Nógrád, 1966. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-28 / 99. szám
4 NÖG R A D WW. äpriTrs W csütörtök ^ kritika kritikája A kritikáról A Nógrád vasárnapi számában olvashatott kritikai cikket művészetkedvelő közönségünk az északmagyarországi képzőművészek II. tavaszi tárlatán bemutatott alkotásokról, Tóth Elemér tollából. Nem az első kritikai írása ez Tóth Elemérnek. Nem régen olvashattuk a stúdiókiállítás kapcsán megjelent értékelését. Már akkori írása is bosszantott sok melléfogása miatt. Tudjuk, hogy csak szükségmegoldás az újságíró ilyen irányú megbízása, tehát az újságírónak is kényelmetlen, mert mindenhez ő sem érthet. Nem hiszem el azonban, hogy a Nógrád nem tudna hivatásos esztétikust, művészettörténészt felkérni az ilyen nagy terület művészeit érintő, értékelő cikk írására. Ha pedig ez netán túlságosan költséges, úgy nem ártana, ha a megbízott újságíró a tévedések elkerülése érdekében konzultálna a zsűrivel, vagy jelen helyzetben éppen Aradi Nórával, aki a kritika terén is elismert szak- tekintély. Gondolom, így az olvasó reálisabb, a valóságnak megfelelőbb képet kapna az alkotások, a művészi törekvések, küzdelmek vonatkozásában. Sok-sok munka, gyötrelem előzi meg egy-egy műalkotás születését. Megérdemlik a művészek a mélyebben szántó, a további munkájukhoz számukra is szükséges kritikát. Ezzel nyerne az alkotó és kapna a közönség is. Egy jó cikk sokszor többet ér, mint egy ismeretterjesztő előadás. A megjelent írás Tóth Elemér szubjektív véleménye, amit a magam részéről tisztelni tudok. A hiba az, hogy ez a szubjektív vélemény hivatalos arcot kap a Nógrá- don keresztül. Ugyanis Kis Pistának véleményét is közölhette volna a lap, természetesen nem szakcikként, mint az olvasók értékelik Tóth Elemér cikkét, mely félreérthető. Az olvasó hisz a sajtóban megjelenő értékelésekben, a bírálatok igazságában. A téves megállapítások mellett aránytalan az egyes művészekkel való foglalkozás is. Bizony isten nem az irigység beszél belőlem: Például Nagy Gy. Margit munkáit így intézi el: „ __ízl éses, művészileg hiteles alkotások ...” Bizonyára a zsűri is észrevette ezt, amikor kiállításra alkalmasnak, és kiemelten díjazásra is alkalmasnak találta a művet. Vagy: „Barczi Pál és Len- key Zoltán lapjai könnyedek, harmonikusak, élményt je- lentőek...” De ugyanilyen könnyedén intézi el a több nemzetközi díjat nyert Ficze- re Lászlót, a most Munkácsy- díj kitüntetésben részesített Vati Józsefet, Tóth Imrét stb. Az ipari témával kapcsolatban könnyelműen használja a konvencionális kifejezést és sok olyan művet, amely szabadul a hagyományos kifejezési módtól — szánt szándékkal írom, hogy szabadul, mert ősök nélkül nem élhetünk — besorol a hagyományos nyelvezethez, nem véve észre a keresés küzdelmét. A vasárnapi szám szerkesztői tévedése azt is. hogy a kritikus Szatmári Béla munkáját szakköri szintűnek titulálja, ugyanakkor, ha egyet lapozunk — isten bocsájts! — hatalmas repróról mered ránk az elmarasztalt ember grafikája. Realitás, a szubjektív érzések, kapcsolatok félretevése a jó, hasznos kritika alapja, no meg a hozzáértés. Ebből a cikkből is csak ezek hiányoznak. Iványi Ödön Megjegyzés „A kritikáról"-hoz A közölt „cikk” néhány sorára, a recenzió írójának szánt személyes jellegű sér.ésre, mint nem e tárgyhoz tartozóra, nem válaszolok. Fenti sorok írója, Iványi Ödön festőművész mértéktartó, higgadt elemzés neiyett szenvedélyes vádakkal véli elhárítani és hitelesség dolgában megingatni a íelyen- ként kétség kívül kritikai Ciemeket is tartalmazó recenziót. Ezért annak megalapításait nem kell visszavonnom. I ö. észrevételeihez pedig az alábbi megjegyzéseket fűzöm: I. ö.-ön kívül senki sem vonta kétségbe lapunknak azt a jogát, hogy a megyében megnyíló bánmilyen kiállításhoz hozzászóljon, azzal esetleg vitába szálljon. Ezzel a jogunkkal tehát ezután is élünk. (Tájékoztatásul közöljük: a megyei lapok általában nem foglalkoztatnak hivatásos esztétikust és művészettörténészt, mert úgy vélik, közismerten fontos közönség-tájékoztató és közvéleményformáló szerepükön kívül nem feladatuk képzőművészeti szakmai viták eldöntése, még kevésbé a rangsorolás. Amint azt bárki tapasztalhatta, ettől e sorok írója is óvakodott.) A megjelent írás valóban ez én szubjektív véleményem. A hiba az, hogy I. ö. valamiféle hivatalos véleménynek, sőt, szakcikknek kívánja feltüntetni, amelynek kritériumait pedig írásom semmiképpen sem tartalmazza. Ha „Kis Pista” megírná véleményét a lapnak, s az nem merítené ki a dilettantizmus, a rágalmazás, illetve a társadalmi rendszerünk elleni izgatás fogalmát, nyilvánvalóan megjelenhetne a lapban, természetesen nem szakcikként. A cikkíró konkrétan nem nevezi meg egyetlen melléfogásomat, téves megállapításomat sem, e vádaskodására tehát nem válaszolhatok. Ami ez egyes művészekkel való aránytalan foglalkozást illeti, bizonyára I. ö. is észrevette, hogy egyetlen kritika sem foglalkozik azonos terjedelemben egy tárlat valamennyi kiállítójával. Teszi ezt nemcsak terjedelmének általában szűkreszabott volta miatt, hanem azért is, mert a kritika lényegéhez tartozik, hogy csak a legjellegzetesebb, vagy legproblémásabb törekvések részletesebb elemzésével vonja le általános következtetéseit a tárlatról. (Körhely: ha valaki mit dent kiemel, semmit sem emel ki). Ficzcre László, Vati József stb. díjairól tudunk, azoknak őszintén örülünk. Ügy véljük azonban, hogy a szóbanforgó tárlaton kiállított alkotásaik nem határozzák meg alapvetően annak alaphangját. E sorok írójának egyébként meggyőződése, hogy ha „vitatható” terjedelemben is, a jelentősebb alkotásokról recenziójában szólott. Ugyancsak a kritika lényegének teljes félreértéséről tanúskodik I. ö.-nek az a megjegyzése, miszerint Szatmári Bélát „elmarasztalt emberinek titulálja. Erről szó sincs. Írásomban nem Szatmári Bélát, hanem a zsűrit marasztaltam el amiatt, hogy az említett fiatal művész — véleményem szerint — szakköri művét ezen a kiállításon Csengetek. A vékony ajtó mögött üde gyermekhang. Nyikordul a zár, s szembe találom magam egy kíváncsi, szöszke göndörhajú lánnyal. — Anyuka, apuka keresnek, gyertek! A háziasszonyt éppen az esti vacsorafőzés közben zavarom. Ahogy kilép, megtörli kezét a kötényében. A lányka kíváncsian nézeget. Rámo- solygok, s az ő arcán is átszalad egy mosoly. — Kerüljön bentebb — invitál a középkorú háziasszony. — A férjem is itthon van. — A névtábla szerint azt hiszem jó helyen járok, Fehéreknél. — Igen. Éppen jókor jött. A férjem is itthon van, — s bevezet a szobába. Szerencsére kint maradt a kislály az előszobában, s így gyorsan elmondom jövetelem okát. A házaspár összetekint, egy kissé elfogódottak, de aztán mikor megmondom, hogy csak a történetre vagyok kíváncsi, akkor megnyugszanak. Rozika nem tudja, hogy még kis csecsemő volt, amikor egy intézetből került ide. A göndör kis szöszke kimegy a konyhába anyukával. A házigazda, aki az egyik üzemben mérnök, félretolja kedvenc hobbyját, a bélyegeket és hellyel kínál a fotelben. — Tíz évvel ezelőtt gyermekünk született. Koraszülött volt, s harmadnapra meghalt. Született még egy, ő is koraszülött volt, de élt. Boldog voltam, nem tudom elmondani. Aztán jött egy telefon: elment. Először nem értettem, nem tudtam, hogy a kicsikre ••i'iidiák Rohantam a kórházba és még úgy nem látszerepeltette. Szatmári Bélát tehát lapunkban egy más helyen nyugodtan szerepeltettük. A közölt grafika szerintünk megütötte a közölhetőség színvonalát. A konvencionális kifejezést valóban használom, konkrétan I. ö. Kohász című képével kapcsolatban is. Észrevettük, hogy I. ö. viszonylag új technikával kísérletezik, úgy véljük azonban, ez semmiképpen sem feledteti az említett alkotás tartalmilag konvencionális voltát. A hozzáértésről csak any- nyit: különösebb művészet- történeti képzettség nélkül is megállapíhatóak — sajnos — azok a tények, amelyekről recenziómban szóltam. Tóth Elemér nZ&zikcL tam sírni asszonyt, mint a feleségemet. Könnyei összefolytak, mint valami sok érből keletkezett patak. Fehérné többet nem kockáztathatott. Az orvos figyelmeztette. Így telt el öt év Fehérék felett. Anyagi helyzetük jó. A férj három és félezret keres, Fehérné tanít. Mindenük megvan. Kellemes ez az otthon. Az ablakon klöpli függöny, világos bútorok, tv- készülék. A másik szobában fehér kis rekamié, sokféle fénykép — Róla. Rozika homokozik a Balaton partján, Rozika hintázik a parkban, Rozika pancsol a fürdőkádban. — Amikor kihoztuk a gyermekotthonból — emlékezik vissza Fehér Lajos — akkor még máshol laktunk. Tudták a tragédiánkat, azt is, hogy hozzánk került. Amíg pici volt, ez nem okozott bajt, de féltünk attól, hogy majd megtudja, ezért jöttünk Salgótarjánba. Rozika most már iskolába jár, hétéves lesz. Egyik héten apuval, másik héten anyuval szokott hazajönni a napköziből. Fehérné időnként délután is tanít. Közben elkészül a háziasszony is, feketével kínál bennünket. Rozika is ott van közöttünk, kíváncsian nézegeti a fehér mokkacukrot. Kér- lelően tekint anyukára, s ő már tudja mit jelent ez. Egy cukrot belemerít a feketekávéba, s Rozika elé teszi egy kistányérra. — Kérek még egyet — szól a gyerek. — Nem lehet és akkor ki eszi meg a vacsorát? — Rozikám, rakd össze a 4 „Ms Ügy hívják: „kis ZIM”. Mások Dia-Werkének titulálják, mivel, hogy az igazgató neve Dianovszki. Ha ez a fülébe jut, bizonyára mutatná, menynyire haragszik érte, ha nem látná: az egészben a legszebb, hogy már beceneve van a féligkész üzemnek. Azt becézzük, amit szeretünk. A kis Zimet a Tűzhelygyárban sokan szeretik. Máskülönben miért dolgoztak volna rajta százával munkaidő után...? Hogy meg kell csinálni — a gondolata is ebben a gyárban született. Tavaly ősszel, amikor félkészáru raktár volt a hivatalos elnevezése, már ez a gondolat feszegette az ágaskodó vasváz akkor még képzeletbeli falait. Ma „bélelik” a zománcozó alagútke- mencét, építik a szerelde v asbeton szerkezetét. Lesz az új üzemben savazó műhely, zománcszóró, szárítókemence, zománcégető kemence, félkészraktár, szerelde, készáruraktár olyan sorrendben, ahogyan az a technológiai ragykönyvben elő van írva. Miért hívják kis ZIM-nek? Mert pár száz méterre innen hamarosan hozzálátnak a „nagy ZIM”, az új gázkészülékgyár építéséhez. Az több, mint kétszázmillióba kerül, emez kilencmilliónál alig valamivel többe. Hog> miért kell a kicsi, ha nagy is épül': Azért, mert két-három év beletelik, amíg az „felnő”. Emez viszont már az idén júliusra működésbe lép. Lángragyúl a kemencében az olaj, megindul a szalag. A második félévben termel. Ennek a gyorsaságnak pedig nagy a jelentősége: tavaly huszonhétezer, az idén negyvenhétezer, jövőre már százkétezer gáztűzhelyet kérnek a Tűzhelygyártól. Ez a kis ZIM nélkül — óhaj. A kis ZIM-mel — realitás. S hogj már azt se feledjük: sokáig a kis ZIM-ről is az a vélekedés járta — óhaj. Közben társadalmi munkabrigádok túrták a földet, Bor- szukovszki Gyula főmechanikus emberei télen szerelték a kemenc-» vas-csontvázát, önkéntes tervező csoport az építészeti tervek vonalait húzta. A gyors kivitelezésre pedig szocialista szerződést leütött a Nógrád megyei Építőipari Vállalat. Péter Pál, a műszaki fejlesztési osztály vezetője, s munkatársai anyagot rendeltek, anyagot sürgettek, tárgyaltak, spekuláltak. Hallja az igazgató: ilyen meg ilyen épületelem kéne soronkívül. Igen? A dunaújvárosi épület, elem gyárnak öntvények kellenek tőlünk — szintén soronkívül. Az épületelemek már itt varrnak. Az öntvényekre sem kellett Dunaújvárosban várni. Megmozdultak a tesvér- vállalatofc is: segít Kecskemét, segít a LAMPERT, ki mivel tud... Ügyes dolog az a kis ZIM. Még arra is jó, hogy bebizonyítsa: a tarjáni gyár nincs egyedül. Barátai vannak itt a városban, s az ország minden részében. Bélelik az alagútkemencét bélyegeket — szól a papa a kislánynak. Fölcsillan a szeme, s nem kell kétszer mondani. Boldog, hogy birtokába veheti a szoba sarkában lévő íróasztalt. Kicsiny csipeszekkel rakosgatja a távoli országok bélyegeit, s mi nyugodtan beszélgethetünk, bár úgy, ahogy a felnőttek szoktak, amikor a mondanivaló értelmét valaki elől el akarják rejteni. — Mindenünk megvolt, most sem szenvedünk semmi hiányt — mondja az asszony. — De nélküle valahogy üres volt minden. Nem boldogított bennünket a tv, az autó, ha elmentünk egy presszóba, sokszor hallgattunk, sóhaj volt bennem is, a férjemben is. Sokszor néztünk némán össze, s anélkül, hogy szóltunk volna, tudtuk, hogy mi hiányzik. — Külön-külön — veszi át a szót a férj — mindkettőnkben érlelődött az elhatározás. De sokáig nem szóltunk erről. A rádióban hallgattunk egy riportot. Egy családi tragédiáról szólt. S ezután már gyorsan peregtek az események. Akkor tudtunk először róla. Mind a ketten mentünk. Éppen aludt, s nevetett álmában. Hát így történt. — Apuka készen i'agyok — s már jön is felénk Rozika — Jól van, ügyes vagy — s fi papa a térdére ülteti a kislányt. Mókáznak, s én figyelem a kedves jelenetet. A szeretetnek eltéphetetlen szálai szövődtek az évek során. Rozika jól tanul, egészséges. Sok verset tud, játékait szereti. ő még nem ismeri a szülei sorsát, csak azt tudja: szeretik. Épül a kemencecsarnok és a szerelde (Koppány György felvételei) Kiállítások Balassagyarmaton Két állandó kiállítás nyílt az elmúlt napokban Balassagyarmaton, a Palóc Múzeumban. A „Rimóc népviselete” című kiállításon fényképek, eredeti színes népviseletbe öltöztetett babák segítségével tárul a látogató elé a századforduló és az első világháború idejének öltözködése. Az érdeklődők a különböző vászonruhák faj táival, a hímzéstechnika sokféleségével, a szűcs és bőrdíszműves munkák hagyományaival ismerkedhetnek meg. A kiállítás anyagát Flórián Mária múzeológus gyűjtötte és rendezte. A másik kiállítás az „Ipoly- larnóc harmadkon lelőhelyei” címmel az Európában szinte egyedülálló, a múlt század végén felfedezett leletekből ad ízelítőt. A kiállítást Liptai Béla rendezte, a színes, művészi illusztrációkat pedig Farkas András festőművész készítette. Gulyás Ernő
