Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

1PP6. április 4. hété* N ö C R A D Ax én sxtoriin E lömlött rajtunk az ebédutáni agyvérszegénység kábult állapota. Felállni nem akaródzott sen­kinek, de a beszélgetés szála — az egyetlen pillanatnyi indoklása annak, hogy még mindig ülünk, s nem megyünk a dolgunk után —, nos, ez a beszélgetés sem szövődött. Akkor élénkült fel kissé a társalgás, amikor egyik asztalszomszédunkról kiderült, hogy tulajdonképpen beteg, most jött az or­vostól, s már vissza se megy a munkahelyére. Hirtelen mindenkinek eszébe jutott egy történet saját betegsé­géről. Nagyon jó kedvünk kerekedett. Szeretünk be­tegségekről, főként a saját betegségeinkről beszélgetni. Ez tán egy kissé hátborzongató, de mindenképpen iz­galmas, élvezetes téma Egyiknek hastífusza volt, a másiknak koponyalékelése, a harmadiknak megint más ... Egyébként valamennyiükről, egytől egyig ,,em­berileg lemondott az orvostudomány”. Tehát olyan iga- zánból igazi sztorik voltak. Persze sorra kerültem én is, jelentkeztem is, hogy van egy sztorim, a társaság figyelme felém irányult, készen arra, hogy befogadja elszenvedett, de valami­lyen csoda folytán kihevert betegségem történetét. Ab­ban a pillanatban jött a pincér, bocsánat, mondta, vál­tás. Fizettünk, s nekem közben egészen elment a ked­vem a témától. Nem tehetek róla, de a társaság leg­idősebb tagjánál is tíz esztendővel vagyok idősebb, s most éppen egy gyerekkori betegségem jutott az eszembe, vagyis inkább az, amit arról anyám, meg apám mesélt S ahogy gyorsan végiggondoltam, abban a pillanatban olyan százszázalékos tanmeseként hatott számomra is. Hiába nyúztak, nem meséltem el. Később el is felejtettem az egészet. Aztán a napokban újra eszembe jutott. • A nagy gazdasági válság valamelyik évében esett meg velem, két éves lehettem. Apám munka nélkül. Decemberben hó sem esett, hogy legalább havat lapá­tolhatott volna. Pedig nekem súlyos tüdőgyulladásom volt, ahogyan később egy kopottruhás, szemüveges em­ber, a környékbeli szegények orvosa meg is állapította. A vizsgálat után felírta az orvosságot, aztán félszegen megvonta a vállát, mondván: a vizitért nem kér sem­mit, de az orvosságra, sajnos nem tud pénzt kölcsö­nözni. Neki sincs. Elment. Nem sokkal utána apám is. Azzal, hogy bármi módon, de pénzt szerez. Kiment a rakpartra — semmi. A pályaudvaron — semmi. És ráadásul zuhogott az eső. Aztán követni kezdett egy bundás úriembert. Tizen­öt évvel később megesküdött rá, leütötte volna, ha úgy alakul. A pénzéért. Vagyis az orvosságért. Ki tudja? Mindenesetre, nem ütötte le. Mert az az ember meg­állt, elővette belsőzsebéből a zsebkendőjét és hangosan beletrombitált az éjszakába. Aztán eltette a zsebken­dőjét és tovább ment. Amikor apám arra a helyre ért, ahol a bundás úr az orrát fújta, a földön egy bank­jegy forma papírdarabot vett észre. Rálépett, majd óvatosan felemelte. Tíz pengő! Az orvosság öt pengőbe került, a többin ennivalót vásárolt. Ez röviden a sztori. Ki hiszi el az ilyesmit máma? Tanmese. • A napokban látogatóban voltam a salgótarjáni gyermekkórházban. A kisfiam feküdt ott, tüdőgyulla­dással vittük be. Egy hét alatt rendbehozták. Még olyan gyógyszert is kapott, amilyent egyelőre patiká­ban sem árulnak, biztosan még kevés van belőle, azért.. Sok látogató volt, a csöppségeket kettős üvegablak mögül nézegettük, messziről. Egyet, egyet a nővérke a karjára vett, az ablakhoz hozta. Mellettem aprótermetú sovány kis asszonyka kétségbeesetten ko­pog az üvegen, alig hallhatóan kiált (igen, mert fenn­hangon szólni itt nem szabad, de a mamák hangján így is érezni a kiáltást). „Nevess már virágszálam, ne­vess anyukára”, igy az asszony. De a pici mindenüvé néz, csak a mamájára nem, kis buták, néhány nap és nem emlékeznek anyuka arcára. A sovány kis asszony­kának záporoznak a könnyei. A nővérke aztán tette, amit tennie kell. Egyik apróságot tisztába teszi, másiknak orvosságot ad, a harmadikat hőmérőzi. A negyedik, no igen, a negyedik az nagyon beteg, borogatást rak rá. És mellettem megszólal egy türelmet­len hang: „Nézd már, fölébreszti! De akkor legalább venné fel. Miért nem veszi a karjára?’’ Megnéztem én magamnak ezt a sorstársamat akkor jól. Kissé kopott ruházat, egyszerű, semmitmondó arc. Rajta ingerült, méltatlankodó kifejezés. Többen csitít- ják. Róla a fehér és kék csempére siklott a szemem, az üvegfalak csillogására, a halkléptü nővérkékre. A fo­lyosón zúgni kezdett a kvarclámpa, sajátságos szagot áraszt. Vége a látogatási időnek. Kifelé terelgetnek bennünket. Az előcsarnokban még hallom, amint egy mama meséli: „Nagyon köhögött már a lelkem, de az anyósom azt mondta, az semmi, azért köhög, mert él. Én mégis behoztam, nem bírtam tovább hallani. A fő­orvos úr meg azt mondja, ha egy nappal később hozom, elviszi.” És zsebkendővel törölgeti a szemét. • A kkor jutott nekem újra az eszembe az én me- séletlen maradt történetem. A tanmese Mi­lyen jó is, hogy nem mondtam el! Illedel­mesen bólogattak volna. Igen. Érdekes! Tény­leg? Valóban olyan világ volt? — hallom szinte, amint kérdezik. Udvariasan. És unatkozva. Csizmadia Géza cd közösséq védi őket A FALU EMBERE mindig rettegve gondolt az öregségre. Amikor magatehe­tetlen lett riait szemmel pil logott a körülötte, nélküle zajló életre. Sok helyen kö­nyörtelen törvény sújtotta eze­ket az öreg embereket: az ,,aki nem dolgozik, ne is egyék ' farkaserkölcse sokáig uralko­dott. S a fiatal kemény szív­vel lökte félre útjából a mun­kában meggyötört időseket A múlt vagyonszerzéséből fa­kadó kapzsisága feledtetett minden emberi érzést Itt örhalomban nem tud­nak embertelen esetekről. Az érzelmekben és szorgalomban gazdag emberek tisztelik az öregeket Olyannyira, hogy a szövetkezetiek nyugdíjat ad­nak a hatvanöt éven felüli­eknek, akik már nem tud­nak dolgozni. Üj erkölcs szü­letik falun is. A közösség huszonnégy parasztembert részesít szövetkezeti nyugdíj­ban, amíg meg nem kapják az állami nyugdíjat. Két embert látogattam meg közülük. • Ságvári körút 3. Itt lakik özvegy Csordás Antalné, a lányával, özvegy Csernyik 1'álnéval. Az elhagyatottnak tűnő ház ablakai tompán fénylenek. Nyikorog az ajtó. Beköszönök a sötét, barátság­talan előszobába. Valahol beljebb mocorognak. Ala­csony, hajlott anyóka szólít gyenge hangon. Belépek a másik helyiségbe. — A lányom, nincs itthon... meszetért ment Szécsénybe. Takarítanunk kellene, az ünnepre. Szegényke már tud menni — mondja csak úgy magának. Meggyógyította az a gyarmati orvosnő. Az Isten áldja is minden lépését — motyogja és megsimítja az az asztalon heverő imaköny­vet. A nyolcvanötéves asszony rosszul hall. A szemének is megkopott már a fénye. Mi­csoda szemek! Arcának ránc­tengeréből, a mély üregük­ből is kiemelkednek. Mozdu­latlanul fürkésznek... — Valamikor három hold földünk volt Nehezen éltünk. De volt nekem tizennyolc zsák búzám is. Most ezt a kétszázhatvanat kapom. A lányom kétszer is felhívták Tarjánba az orvosok. De nem százalékolták le. Ügy kértem kölcsön pénzt utazásra. Ilyen szegénységbe nem voltunk, amióta a pendelymadzagom kötöm ... Nem kérdezem, mégis be­szél. összefüggéstelenül. Mintha csak magának mon­daná. Sírásba csuklik a hangja. Ügy ül a lócán, mintha csak jegy halom fe­kete rongyot löktek volna oda. Hideg van a földes he­lyiségben. A csikósparhelt tűz nélkül árválkodik a sa­rokban. Ángyéi néni megtörli a kötőjével a szemét. Kérde­zem meglátogatják-e néha. — Látogatni nem jönnek! Néha a fiam, meg a másik lányom... Elhallgat. Mozognak vér­tben ajkai, de nem értem mit mond. S valahonnan megint visszatéved a jelenbe. — Nem adtak nekem még tíz fillért se a gyerekek. Még mindig csak én adtam... Panaszolja az életet. Sír és keménnyé szigorodik a vé­konyka hangja. Perel a sorssal, örvend a lánya gyógyulásának, de megadón sóhajtja, nemsokára mennie kell. — Az elnök rendes ember Segítenek a lányomon. De most már mehet majd dol­gozni, majd jobb lesz akkor. • Bemáth Józsi bácsi nem messze lakik Ángyéi nénitől. A falu közepén. Valamikor szép szál ember lehetett. Most csak ül összegörbedten. Nagyokat hallgat, s mikor ezó I, lázadozik a szorgalmát gúzsbakötő betegség ellen. Méreget egy ideig, azután olyan hangosan kezd beszél­ni. Azt hinné az ember, meg­bántotta valamivel. — Megzavarodok, hogy nem dolgozhatok a többiek­kel — hajtogatja, ösz-boros- tás arcán ránganak az izmok Nagyon mélyr fakad a meg- bántottsága, a fájdalma. EGY ÉVE nem tud lábra állni a szíve miatt. Azóta csak különleges injekciókkal tud élni.. — Pedig valamikor olyan két ökröm volt, hogy a me­gyében nem lehetett a pár­ját találni. Nem meneked- tem én soha a munkától. De kérem én beteg ember va­gyok! .., Beleszól a felesége Is. — Tetszik tudni van olyan, aki azt mondja, hogy nem beteg az én uram ... — Ne szólj bele! Én min­dig tiszteltem mindenkit. Még azt is megkalapoltam, aki fiatalabb volt nálam. En­gem is tisztelnek. De vannak irigyei is az embernek. A feketébe öltözött derék parasztasszony megrakja a tüzet. Sopánkodik, hogy pont most jöttem, amikor a leg­nagyobb felfordulás van. Ké­szülnek már az ünnepre. Mos­ni, takarítani kell ilyenkor. Józsi bácsi görnyed ten ül. Csizmásán, bársonynadrág­ban. Báránybőr mellény mele­gíti, a fején kucsma. Furcsa hamuszínű az egész ember. A hosszú hallgatásból magá- raébred. — Szégyellem, de ennek a szerencsétlen asszonynak se tudok hozni egy vödör vizet. Annyira nem bírom magam. Hónapok óta nem járok ki. Rossz volt az idő, meg nem is szeretek embereket lá*ni, mert fáj a szívem, ha valakit dolgozni látok. Házi fogságban vagyok. Ki gondolná erről a nagy darab emberről, hogy már hatvanöt éves? Látszólag erős, pedig járkálnia sem szabad sokat, mert elszédül. Már az idegeit is erősen kikezdte a tétlenségre kárhoztató beteg­ség. Gyűrögeti a szíve tájé­kán a bőrmellényt, sötéten villan a szeme a bozontos szemöldök alól. — Bele lehet ebbe őrülni! Tudja milyen keserves az ülés a magamfajta ember­nek? Sose akartam nagy em­ber lenni és ha még lehetne választani, újra csak paraszt lennék. De nem igy! így mi­nek él az ember? A felesége izgatottan csi- títja. Közben megérkezik Jó­zsi bácsi lánya Is. Takaros fiatalasszony Egyelőre egy fedél alatt laknak, amíg a fiataloknak el nem készül az új ház. — Szeretem én az elnököt is, tiszteljük egymást — szól Józsi bácsi. — Igaz, ritkán találkozunk, mert nekik nincs idejük járkálni, én meg nem tudok menni. Tisztelet, becsület a szövetkezetnek, hogy rólunk öreg, beteg em­berekről se feledkezik meg. A búcsúzásnál csak nyújt­ja a kezét. Erő már nincs benne. A két asszony kísér ki. Elfáradt, elkopott emberek. A mai falu társadalmának egyik oldala. A törvénysze­rű elmúlás oldala. Van egy másik oldala is, amely már biztatóan alakul: az új életek, friss erők gyarapodása. Án­gyéi néni magárahagvottsáea nem törvénvszerű, mégis így van. A szövetkezet neki is segít, amennvire telik a kö­zösség erejéből. Azonban a gyermeki szerétetet a közös­ség sosem pótolhatja. Több mint száz nyugdíjasa és járadékosa van az őrhal­mi szövetkezetnek. Ezek kö­zül huszonnégyen szövetkeze­ti nyugdfíasok. Olvanok. akik nem érték mé« el az állami nvugdfihoz szükséges korha­tárt. de már nem tudnak dol­gozni Míndegvikük kan egy kis háztáiit is. meg szociális spgélvt. ha közbejön valami renrSVbriiti dolog. TÖBBET IS ADNÓNAK. de egyelőr" csak ennvi telik az ereinkből. De a farkastör- vénvt már íev is száműzték a falu öronWnek mind derű­sebb életéből Pádár András Ősziül én a bi rigádról m — Mester elvtárs, ha le­het telepítsék hozzánk vissza Juhászt. Mi ismerjük, ö el­követett hibát, de három csa­ládja van, azt tekintsük Kö­zöttünk mégis más környezet­ben lesz, ismerjük ... — Valahogy ezekkel a sza­vakkal nyitott be nemrég Schmida Antal szocialista brigádvezető Mester György aknavezetőhöz Vecseklőn. A válasz, a további beszélgetés talán nem is lényeges. Elég az hozzá, hogy Juhász né­hány nap óta ismét a szocia­lista brigádban dolgozik. S A szocialista brigád ember­formáló erejéről van szó. Hét­éves tapasztalatokat próbá­lunk összegezni a brigádveze­tővel. — Tudja, amikor kezdtünk, 1959-ben, még én is 25 éves voltam. A brigád átlag élet­kora is ennyi. Egy idősebb volt csak közöttünk, a komám. Azóta lett komám, a gyerek névadója Hihetetlennek tű­nik — nekem először mégis Ernővel, a saját öcsémmel volt a legnehezebb, ö is a brigádban van. Gyakrabban megnézte . a pohár fenekét. Ilyenkor érzékenyebb, sér­t.ődősebb az ember és bizony a keze is hamar eljár. Lent a bányában munka­közben az egymásra utaltság közelebb hozza az embere­ket egymáshoz. Közös erő­vel mostuk egymás fejét, las­san és fokozatosan .,. — Tudja, hogy ma már a legjobbat mondhatom az öcsémről? 3 Juhász József az más Olyan az. akiben az ellenté­tek, a jó és rossz tulajdon­ságok csapkodják egymást. Miből következtetek erre? Története van, hallgassa csak meg. Ez az ember mindenhez ért. Ügyes. Olyan madarakat fa­rag fából, meg egyéb figu- tákat, hogy érdemes megnéz­ni Nekem is ajándékozott már egyet. Aztán mindig épít valamit otthon is. Ért az a vasmunkához, famunká- boz. Itt, az úttörőháznál — egyébként már évek óta ké­szül, nem tudom miért nincs még tető alatt — so­kat dolgoztunk társadalmi munkában, de legtöbbet ő. Műszak után csak ment, ak­kor is, ha nekünk edzésünk volt. A sportot is nagyon szereti. Sokszor megfogta a szerelésünket, az egészség- ügyi ládát, vitte, hogy ne fá­radjunk vele. Jött vidékre is. Olyan ember, hogy az Ingét oda adná, ha kérnénk tőle Ezt az embert 1962-ben ki­tettük a brigádból, annyira ivott. Ügy láttuk akkor, hogy hiába vesződünk vele Később a felesége is megke­resett bennünket: kérte ve- gyü’- vissza, közöttünk még­is más társaságban van és jobban is keres, ö is szólt, és ígért is Hat hónap után visszavettük. Nem is volt ve­le baj évekig. Tavaly egyszer ittasan jelent meg a munka­helyen. Kikerült újra a bri­gádból. azután ismét vissza. Megint nem volt vele baj, amíg egyszer kint az erdő­ben eltörött a lába. A beteg- állomány, a sok szabadidő és a társaság is kárára volt. In­ni kezdett, s később otthagy­ta a bányát, elment a tsz- be rakodómunkásnak. Ott még több módja volt az ivás- ra. Nagyon rossz állapotban került vissza a bányához, a külszínre. Most már újra kö­zöttünk van. m Schmida Antal valószínű­leg azon gondolkodik, ho­gyan is lesz az a valahogy? Én azon. hogy milyen égető ellentétek birkózhatnak egy­mással egy emberben. Dúl a belső harc és egyszer a jó, másszor a rossz kerekedik felül, a környezettől függő­en. Az ember erényeivel és hibáival egész. Akaraterő, mások ráhatása és még any- nyi minden kell hozzá, hogy a jó legyőzze a rosszat. Ahány ember, annyi lelkivilág. Fur­csa hangszer, olyan amelyen nagyon nehéz játszani, hiszen más és más a hangolás techni­kája. Az egyik a keményebb szóból ért, a másik érzéke­nyebb. — Munkában nem volt még problémánk egymással soha — kezdi újra a brigád­vezető. — Eredményeink ál­talában jók. És a pénzt is megkeressük. Pedig nagyon érdekes társaság a mienk. Bányászok vagyunk, a szén­falnál dolgozunk, de van kö­zöttünk két lakatos, egy vil­lanyszerelő, egy pék, aki ric- cer volt a kőbányánál. A vá­jártovábbképzőt mindannyian elvégeztük és az omlasztó vájárvizsgát is letettük. Va­lamennyiünknek megvan a nyolc általános iskolája. En a Marxista-Leninista előké­szítőre megyek. A többi a gazdaságpolitikát tanulja. Tervek mindig vannak, amelyek meg is valósulnak. Készül az üzemi út nemso­kára. Készülünk mi is a KiSZ-szervezettel társadalmi munkára. Ügy mondják, té­rítésről is szó lehet. Szeret­nénk a szervezeti kasszát gyarapítani és egy külföldi útra is pénzt gyűjteni. Egyéb­ként, ha társadalmi munká­ról van szó, mindig ott va­gyunk, legyen az a tsz-ben, vagy itt a telepen. 5^ Brigádjukról még néhány dolgot megtudtam. Azt, hogy tavaly a tröszti elsők között ’’árták az évet, 10 százalék­kal túlteljesítették a tervet, javították a minőséget, 50 köbméter bányafát takarí­tottak meg. ami 30 ezer fo­rint önköltség csökkentést jelent. Erről most nem is esett szó. Pedig azt mondják, a munka is alakítja az em­bert, a munka során össze­forrott közösség pedig még nagvobb erővel. A lényeg, ki honnan indult el és hová ér. Az út göröngyös, az egvik ember könnyebben, a másik nehezebben veszi az akadályt, de egymást segítve közelebb kerülnek a célhoz. Bodó János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents