Nógrád, 1966. március (22. évfolyam, 50-76. szám)
1966-03-26 / 72. szám
1986. március 26. szombat iröGn A d 3 és holnap Ha „Mióta Tarjánt Pálfalvá- hoz csatolták...” — mondják tréfásan, de egy picikét komoly tartalommal; no nem nagyobbal, mint az a falujukat szerető embereknél természetes. — Zagyvapálfalva tulajdon^ képpen sohasem volt egységes község — mondja Berta Ferenc, a síküveggyári Művelődési Otthon igazgatója. — Valamikor, a jobbágy- világban három faluból állt: Fálfalva, Andrásfalva és Kotyháza. A múltszázadvégi kapitalista iparosodással kialakultak a kolóniák: a két bánya — és az üveggyár! telep. S a felszabadulás után rohamosan fejlődő családi ház építkezések is új negyedeket teremtettek. Hogy egy bármilyen kicsi vagy nagy lakott hely igazán község-e, annak mindenkor jó mutatója, hogy van-e egységes, közös kulturális élete. A középkori elzártságban alakult ki — és még ma is sokfelé tapasztalható —v hogy egymástól pár kilométerre eső falvakban egészen különböző népszokások, babonás hitek, népviselet, sőt: egymástól elütő tájszólás fejlődött ki. Nem kell messzire mennünk, csak nézzük meg Kisbágyon, Buják vagy Cserhátszentiván, Hollókő példáját. De van ennél még közelebbi és erőteljesebben jelentkező precedens is: a megye és a város vezető szervei éppen mostanában tesznek sikeres erőfeszítéseket azirányban, hogy Salgótarján „belvárosát” a három kolóniából — Acélárugyár, Üveggyár, Bánya — egységes kulturális életet élő közösséggé fejlesszék. Köztudomású, hogy Zagy- vapálfalván nem volt külön népviselet; hogy nem beszélünk pálfalvai szokásokról, főkötőkről, babonákról, mint azt például Kazárról szólva már megtehetjük. A Síküveggyár és a Bányagépgyár megépülésével kezdődött valamelyes kulturális élet. A felszabadulás előtt időről-időre léteztek gyári dalárdák, zenekarok, néha betanultak egy-egy színdarabot. De az egyes kolóniák mindig külön-külön. A tisztviselőgárda följárt Tarjánba, a „nagyok” fényében sütkérezni, s kisebb gondja is nagyobb volt, mint azzal törődni, hogy egy-egy üveggyári és bányai futballmérkőzés után miképpen kapott hajba a nézőközönség. A felszabadulás után pezsgő kulturális élet indult, mikor az államosított üzemek jelentős összegeket kezdtek fordítani erre a célra- A Síküveggyár színjátszó csoportjának egy-egy produkciójára még Tarjánból is szívesen kimentek az emberek. Annyi volt a jó műked- \ elő, hogy külön „társulattá” fejlődtek a könnyű és a nehéz színpadi művek játszói. Berta Ferenc szívesen és felcsillanó szemmel beszél ezekről az évekről. Aztán lehalkul a hangja, és félmondatokat ejt az ötvenes évek végéről, mikor az „öregek” és a „fiatalok” elmérgesedő ellentéte felrobbantotta az acélgyáriak hírével, tekintélyével vetélkedő gárdát. — Ráadásul akkor jött a tévé is, és mindent letarolt — mondja lehangoltan, de nem néz a szemembe, hisz a népművelők még egymásnak sem szokták bevallani, hogy a televíziót nagy konkurrens- nek tekintik. Megissza a sörét és két tenyerét a térdére csapja: — Most aztán... hogy szól a mondás: „se pénz, se posztó.” Hát pénz ugyan van, hiszen éppen most fejezték be az üveggyári otthon javítását, kétszázötvenezer forintért, a bányagépgyárit is renoválják. S mindennek a tetejébe ott van az új tanácsi művelődési ház!... De színjátszani, népitáncolni, énekelni nemigen jönnek ma már... Esetleg a társastánc. Az megy! De a mai fiatal azt is szívesebben csinálja a Karancs Szállóban. Az a településcsoport, amelyiket a városhoz csatolás után is Pálfalvának hívunk, mintegy ötezer lakost számlál. A tarjánkörnyéki szénmezők kimerülésével két jelentősebb munkahely maradt: a Síküveggyár és a Bányagépgyár. Ám a kisebb munkaalkalmak beszámításával — KTSZ-ek, vasút, tsz, stb. — még így is mintegy kétezer főt foglalkoztatnak helyben. Ez a felnőtt pálfalvaiak több mint kétharmadának jelenthetne helyi munkaalkalmat Mégis, mit tapasztalhatunk: a két gyárba hozzávetőleg hetven százalékban vidékről járnak be a dolgozók! Naponta több órát vesztegetnek el utazással és várással, bizonyos értelemben csak azért, hogy elmondhassák otthon a falujukban: „Pálfalván dolgozom !” S az itteniek? Nekik ez már kevés lenne. Ök hajnalban és délben indulnak a város közepe felé, hogy „igazi” városiak lehessenek!.. Berta Ferenc egymásután sorolja ismerőseit, akik az ötvenes évek első, vagy második felében Tarjánban helyezkedtek el. „Bizonyos értelemben csak azért...” írtam. Ez persze csupán a dolognak egyik oldala, az is leegyszerűsítve, hiszen a szocializmus építésével járó, mélyreható gazdasági és társadalmi változások egész sora játszott közre ennek kialakulásában, melyeket jól ismerünk. Itt csupán a problémakör társadalompszichológiai vetüle- tét: Nyolc-tíz évvel ezelőtt esetleg még- nem értettük, de ma már rájöttünk és természetesnek vesszük, hogy az igények mindig előtte járnak a lehetőségeknek — csakis így fejlődhet a világ. Minden egyes ember tudatában faluból ipartelepre, onnan városba, onnan nagyvárosba törekszik. Mindez persze átmeneti jelenség, és belátható időn belül kiegyenlítődik a város és a falu közötti ilyen különbség is. Zagyvapálfalvának készülnie kell arra, mikor a két gyár eladja majd munkásbuszait. Ez a „veszély” nyilván nem holnap „fenyeget", de ma és holnap nő az a nemzedék, amelyik nem csupán született, hanem munkahelyét, szórakozását, művelődését is nagyrészt helyben találja meg. Hosszú idők megosztottsága és „kolóniasovinizmusa” után így alakul majd ki végre az az igazi közösség, ami a helyi és az egész salgótarjáni szocialista kultúra gazdagabbá tételéhez szükséges. Kunszabó Ferenc Biztató indulás A hét elején ismét megindultak a szántótraktorok és a vetőgépek a kallói Űj Tavasz Termelőszövetkezetben. — Nagy adóssággal kezdtünk magyarázza Sándor László, a termelőszövetkezet elnöke. — Mintegy 800 hold föld szántatlan maradt az őszszel. Későn érett a kukorica, elhúzódott a betakarítása. Mire a traktorok a táblába állhatták volna, bejött a fagy, leesett a hó. Így aztán a 14 erőgépnek most bőven akad munkája. Két Utos talajelőkészítést végez, másik két gép műtrágyát szór, kettővel pedig a tavaszi árpát vetik a szövetkezeti tagok. — A munka egy részét még a havazás előtt elvégeztük — szól újra a termelőszövetkezet elnöke. — A mák 23 holdon már földben van. Borsót 100 holdon szakaszosan vetettünk. A szedés munkáját könnyítjük meg ezzel... Tavaszi árpából 150 holdat vetnek a terv szerint. Ennek több mint felét már földbe tették. Mintegy 60 hold munkája van még hátra, hogy teljes egészében végezzenek. Cukorrépát 90 holdon, kukoricát pedig 220 holdon termelnek. A cukorrépa talaját már előkészítették. Ha az idő kedvez, hamarosan sok kerül a vetésre is. A kukorica vetésideje még később érkezik el. Ugyancsak a tavaszi munkák része a közös gazdaságban az uborka talajelőkészítése és vetése is. — Hagyománya van már nálunk az uborka termesztésnek. Minden évben jelentős meny- nyiséget küldünk a konzervgyárnak, adunk el a MÉK- nek... Biztos és jó pénzt jelent. Száz holdat terveztünk az idén is... így beszél Sándor László, majd később arról szól, hogy a gondok ellenére is biztatóbb nyitánya ez a tavasznak a tavalyinál. A 15 forintos munkaegység előleget a téli hónapok alatt is fizetni tudták a tagoknak, s így aztán a munkakedvben nincs is hiány. Szívesen, szaporán dolgoznak. Ez a biztosítéka annak, hogy a nagy adósság ellenére is időben végeznek a munkákkal, földbe teszik a tavaszi vetésű növényeket. Nippek, koncert, fekete nyúl — Akarsz hangulatos helyen, érdekes emberrel találkozni? — kérdezi ismerősöm, és amikor bólintok azt mondja: — Gyere velem! Az alig kétszer három méteres szobácskát szinte teljesen betölti és repedezett falait már-már a szétfeszítéssel fenyegeti az a két hatalmas méretű, világoszöld plüssel bevont fotel, amelybe elsőnek botlunk, amikor belépünk. A fotelok között asztalka szerénykedik. A fal melletti állványon lemezjátszóval kombinált rádió hívja fel magára a figyelmet. Szemben egy hihetetlenül keskeny körevet áll, a fotelokhoz hasonló huzattal. Ezek után megfejthetetlen talánynak tűnik, hogy fér el a meglehetősen nagyméretű toalettszekrény, amely három tükrével, számos fiókjával egymaga is sok helyet foglal. De hát itt van, és ha másra nem is, arra mindenképpen alkalmas, hogy a szoba lakójának leleményét dicsérje. Marika a háziasszony közepes termetű, szőkehajú nő, kicsit elnagyolt arcvonásokkal és hatalmas, kerek fülönfüggőkkel. Elmondja — negyvennyolc éves, varrónő és közel tíz esztendeje lakik a keskeny padlásszoba vedlő falai között. Pontosan négy éve készül új lakásba költözni. Régen megígérték neki: lebontják az öreg házat, új otthont kap valamelyik korszerű házban. Hiszi is, nem is. Egyedül él és ő maga sem tudja hogyan, magános maradt. Talán azért, mert minden idejét lefoglalta a szűk folyosóra kiszorult, esténként is örökké kattogó varrógép. A régi masina ütött-kopott jószág, de Marikát ez cseppet sem zavarja. A fáradhatatlan, fürge tű alatt rohanó vásznakba, selymekbe, apró kis fodrokba belevarrta az álmait is. Rummal kínál, közben előszedi a hanglemezeit. — Hej danáré, danáré, beteg a vén cigányné... — énekli pattogósán Kovács Apollónia, de a dal sehogy sem illik a környezethez. Ugyanígy jár Koós János érzelmes dala és Ákos Stefi sanzonja. A harsogó színű nippek, a fekete rongyból kövérre ügyetlenkedett torz nyúl az asztalon, a vékony gumiszálon himbálódzó lilatollú paradicsommadár a homályos tükör szélén, a polcon ágaskodó porcelán elefánt értelmetlen menazsériaként nyüzsög a talmi fényektől zsúfolt, szomorú porondon. Elnézem Marikát, ahogy twisztet keresgél a lemezhalmaz között, azután amikor a lassan forgó fekete lapról az alacsony mennyezetre pattan az idegesítő ritmus, csak még harsogóbb, bántóbb lesz a kontraszt. A twiszt-énekes utolsó sikoltásával egyidőben felfigyelek valamire. Marika elkapja a tekintetemet, és egy művészlemezt emel ki a halomból. A lemez borítóján néger férfi hajol a versenyzongorára, mellette a karmester kezében meglendül a pálca, Liszt: I. Concerto-ját őrzi a sűrű mikrobarázda a New York-i filharmonikusok és a képen látható fiatal néger zongoraművész előadásában. Marika mond valamit, amin először meglepődik, majd pedig szégyenkezve az elhamarkodott ítéletért, végül is örvendezni kezdtek a nem várt fordulatnak. Marika megsimítja a lemez fényes borítóját és azt mondja: — Ez a legkedvesebb lemezem. — Hogyan? — kérdezem magamtól. A régmúlt idők hamis csillogása, az ami itt körülvesz, a tárgyakból áradó penész-szag mindez mégsem Marika? Az asztalról színes levelezőlapokat szed fel egyenként, és mialatt sorra a kezembe adogatja őket, elmondja — húsvétkor Amerikába repül. Nővére Németországban volt nevelőnő a háború alatt. Néger katonatiszthez ment feleségül és húsz éve az Egyesült Államokban él. A lemezen látható fiatal zongorista a nővére fia. Hívják, látogasson el hozzájuk, a lemezt is ők küldték és természetesen a lapokat is. Marika tehát új lakásba és Amerikába készül. Felteszi a lemezt és hárman együtt hallgatjuk a muzsikát egy salgótarjáni ház padlásszobájában. Az ember azt hinné, Marika elábrándozik a kedvenc zene hallatára, biztosan látja is, ahogy a néger fiú vékony ujjai végigszántják a feketefehér billentyűsort, látja a karmesteri pálca villanását, a vonósok félrebillent fejét, ahogy hangszereikre hajolnak. Marika érzi is a zenét — hiszen kedvence ez a mű — és ha a végére érünk újra felteszi majd. Nem így történt. Csupán egyetlen mozdulat és megtörik a varázs. A valóság más. Marika megemeli a poharat, biztat, igyunk mi is, és nem Válaszfal helyett együttműködés Ménkes-tárói tapasztalatok A Ménkes-tárói pártszervezet vezetőségi ülésén azt mondta egy elvtárs: a műszaki vezető legyen pártos. És tovább: a műszaki érdeke, hogy fejlődjön a gazdaság, növekedjék a termelés. Következésképp tehát ne barikádozza el magát a rajzasztal, a szakma mögé. Fellépéséből, intézkedéséből, emberi magatartásából érezni lehessen a társadalmi felelősséget. Ha ilyen kijelentés hangzott el a pártvezetőségi ülésen, akkor korábban bizonyára baj lehetett Ménkes-tárón a műszakiak társadalmi felelősségével, irányító munkájukkal, így volt. Néhány éve, a pártvezetőség újjáválasztásakor a kommunisták számos követelményt támasztottak a megválasztandó vezetőség iránt Summázva: ne legyen ötletszerű a vezetés, csökkentsék a bányában a veszteségidőt, a gazdasági vezetők munkájukban lássák a politikai küldetést is. Két év telt el a választás óta, s a pártszervezet most összegezte a tanulságokat. A váltogatás kapkodást szül Az egyik legalapvetőbb probléma volt az aknavezetők gyakori cserélgetése. Alig melegedett meg az egyik, jött a másik, szinte évenként kellett új aknavezetőhöz alkalmazkodni, megszokni munkastílusát, ismerni emberi készségeit. Nem csoda, ha kapkodó lett az irányítás, amelynek kárát nemcsak a munkások szűkebb közössége látta, hanem a termelés is. A műszakiak nem gondolkoztak távlatokban, csak a legközelebbi cél, a közvetlen napi termelő munka követelménye volt a szemük előtt A bányászok nem ismerték a táró jövőjét: hol lesznek az új munkahelyek, van-e elegendő szén, változik-e a termelés technológiája. Ilyen körülmények között felütötte fejét a fegyelmezetlenség. Egyik—másik bányavezető sorra-rendre írta a fegyelmi határozatokat. Mindennek az üzemi demokrácia látta kárát. A csapatvezetőknek, a közvetlen termelést irányítóknak ritkán kérték ki a véleményét. A műszaki vezető és a csapatvezető kapcsolata csak a napi utasításokra szorítkoakarja észrevenni, nem tudja megérteni, hogy ilyenkor nem mozdul az ember keze. És azt sem, hogy nincs miért mentegetőznie, ha tíz percig is eltart a concerto, ö ugyanis ezt teszi. Bocsánatot kér a hosszú lemezért és amikor mi nem szólunk, elhallgat, mereven figyeli a tű lassú vándorlását a kerek lap forgó hátán. Figyeli, milliméterről milliméterre méri, mikor lesz már vége, mert nem szeretne untatni bennünket. És egyszeriben minden nagyon a helyére kerül. Az ásí- tozó elefánt, a kövér fekete nyúl, a lilatollú madár ott a tükör szélén, és Marika is, aki végeredményben nem tehet róla, hogy Liszt muzsikáját csak azért szereti, mert a néger rokon megtanult zongorázni, hangversenydobogón játszani, és mert meghívta Amerikába. Marika elutazik a tengerentúlra és ha visszajön, biztosan hoz magával néhány szobrocskát, amit a meglevőkkel együtt gondosan elhelyez majd az új lakásban, az épülő korszerű házban. És új lemezeket is hoz Marika, Lisztet, Beethovent, vagy éppen Bartókot, a néger fiú felvételeit, de mindig figyelni fogja, türelmetlenül és bocsá- natkérően a türelmes tű vándorlását a sűrű mikrobaráz- dák között... Pataki László zott. így a munkás távolra került a vezetőtől. Ahol a kapcsolat ilyenné lesz, ott elsősorban inkább a különbségeket és a távolságokat veszik észre. Az ami közös volt: a felelősségérzet, a napi munkáért, a jövőért, az ország ügyéért — kimaradt a beszélgetésekből. A mechanikussá vált kapcsolatok kedvetlenséget, olykor spontán ellenállást váltottak ki. Az egyik üzemvezető odáig jutott, hogy amikor a csapatvezető felhívta a figyelmét néhány szakmai kérdésre, s javaslatokkal állt elő, kijelentette: — „Van nekem főaknászom, majd azzal megbeszéljük.” Visszatetsző az ilyen megnyilvánulás, de részben meg is lehet érteni. Ez a vezető sem gondolt arra, hogy hosz- szabb ideig dolgozik Ménkes- tárón. Lelkében már máshol volt, s elhanyagolta a megfelelő kapcsolatok ápolását. Tisztázzuk az intézkedések célját Amikor megkezdték a frontfejtés kialakítását, ez a szóbeszéd járta a bányászok között; — „Közös temetőnk lesz a frontfejtés.” Féltek, idegenkedtek az újtól. A műszaki vezetők nem gondoltak arra, hogy utasításaikat és a frontfejtés célját megmagyarázzák. Csinálni kellett mindent, vita és kérdések nélkül. A párttagok is féltek. És mi van ma? A frontfejtés adja a táróból kihozott szén nagyobb hányadát. A pártvezetőség megtárgyalta ezt Kormos Ottóval, az új üzemvezetővel. A beszélgetés során kirajzolódott: más út nincs, mint a frontfejtés. Beszéltek a kommunistákkal, megmagyarázták az intézkedések célját. A csapatokba párttagokat osztottak be. S most, hogy hosz- szabb idő óta rendszeresen teljesíti tervét Ménkes-táró, eloszlottak a kétségek. Az üzem dolgozói ma már tudják; hosszú időre van szén, tehát munkaalkalom is. Azt is ismerik, hol indulnak majd úi frontfejtések, s ez biztonságot ad mindenkinek. Segít a jó példa Kormos Ottó, Ménkes-táró fiatal vezetője apró epizódot említett. Télen, a nagy hóesésben elakadt a személy- szállító bányászvonat. Kérte az embereket: aki csak tud, fogjon lapátot, segítsen. <5 maga is megígérte, hamarosan ott lesz. Ügy is lett. Együtt lapátolta a havat a többiekkel. A jelentéktelennek látszó eseményből megérezték az emberek, hogy a műszaki vállalta velük a közösséget. S annak ellenére, hogy olykor szigorúbb is a kelleténél, megszerették a bányavezetőt. Dolgozott már ő is jobb munkahelyeken, olyan bányában, ahol nagyobb volt a perspektíva. De nem vágyik el innen. Igazolni akarja, hogy Ménkes-tárón lehet biztonságosan termelni. A hangulat mérhető a termelési eredményekkel, meg azzal is, hogy csapatvezető, vájár, csillés gyakran nyitnak be most a műszaki irodába. Érzik: szívesen fogadják, s van foganata a szavuknak, javaslataiknak. S ez Ménkes-tárón lényeges. A mellőzés vagy az indokolatlan goromba szó válaszfalat húz a műszaki vezető és a munkások közé. A tapasztalatok szerint mostmár inkább az érvényesül, ami összeköti a bányászokat és a táró vezetőjét . Gulyás Ernő
