Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-13 / 61. szám
1966, március 13. vasárnap NÖCIiáD 7 Javaslat a Palócföld problémáinak megoldására A falu és A Nógrád hasábjain Indult vita most a Palócföld körül csúcsosodik ki- Szinte az a látszat, hogy ez az antológiánk a fokmérője Nógrád megye szellemi életének. Szerencsére, nem így van és ezt mindenki jól tudja. Tóth Elemér, Csukly László, Molnár Pál és ide sorolom még a problémát érintő Kunszabó Ferencet is, éppen azt az utat keresik, amely a megye szellemi életének méltó kinyilvánításához és a további alkotásokra való ösztönzéshez vezet. Ez az útkeresés különben a Nógrád művészeti, irodalmi és tudományos jellegű cikksorozataiban is megnyilvánul. Mégpedig sikerrel, mert ha a Nógrád egy évfolyamát átnézzük és egybevetjük a Palócföld azonos évfolyamával, akkor a Nógrád-ból tudjuk meg, hogy mi is történt abban az évben, ami irodalmi- lag, képzőművészetileg és tudományosan előre mutató, megyénket jellemző sajátosság és eredmény- — A Palócföld tehát csonka, és mint ilyen akaratlanul is torzít. — A problémának — helyesebben a probléma komplexumnak — országos és helyi háttere is van, és a sikeres megoldás érdekében mind a kettőt figyelembe kell venni. Kezdem az országos vonatkozásokkal. Ügy látom, egy emberöltő mérlegén, hogy Budapest irodalmi, művészeti és tudományos egyeduralma, felszívó hatása — főleg az utolsó tíz évben — megtorpant. Jelentős vidéki szellemi központok vannak kialakulóban. Mind több, országosan is jelentős vidéki folyóirat és mind nívósabb vidéki napilapok jelennek meg. Csak egy, a televízióból könnyen ellenőrizhető példát említek: a vidéki színházak műsora fővárosi nívón áll, művészi előadás és technikai felkészültség szempontjából is- Nagy történeti .'.'jtölyámátftail élünk, amelynek sodrában a vidéki városok lélekszámúnak emelkedése, bizonyos idő elteltével, a kulturális élet emelkedését is magával hozza. Ezért mind több festő, író és kutató marad vagy települ vissza a vidéki kultúr- centrumokba. Az természetes, hogy a folyóiratok, az írók. a képzőművészek és a tudományos kutatók számát tekintve, azok a városok törtek élre, amelyeknek már a múltban tehát Budapest százhúsz- százötven év előtti előretörése előtt is voltak kulturha- gyományaik. Az országos fejlődés iránya tehát kedvező a Palócföld sorsát illetően. A problémák gyökerei tehát nem is ebben, hanem a helyi, a nógrádi, elsősorban pedig a salgótarjáni kulturális talajban keresendők- Az okok ku- taói közül legtöbben — így Kunszabó Ferenc is — a városi kultúrhagyományok hiányát szokták a számla terhére írni. Én inkább a hagyományok nem ismerésére, vagy egyoldalú ismeretére hivatkoznék. Salgótarján ma, lélekszámút tekintve, a megye legnagyobb városa, és az már csaknem ötven éve, és saját helyi hagyományait tekintve is méltó a megye kulturális vezetésére. Az azonban Barna Tibor legutóbbi, Balassagyarmatról Írott cikksorozatából is kiderül, hogy nem az egyedüli hagyományokkal rendelkező kul- túrtényező a megyében. Viszont — és ezt most Barna Tibor ugyancsak vitára érdemes cikkeivel kapcsolatban jegyzem meg, kiegészítésül a gyarmati kultúráiét bírálatához — ia régi Nógrád megyében, 1918 előtt, nem Balassagyarmat, hanem Losonc volt a megye kultúrközpontia. (Kármán, Kubinyi, Lehár, Hu- bay, Csontváry stb-) és a gyarmatiak, szinte egy évszázadon át épp úgy második helyet foglalták el, mint ma. Az efölötti töprengés szinte speciális gyarmati hagyomáflv, amiről meggyőződhetünk, ha a dualizmus korának gyarmati sajtóját, a megyei és városi közgyűlési jegyzőkönyveket átlapozzuk. Balassagyarmat a huszas és harmincas években viszont már képtelen volt — éppen az onnan diktált helytelen megyei kultúrpolitika következtében — kulturális vezető szerepre szert tenni a megyében. Megmaradt hivatalnok- és iskolavárosnak. Salgótarján kulturális élete, a dualizmus korában, megyei támogatás nélkül sarjadt ki. Jelentős munkászenekarok, dalegyletek jöttek létre, 1882- ben megjelent az első tarjá- ni újság ts. Amikor pedig 1921-ben Gyarmattal együtt várossá nyilvánították itt már olyan forradalmi hagyományokkal megszentelt munkás színjátszócsoportok, olvasó, irodalmi és képzőművészeti szakkörök működtek-, amelyeknek országos jelentőségük is volt. Tarján fékező erejű specialitása volt azonban az, hogy a bányák és a gyárak kultúrcsoportjai nem találták meg sem az egymáshoz, sem az üzemeken kívül álló polgársághoz vezető utat. A salgótarjáni kulturéletnek még ma is egyik nagy hiányossága ez az üzemek és város szerinti széttagoltság. Ez itt épp úgy nem haladó, de élő „hagyomány”, mint Gyarmaton a „háttérbeszorítottság” érzése. A Palócfölddel kapcsolatos beszélgetések során már felmerült az is, hogy Nógrád megyének elsősorban paraszti hagyományai vannak és ezeket kellene ápolni. Kétségtelen, hogy a nógrádi parasztság ismerete nélkül Mikszáth sosem lett volna szegedi és budapesti író, de az is kétségtelen, hogy Nógrád bányász és munkás hagyományai még feldolgozásra várnak és nagyon jó lenne, na nógrádi írók ezzel foglalkoznának a Palócföld-ben. — Különben az a véleményem, hogv nem az dönti el a Pa- 1 lócföld jó, . vagy rossz voltát, hogy ilyen vagy olyan hagyományok követője, hanem az, hogy képes-e saját maga is, az évek során — amire már lett volna ideje — haladó hagyománnyá válni! Adminisztratív eszközökkel, minden jó akarat mellett sem lehet igaz szépirodalmat, vagy igazi képzőművészetet létrehozni. Nagyszerűen lehet azonban írói és képzőművészeti csoportokat alakítani és akaratlanul is ellentéteket kirobbantani. A Palócföld a megyei támogatását élvezi. A szerkesztőségnek tehát nagyon, az eddigieknél jobban kell ügyelnie arra, hogy ilyen vádak ne érjék a házuk táját. Azok az ellentétek és szerkesztői bonyodalmak, amelyekre Molnár Pál joggal hivatkozott, abból a le nem írt, de előttem sokszor hangoztatott nézetből is erednek, hogy egyesek „klikk- lap”-nak tartják a Palócföldet- Azt, hogy ennek a hátterében legtöbbször egy el nem fogadott cikk vagy novella rejtőzik, csak a bennfentesek — azaz a szerkesztők és a cikkíró — tudjuk. Nem lehetne az ilyen hírek méregfogát egy a „Szerkesztők Postája” rövid rovattal kihúzni, ahol közölnék — persze név megnevezés nélkül — a visszautasítás okát és átdol- gozási tanácsaikat? A „Palócföld” esetében tehát egyrészt szemben állunk azzal az országosan kedvező jelenséggel, amely a vidéki kultúrcentrumok kialakításához vezet. Ehhez Salgótarjánnak már meg is vannak az adottságai, amelyek felhasználását az 1964. évi megyei párthatározat is előtérbe Helyezte és alapul jelölte ki a megye kulturális központjának kialakításához- Másrészt szemben állunk magának Salgótarjánnak és a megyének kulturális szétdaraboltságával, az egyéni és területi sértődöttséggel és mindezeken felül az irodalmi és képzőművészeti irányok sokféleségével, meg a történelmi hagyományok differenciáltságával. Ezeket nehéz, mindenkit kielégítő módon, közös nevezőre hozni. Ezért javaslom: Akár évkönyv, akár folyóirat lesz a jövőben a „Palócföld”, tegyük kizárólag a Nógrád megyében élők lapjává. Ez szükségessé teszi a szerkesztés — egyúttal tehetségkutatás — földrajzi felbontását. Alakítsanak minden egyes járás számára egy háromtagú szerkesztőbizottságot, amely ott, a helyszínen összegyűjti, felkutatja és első fokon elbírálja a közlésre bemutatott dolgokat. A járási szerkesztőbizottságok „elnökei” alkossák a központi szerkesztőbizottság tagjait. A művészeti és irodalmi irányokat tekintsék egyenrangúaknak és juttassák egyaránt szerephez, amit önálló számok szerkesztésével is meg lehetne oldani. Például a Művész Klub körének alkotói az egyik számban, az Útkereső Fiatalok a másik számban és így tovább- Ne zárkózzanak el esetleg attól az elgondolástól sem, hogy külön szám mutassa be a gyarmati, a szécsényi, a pásztói, a rétsági és a tarjáni alkotókat. I gy sikerülne a sértődöttséget is csökkenteni és tehetségkutatást is végezni. Nem utolsó sorban ez a földrajzi szervezés segítene ahhoz is. hogy előfizetési előjegyzéseket lehessen gyűjteni a Palóc- föld-re, és ezzel némileg viszonozni a megye eddig megnyilvánult, kétségtelenül nagy áldozatkészségét. Dr. Bclitzky János A KÖNYVEKBEN írás, képek formájában megtalálható mindaz, amit az emberiség a környező világról tud, vagy szeretne tudni, ezért feltevések, elképzelések formájában rögzített. Az emberek sokféleségét, műveltségi szintjét, érdeklődését figyelembevéve különböző formában és mélységben tartalmazza a világról, és azon belül magáról az emberről kialakult ismereteink összességét. Ez a nagyszerű — hazánkban ma már mindenki számára elérhető — művelődési eszköz áz érdeklődő, a tudását, a gondolkozását pallérozni kívánó embert elvezeti a kultúra hatalmas birodalmába. Vajon megyénk falvaiban — ahol az évszázados sötétség miatt még nem régen a kalendárium volt az egyetlen szélesebb körben olvasott, nyomtatott írás — ma menynyien és hogyan élnek ezzel a kiváló művelődési lehetőséggel? Akik hivatásként vállalták a könyvek kézbeadását, hogyan teljesítik e nemes kul- túrmissziójukat? Tudom, hogy a művelődés mozzanatait és a könyvolvasás alakulását a számokkal csupán csak jelezni lehet, mégis a szemléletesség kedvéért hadd közelítsem meg a kérdést erről az oldaláról. Jelenleg a falvainkban élő lakosságnak 20 százaléka rendszeres olvasója az állami könyvtárhálózatnak, ami nemcsak a megtett út szempontjából jelentős, hanem országosan is rangos helyet jelent. Az olvasótábor belső összetételét vizsgálva, az önművelődés igényének kialakítása szempontjából igen előnyös, hogy a gyermekolvasók száma az átlagosnál gyorsabban emelkedve eléri az 59,2 százalékot. Nem lehet azonban ilyen elismerően szólni a további 40,8 százalék felnőtt olvasói arányról, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ez a falun élő lakosságunknak még a 7 százalékát sem éri el. Természetesen itt lehet felhozni tiszteletreméltó enyhítő körülményeket; hogy a gyermekek a szülők számára is kölcsönöznek, a bejáró dolgozók az üzemben működő szak- szervezeti könyvtárakból elégítik ki igényeiket Ezek a szépnek tűnő érvek — ha van is valóságos alapjuk — félrevezetőéit, ugyanis az egy olvasóra jutó kölcsönzési számok, az olvasott művek témája, a bejáró munkások nagyobb mértékű időlekötöttsége arra int, hogy nem szabad e tényeket túlértékelni. Ha nem akarunk zsákutcába kerülni, a felnőttolvasás alakulásának sokkal jelentősebb összetevőit szükséges megragadni, annál is inkább, mert a községek között óriási különbségek vannak, mint ahogy a keszegi 1,7 százalék és a szuhai 23,3 százalék összevetése is mutatja. KÖZTUDOTT, hogy a könyvolvasást mélyebb érdeklődés váltja ki, időt igényel Jánossy Ferenc: Mozaik és az eredménye legtöbbször nem jelentkezik közvetlen módon. A magasabb korúak közül igen sokan úgy nőttek fel, hogy nem alakult ki náluk az olvasás igénye, éppen ezért az ismeretszerzésnek ezt a módozatát felesleges időtöltésnek, legjobb esetben általában hasznos, de számunkra felesleges tevékenységnek tartják. Ezeknél az embereknél a könyvek, az olvasás megszerettetése, hasznosságának fel- ismertetése hosszú nevelési folyamatot igényel. A tudatos olvasóvá tételt lehet ugyan központilag segíteni (tv, rádió és más audóvizuális eszközökkel), de a feladat elvégzésének meghatározó alakja a községi könyvtáros marad, aki a társadalmi és gazdasági változásokkal összhangban, a lakosság műveltségi szintjének figyelembevételével lépésről lépésre vezeti az embereket a könyvhöz. A legkiválóbb könyvtárosaink Szultán, Cser- hátszentivánban, Pusztaberkiben. Szalmatercsen és még több helyen — ahol a felnőttolvasók aránya eléri a lakosság 15—20 százalékát — a legváltozatosabb módszerek tárházával rendelkeznek. Az egyéni beszélgetés, irodalmi vetélkedő, előadás, író-olvasó találkozó, kiállítás, ajánló jegyzék egyaránt megtalálható könyvpropaganda és olvasónevelő munkájukban. Gondos elemzés után minden ember kezébe azt a könyvet adják, amely életével, munkájával leginkább összefügg. Így válik ezekben a községekben egyre kedveltebbé a Kortárs irodalom, a riportgyűjtemény, a vers. Így lesz egyre nagyobb olvasótábora — még az idős tsz-tagok körében is — a jól szerkesztett, egyszerű nyelvezetű, képeket, ábrákat tartalmazó mezőgazdasági szakkönyveknek. LEGJOBB KÖNYVTÁROSAINK nemcsak a könyvek kölcsönzését végzik, hanem betöltik a tanácsadó szerepét is. Diósjenőn tapasztaltuk, hogy a fiatalok az ajándék- könyvek vásárlása előtt véleményt kértek a könyvtárostól, aki örömmel segített az ajándékozott személynek megfelelő mű kiválasztásában. Ez azért is jelentős, mert falun is mindinkább elterjed az ajándékozásnak ez a hasznos formája és némely — irodalmat szerető — személynek egész kis gyűjteménye van az ajándék, valamint az egyénileg vásárolt könyvekből. Felméréseink alapján 1000 lakosra általában 20—25 ilyen, 50— 200 kötetet magában foglaló kis magángyűjtemény jut. A könyvek tematikai összetétele azonban — főleg az ajándékozások miatt —. igen vegyes képet mutat. Ügy gondolom, a falusi könyvterjesztés kulturáltabbá tétele alapvetően hozzájárulhatna a könyvolvasás fellendítéséhez, a könyvvásárlási igény kifejlesztéséhez, a magángyűjtemények tudatosabb gazdagításához. Sajnos az erre hivatott, földművesszövetkezeti boltokban működő bizományosok egy része képtelen e feladatát a kívánalmaknak megfelelően ellátni. A megye üzleteinek alig több mint egy- harmadánál sikerült a könyveket kiemelni az árucikkek sorából. Szinte egyedi példa a nádújfalusi, ahol a középen elhelyezett, körüljárható állványon válogathat az érdeklődő. Sokkal általánosabb a Diósjenőn tapasztalt; itt a könyvek ugyan külön állványon vannak kirakva, de a hozzájuk vezető utat elzárják a mosógépek, tűzhelyek és egyéb nehéz áruk. Nézsán a könyveket is beömlesztik a többi áruféleség közé, a bor- sosberényi üzletben pedig nem vállalkozott senki a könyvbi- zományosságra, csupán a naptárt árusították most is, mint sok évvel ezelőtt. ILYEN SZÜKSZEMLÉLE- TÜ, KERESKEDELMI tevékenység mellett aligha várhatjuk, hogy az árusításra kerülő könyvek szakág és téma szempontjából összhangban legyenek a község lakosainak gazdasági érdekeltségével, tevékenységével, műveltségi szintiével. Nem tételezhetjük fel. hogy a vásárlók erkölcsi arculatának formálódása szempontjából leghasznosabb könyvek ajánlása történik az üzletekben. Felméréseink szerint községeinkben a mezőgazda- sági — főleg háztáji gazdálkodással foglalkozó — művek a készlet 8—10 százalékát, a társadalmi. politikai témálú könyvek pedig a készlet 2—4 százalékát alkotják. A könyvek valamelyest elfogadható propagandájáról csupán néhány fmsz-körzetben beszélhetünk. Az előzőekben vázoltaktól eltérő képet mutat az iskolákban, az egyes mezőgazdasági és vidéki kisüzemekben működő bizományosok — ezek létszámban felülmúlják az előzőeket — munkája. Többségük a könyvek iránti szeretetből fűtve végzi feladatát, ezért a legváltozatosabb módozatokat alkalmazva eredményesen tudják niegoldani a személyekhez közelálló könyvek ajánlását. (A vásárlók érdeklődési körének figyelembevétele mellett igen előnyös a részletfizetési lehetőség biztosítása.) A szi- ráki állami gazdaságban — az ügyes könyvpropaganda következtében — évente csaknem 20 ezer forint ' értékű könyv talál gazdára. Minden járás területén található néhány hasonló kiemelkedő példa. Feltétlenül helyes lenne a földművesszövetkezetek járási központjának a jó tapasztalatokat széles körben terjesztve tanítani a bizományosokat a kulturáltabb könyvterjesztésre. Valószínű, ezzel megszűnne a községek közötti könyvvásárlásban mutatkozó lényeges különbség, hiszen a bizományosok munkájának minőségén kívül semmi sem indokolja, hogy Magyamándorban 0,80 forint, Szirákon pedig 25,53 forint legyen az egy személyre eső éves vásárlási érték, E VÁZLATOS ÁTTEKINTÉSSEL is sikerült talán érzékeltetni, hogy a falusi könyvolvasásnak, olvasói igény formálásának, könyvvásárlásnak vitathatatlan társadalmi szükségszerűsége meleltt milyen óriási lehetőségei vannak, ha a községek vezetői, a művelődés irányítói, munkásai, a szövetkezetek könyvterjesztéssel foglalkozó szakemberei összehangolt, céltudatos szervező munkájukat kellő felelősségérzettel és szakértelemmel végzik. Nádházi Lajos Négy országos bemutató A városokban és falvakban csaknem félmillió résztvevővel zajlik az úttörők és kisdobosok kulturális szemléje. Az idén az úttörőszervezet megalakulásának 20. évford- dulóját köszönti a pajtások kulturális szemléje. A gyerekek ennek megfelelően a szokottnál is nagyobb szorgalommal készültek a vetélkedőkre és a bemutatókra. Olyan művekből állították össze műsoraikat, amelyek a szocialista Magyarország fiainaik, leányainak életéről vallanak. Május végén, június elején négy országos bemutatón állnak közönség elé az úttörők legjobb táncosai, báb- játszói, kamarakőrusai és irodalmi színpadjainak tagjai. Végül pedig a csillebérci nagytáborban találkoznak azok a pajtások, akik az elsők között is kiválóknak bizonyultak. s nagyszabásúnak ígérkező vetélkedő-sorozaton adják elő a kulturális szemle legsikeresebb műsorszámait.
