, mezőgazdász, főkönyvelő se felejtse el, a szö­vetkezet a tagoké! ök jogo­sultak megválasztani a veze­tőket és leváltani, ha azok visszaélnek a tagok bizalmá­val. ök döntenek a szövetke­zeti élet, a közös gazdálkodás minden jelentősebb kérdésé­ben. A kétbodonyi ügy is arra int, nagyon sok gond, baj szár­mazik abból, ha ezt az elvet a vezetők nem tartják tiszte­letben. Mi történt? Kétbodony, Szente és Kis­ecset szövetkezetei tavaly egyesültek egy gazdasággá. A szövetkezeti vezetők, a tagok azért határoztak így, mert nagy területen, jelentősebb gépi és emberi erővel, az ed­diginél jobban kiaknázhatják a szövetkezetben rejlő lehe­tőségeket. Elnöknek Gubó Ist­vánt, a kisecset! termelőszö­vetkezet vezetőjét választot­ták, aki az egyesülést megelő­ző szervező munkában különö­sen nagy érdemeket szerzett A baj ott kezdődött, hogy a hetek, hónapok múlásával a vezetők figyelmen kívül hagy­ták: a szövetkezet gazdái a tagok. Megfeledkeztek arról, hogy milyen sokat jelent, ha a szövetkezeti vezetők a ta­gok „szeme előtt” intézik a közösség és saját ügyeiket Szívesebben és nagyobb kedv­vel is dolgoznak így az embe­rek. Az eredmények közösek. Az esetenkénti kudarcokat is közös gondnak tekintik, s nyűgödtabban viselik el. Mert bizony a szövetkezet útja nem volt mentes a ká­tyúktól, a buktatóktól. Igaz ugyan, hogy a zárszámadó közgyűlésen az elnök 32,10 fo­rintot jelentett be, amikor a munkaegység értékének meg­állapítására került sor. S ha pusztán a számot nézzük, nem rossz az eredmény. A munka­egység „papír-értékének” azon­ban volt némi szépséghibája. A szövetkezet önerejéből — a munka szervezetlensége miatt —, ennek csak a felét tudta kifizetni a tagoknak. A hiányzó összeget az állam „pó­tolta”. Jogosan tették szóvá a tagok azt is, hogy az ápri­lis 1-ig teljesített munkaegysé­gek mindössze nyolc forintot értek Kétbodonyban, ami vi­szont csökkenti a beolvasott jövedelem szépségét. Lakkozás ez, nem más. Szépen hangzó szólam A szövetkezeti vezetők va­lamiféle szépen hangzó szó­lamnak tekintették a szövetke­zeti demokráciát. Elképzelé­seikhez, elgondolásaikhoz sok­szor makacsul ragaszkodtak. Nem tájékoztatták rendszere­sen a tagokat a közösség dol­gairól. A zárszámadó közgyű­lésen, mellőzve az önkritikát, az időjárást, a kedvezőtlen adottságokat, a hanyag, nem­törődöm tagokat tették felelős­sé a kudarcokért Ez nem tet­szett a tagságnak. Jogosan tettek észrevételt többen Is a gazdálkodásra, a vezetésre, a munkaszervezésre, amelyen van mit javítani Kétbodony­ban. Még ma is szóbeszéd tárgya a termelőszövetkezetben, hogy a vezetők pénzért vásároltak a tsz-nek takarmányt, s közben a termés egy része kint ve­szett. A gazdaságban lefolyta­tott vizsgálat fényt derített arra is, hogy a vásárlást iga­zoló bizonylatok áttekinthetet­lenek, gyanakvásra, találgatá­sokra adnak okot. A gyü­mölcstermelő gazdaságoknak járó, úgynevezett irányítói munkabért — 9600 forintot — is úgy osztották el egymás kö­zött, hogy nem tudott róla a tagság. A közgyűlés tanulsága A közgyűlés egy alkalom­mal úgy döntött, a vezetőség vásároljon munkaruhát gu­micsizmát kedvezményes áron azoknak a tagoknak, akiknek erre szükségük van. Az elnök, a mezőgazdász, a főkönyvelő — erre nem volt közgyűlési határozat — bundát, box-csiz- mát, utcai öltönyt szivacs ka­bátot vásárolt közületi kedvez­ményes áron magának Buda­pesten. S ennek súlyát az sem csökkenti, hogy a vétel­árat megtérítettéi A rétsági járási pártbizott­ság, és a járási tanács idő­ben felfigyelt ezekre a visszás­ságokra. Javasolták, a fegyel­mi bizottság vizsgálja meg az ügyet. A vizsgálat eredményét pártvezetőségi ülésen, majd taggyűlésen beszélték meg a kommunisták. Ezután került sor a szövetkezetben a veze­tőségi ülésre, és a közgyűlés­re. A közgyűlés rendkívül vi­haros volt. A szövetkezet tag­sága elítélte a vezetőket, mert visszaéltek a bizalommal, in­tézkedtek olyan ügyekben, amely kizárólag a közgyűlés hatáskörébe tartozik, nem be­csülték meg az emberek véle­ményét, önteltekké váltak. Hosszasan zengett, zúgott a terem, még végül megszületett a döntés. Gubó Istvánt levál­tották elnöki tisztségéből. Egy esztendeig semmiféle válasz­tott tisztséget nem viselhet a szövetkezetben. Diószegi Béla a főagronómus megmaradt he­lyén. Büntetésül azonban ezer forinttal csökkentették fizeté­sét. Pavlovics Bélát, a főköny­velőt, a közgyűlés fegyelmi úton elbocsátotta a szövetke­zetből. Az ügyet tehát ily módon még április derekán letárták Kétbodonyban. Azonban a hullámok, amelyeket az eset kavart, még mindig nem csi­tultak el. A tagokat foglalkoz­tatja a vezetők ügye, s bizony a légkör nem a legnyugodtabb a szövetkezetben. Éppen ezért helyes lenne, ha a pártszerve­zet kezdeményezésére vala­mennyi üzemegységben meg­beszélnék a tanulságokat, ame­lyekkel ez a közgyűlés bőven szolgált. Az igaz, hogy nincs a járás­ban, de a megyében sem olyan szövetkezet, ahol gondok nem jelentkeznének. Ezek azonban sokkal könnyebben megoldód­nak, ha a vezetők őszintén, nyíltan beszélnek a tagoknak a közös dolgokról. Kétbodony­ban a szövetkezeti vezetők szava nem egyezett a tettek­kel. Sokszor „ügyeskedtek'’ azon, hogyan lehet elrejteni, elbújtatni a meglevő ■ gondo­kat. A volt elnök, a mezőgaz­dász, a volt főkönyvelő azóta már rádöbbent: a tagok mun­kája, segítsége, javaslata nél­kül nem lehet boldogulni. Az 6 káruk is lett, hogy ké­sőn tették! Vincze Istvánné Emberek — tűzben A lejtősaknán csillék gör­dülnek. A vágat felett egy hete ég a bánya. Egyszer annyira kitört a tűz, hogy elégette az ácsolatot is. Fecs­kendezték vízzel, visszaszorí­tották, elfojtották vízüveges keverékkel. A levegőtől egy időre sikerült elzárni, de ott bent megbújva tovább dü­höng. Üj ácsolat került a ré­gi helyére, és a pályán is­mét gurulhatnak a csillék, vihetik a szenet. E — Ki kell üríteni a bá­nyát! — A szombat reggeli jelentéseknél így vélekedtek a tröszt vezetői. Mire ala­pozták ezt? Arra, hogy a tűz végeredményben a bánya be­járatától 110—120 méterre van, közvetlenül a szállító pálya felett. A munkahelyek sokkal beljebb vannak. Ott fejtik a szenet. Igaz, van egy párhuzamos légvágat, ahol nincs veszély. De mi törté­nik akkor, ha elromlik a szel­lőztető ventillátor, vagy üzemzavar lesz? A füstgáz befelé húzódik. Veszélyben vannak az emberek. Ezek a gondolatok szülték az ötle­tet: ki kell üríteni a bányát! 2 Gondterhelt arcok hajol­nak a székvölgyi bánya tér­képe fölé. Laczkó István fő­mérnök, Cserjési Miklós, a biztonság-technikai csoport vezetője a tröszttől. Itt van Bemard Rezső, a zagyvái bánya igazgatója. Farkas Bé­la főmérnök, Csincsik Ist­ván, a pártbizottság titkára, Csirke Pál az akna vezetője és még néhányan. Tanács­koznak. — Ha kiürítjük, akkor tönkremegy a bánya. Olya­nok a munkahelyek, hogy csak állandó telepítéssel tart­hatók fenn. Ha csak egyetlen napra ott hagyjuk, összemegy az egész — mondja az egyik. — Veszélybe kerülne az erőmű ellátása is: 30—35 va­gon szén, a napi termelés veszne el. Valami más meg­oldást kell találnunk. Nagy a tét, nagy a felelős­ség. Ismét a zagyva! főmér­nök szólal meg. — Délelőtt beépítettünk egy tartalék ventillátort. Ha az egyik elromlik^ ott a másik. A biztonság véleményem szerint teljes — mondja. — Itt — mutat a térképre az aknavezetö — elkészítet­tünk egy légajtót, ezzel sza­bályozni tudjuk a levegő út­ját. ve készül most a térkép fe­lett. — Várjuk meg a mentők parancsnokát, mégis csak ők látják a készülék alatt leg­jobban a lehetőségeket — ja­vasolja azután valaki. 3 völgyön. Megszokták a bá­nyászok? Hát meg lehet ezt szokni? m — Jó Szerencsét! Ahogy fogadjuk a köszö­nést, végignézem Nagy Sán­dort, a bányamentők parancs­nokát. Még soha nem lát­tam ilyen fáradtnak. Arcát egész sötétre mázolta a ve­rejtékből, koromból kevere­dett festék. Ruhája átitató­dott a bűzös széngázzal. Sza­ga van itt még a levegőnek is. — Mi újság? — Rályukasztottunk... Igen erősen izzik. A tűzfé­szek mögött kiégett vörös salak. Ott már nem terjed­het. Locsoljuk. A körülhatá­rolt vágatból már mintegy tíz méter kész... — A hőmérséklet? — Nem tudom. Valaki ho­zott egy hőmérőt, de az csak 50 fokig mutatott, azután tönkrement.., Folyik a tanácskozás to­vább. Valaki ismét felteszi a kérdést. Nem kellene-e még­is kiüríteni a bányát? — Nem, erre egy percre sem gondoltam — válaszol a mentők parancsnoka. — Meg- küzdünk vele. Ha föntről rá- fúrunk, és onnan is kap vi­zet vagy iszapot, az bizto­san segít. Itt is próbáljuk injektálással fojtani, de azért végső soron csak ki kell ka­parnunk a tűz fészkét telje­sen. 5 A felolvasóban készülődnek a délutánosok. Űjra és újra áttanulmányozzák a riasztási tervet. Ellenőrzik az önmen­tő készülékeket. A tűz ellen vonulnak fel a bányamentők. Két raj, nyolc ember váltja egymást. A gáz ellen csak a mentőkészülék véd, s az 18 kiló teher a vál­lukon. A hőség kibírhatat­lan, előttük azonban csak egy cél lebeg: győzni a természeti erő felett! Amikor a délelőt­tösök kijönnek, csak leülnek, szólni sincs kedvük a fá­radtságtól. A délutánosok már munkához látnak — folytatják, amíg nem győz­nek. A tűz ég, alatta szénnel megrakott csilléket vonszol a kötél. Bodó János — Mi lesz, ha leszakad a tűz? — Nem szakad le. — Biztos vagy ebben? — Száz százalékos bizton­ság nincs. Kétségtelen van kockázat is. De ha állandóan locsoljuk, nem történhet baj. A hirtelen betoppanó ide­gennek most úgy tűnne, hogy egymást vizsgáztatják a mű­szakiak. Pedig nem erről van szó, sokkal többről. Veszély­ről, felelősségről. A tűz el­lenség, orvul támad. Nagy­ságára csak a gázból és a hőségből lehet következtetni. Egyrészt az ellene való véde­kezés, másrészt a megsemmi­sítésére irányuló támadás ter­űét törzskönyvezett tüze van már ennek az aknának. Volt közöttük olyan, amelyet látszatra legyőztek, és kis idő múlva újra támadott. Egy­szer a légaknán a külszínre is kitört. Egy hónappal ez­előtt ugyancsak a lejtősak- nában, jelenlegi fészke mel­lett kikaparták a tüzet. Ak­kor a bányát ki kellett ürí­teni. Két műszak alatt sike­rült kifejteniük a tűz fész­két. Az égő törmelék elszál­lításához 20 csillére volt szükség. Beiszapolták a tűz helyét, de most itt van, újra támad, közvetlen fölötte. — Nem hiszem, hogy itt egyszer is teljesen elmúlik a tűzveszély — magyarázza Csirke Pál, az akna vezetője. Állandó a veszély Szék­

Next

/
Thumbnails
Contents