Nógrád, 1966. február (22. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-11 / 35. szám

4 N ö G R A D T96ÍV február ti. pénteki. „Daliás idők voltak azok” hatvan éves salgótarjáni sajtóról Emlékek a Zagyvapálfalván, a Rákóczi út 135. számú ház hátsó, ud­vari részében, betegségével küszködve éli öreg napjait Bacsó József. Kevesen, és egy­re kevesebben tudják, hogy személyében olyan régi idők tanúja van még közöttünk, kinek szavára érdemes figyel­ni, mert történelmet idéz, és­pedig a salgótarjáni sajtó tör­ténetének kezdeteit. A szó, amivel ő jellemzi azt a kort, maga is régi már: — Daliás idők voltak azok — kezdi emlékezését Bacsó József — dehát, fiam, maga kicsit későn jött hozzám. Túl a nyolcvanon már nagyon kopnak, ritkulnak az ember emlékei. Valahogy úgy va­gyunk velük mint a barátok­kal, a cimborákkal, akik sor­ban tűntek el mellőlünk. Per­sze tudom nem azért jött hoz­zám, hogy az öreg korról fel­buggyanó meditációmat hall­gassa, hanem az érdekli, mi­re emlékszem a salgótarjáni újságírás első éveiből. — Az évekre még csak em­lékszem valahogy, de a nevek­kel nagyon hadilábon állok. Szerencsére a feleségem kise­gít, ha valami végképpen nem jutna eszembe. — Az első salgótarjáni új­ság? De régen volt! már a ^.Salgótarján és Vidéké”-re is kevesen emlékeznek. Pedig az első tarjáni újság a „Salgó­tarjáni Hírlap” volt. Ez 1905- ben indult, akkor, amikor az első orosz forradalom kezdő­dött. Abban az időben még Füleken székelt a járás. Ami­kor 1910 körül Salgótarján lett a járási székhely, egy ideig egy „Salgótarján” című hetilap is élt, melyet Läufer Ernő könyvnyomdájában nyomtak. Ennek, ha nem téve­dek, 1911-ben volt egy rend­kívüli kiadása, ott arról cik­keztek, — nem valami nagy érdeklődés mellett: ki legyen a községi főjegyző. — De, hogy a „Salgótarján és Vidéké”-vel folytassam — ezt ismerem a legjobban, hisz magam is ebbe írtam —, a la­pot a község hivatalnokai tar­tották a kezükben. Főként az ügyvédek és a végrehajtók közölték benne híreiket és hir­detményeiket. Nagyon emléke­zetes volt a község de az új­ság életében is az 1913-as esz­tendő. Ekkor, ezen a nyáron készült el a főtéri állomás. Amíg ez nem állott, a külső pályaudvar és a Főtér között fiakerek közlekedtek. A Fő­térről jut eszembe, hogy ak­koriban az állomás felépítése után készítettek róla egy ké­peslapot melyen a sárban és pocsolyában libák sétáltak. Valahol éppen ott. ahol most a kedves szökőkutas park van, amelyben oly sok magamfajta öreg megpihen. De, hogy újra a dologra térjek, a tízes évek elején a „Salgótarján és Vi­dékéit — ekkor a község már járási székhely — Fried- ler Samu nyomdája nyomta. A Friedler-nyomda ebben a főtéri házban működött, mely­ben most a könyvesboltot lát­juk. A nyomdában keveset dolgoztunk. Inkább dr. Ra­detzky István ügyvéd házá­nál ültünk össze lapot csinál­ni. Ez a Radetzky annak a háznak az emeletén lakott, melyben most a ruhabolt van, a Karancs Szálló presszójával átellenben. A ház földszint­jén akkor Hankus Imre pati­kája székelt. — A lap leggyakrabban sze­replő munkatársai között dol­gozott Radetzky mellett Ro­senberg Miksa, Frank Dezső és Pollatsek Ármin, ök is ügyvédek voltak. Rajtuk kí­vül még Nemessányi László adóhivatali főnök is sok anya­got adott az újságnak. — A lap tőkéjét a Nép­banknál helyeztük el és az szépen gyarapodott, mert az árverési hirdetményekből sok pénz befolyt. Gyakran a négy oldalból kettő árverési hirdet­ményekkel telt meg. A mai újságolvasónak már nem kell magyarázni, hogy ez a körül­mény milyen súlyos gazda­sági és társadalmi bajok tük­rözője volt — És Jóska bácsi miről írt a „Salgótarján és Vidéké”- nek? — Én a község és a vasút ügyeiről — ma úgy monda­nánk a községfejlesztésről — írtam cikkeket, havonként egy-két alkalommal, minthogy mérnökember vagyok ... Rövid hallgatás után Ba- csóné vette át a szót: — Tudja az összes régi új­ság meg volt nekünk. A fér­jem féltve őrizte őket, de a két háború, főleg a második, szinte az utolsó darabig elvit­te ezeket a régi lapokat. A Bacsó házaspárral beszél­getve merült fel e sorok író­jában az elképzelés: a régi he­lyén épülő, új városközpont­ban jó lenne emléktáblán megörökítenünk, hol készültek annak idején, immár 60 éve Salgótarján sajtójának első példányai. Tiszteletadás lenne a tábla azok emléke előtt, akik először fogtak tollat a mai megyeszékhelyen a köz­vélemény alakítására. A középiskolások, szocia­lista brigádtagok és kultúr- munkások megtöltötték ked­den az Öblösüveggyári Műve­lődési Otthon klubját. Radnó­ti költői varázsa nagy él­ményt sejtetett, s csak fokoz­ta a várakozást, hogy a ver­sek tolmácsolójaként Derű­jén Éva előadóművésznőt üd­vözölhettük. Derűjén Éva Radnóti költé­szetével való megismerkedése nem újkeletű. A harmincas évek elején a Szegedi Fiata­lok Művészi Kollégiumának felkérésére már szavalta a később személyes ismerősévé vált költő verseit. Minden bi­zonnyal itt kell keresnünk annak a bravúrnak a forrá­sát, amelyet Demjén Éva produkált. Kitűnő felkészült­ség, tiszta szövegmondás, az álpátosz nélküli igaz átélésen túl a művek értése volt jel­lemző versmondására. Külö­nösen remekelt a Második ecloga és a Nem tudhatom cí­mű versek elmondásakor. Filmezik a szécsényi orvosf Érdekes egyénisége Szé- csény társadalmi életének dr, Szöcs József orvos. Híre im­már a megye határain is túl­jutott, mert amellett, hogy hi­vatását fáradhatatlan szorga­lommal ellátja, lelkes barátja és aktív munkása a község kulturális életének. Szöcs doktor minden sza­badidejét a járási művelődési házban tölti, feleségével tag­ja és irányítója az irodalmi színpad és a színjátszó együt­tes készületeinek. Országszerte egyetlen, aki orvosi hivatás mellett öntevékeny együttesek műsorának rendezésével fog­lalkozik. Munkásságára az elért eredmények alapján a Magyar Televízió is felfigyelt, s az elmúlt napon kisfilm for­gatását kezdte el Szécsényben Szöcs Józsefről. A filmben érdekes képsorok mutatják majd be az orvos-rendező mindennapos foglalatosságát — a gyógyítástól a kulturális tevékenységig. Hasonlóiképpen kulturáltan tolmácsolta az Ikrek hava című sajátos hangulatú pró­zai mű egyik részletét, vala­mint saját megemlékező írá­sát Radnótiról, amely a köl­tő halálának huszadik évfor­dulója alkalmából 1964-ben jelent meg a Kortársbam. Radnóti pályaképét Erdős István irodalomtanár szelle­mesen, a versek közé szőve rajzolta meg. Így érzelmileg is előkészítette a hallgatósá­got a versek befogadására. Helyesen értékelte Radnóti életművét, és jelölte meg a magyar irodalom történeté­ben elfoglalt helyét. A tragikus sorsú költőre való emlékezés szép példája annak, hogy egy valójában ismeretterjesztő program lel­kiismeretes előkészítés révén művészi élmény forrásává válhat. Köszönet érte a ren­dező szerveknek, a TIT-nek és az Öblösüveggyári Műve­lődési Otthonnak egyaránt. — csongrády — Kovács János Radnóti-est Demjén Éva közreműködésével Mai jegyzetünk Közéleti emberek A napokban több olyan emberrel ültem egy társaság­ban, akik a beszélgetés idejére országos vezetőink helyébe képzelték magukat és azt vitatták, hogy ők hol „fognák meg” a forintot az ország további erősödése, fejlődése ér­dekében. Abban a társaság megegyezett, hogy az új árpolitika ésszerűbbé teszi a tervezést, a gazdálkodást, az ország kasszájának kezelését. Áttekinthetőbbé válik pénzügyi helyzetünk, amelyben épp oly meglepetésszerű ingadozást idézhetett elő a dotált termelés, mint egy váratlan árvíz, vagy száj- és körömfájás. Így inkább képet kapunk az ipar és a mezőgazdaság előrehaladásáról, s jobban meg­van a feltétele annak, hogy a kifizetett bérek és árak mö­gött láthatóvá váljék a termelés értéke is. Sokféle ötlet, elképzelés elhangzott arra vonatkozóan, miképpen lehetne az ország és ami ezzel együtt jár, a dolgozók jövedelmét rohamosan növelni. Példát mondott mindenki a maga területéről, ahol eddig elfolyt, elúszott a forint, s kiderült, hogy figyelemmel és lelkiismeretes igye­kezettel Nógrád megyében is milliós értékeket lehetne a köz hasznára megmenteni. Az iparban a minőségnek, a gyorsaságnak és rugal­masságnak testálták a főszerepet. Szóba került, hogy a te­levíziókészülékek, a háztartási gépek, villamossági cikkek között igen sok a selejt. Ennek egy része gyári hiba, má­sik és kisebb része a szállitás közben előadódó rongálódás. Emlegették az üveggyárakat, ahol szemre is feltűnően nagynak találták a törmelékhegyeket. A jó minőség mel­lett a gyorsaságot tartják az export-tevékenység bővítésé­hez fő feltételnek, s persze a rugalmasságot, ami belföldi viszonylatban is biztosítja, hogy a lakosság igényeinek meg­felelő termékeket gyártsák. Még több javaslat került szóba a mezőgazdaság elfolyó pénzeinek megmentésére. Többen kifejezésre juttatták, hogy szakmájukat értő szövetkezeti vezetőkkel takarékosabb, megfontoltabb a gazdálkodás. Sok esetben még mindig a verejtékkel megtermelt, és valóban megtermelt termény megy veszendőbe, mert nem szervezik meg idejében és jól a betakarítást. Nem mindenütt és mindig teszik meg a szükségeset a hozamok növelése érdekében. A beruházási összegeket néha nem ésszerűen. és a távlati terveknek meg­felelően használják fel, s a járulékos beruházások hiánya késlelteti az épületek, berendezések, erőgépek mielőbbi hasznosítását. Egyöntetű állásfoglalás született abban is, hogy a dol­gozók jövedelem-emelkedésének számtalan rejtett tartaléka van még, ha a takarékos, okos gazdálkodás, a közvagyon védelmét mindannyiunk közös ügyévé tesszük. Hasonló beszélgetések napjainkban bizonyára sokfelé elhangzanak. S ez feltétlenül biztató, hiszen asztaltársaimat a kormány árrendező intézkedései előtt alig-alig érdekelték ezek a közös ügyek. Sok egyéb mellett tehát abban is meg­nyilvánul az új rendelkezések előnye, hogy újabb tízezrek válnak közéleti emberekké és tartják megengedhetetlen­nek, hogy közömbösen, részvétlenül menjenek el épülő éle­tünk időnként előforduló visszásságai mellett. L. Gy. MÉSZÁROS OTTÖ ggm (23.) A Pokol A borzalmak színhelyei kö­zül is a legborzalmasabb volt Auschwitz—Birkenau. Itt fej­lesztették „tökélyre” az em­berirtás szörnyű gépezetét a Harmadik Birodalom urai, s e gépezet megtalálta szüksé­ges csavarjait, az elállatiaso- dott SS tiszteket és katoná­kat is. A terror a legjobb fegyver Hitler kijelenti: „Nem aka­rom, hogy a koncentrációs tá­borok családi penziókká (!) alakuljanak át. A terror a leghatalmasabb politikai fegy­ver és én erről a fegyverről nem akarok lemondani. Nem fogok másképpen cselekedni a háború után sem. Rémüle­tet keltek azzal, hogy hirte­len közbelépek a demoralizá lás valamennyi rendelkező semt'v álló eszközével. A si­ker a terrorizáló és demora­lizáló csapás hirtelenségétől függ.” Nos, a führer legényei meg is tettek mindent, hogy a táborok ne penziók legye­nek ... Auschwitz parancsnoka hosszú időn keresztül Ru­dolf Hoess volt. Tanúként hallgatták ki Nümbergben. (Öt magát Lengyelországban vonták felelősségre. * tettei színhelyén, Auschwitzban akasztották fel.) „1941 júniu­sában hirtelen berendeltek az SS birodalmi vezetőjéhez.- Berlinbe. Bár Himmler bizal­mas megbeszélésein mindig jelen volt szárnysegédje is, ebben az esetben egyedül fo­gadott. Kijelentette: „A Füh­rer parancsot adott a zsidó­kérdés végleges megoldására. Mi, az SS tagjai hajtjuk vég­re a parancsot. A Keleten le­vő megsemmisítő táborok nem alkalmasak egy ilyen nagyarányú akció megvalósi- tására, ezért Auschwitzot je­löltem ki erre a célra, tekin­tettel kedvező vasúti össze­köttetésére és azért is, meri ez a térség könnyen elsz'ge relhető és álcázható. A köze­lebbi utasításokat a Birodal­mi Biztonsági Főhivatalban dolgozó Eiehmann sturmbann- führertől kapja meg. A zsi­dók a német nemzet ősi el­lenségei és ezért ki kell ir­tani őket. Minden zsidó, aki a háború alatt a kezünkbe kerül, el fog pusztulni.” A parancs átvétele után hala­déktalanul visszatértem Auschwitzba. Sokat foglalkoz­tunk a végrehajtás módjának kérdésével. Számításba csali a mérgezés jött, mert ilyen tö­mérdek ember anyon lövése teljes lehetetlenség volt.” Akik a halált szállították Hoess és társai addig „fog­lalkoztak” a végrehajtás mód­jával, míg kiötlötték, hogy — rnérgesgáz kellene. Az I. G Farbenindustrie örömmel vál­lalkozott arra. hogy szállítsa a kristályokba öltöztetett ha­lált. Tanúként kihallgatták Nürnbergijén a gyár egyik ezetőlét, Schnitzlert. Mit mondott ez a ..tisztességes” lémet üzletember: „Mit tett ön. amikor meg­tudta. hogy az I. G. Farbenin­dustrie vegyszereivel embere­ket pusztítanak el a kon­centrációs táborokban? Elszörnyedtem. Tett valamit ellene? Hallgattam róla. mert túl­ságosan borzalmas volt.” Hát így néz ki a német tő­késkörök „ellenállása” — amelyről Schacht annyit pa­polt Nümbergben — Hitler­rel szemben! 1947. augusztus 27-én kezdődött meg ugyan­csak Nümbergben az a per, amelyet az I. G. Farben 23 igazgatója ellen indítottak (s amelyben végül is felmen­tették őket!), itt mondotta Telford Taylor amerikai tá­bornok, ügyész: „Az I. G. Farben bűvészei nélkül, akik valóra váltották Hitler elkép­zeléseit. Németország soha­sem lett volna képes támadó háborút viselni. Az I. G. Farben 23 igazgatója a hábo­rús főbűnösök közé tartozik. Ha ezen vádlottak bűne nem nyert volna bizonyítást, a vi­lág békéje szempontjából sok­kal nagyobb veszélyt jelen­tettek volna, mint Hitler, ha még élne.” És a halál szállítóit mégis felmentették! Az I. G. nem­csak Auschwitzba szállította a halált: másutt is oka volt. Waldemar Hoven, aki a bu- cnenwaldi koncentrációs tá­bor SS orvosa volt, többek között a következőiket vallot­ta Nümbergben: „Nyilvánva ió, hogy az I. G. Farben ké­szítményeivel végrehajtott kí sérleteknél (a koncentráció^ táborokban — a szerk.) csak is az I. G. érdekeiről volt szó semmi mást nem kímélve. A cég minden eszközzel arra törekedett, hogy készítménye­inek hatékonyságát bizonyít­sa, illetőleg — ezt kell mon­danom — hogy a munka szennyes részét a koncentrá­ciós táborokban az SS-el vé­geztesse. Az I. G. Fairbennek gondja volt rá, hogy ez a tény ne jusson nyilvánosság­ra, hanem elleplezzék a kí­sérletek közelebbi körülmé­nyeit. (Amelyek többsége halállal járt — a szerk.) Fő dolog, hogy az eredményt, vagyis a kísérletekből szár­mazó nyereséget biztosítsa a maga számára.” És az I. G. Farben csak egyike volt azoknak a cégek­nek. amelyek kísérleti nyula- kat láttak a táborok szeren­csétlen foglyaiban, semmit nem törődtek azzal, hogy ezrek és ezrek halálát okozzák a „kí­sérletekkel”, amelyek során mérgeket, teljesen kipróbálat- lan hatóanyagokat alkalmaz­tak, olyanokat, amelyekkel előzőleg még állatkísérleteket sem folytattak! Vegyenek el mindent A Harmadik Birodalombar — a hihetetlenül nehéz kö­rülmények ellenére is harcoló kommunistákat kivéve — nem volt senkinek szava mindarról, ami a táborokban történt! De miért is tiltakoz­tak volna ellene, amikor s náci párt központi lapja szó szerint közölte a birodalom második emberének, Göring birodalmi marsall beszédét, aki kijelentette: „Nem azért küldtük oda magukat, hogy a gondjukra bízott népek ja­ván munkálkodjanak, hanem azért, hogy mindent elvegye­nek, amit csak lehet. Az a szándékom, hogy raboljak, mégpedig kiadósán. Legyenek olyanok, mint a vadászku­tyák. Ahol még van valami, amire a német népnek szük­sége lehet, villámgyorsan ra­gadják meg. Szedjenek ösz- sze mindent a raktárakból és küldjék ide.” (Beszéd a gau- leiterek értekezletén.) Ha ilyen szemérmetlenül beszél­hetett egy „államférfi”, miért tiltakozott volna egy SS le­gény? Különben is, a tábo­rokban kedvére való dolgok történtek... Rudolf Hoess vallomásából: „A hullákat keresztbe rakták és az ezer hullát számláló máglyát petróleumba mártott rongyokkal meggyújtották. Mihelyt a tűz fellángolt, to­vábbi és további hullákat do­báltak bele. Az emberi zsi­radékot, amely a gödör alján gyűlt egybe, edényekbe gyűj­tötték és ezzel locsolták a hullákat, hogy így takarékos­kodjanak az olajjal és a pet­róleummal. Erre főleg esős 'dobén volt szükség, hogy meggyorsítsák az elégetést, amely 5—7 óráig tartott.” És mindezt nem azért szün­tették meg — felállítva a krematóriumokat — mert nemhogy az emberi érzések­nek, de még az ösztönöknek Is ellentmondott, hanem mert nem volt elég — gyors...! (Következik: Ami bekövetkezett)

Next

/
Thumbnails
Contents