Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-14 / 11. szám
4 WOGR AB M66. fantrér 14. péntek. Nagy András vb-titkár a múlt esztendőről visszamaradt néhány rendezetlen adósságot egyenget. Követ vásároltak a határmenti autóparkírozó építéséhez. Szerette volna még decemberben kifizetni, meg is egyeztek kőbányászokkal, de ennek ellenére csak most küldték a számlát. Így a tavalyi adósságot az idén kell törleszteni. Az államigazgatásban ez bonyolult, mert pénzt a múlt évről nem lehet „átmenteni”. De meg kell oldani. És ki oldja meg más, mint a vb-titkár. Ez köti most le minden figyelmét. Szabó István vb-elnök a bölcsődében leltároz. Neki sem sok ideje lehet a társalgásra. Mégis, ha számot akarunk adni Somoskőújfalu 1966. évi terveiről, kettőjük közül valamelyikkel kell szót váltani. A választás a vb-elnökre esik. A vb-elnök fejből ismeri a községi tervet. Mivel a bölcsődében vagyunk azzal kezdi, aztán meggondolja. Szólítja Kiss Évát a bölcsőde vezetőjét. A vezetőnő meglepődik. Gondolkodik, csak azután kezd beszélni. — Az idén szépítjük az udvart. Kertet, parkot építünk. Ott lesz a játszótér, homokozó, pancsoló. A konyhába villanyboylert szereltetünk. — Már elkészítettük a kiviteli terveket, megkötöttük a szerződést az építőkkel — egészíti ki a vb-elnök a bölcsőde vezetőjét s mindjárt kibontja az egész község közeli jövőjét. Kinéz az ablakon, mutatja az alig egy esztendős sportpályát. Izgalmas küzdelmek színhelye volt. Építenek mellé egy sportklubot, tornacsarnokkal, fürdővel, öltözőkkel. — Nálunk a fiatalok rajongnak a sportért. Szükség van a klubra — mondja. Alacsony, tömzsi ember a vb-elnök és nagyon halkszaItt a százas, hol a százas vú. De erős akarat van benne. A tarjániak az elmúlt évben számtalanszor a szemére vetették: azért gyér a szépfekvésű Saigon az idegenforgalom, mert a Somostól felfelé vezető út nagyon rossz. így van, nagyon rossz. A nyáron külföldiek igyekeztek fölfelé a Salgóra. A „Ricsajon” — ez egy új település — beleug- rott kocsijuk egy huppanóba. Tengelytörést kapott. A vb-el- nöknek kellett szaladozni az autómentőért. A lakók is kilincseltek egész évben a tanácsházán, hogy megrepednek a falak a görgős úton rázkódó autóktól. — Nagyon restelltem a dolgot. Már minden legszükségesebb megvan a faluban. Vízmű, szép szökőkút, új iskola. óvoda, orvosi rendelő, művelődési ház és pont ez az út — méltatlankodik Szabó István. A nyáron megépítik az új utat. Portalanítják, szélesítik. Elcsípnek a házak előtti kertekből. Az egyik család nyári konyháját is le kell bontani. Már tárgyalnak a lakókkal és kérik beleegyezésüket a munkához. Elindult egy százforintos világkörüli útjára. Ne tessék kérem meglepődni, száz- forintosokat még nem exportálunk. Ez a százas mégis beutazza a világot — az emberek világát. Na bumm! mondhatná akárki. Hiszen a százasok napról-nap- ra ezt teszik. Mi ebben az izgalmas? A százforintost kinyomják a pénzjegynyomdában, a bank kiadja, s forog, forog, ki tudja hol áll meg. A folyamat valóban így zajlik le minden új bankjeggyel, amíg el nem kopik. De ez oly mindennapi, megszokott. Valaki észreveszi, hogy kiadott egy százast? De észre ám! S azt, hogy kapott? De menynyire! Nem vagyunk mi érzéketlenek. Kiváltképp, ha pénzről van szó! Ki törődött hogy hová kerül a százasa? Pardon, nem is az övé. azazhogy mégiscsak az övé... Zavaros, de mindegy. Ebből élünk. Szóval: hová lesz a százas? Na, de ilyesmit! Vásárolunk ezt is, azt is... kifizetjük a villanyt... eldugjuk, hogy meg ne találja a feleség... sutyiban elkölt- jük... Hogy azután mi lesz vele? Mit tudom én? Azazhogy. A rádió múlt hét, péntek délelőtti adásában beszámolt egy izgalmas vállalkozásról. Elindítottak egy száz- forintost a megszokott útjára, de előzőleg feljegyezték a számát: B 409 056 650. Ennek a százasnak figyelemmel kísérik az útját, merre „jár”, mit „csinál”. Nos, alig hogy valaki megkapta a pénzt gépkocsi nyereményte. Négy órával később a százas már egy játékboltban cserélt gazdát. Későbbi sorsáról nem hallottam. A rádió azonban azt ígérte, rendszeresen beszámol a száz- forintos útjáról. Ehhez azonban az kell, hogy az emberek figyeljék a pénz számát, s értesítsék a rádiót. No lám, újabb játék az új évben. Elképzelem, az emberek hogyan nyálazzák végig a fizetésüket, keresve a megjelölt bankjegyet, idegesen várják újabb százasok felbukkanását. Mint minden vadászatban, ebben is van valami izgalom. De anélkül nem is menne, mert ha játék is, hasznos is. Tudunk mi még hasznosan is játszani! — Nem hiszem, hogy különösebb ellenállás lesz. Eddig sok mindennel igazoltuk: ha valamit kérünk, az elsősorban a lakosság érdekét szolgálja. Azt mondja végül a vb-elnök, hogy a tervet a titkár rendelkezésére bocsátja. Forgatja a ceruzáját, munkáját szeretné folytatni. Vajon mások Is tudnak a falu terveiről? Jakab Ernővel az iskola igazgatójával beszélgettünk. Beszélt az új településen, készülő járdáról, a villanyvilágítás korszerűsítéséről, az óvoda bővítéséről, a pártszókházépítéséről. Egészen belemelegedett, amikor az új emeletes iskola környékének rendezését magyarázta, s azt, hogy későbbi időpontban újabb szárny építését tervezik. Végleg eltűntetik a régi utcára néző földszintes tantermeket. — Büszke vagyok, hogy Somoskőújfalun az átlagon , felüli a fejlődés. Sokat segítenek az emberek, lelkesen vesznek részt a munkában. Ez nagyon sokat jelent — mondja. ... A bölcsődében délelőtti álmukból ébredeznek a község legifjabb polgárai. Pirosla- nak az egészségtől. Nekik épül az új. Mire megnőnek, már csak az emlékek őrzik a régi falut. azonban azzal, betétkönyvbe tetP Bobál Gyula Budapesten járt a perion feltalálói a A perion feltalálója, dr. Paul Schlack, néhány napú Budapesten tartózkodott. A stuttgarti műszaki főiskol világhírű professzora ellátó gatott a nyergesújfalui Vis cosa Gyárba is, ahol meg tekintette a nemrég üzembf helyezett perionselyem gyá rat. Ugyanis ezt az üzeme' a magyar műszálbázis legifjabb objektumát, a Hoecb Művek szerelői készítették, a gépek működését a Hoech- Művek képviseletében a per lontudós személyesen ellenőrizte. A professzor ezután a Budapesti Műszaki Egyetemen érdekes előadást tartott a szintetikus szálak történetéről és jelenlegi problémáiról. Tőle tudtuk meg: a perion hamarabb Budapestre érkezett, mint feltalálója. A „műszálcsemete” 1939-ben született, s néhány évvel később, 1942-ben a Budapesti Nemzetközi Vásáron először szerepelt a közönség előtt, s elismerést szerzett a látogatók körében, — hisz a kiállított színesmintás selyemdarab a megtévesztésig hasonlított az igazi selyemből ké— Dr. Paul Schlack (Bozsán Endre felvétele) szültre. S most, huszonöt év után, ez a ritkaságnak számító, immár szinte múzeumi kincs ismét Budapestre utazott, s vele együtt feltalálója, dr. Paul Schlack profesz- szor. — A perion nem véletlen felfedezés — mondja a professzor. — 1933-ban kezdtem a kísérleteket, azonban sikertelenül abbahagytam. 1939- ben ismét elővettem, miközben Amerikában feltalálták a nylont. Én ennél egyszeűbb, olcsóbb önálló, vagyis üggetlen eljárással előállítató műszál kidolgozására tö- ekedtem. Végre, 1939-ben, :került megtalálnom a per- in műszál titkát. 1940-ben iár sörtét, keféket készítetünk belőle. A perion — vagyis, ahogyan Magyarországon isméik: a danulonselyem - hu- zonöt éves. Még nagy jövő dl előtte, elsősorban női és 4rfi fehérneműt készítenek najd belőle, csakhogy az eddigieknél jobbakat, mert a kutatók, a gyárak olyan perionszál előállításán fáradoznak, amelyeket megszabadítanak a tapasztalt kellemetlen tulajdonságoktól, így például szellősebb lesz, s színét, illetve fehérségét — különösen a férfiingeknél, női blúzoknál fontos ez, de ma még gond — rögzítik, tartósítják. A professzor elmondta még, hogy a világ perlonszálterme- lése 1964-ben elérte a 404 000 tonnát. Ez már több a gyapjúfelhasználási mennyiségnél. Véleménye szerint 1970-re a műszál meghódítja a világot, utoléri a természetes anyagok kelendőségét. B. A. ELSŐ BEMUTATKOZÁS MÉG MUNKATÁRSAI, újdonsült barátai és az a néhány szakmabeli is, akikkel féléves itt tartózkodása alatt közelebbi kapcsolatba került, szinte csak becenevén ismerik: Cili. Sokan csak a képző- művészeti stúdió karácsonyi tárlatán tudták meg teljes nevét. A közönség viszont ezen a kiállításon először művészetét ismerte meg. Az Alvó című olajkompozíció festőjének neve ismeretlenül csengett, hiszen ez volt az első alkalom, amikor Kristóf Cecília alkotásait Salgótarjánban láthattuk. A bemutatkozás kitűnően sikerült A fiatal művész hivalkodás nélkül, szinte észrevétlenül „belopta magát a köztudatba”. Mosonmagyaróvári gyermekkor és tíz évi budapesti tanulás után került 1965 nyarán városunkba. Az általános iskolában, mint szakköri tag ismerkedett meg a festészettel. Tanulmányait a Képző- művészeti Gimnáziumban folytatta. V. Balázs László volt a mestere. 1959-ben — év kihagyás nélkül — került a főiskolára, festő és rajztanár szakra. Eleinte Papp Gyula, később Főnyi Géza irányította szakmai fejlődését. A tanári diploma megszerzéséhez kötelező öt év elvégzése után a legkiválóbbak között jogot nyert arra, hogy hatodévesként az úgynevezett művészképzőben folytathassa most már kifejezetten alkotói tevékenységét. 1964-ben a főiskola hallgatóinak nyilvános tárlatán díjat nyert festményeivel. Salgótarjánba a közismerten pezsgő képzőművészeti élet és a tematikai gazdagodás vágya vonzotta, hiszen ez a váltakozó karakterű, ezerarcú vidék a művésszé érés időszakában elmélyült alkotásra inspirálhat. Jelenleg a József Attila Művelődési Otthon művészeti előadója, a szakköri élet fellendítésén fáradozik. Jól érzi magát az új környezetben, mindössze a zavartalan munkalehetőség, valamint — tíz évi fővárosi élet után — az állandó kiállítások élménye hiányzik számára. A festészet mellett legkedvesebb szórakozása a zene, legnagyobb kívánsága, egy műteremnek megfelelő helyiség, ahol terveit valóra válthatja. Most a II. Észak-Magyarországi Területi Képzőművészeti Kiállításra készül, amelyen szintén szeretne jól szerepelni. Mindezt tőle tudtam meg, amikor a stúdió kiállításon elért sikeréről beszélgettünk. Eredetileg riportot szeretteir volna vele csinálni, de nagyon nehéz szóra bírni, nem szívesen beszél önmagáról. Ahogy mondani szokás, nem a szavak, hanem a tettek embere. A száraz tényeken kívül tőle nem lehet mást megtudni. Az önvallomást képeire bízza, azokkal szeretne magáról és a környező világról minél többet elmondani. A KÖZÖNSÉG kíváncsi természetű. Szeretné tudni, honnan jött, mit csinált eddig és hová tart. Reméljük a fentiekben Kristóf Cecília egyéniségének megfelelően sikerült választ adni ezekre az önkéntelenül felmerülő kérdésekre. A többit a kiállításokon fogjuk tapasztalni. — csongrády — Baracsi tekintete a telefonon nyugodott. Hirtelen rátette a kezét. Felemelte a kagylót, a füléhez szorította, s a szemközti fal egy repedését nézte mereven. — Központ. — Halló!... Krizsán, te vagy? — Tessék ... Mit akarsz? — Kapcsold Elmer őrnagy elvtársaí. — Az ezredparancsnokot? — Igen. — Milyen ügyben? Baracsi markában nedves lett a kagyló. — Hivatalos ügyben. — Majd hozzátette: — Bizalmas. Kattanást hallott, tompa berregést, újabb kattanást, aztán: — Elmer őrnagy! Baracsi felállt. — Őrnagy elvtárs, Baracsi József honvéd, jelentkezem. — Igen ... — őrnagy elvtárs, én ... Elmer őrnagy még a télen, az első építés után személyesen dicsérte meg a legjobbakat, köztük Baracsit is. Aztán beült a központosok kocsijába, lekönyökölt a térdére, faggatta őket: ki honnan jött, mi a szakmája, mit tanult, mi a véleménye erről-arról, és nem volt-e hideg az éjjel, mert ő — mint mondta — fázott. Baracsi akkor megemlítette, ha állomást telepít, biztos nem fázott volna. A fiúk kicsit ijedten lestek Baracsira. de Elmer őrnagy nevetett, megnézte magának a honvédet, s azt mondta, alighanem igaza van. ... nem tudom, emlékszik-e rám őrnagy elvtárs, én vagyok ... — Tudom, emlékszem. Mit óhajt? Baracsi megérezte Elmer őrnagy pergő beszédében a visz- szafogott türelmetlenséget. — Jelentem, most napos vagyok, és... őrnagy elvtárs, njem tudom, szabályos-e, hogy csak így telefonon, de... — A lényegre, elvtárs, a lényegre! — Tegnap odakint voltunk, innen vagy ötven kilométerre van egy tanya. Bondi Józseféké. Két gyerekük van, meg egy harmadik is, de az nem az övéké, hanem Pesten élő nővérüké, akinek férje nincs, nem is volt sose. Ügy szülte a gyereket, útban volt neki, és hát az öccséhez adta, tegyen @jak tgyjzeziLtn vele amit akar, 6 fütyül rá. — Baracsi jobb kezével szorította a füléhez a kagylót, a ballal meg elkezdett hadonászni. — Az a gyerek tizenkét éves őrnagy elvtárs, de úgy bánnak vele, mint a kutyával. Hornok honvéddel vízért mentem a tanyára, és míg a vizet húztuk, a két másik gyerek hegyesre faragott botokkal bökdöste, Bondiék meg csak nézték. Áztán Bondiné súlyos zsákokat cipeltetett vele a padlásra, azon a nyamvadt létrán... Lehet ma így bánni egy gyerekkel? Őrnagy elvtárs, én ... — Mondja, hallgatom. — Nekem az a véleményem, őrnagy elvtárs, hogy ki kéne küldeni oda valakit. A Homok honvéd is mondta, hogy ez törvénytelen, hogy ezért meg is lehetne büntetni őket. Nekem az a véleményem ... — Hol van ez a tanya, Baracsi? — Jelentem, tán ötven kilométerre innen. Pest felé kell menni, egy földúton... Az öregkatonák azt mondják, hogy tavaly már jártak egyszer arra, és akkor is ... — Várjon egy percig. Elmer őrnagy letette a kagylót az üveglapra; Baracsi a koccanásból gondolta, hogy oda tette. Aztán távoli hangokat hallott, de a szavakat nem értette. Nézte a repedést a falon és mosolygott. Remegett a gyomra, de mosolygott. Nem tudta, miért mondta a parancsnok, hogy várjon, de azért mosolygott. És a fiúra gondolt. Meg arra. amit Hornoknak mondott „Jegyezd meg jól ezt a tanyát, ide még visszajövünk” Homok legyintett, megmarkolta a kanna fülét... önt fél ötig leváltják, igaz? — Igen. — Ötre odaküldöm a kocsimat Trenka főhadnaggyá együtt kimennek arra a tanyára, mintha a múltkor ott felejtettek volna egy... mit tudom én, kábeldobot. És közben körülnéznek Csak kérdeznek, érti? Semmi vélekedés. Aztán jelentik, mit tapasztaltak? — Értem, őrnagy elvtárs. — Tehát ötre ott a kocsi. Nem volt ott a kocsi. Hatra se. Hét felé Trenka főhadnagy húzogatni kezdte a száját. „Álmodta maga az egészet, Baracsi” — mondta. Vacsora után telefonált az ügyeletes tisztnek, mit tud a parancsnokról. Azt a választ kapta, hogy a városban tartózkodik, nem tudja, visszajön-e egyáltalán. Nyolckor még nem érkezett. Fél kilenckor se. Kilenckor Trenka főhadnagy hazament. Baracsinak semmit se szólt, elnézett mellette, mintha haragudna rá. Másnap reggel Hornok félrehúzta. — Te komolyan telefonáltál a fiú miatt a nagyfőnöknek? — Komolyan. — Mit képzeltél?! — Hogy visszamegyünk a tanyára. Hornok legyintett, mint aki fölöslegesnek tart minden további győzködést ezzel a „gőzös” alakkal. Baracsi idegesítő pillantásokat érzett az arcán. Mosdás közben valaki így beszélt: „Taktika ez, fiaim. Ha a nagyfőnök tényleg elküldi a kocsiját, holnap a többiek megszállták volna a telefonokat és elárasztották volna a parancsnokot válogatott marhaságokkal. Abból meg mi lenne?” Baracsi mosolygott. — Beszéltek össze-vissza, pedig semmit se tudtok. — Vállára dobta a törülközőt, kiment a mosdóból. Minek vitatkozott volna velük, hiszen semmit se tudnak kiolvasni egy nnber nevetéséből, megjelenéséből: abból, ahogy leül a katonák közé, amint a katonák beszédjét figyeli? Reggelihez sorakoztak éppen, amikor a legalsó emele- :en kiáltás harsant: „Zászlóalj, vigyázz!” és mindjárt utána: Pihenj, tovább!” Fehér tizedes, az ügyeletes, jelenteni akart a lépcsőn elfelé siető Elmer őrnagynak, ő azonban így szólt: — Kerítse elő Baracsi honvédet! Baracsi akkorra már kilépett a sorból, és jelentkezett. 'Olmer őrnagy felemelte a kezét, Baracsi melle felé bökött i mutató ujjával. — Na!... Az ígéret szép szó és a többi. Remélem, ez az egynapos késedelem nem lesz tragikus a védence számára. — Jelentem, én is úgy gondolom. — Tehát, ma ötkor. — Ma ötkor, őrnagy elvtárs. Berkes Péter
