Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-06 / 55. szám
8 NÓGBÁD lóóő. március 6., vasárnap. Négyszemközt az oiyasóya! Beszélgetés Veres Péter Kossuth-dijas íróval Ez év első felében Veres Péter novelláinak gyűjteményes kötetét jelenteti meg a Szépirodalmi Könyvkiadó „Való világ” címen. Ebből az alkalomból beszélgetünk, de igazában erre az eseményre sincs szükség, hiszen Veres Pétert úgy tartja számon a szakmai és olvasói közvélemény, mint akinek mindenkor van fontos és érdekes mondanivalója, mert a nép mindennemű gondjaival együtt él, figyel és figyelmeztet, elemez és következtet1. Elbeszéléseinek válogatott kötetét rövidesen kézhez kapja az olvasó, A novella-formáról — az ön szavaival élve — a népi elbeszélésről vallott esztétikai felfogása változott-e? A „Való világ” ad-e áttekintést a Gyepsor-novelláktól napjainkig terjedő novellatermés ilyen értelmű „fejlődéséről”, módosulásáról. Mit tart korszerű novellának, s menynyiben sikerült saját stíluseszményét e kötet írásaiban megvalósítania? —* Mit is mondhatnék erre olyat, amit még meg nem Írtam volna? A többször elmondott dolgok ismétlését az olvasók érdeklődésével, figyelmességével való visszaélésnek érzem. Még akkor is, ha tudom, hogy nem mindig ugyanazok az emberek ülnek a könyv előtt, és még akkor is, ha tudom, hogy nemcsak az írók cserélődnek az idők során, hanem az olvasók is. De térjünk a tárgyra. Szerintem minden műfaj jogosult, amelyben olyan dolgokat mond el az író — élményeket, gondolatokat, meglátásokat —, amelyeket még nem mondott el senki. Vagy ha szerényebben fogalmazunk: ahogy még nem mondta el 6enld. Egyetlen kritérium: irodalom lett-e, költészetté emelkedett-e? Ez akkor is érvényes, ha az író teljességgel a képzeletére bízza magát, mint a mesében vagy a kalandos és romantikus regényekben (ez a Jókai-cspda titka), akkor is, ha az egészen közönséges mindennapi életet, a megtörtént vagy kézzelfogható valóságot adja. Ha ebből a szempontból nézem ezeket az elbeszéléseket, mármint az enyémeket, némely részben elégedett, más részben elégedetlen vagyok. A műfajjal magával semmi gondom. Mindent meg lehet írni és sokféleképpen lehet jól írni. Például, van a tiszta mese és az is lehet igazi irodalom. ha igazi író Írja, és van a „kitalált”, de a valóság elemeiből épült novella és regény, és az is jó irodalom, ha Boccaccio, Maupassant, Csehov, Móricz Zsi gmond, avagy regényről szólva, ha Flaubert, Tolsztoj, Solohov és a hozzájuk mérhető írók kezenyoma és lelki töltése érződik rajta. De hadd beszéljek végre a magam dolgáról. Talán egy példában tudnám legjobban megvilágítani, hogy ezekben a novellákban, ha műfajilag csakugyan van bennük valami új és eredeti, az miben nyilvánul meg. Adva van egy-egy kis emberi közösség, mondjuk egy munkáscsapat egy közös szálláson, egy szakasz katona, egy laktanya egyetlen szobájában, egy csapat fogo}y egy barak- bap, vagy éppenséggel csak egy falusi tanyázó társaság az ablak alatti kispadkán, vagy a házban a kemence mellett. Ezekben a kis emberi közösségekben néha-néha mesélni, máskor csak elbeszélni szoktak. A mese az — mese, mindenki tudja, az elbeszélés azonban lényege szerint „igaz történet”. Ennek az a belső törvénye, hogy az elbeszélő szinte kínos gondossággal ragaszkodik hozzá, hogy csak a valóságos igazat mondja. Ezért „izézik” annyit némelyik elbeszélő. Nekem, úgy látszik, éppen paraszti és munkás élményvilágomból is eredendően, és talán alkatilag is realista gondolkozásomból következően ez a műfaj volt a leginkább testhezálló. Magától jött, amikor írni kezdtem. Csak ezen a nyomon lehet hát ezeket az Írásokat megítélni, vagyis azon, hogy az egyes írásoknak megvan-e mindig ez a valósághitelük, és hogy ez a valóság mindig és mindenütt költészetté, irodalommá emelkedett-e? Ennek a megítélése most nem az én dolgom. Én csak annyit sz.eretnék még az elmondottakhoz hozzátenni, hogy tudom és érzem: nem minden olvasó szereti, ha az olvasás élvezete közben még gondolkoztatják is. Le tudnék mondani erről a gondolkoztató szenvedélyemről? Nem tudok, nem is akarok. Amint én nem tudok gondolkodás nélkül élni, szeretném, ha az olvasók sem tudnának anélkül élni. Az ember „homo sapiens” — gondolkozó lény. Csak annyit szeretnék még elérni, de ezt nagyon (kérdés, hogy ebben a korban ez lehetséges lesz-e), hogy ne közbeszőtt elmélkedésekben, úgyszólván ismeretanyagként, hanem a történés és a látomás útján, mintegy sugallatképpen tudjam megindítani az olvasóban a gondolkodást. Ebből a szempontból azonban azt tapasztalom, hogy nemcsak bepnem van a hiba. Vannak ugyanis ebben a kötetben olyan elbeszélések is, amelyeknek a szövegbeli történéseken túl jelképes értelmük és tartalmuk is van, de még nemigen találtam olyan olvasót — sőt kritikust sem! —, aki ezeket a jelképes tartalmakat felfedezte volna. Csak az írásban volna a hiba? Nem világitja meg magát élesen, mindenki által észrevehetően a jelképes tartalom? Ez is igaz lehet, de az is, hogy nem minden olvasó gondolkozott még azokon a dolgokon, amelyek az frót szenvedélyesen foglalkoztatják, vagyis némelyik olvasó nem kapcsol. Nincs az ügyhöz „antennája”. Hogy melyek ezek az írások? Nem magyarázom meg. Akit csakugyan érdekel, keresse meg, fedezze fel. Mégis, kiindulásul. csak az ismertebbek közül: A juhász és a pulija, a Mostoha aoa. Laci (Egy ló története). Ilus és Bandika. És persze A kelletlen leány, de az külön könyv, nincs benne ebben a kötetben. Van ezek közt olyan is, például a Mcstoha apa, és A juhász és a pulija, amelyeknek a jelképes értelmét magam is csak később fedeztem fel. Amikor írtam, csak a történetre gondoltam. De azt hiszem, elég erről ennyi! Gond a Zoltán: Anya gyermekével %. Szellemi kalandozásoknak nevezte olvasónaplójában azokat a vallomásokat, amelyeket kortársakról és elődökről, világirodalmi pályatársairól, a megismerés öröméről, az alkotás gondjairól irt. Hova helyezi Veres Péter szépprózai munkásságában ezeket az írásait? — Hadd ismételjem, mert ezt is csak ismételni lehet, hogy rövid már ahhoz az én életem, hogy minden meglátásomat, gondolatomat, véleményemet vagy esetleges ötletemet drámába vagy regénybe, akárcsak elbeszélésekbe tehetném ót. Meg aztán némelyik nem is arra való. Mégis röviden szólva, én az ilynemű írásaimat is elsősorban irodalomnak, és nem a szó szorosabb értelmében vett tudománynak tartom. Hogy valami eddig el nem mondottat is adhassak ebben a beszélgetésben, az ép véleményam szerint az író tudhat akármeny- nyit, tudhat nagyon sokat is, de azért mégsem tudós! Például ezekről a szóbanforgó elbeszélésekről is azt hihetné az olvasó, hogy ez az író sokat tanulmányozhatta az életet, és nagyon-nogyon megfigyelte az embereket. Hadd mondjam hát meg ez alkalommal- hogy a szó szokásos értelmében soha nem „tanulmányoztam” senkit és semmit, és a módszeres, aprólékos megfigyelés sem kenyerem- Egyszerűen csak láttam, amit láttam és talán felszívtam a dolgok lényegét, mit tudom én, hisz minden csak úgy jött. A személyes élmények és a látott-hallott jelenségek, tények szülték a gondolatot a továbbgondolást, majd | a továbbgondolás maga is élmény lett, mert nagyon komolyan vettem, ahogy mondani szokták; „mellre-szív- tam” mindent. Így még a régebbi élmények, tények, jelenségek is, meg az újonnan jöttek is mind-mind magasabb értelmezést kaptak. Egy-egy élményt, tényt és jelenséget lehet lentebbi és lehet fentebbi szintről is nézni. Azt hiszem ennyi az egész. 3. Vonzotta-e valaha a dráma, gondolt-e arra. hogy ebben a nagyon kötött műfajban fejezze ki valamely adott mondanivalóját, vagy eleve idegennek érezte ezt a lehetőséget? — Nem volna mit kőntör- fglazni, még ha akarnék se, én magam, a prózaíró is megírtam, hogy a világirodalom eddigi eredményei alapján (a jövőről nem mernék nyilar- kozni, mert abban sok minden lehetséges), talán a drámába? juthat legmagasabbra és legmesszebbre az író. Abban benne lehet a líra is, a próza is. Persze, csak a Shakespeare-: szinten. Azonban ami az egész műfajt illeti, sok tízezer játszott színdarabból csak néhány száz lehet az, amely maradandó és igazi irodalom, igazi költészet. A többi űn. „kommersz” áru, fogyasztási cikk, a szórakoztató ipar „standján”. Szerintem csak az a színdarab igazi irodalom, amelyikben valóság, gondolat és költészet van, mert az olvasva is jó. Nekem azonban, úgy érzem, a drámában való próbálkozásokhoz már nincs időm. Nem naptári vagy óra-időt értek, hanem „leiki időt”, ha ugyan e* a fogalom érthető volna. Olyan sok ügy, köz-gond és írói gond zaklat, az ország, a világ, és a magyar nemzet sorskérdései körül, hogy drámaírói kísérletekre vagy filmnovella írására már nem mozog bennem a munkaszenvedély. Mert csak olyan színdarabot vagy filmet volna érdemes megírni, amelyik nem kevesebb, hanem több volna, mint a regény, vagy az elbeszélés. Ezt harminc-negyven esztendővel ezelőtt kellett volna kezdeni, amikor én még krampácsolni és kaszálni-ka- pólni jártam. De nem volna teljes a drámaírástól yaló húzódzkodásom magyarázata, ha hozzá nem tennék még valamit. Ahogy tapasztalom, a drámákban túlságosan az előadástól — rendezőktől és színészektől — függ, hogy mi „jön ki” belőle. Kevesebb lesz-e vagy több, mint amit az iró adott? Az persze nem baj, ha csakugyan több, szebb és nagyobb lesz a mű az előadások során, mert bizony megesik, hogy a költő maga se tudja Írás közben, hogy milyen mélységekben vagy magasságokban járt. A másik eset azonban, hogy az előadás nem éri el az író színvonalát — különösen lelkiszellemi színvonalát —, vagy éppenséggel mást mond, mást sugalmaz, mint amit az író akart, többször megtörténik. Még az is előfordul, hogy ami az író lelkében és a művében emberi tragédia volt, előadás közben családi veszekedéssé aloáriasodik. Ez bizoiiy nem csábít engem arra, hogy drámával is próbálkozzam, pedig mint mondtam, tudom, hogy a drámában valósulhat meg legjobban az az igény, hogy az író saját gondolatai, meglátásai, eszméi és ítéletei képzelt alakokba, eseményekbe és jelenetekbe áttéve, általános érvényre emelkedjenek. Mindegy. Most már igencsak megmaradok az eddigieknél: egyedül, vagyis négyszemközt az alvasóval. Vagy értjük egymást vagy nem, de ez a kettőnk Ügye. Nekem mindenesetre lelki békességet ád, és ez a további munkába mindennél fontosabb, még az esetleges színházi filmsikernél is. Az írói munkát nemcsak magánügynek érzem, hanem közösségi — nemzeti — szolgálatnak is. Persze, igazán jól szolgálni csak halhatatlan remekművekben lehet, de az az istenek és-a sors nagyon ritka ajándéka. Jítty Cjzaiv Jlady. Egy világhírű musical a Fővárosi Operettszínháziján Az új zenés színházi műfaj, a musical comedy a világ színpadain végérvényesen gyökeret eresztett. Jelentős része van ebben a műfaj egyik eddigi legjobb hajtásának, a My Fair Ladynek. Sok évi színpadi pályafutása után egy nem kevésbé sikeres és azóta már Oscar-díjat nyert filmváltozata is elkészült. A darab zenéjét már sokan ismerik nálunk, hiszen a magyar rádióban gyakran játszották, de még ők is nagyszerű szórakozás maradandó élményét őrizhetik a My Fair Lady budapesti előadása után. Bemard Shaw egyik legjobb és világszerte legtöbbet játszott darabja, a Pygmalion nyomán készült a musical. Egy gazdag és tudós angol nyelvészről szól, aki egyetlen kiejtett szó után is megismeri, ki melyik megye, melyik községéből, melyik város melyik utcájából származik. Hat hónap alatt előkelő dámát farag egy kültelki virágáruslányból. Ügy megtanítja a tökéletes, űri angol kiejtésre, és beszédmodorra, meg a társaságbeli viselkedésre, hogy a legelőkelőbb főúri estélyen sem fog senki ráismerni a lány származására. Hogyan sikerül Higgins kísérlete, milyen érzelmi szálak szövődnek a professzor és Eliza között, miként nyerik meg a fogadást, és hogyan találnak végül is egymásra (de ez a happy enő már nem Shaw PygmaUanja — ez csak » musical változat, a My Fair Lady befejezése) = erről szól a darab. Jelenet a darabból — Básti Lajos éa Leboczky Zsuzsa Miért világsiker az a musical7 Főleg Frederick Loews zenéje miatt, amely lehári—kálmáni bőségben és gazdagságban ontja a szebbnél szebb, ugyanakkor modern hangvételű dallamokat, Azután a librettó, meg a darab cselekményéhez, mondanivalójához remekül igazodó, szellemes és ötletes dalszövegek révén. Mindkettő Alan Jay Lemer leleménye. S az egész darab humora, derűje, hangulatos ízei, a nagyszerű szereplehetőségek, — mindez együtt indokolja a My Fnir Lady világsikerét■ A zene eredeti szépségében szól a Fővárosi Operettszín- ház színpadán, Lemer dalszövegeit kiválóan, az eredeti minden fordulatát, ötletét átmentve, tökéletes prozódiával tolmácsolta G. Dénes György. 4 kosztümök — ahol kell (a lóverseny-képben és a báli jelenetben) káprázatosak (Schaffer Judit tervezte). A rendezés pedig Seregi László munkája, ötletes, jó ízlésű, modern. A prózai szöveg fordításában Ungvári Tamás talán kissé túl szolidan alkalmazta a virágárusra jellemző nyelvet. Básti Lajos sok százszor játszotta Higgins professzor szerepét a Pygmalionban. Az Operettszínház vendégeként most a „musicalesített” Higgins-szet játssza — nem kevésbé elragadóan! Nagy drámai színészünk, még énekhangjával is kellemes meglepetést szerez. Méltó partnernőre talált az ördögien temperamentumos, a humor és a szív hangjait egyaránt kulturált játéktudással kezelő Lehoczky Zsuzsában, aki százszínű tehetségének eddigi eredményeit összegezi és meghatványozza Elizaként. Doolittle csatornatisztító szerepében ízes humorával és mértéktartó komédiázásával szerzett kellemes perceket Rátonyi Róbert. A két főszereplő és az előadás többi résztvevője között túl nagy a szintkülönbség. S hogy ez mégsem olyan szembeszökő, a megint Básti és Lehoczky ragyogó játékának köszönhető —, mellettük ugyanis alig venni észre, hogy időnként más is van a színpadon. I Barabás Tamás Jlt&zaik Szabadságunk, ha bölcsen értelmezzük, csak önkéntes engedelmeskedés az élet egyetemes törvényeinek. A nő azt akarja, hogy ok nélkül, „miért” nélkül szeressék: nem azért, mert szép vagy jó, vagy kedves, vagy művelt, vagy elmés, hanem azért, mert olyan, amilyen. Ha túlságosan magas pale? ra helyezzük azt, akit szeretünk, annak az a vége, hogy igazságtalan vádak özönével árasztjuk eL A nemzeteket csak hajlamaik és képességeik irányában lebet fejleszteni; :nden más irányban lázadók és nem tökéletesíthetek. 9 Az emberiségnek szívós az élete, és minden katasztrófát túlél. Kellőképpen elviselni az öregedést, az a bölcsesség mcsterműve, és egyik legnehezebb része az élet nagy művészetének. * Egy szerelmes éjszaka, az egy könyvvel kevesebb.
