Nógrád, 1966. január (22. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-01 / 1. szám
v r> r, p ín TP88. január 1., szombat 8 Galabárdi Zoltán JHleehi (elten(fei — Baj lesz — ezzel nyitott be az agronómus az elnökhöz, valamikor május elején. — Számoltam és minden jel arra mutat, hogy baj lesz a Púpos dűlővel. Vállaltuk, hogy talajjavítás végett legalább két méteres mélységben meg lesz forgatva... — Fölvállaltuk, igaz - hagyta helyben az elnök. — Szót adtam rá, veled együtt. Márpedig arra sokat adok, hogy ami szóra van mondva, az beteljesedjék. — Nem teljesedik be — mondta az agronómus. — A magunk ereje semmi, gépi segítségnek se híre, se pora. Es ez csak az egyik baj. Számoltam, osztottam, kivontam, és minden jel arra mutat, hogy a búzát se tudjuk learatni a Púposról. Az emberek kézzel nem akarnak nekimenni, gépi segítségnek se híre, se pora ... — Miért nem akarnak nekimenni az emberek? — kérdezte az elnök. — Csak. — Aha — bólogatott az elnök. — Csak. Ez nagyon fontos. Sokat adok arra, hogy az emberek akarata szerint essenek a dolgok ... — Se aratás, se talajforgatás — búsult az agronómus. — Hacsak nem történik valami. Például jöhetne egy jó kis földrengés. Két méterre beforgatná azt a búzát... — Földrengés nem lesz — mondta az elnök. — Valami más kell. Tudsz-e ötletet? — Tudnék — mondta az agronómus. — Különben miért áztattuk volna a lábunkat abban a tengerben? — Aktivizálni gondolod a csigabigákat? — kérdezte az elnök. — A kagylókat — helyesbített az agronómus. — Azokat kell bevetni. A tervet már megcsináltam. Egy hét ilyen pác, egy hét olyan pác, megint egy hét arra, hogy a kagylók odakerüljenek a tudósokhoz. A tudósoknak három hét intézkedésre, egy hét a felvonulás. Ha minden igaz, Péter-Pál- kor indulhat az aratás. Utána hadd forgassanak .. — Véled, hogy elsül a dolog? — kérdezte az elnök. — Hát persze! — mondta az agronómus. — Amilyen állapotok azon a Pesten vannak! — Ajaj, ezt vond vissza! — sopánkodott az elnök. — Hogy Pest, meg állapotok. Még az lesz, hogy fölmelegítjük a bűnös városról szóló avitt nézeteket. Csúnya, reakciós dolog az! — Jól van — egyezett bele az agronómus. — Visszavonom. — Az mindjárt más — derült fel az elnök. — Sokat adok arra, hogy ideológiailag ne vétsünk. Másnap az elnök magával vitte hazulról a négy kagylót. A rózsaszín külsejű, gyöngyházbélésű holmikat a Fekete tenger homokpartján szedegette, amikor jutalomképpen ott üdült az agronó- mussal együtt. — Most elküldünk valakit mészért — mondta az agronómus, miután megvizsgálták a kagylókat. Addig 6k becsalogatták a Bundás kutya hathetes kölykét az irodába és ingerelték az oktalan jószágot, amíg az dühében át nem haraDta a kagylóhéjakat. A tűhegyes fo- gacskák gyönyörű lyukakat hagytak maguk után. Egy köcsögben megjött a mész. abba beleágyazták a négy kagylót, hadd malijának. vékonyodjanak. Le is kötötték, akár valami dunsz- tost. majd hét napig hagyják állani a páncélszekrény legbelső sarkában. A másik hét elején kizavarták az istállóból az állat- tenyésztő brigádot. Hogy most majd ők tanulmányozzák az istállói munkát. A szegény állatok jócskán megsínylették a tanulmányozást, hanem az biztos, hogy soha az aljuk olyan tiszta nem volt, mint azokban a napokban. Az elnök is, az agronómus is fáradhatatlanul hordták a dombra a trágyát, de még a trágyalevet is, azzal locsolgatván a kis kupacot, ami alá a kagylókat elásták. — Na, furcsa — ilyeneket mondogattak a tsz-tagok, akik szívesen tartózkodtak az iroda körül, nem azért, hogy szemmeltartsák a vezetőséget, csak úgy, megszokásból. — Egyszer kiskutyával játszanak, most meg tanulmányoznak. Meglássátok, emberek, ebből lesz valami. Egy hét után az elnök és az agronómus előszedték a kagylókat a trágya alól. — Mint a parancsolat! — örvendezett az agronómus. — Vénültek ezek vagy nyolc korszakot... — Azzal bepakolta a kagylókat egy csinos téré. — Minimum Miocén. Lázban vagyok. Hol találták és mikor? — Vagy három hete, a Púpos dűlőn ... Az óföldész hümmögött, aztán elordította magát. — Újkori ganaj! „Nem sült el a dolog! — gondolta ijedten az agronómus. — A fene a jó szaglását!” — Már hogy ... ezekre tetszik érteni? — Magára értem! — kiáltott az óföldész. — RabiátuS természet vagyok... Hát most kell idejönni ezekkel? — Hát... az időbeosztás... meg a.. — Meg a, meg a... — így az óföldész. — Mert csak matek főosztályokat, osztályokat, szakértőkből álló csoportokat és adminisztrációt, de még így is tétlenül, beosztás nélkül lézeng jónéhány. Ez viszont szemet szúrt egy-két illetékesek, akik aztán elég goromba módon szóba hozták a feleslegesnek minősíthető státusok esetleges megszün- tethetőségéről való elmélkedés netántáni szükségességét. Márpedig nagy kár lenne a csellengő óföldészekért, hisz egytől egyig helyes emberek. Ha azonban ezek a leletek valósnak bizonyulnak, nem csupán lehetséges, de egyenesen kötelező egy Középhegyi Feltenger Osztály létesítése, amely minden bizonynyal hamarost főosztállyá nőheti ki magát. Alföldi Alten- ger Osztály már van, de ez- idáig, bár gondoltak rá, konkrétum híján nem merték javaslatba tenni az immár nélkülözhetetlen új állami organizmus, jelesül a Középhegyi Feltenger Osztály létrehívását. — Valahogyan így gondolTANYA Czinke Ferenc rajza kendőbe és felutazott velük Pestre. Mindjárt az állomás előtt megszólított egy rendőrt: mondaná meg, melyik kávéházban tanyáznak az óföldé- szek. — Akarja, hogy letartóztassam? — kérdezte szigorúan a rendőr. — Miért tartóztatna le? — Mert ez egy új rendőrvicc, mi? — Nana! — csóválta a fejét az agronómus. — Valakit csak úgy letartóztatni nem egy új rendőrvicc, hanem egy régi rossz szokás. — Ja, ha maga ezt is belekeveri — sóhajtott a rendőr, s már el is iramodott onnan. Az agronómus nem tehetett mást, vaktában benyitott az első kávéházba. Ott azonban az irodalmárok tanyáztak. Éppen arról folyt közöttük a vita, hogy ha valakit megrúg a ló, s az illető jogos bosszúként megbotozza a lovat, minősíthető-e a kettejük között kialakult viszony elidegenedésnek? — Mije van? — állt az agronómus elé egyikük. — Kagylók, rejtélyesek — mondta az agronómus. — Á! — legyintett az irodalmár. — Kagyló, rejtély, kipattanás, gyöngyszem: ósdi sematizmus. Vénusz kiszáll a kagylóból: geil giccs. Annyit hajlandó volt mégis megmondani, hogy az óföldészek melyik kávéházban élik világukat. Az agronómus hát odament, szemre kiválasztott egyet az óföldészek közül, az elé odaterítette a kendőt a kagylókkal, hozzáfűzvén, hogy onnan jött. — Figyelmeztetem, én ra- biátus természet vagyok, akár egy diluviális szörnyeteg — mondta az óföldész, s csak azután mélyedt bele a kagylók tanulmányozásába. — Miocén — mondta véggukkal tudnak törődni. Más forduljon föl... Megint belemerült a vizsgálódásba, s közben néhány félszava megismertette az agro- nómussal a helyzetet. Kitűnt, hogy az utóbbi években mértéktelenül elszaporodtak az óföldészek. Már minden föld- történeti korszakra, alkor- szakra és periódusra szerveztük mink is — mondta az agronómus, aki főleg csak annyit értett a félszavakból, hogy mégis beindul a dolog. — Ásni fogunk maguknál — mondta az óföldész, miközben nagy gyönyörűséggel himbálta szemei előtt az egyik kagylót. — Ha jól ásunk, könnyen kialakulhat egy társosztály is. Bizony, mert ezek a lyukak az Eocénben élt fúróféregtől származnak ... — és külőn-külön megvizsgálta a Bundás köly- kének minden fognyomát. — Ergo betervezünk a harmadik negyedre egy alapos ásást. Afnekkora az a dűlő, egy hónap alatt elkészülünk vele... — Van itt egy baj — kezdett a csatába az agronómus. — Épp az exponált területen augusztus legelső napján megl-'hetős nagy építkezés indul. — Leállítjuk! - kiáltott harciasán az óföldész. — Azt nem lehet, kérem — tiltakozott az agronómus, és elsorolta, hogy mi minden ok miatt nem lehet az építkezést leállítani. — Hm ... — mondta az óföldész. — Akkor is ásunk. Egy hónap kell nekünk, tehát július legelején elkezdjük. Azután építkezzenek, amennyit akarnak... „Csak jöjjön le a búza a dűlőről — gondolta az agronómus. — Azután ássatok, amennyit akartok...” — És tetszik gondolni, hogy ennyi idő alatt össze lehet szervezni az összes szükségest? Mert például a bürokrácia... — Megkerüljük — mondta az óföldész. — Maga csak menjen haza, de úgy vigyázzanak a dűlőnkre, mint a szemük világára! A többi a mi dolgunk. Tüstént nekikezdek. Az agronómus hazautazott, az óföldész pedig akcióba lépett. Valahány alkalmatos kollégája volt, azt mind beléptette különféle brigádokba, tiszteletbeli tag gyanánt. Az új brigádtagok tiszte volt a legelső alkalommal elkeseregni, hogy milyen gond gyötri a tudományukat. A brigádtagok persze haladéktalanul fölkarolták az ügyet. Egyikük túlmunkát ajánlott segítségül, a másik a nyári szabadságát kínálta, a harmadik egyebet; csupán egy húzta ki magát, azzal, hogy reumatikus hajlandóságú, és fél, hogy holmi tengerrel való kapcsolat akuttá teszi a nyavalyáját. Közben az óföldészek ügyesen megkömyé- keztek egy hatalommal bíró pénzügyi szakembert. Bemagyarázták a jámbornak, hogy ha sikerül bizonyítani a Miocén korabeli tenger létezését, akkor Magyarország a jogfolytonosság alapján részt kérhet a tengeri halászatból. Az új iránt fogékony szakember színes képként álmodta maga elé a tengeri halászat pozitív gazdasági szerepét, és repeső szívvel utalta ki a szép summát, amit az óföldészek kértek. t anuár elseje: Petőfi nap- ja. E napon, 1823 január elsején született Petőfi Sándor, a világirodalom egyik költő-nagysága. Az emlékezés szokványos szavai helyett egy aktuális problémát említenék meg itten. Kezdjük a dolgok közepén. Magáénak érzi-e mai versolvasó közönségünk Petőfit? Szereti és érti-e az olvasók népes tábora Petőfit? Nehéz erre a kérdésre sommás választ adni, de az a benyomásom, hogy: nem eléggé. Tapasztalataimat elsősorban az ifjúság köréből gyűjtöttem, — s bár itt is akadnak lelkes Petőfit olvasók, az összkép nem mondható kedvezőnek. Természetes a következő kétdés: miért nem szeretik, miért nem értik eléggé nálunk Petőfit? A sok, és egymással összefüggő lehetséges válasz közül egyetlen egyet emelek most ki. Nem ismerik nálunk eléggé Petőfit. Tudom, kemény ez a megállapítás, de langyos-szürke szavakkal nem lehet érzékeltetni egy jelenség, egy probléma tényleges súlyát. Senkit ne tévesszen meg az a tény. hogy talán Petőfitől ismerik nálunk a legtöbb költeményt, hiszen az általános iskolától kezdve a különböző közép- és felsőfokú tanintézetekig tanitiák. magyarázzák, szavalják a kölPetőji napján... tő verseit. S néhány Petőfi- költemény valamiképpen a „levegőben j van” mlnálunk: annak ismeretéhez, hogy „Rózsabokor a domboldalon” bárki eljuthat, iskolán kívül is. De mi az, ami az iskolát végzettek verskincstárában Petőfiből megmarad? Tizenöthúsz költemény, néhány strófa vagy sor foszladozó emléke, s a nagy nemzeti költőt megillető természetes tisztelet. Am ez a tisztelet viszonylag kevesekben fonódik ösz- sze a mű sokoldalú ismeretével. Tizenöt vagy húsz vers halványuló emléke nem elegendő ahhoz, hogy igaz képet adjon Petőfiről. Ismerni kell a Nemzeti dalt, — de érdemes megismerni, meg kell ismerni az Egy goromba tábornokhoz merész-önérzetes sorait s a sorok mögött húzódó keserves tényeket. Ismerni kell a Szeretlek, kedvesem megkapó, elragadó vallomását, de érdemes megismerni, meg kell ismerni a Pacsirtaszót hallok megint fá- jóan igaz, bús-férfiasan zengő sorait is. Ismerni kell a klasszikus költői felhívást a XIX. század költőihez, de teljesebbé válik a kép, ha ismerjük a Szomorú éj kettős gondot görgető strófáit. Ismernünk kell a Szeptember végén elégikus szépségét. De ismernünk kell a Válasz, kedvesem levelére izgalmas gondolati ívelését is. Nem folytatom a felhívások sorolását, aki érteni akar, ennyiből is ért. De hogy semmiképpen se essék félreértés, egy megjegyzés még ide kívánkozik. Egy időben sokat emlegették, s Így aztán Péter—Pál előtt egy nappal ott volt a Púpos dűlő szélén minden, amire szükség lehetett: sokféle gép, tettrekész emberek és természetesen az óföldészek. Ám ekkor következett a meglepetés: az elnök megmondta, hogy amíg a búza a dűlőről le nem jött, addig semmiféle turkólásról nem lehet szó, a tagság pedig Két héttel odábbra tervezte az aratást, és előbb nemigen hajlandó nekifogni, hacsak .. Az óföldészek mint a mentőövbe, úgy markoltak ebbe a hacsakba. Hogy Is ne — dőlve érezték minden elképzelésüket — Hacsak — biztatták az elnököt —, nal — Hacsak meg nem jön a kedvük — mondta az elnök. — Azt hiszem, egy kis pénzmag meghozná nekik. Ezen nem múlhat — gondolta az óföldészek vezetője, és másnap, a legszabélyo- sabb időben nekiállt a tsz tagsága, learatni a búzát. Segítségükre voltak a vendégek. Így elhárulván az utolsó akadály, az óföldészek feltú- ratták az egész Púpos dűlőt, előbb egyenes, majd átlós vonalak szerint, utóbb pedig összevissza. Az már az elején kitetszett, hogy sem andezit, sem riolit-láva nem akad a dűlő talajában, de mert enyhe mésznyomokra mégis akadtak, a világért abba nem hagyták volna, mivel a mész is feltétlenül a Miocénre utal. Ez alatt jelentékeny apparátus foglalkozott azzal, hogy előadások és tudományos írások özöne útján mindenkinek a fejébe verjék a Miocén korból való Középhegyi feltenger túlbe- csülhetetlen jelentőségét. Es hiába nem került elő több kagyló a Púpos dűlő mélyéből, az óföldészek azzal vonultak el, hogy az ügyek a lehető legjobban állnak, s esztendőre sokkal nagyobb hévvel folytatják majd a kutatást. — Megcsináltuk a szerencsénket — mondta az elnök. — Már úgy értve, hogy az egész tagság szerencséjét. Ezek a jótét népek itt lesznek jövőre is, aztán csak rajtunk áll, hogy mi legyen a dolguk. — Csak ne jöjjön közbe nekik valami — aggodalmaskodott az agronómus. — Akkor sincs baj — mondta vígan az elnök. — Tudod, hogy sokat adok a tervszerűségre. Beszereztem én egy jó hordó különlegességi olajat, bent áll a színben. Ha ezeknek közbejön valami, meglocsoljuk a legnagyobb kukoricatáblánkat azzal az olajjal. Majd csak lesz, aki az iránt Is érdeklődik! nem is alaptalanul, hogy a takönyvek ismertetések, előadások egyoldalúan mutálták be Petőfit, amikor csakis politikai költeményeire vetettek fényt. Az egyoldalúság megmutatkozott abban is, hogy tájlíráját, szerelmi költészetét, népdalait mindig ugyanazzal a három-négy verssel mutatták be a különböző könyvek és ismertetések, s így alakult ki a közismert Petőfi versek sokat ismételt listáj. Ez a lista azonban a politikai lírájának teljességét sem képviselte, s költészete más tájairól sem adott friss és izgalmas képet. S az is előfordult, nem is ritkán, hogy egy-egy vita Petőfi szülőhelyéről vagy halála helyéről nagyobb érdeklődést keltett, mint maga a Mú ... Pedig minden, ami Petőfi életében és utóéletében érdekes, az csakis a Műtől, a Mú fényében kapja meg igazi értelmét Mi hát a teendő? Ápolni Petőfi kultuszát, csak nagyobb lélekzetet véve költészete levegőjéből; terjeszteni iskolában és iskolán kívül a verseit, de nemcsak a régismert lista alapján; érteni és megérteni költészete izgalmát, Illyés Gyula szavai szerint: ,.a szépség mellett a szellem átérzésével”. Pándi Pál
