Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-06 / 55. szám

4 NÖGR * T> t?W8. március 6., vasárnap. KÖSZÖNTJÜR ŐKET Ismerek egy férfit, ko­rán meghalt a felesége. Négy gyerek maradt fél­árva. S a férfi lépett az asszony helyébe is. Mo­sott, vasalt, óvodába, nap­közibe vitte a gyereket. Amikor megláttuk az ut­cán, abbamaradt köztünk a kedélyes beszélgetés, s megjegyeztük: ö az. Szin­te fogható volt bennünk a tisztelet iránta, kicsit már­tírnak, de inkább nagysze­rű embernek tartottuk. Ezen a napon a nőkre emlékezünk, vásárolunk egy tábla csokit, a tavasz üzeneteként egy csokor hó­virágot. Kicsit sarkosan, férfias esetlenséggel el-el- akadozó szavakkal nyújt­juk át. Életünk elválaszt­hatatlan egymástól, de ezen a napon van ben­nünk egy kis ünnepélyes­ség. Ezért jutott eszembe a fenti eset is- A nehe­zebb idő mutatja meg min­dig a másik emberségét, egyéniségét. A hétközna­pok rohanásában a vajúdó élet áramában néha egy ki­csit megfeledkezünk arról, amivel tartozunk nekik. Munkatársunknak, hűséges élettársunknak, gyerme­keink anyjának. Ok sok­ra képesek, a háború után évekig vártak * férjekre, amikor a gőzölgő ruhát csavarják, homlokukról visszacseppen a viz a szap­panos habra, néha éjsza­kákba nyúlik a második műszakjuk. Rendezgetik a ruhácskákat, kigondolják a holnapi ebédet, belecsúsz­tatnak a kabátba egy kis zsebpénzt. És hogy mi min­denre terjed ki a figyel­mük, elmondani ie nehéz lenne. őket ünnepeljük ma az élettársakat, nagymamákat, viháncoló bakfisokat, s ha kicsiny is a csokor, ap­róság az az ajándék, amit átnyújunk nekik, tisztele­tünk mély, soha lei nem apad. Asszonyaink, lányaink sikerrel állnak helyi a termelésben. Mind több szakmát hódítanak meg és dicséretesek ered­ményeik. A Nógrád megyei Textilipari Vállalatnál pél­dául az ellenőrzésnél is jelentős a szerepük. Képünkön: Simon Margit a MEO dolgozója az igényes kivitelű gyer­mekruhák minőségét ellenőrzi TÓTH ENDRE ASSZONYOK Honnan veszitek az erőt, törékeny, gyönge nők, fáradhatatlan asszonyok? Honnan veszitek az erőt s honnan a türelmet, hogy nem csöggeszt el se rossz férj, se gyermek s a vége-nincsen sok dolog? Honnan veszitek az erőt, ti szorgos, fürge nők? Rohantok hajnalban, korán, vár a munka száz csarnoka: a főid, a gyár, az iroda, a műhely, vagy az iskola, hol áldott kezetek nyomán átalakul a nyersanyag s a sziklából is víz fakad. Honnan veszitek az erőt, asszonyok, gyönge nők? Mennyit dolgoztok, hogy az otthon tisztán és derűsen ragyogjon s benne a férj, a család jól érezhesse magát. Asszonyok, gyönge nők, mikor észre sem veszitek, — otthon, az utcán, a munkában, vagy mikor megálltok sóváran egy pazar kirakat előtt, — hányszor elnézlek titeket és olyankor gondolatban minden férfi nevében meghajlok előttetek. Húsz perc Chmell Jolán pedagógusról kellene írnom. Salgótarjánban, a Sztahanov úti közös igazga­tású iskolában tanít, általános iskolai tanárnő. Két év óta a gimnáziumban is ad órát, a szakmai előképzés című tan­tárgy elméleti és gyakorlati oktatását is ellátja. „Az okta­tásügy kiváló dolgozója” ki­tüntető címet 1963-ban nyer­te el. A Nógrád megyei Nőta­nács aktívája. — Maradjunk ennél a hiva­talos „titulusnál?” — kérde­zem tőle. — Ugyanis önnel, mint pedagógussal, mint a nő­tanács aktívájával és mint nő­vel szeretnék beszélgetni, amíg le nem telik a nagy szü­net ideje, a húsz perc. — Kérem, semmi akadálya. Viszont az utóbbit hagyhatjuk. Ugyanis a magánélet „kiesik”, mint mondani szokták. — Ezt hogy értsük? — Ahogy mondtam. Per­sze én a magánélet klasszikus értelmezésével sem értek egé­szen egyet. Nevezetesen azzal a szemlélettel, amely csak az otthon falai között, vagy a szűk családi és baráti körben eltöltött órákat, az otthoni örömöket és gondokat tartja az ember magánéletének. Sze­rintem az ember munkahe­lyén, illetve társadalmi tevé­kenysége közben sem veszti el magán-jellegét. Ha képes­ségei szerint igyekszik dol­gozni, a munkája jellemzi az egyént, ha úgy tetszik, az egyedet. Én nem szeretem le­szűkíteni a fogalmakat. — Rendben van. Ezek sze­rint elégedett? — Azt nem mondtam. Ezt a luxust nem engedem meg ma­gamnak. Még ha lennének is babérjaim, akkor sem ülnék rajtuk. i— Nem túlzott ez a sze­rénység? Ügy tudom, a többi között „Az oktatásügy kiváló dolgozója” kitüntetés viselője. Ez feltétlenül eredményeket tételez fel ezen a pályán. — Eredmény és babér nem ugyanaz. Az ember érhet el eredményeket „ezen a pályán”, hogy én is ezzel a kifejezéssel éljek. Ezek viszont újabb erő­feszítésekre serkentenek. — Gondolom, a babérok is betölthetik ezt a funkciót? — Kétségtelen. De marad­junk csak inkább az eredmé­nyeknél. Ez szerényebben hangzik, s talán jobban is il­lik a pedagógus pályához. Ezen a pályán inkább ered­ményekért küzdünk, nem ba­bérokért. Azt meghagyjuk a művészeknek, meg a tudósok­nak. — Ez nem jelenti a kis dol­gok lebecsülését? — Távolról sem. 1939-től vagyok pedagógus. Borsodban, egy bányatelepen, a Kurityán- telepen kezdtem. Innen kerül­tem 1946-ban Salgótarjánba, ebbe az iskolába. Egyébként salgótarjáni vagyok, ha érdek­li. A Nőtanácsban szintén 1946 óta tevékenykedem. Az MNDSZ-ben kezdtem. Tavaly a tanítványaimmal összegyűj­töttük a nőtanács részéi e Nóg­rád megye palóc népi hímzé­séit. Egy albumot állítottunk össze belőle. A néprajzi gyűj­tést idén is folytatjuk. Ezek is „kis dolgok”, amint látja» Én azt tartam, hogy mindent, a legkisebb dolgot is, a legna­gyobbnak kijáró tisztelettel kell elvégezni, mert csak ak­kor van értelme. Képletesen szólva, a nagy ház is kis tég­lákból épül. Én a téglákat ra­kom és nem bánt, hogy első­sorban mindig csak az egész ház látszik, nem a rész tégla. Engem megnyugtat, hogy az egészhez én is hozzájárultam. Ügy tudom, most szabás­varrás óra van lent a műhely­ben. — Igen. írja meg. hogy a II. B. gimnáziumi osztály lá­nyai között igen ügyes diák­jaim is akadnak, meg hogy a Nógrád megyei Textilipari Vállalat eddigi segítségét ez­úton is köszönöm. A háztar­tási ismeretekről és gyakorla­tokról talán még annyit, hogy a megyében az ezzel foglal­kozó pedagógusok továbbkép­zését második éve én vezetem és hogy nagyon örülök a kol­légáim eredményeinek ... Bo­csánat. Búcsúznom kell. így hát kénytelen vagyok én is a lehető „legsablonosab­ban” befejezni ezt a beszélge­tést. így: a „nagy szünet’” ve­get ért. Csengetnek! (te) ÍJ szakma új képviselői Egymás között úgy szólít­ják: Terácska. Ez is kifeje­zi egy kicsit az iránta va­ló tiszteletet, a ragaszko­dást. Valóban szeretik Mol­nár Sándornét az üzemben. Arcáról sosem hiányzik a derű, mindig van valakihez egy jó szava, tréfás meg­jegyzése. Pedig Terácska, illetve Molnár Sándorné (egyébként négy gyermek anyja) amikor átlépte a Bu­dapesti írószer Ktsz salgó­tarjáni üzemének kapuját, kissé megilletődött. S ami­kor a géphez vezették, az il- letődésből egy kis félelem lett De aztán megmagya­rázták, mi mire szolgál, s most már ha álomból kel­tenék is tudná kezelni. Új szakma, új kereseti forrás asszonyoknak és lá­nyoknak Salgótarjánban a Nemcsak szakácsnő volt Abban az évben született, ami­kor Ady Endre. Mint mondja: Má­ria Magdolna napján, ősei job­bágyok, apja is parasztember. A Milléneum évé­ben — 1896-ban — ment férjhez, egy nincsetelen zsellérlegényhez. Szüleitől a munka szeretetén és egy pirosdíszes me­nyasszonyi ládán kívül alig kapott mást. Az öreg bú­tordarab hű kísé­rője — ma is ott áll az ágyához kö­zel. / A málladozó al­máriumon fekete kötésű imakönyv. Benne féltett em­lék. A balassa­gyarmati Mik­száth mellszobdr fényképe. Többen megírták már, hogy ő 1905—7 körül a nagy pa­lóc szakácsnője, férje pedig a ko­csisa volt. Az ide irányított reflek­torfény sugárké­véje kissé ho­mályban hagyta a három gyermekes családanyát, aki egy életen át ott­honáért, övéi bol­dogulásáért hol markot szedett a búzamezőn, hol ültetett, kapált, vezette a szerény háztartást. Ma már csak ül az ágya szélén, néha ve­szi a botot és sé­tál egy kicsit az udvaron. Már alig-alig lát Ha unokája, vagy négy dédunokája közül valamelyik eljön a szoba- konyhás házba, ahol lányával és annak férjével él, csak a hangjukról ismeri fel őket. Megtapogatja ke­züket, arcukat és sírva fakad. — Látni szeret­ném őket, min­denkit, akit szere­tek ..,! Szemidegeit nem a sok könyv tette tönkre. A sok nél­külözés. Látta, ho­gyan ír Mikszáth, de soha nem olva­sott tőle. mert a nap csak 24 órá­ból állt. Volt egy egy korszak, ami­kor lapozgatta a Szabad Szót. Az első világégés ide­jén .katonákról, a háborúról”. A férje a frontot járta és több mint négy évig hadi­fogoly volt — Egyedül tar­tottam el nyolc évig a családot; felesbe, harma­dosba dolgoztam a grófi uradalom­ban. Sokszor éj­jel is. Hű élettársa, Mikszáth egykori kocsisa már húsz éve halott. És ha Mikszáth nem is neki állít emléket „Az én öreg Mis­ka kocsisom” cí­mű novellájában, de 5 is ilyen hét­köznapi „nagyem­ber” lehetett. A mohorai egy­kori Mauks kúria kertjében álló öreg gesztenyefa még ..látta” a fia­tal Petráss Mar­gitkát. a későbbi Csadó nénit Már csak ők ketten élnek a ré­giek közül. Élnek és emlékeznek ... (rozgonyi) Talán nem túlzás, ha azt mondjuk róluk: az ország leg­népszerűbb emberei közé tartoznak, pedig néhány éve még kevesen ismerték őket. Takács Mari kedves mosolya, Tamási Eszter vidámsága, Lénárt Judit szépen csengő or­gánuma hamar közelkerült a nézők szívéhez. Szinte már családtagnak tekintjük a tv bemondóit, hisz majd minden nap megjelennek az otthonu nkban, szinte részt vesznek mindennapi életünkben A Nemzetközi Nőnap alkalmából ők is szeretettel köszön­tik kedves nőolvasóinkat (MTI foto, Keleti Éva felvétele) „tollas” szakma. Mert így nevezik egymás között Mol- nárné most már nevet a két évvel ezelőtti szorongá­sán. Azóta Kiváló Dolgozó lett — Ülj ide mellém. — Az új jövevény úgy is tett, s aztán szép lassan, kezéhez idomultak a kapcsológom­bok. S amikor az anyag is engedett az akaratának, megjött az önbizalom. Ilyen és hasonló történe­tet úgyszólván mindenki el tudna mondani magáról a töltőtoll ktsz-ben. Jöttek asszonyok háztartásból, fia­talabbak az iskolapad mel­lől, s vannak itt olyanok is, akik érettségi után válasz­tották ezt az érdekes szak­mát Molnár Sándorné már ne­hezen tudna megválni az üzemtől. Megszerette a szakmát és ezentúl is sok szál köti már munkahelyé­hez. Ott van az üzemi szín­játszók között, s a fizeté­séből is sok mindenre te­lik. Mióta itt van, az ő 1900-2200 forintos fizetésé­vel 4000 forintra emelkedett a család jövedelme. Vásá­roltak tv-t, gáztűzhelyet mosógépet, s ruhát, s any- nyi mást, hogy nehéz lenne felsorolni. Járom a népes munkater­meket, ügyes női kezek megannyi mozdulatából áll össze a sokféle töltőtoll, go­lyóstoll. Ki gondolná, hogy itt az Öblösüveggyár szom­szédságában meghúzódó egykori raktár termékei el­jutnak Franciaországba, Ro­mániába, Egyiptomba. Sok­felé ismerik már a Satur- nus, Trió, Piccolo, Satelite, Rotor-Szilenta golyóstolia­kat, a Rex, a Boy, a Lord a Super töltőtollakat Tarjáni Istvánnénak is egé­szen új volt ez a világ. — Szorongva jöttem elő­ször az üzembe — mondja. Ma már 30 művelethez is ért. A karancskeszi paraszt­asszony kezéhez úgy al­kalmazkodnak a gépek, ahogy akarják. Férje nyug­díjas, de két lány volt ott­hon és a Marika nagyon szeretett volna tanúink A nyugdíjból nem futotta vol­na. Most már negyedéves a Pedagógiai Főiskolán. Ké­sőbb a mamát a kisebbik lány is követte az üzembe. Ott ül az egyik asztalsor­nál. Giziké nagyon komoly, ritkán néz fel. Kissé mono­ton amit csinál, ragasztás­hoz készíti elő a töltőtolla­kat, de nem panaszkodik, különben is anyura nem hozhat szégyent. A mama csoportvezető és egy kicsit szigorú is, őhozzá talán még jobban mint mások­hoz. Hanem a csoportvezetőség az egy kicsit kibillentette a nyugalmából. Az üzem ve­zetői felfigyeltek az iparko­dó, szorgalmas asszonyra és őt szemelték ki csoportve­zetőnek. Egyik nap jön be az üzembe és keresi a név­kártyát Nem találja. Aztán fölfedezi a nevét mellette az új foglalkozás megjelölé­sével; csoportvezető. Sírni kezdett Az üzem vezetői alig tudták megvigasztalni. Félt a megbízatástól, de ma már messze túl van a félel­men. Ha kell odaül az asz- szonyok mellé és megmutat­ja: mit, hogyan kelL Beszélgetnék még vele, mert közben azt is megtu­dom, hogy Karancskesziben tanácstag, de lopva a csi­szológépre tekintget és gyű- rögeti kezében a nagy via­szos vászonkötényt Nem tartóztatom. Kétszáznyolcvanhét nő dolgozik az üzemben és mindössze 17 férfi. A férfi­ak a gépeket javítják, sze­relnek, a lányok, asszonyok készítik a tollakat Tizenki- lencféle gyártmány kerül ki innen. A régi salgótarjáni gyárak mellett kiharcolta létjogát a ktsz. A tegnap még háztartás gondjaival bíbelődő asszonyok új szak­mát tanultak. Akikkel csak beszéltem, szavaikból érez­tem egy kis büszkeséget is. Többnek, másnak érzik ma­gukat. mint annak előtte. G. a.

Next

/
Thumbnails
Contents