Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)

1965-12-11 / 295. szám

4

NÖGHÄD

1965. december 11. szombat.

— Ezt a községben tudja! jobban.

— Nekem is ez a véleményem. Csak azt nem értik a faluban: ha egyszer már meghozták az armatúrákat, miért kellett a felét elvinni, ök vették, s most mégis más községekben ég.

— Ez egy kicsit típustörténet. Előfordult már, hogy odavitték a téglát, hol gyára an. Vagy felviszik a gyárbú' tűzhelyeket Pestre, s önné: szák vissza Salgótarjánba.

— Ide sem jönnék taxisofőrnek. Kátyú, kátyú után. Nézd már, abban még egy süldő is fürödhetne! Most gondold el, ha itt végigmegy egy vontató magrakva káposztával. Az élelmes „mez- gerelő” egész jól járna. Hamar teli lenne a zsákja.

— Te az autóban is zsörtölődsz? Képzeld magad a kisbíró helyébe.

— Miért?

— A község olyan, mintegy eldobott végtelen kötél. Négy és fél kilométer hosszú. A kisbíró naponta teszi meg ezt az utat talán többször is. Nógrádi mértékkel nagy ez a község, lakossága több mint kétezer.

— Akkor itt sokat járkálnak az emberek. Ugyan menynyi cipötalp kopik el, meg kerékpárgumi?

— Azért nem olyan fekete az ördög. Nézd meg a járdákat: cementlap, beton. Amikor még gróf Peácsovics Mikő Endrének kukorékolt a kakas, akkor ez biztos nem így volt. A tanácson hallottam, hogy az utóbbi években több mint öt kilométer új járda készült.

— De a kétszázötven eljáró dolgozónak mégsem lehet könnyű.

— Nem gyalogolnak sokat. Most nyolc pár autóbusz jár a községbe, jövőre pedig tizenegy közlekedik erre. A munkásokért külön autóbuszok jönnek.

Az Ipoly áldásai

— Megrettentem attól a nagy víztől, ott a falu alatt. Olyan, akár a tenger. Ki hinné, hogy az Ipoly, amiből nyáron egy jóravaló csorda is kiinná a vizet, így nekidu- rálja magát. Ha csak most öntött volna ki, bánná a kánya, mondják a községben, de az idén már nyolcszor. Ez több mint tréfa. Az Alkotmány, meg az Ipoly-völgye Termelőszövetkezetnek majdnem ezer holdjáról elvitte a szénát, s több mint száz holdon a krumplit is megdézsmálta. És most itt a baj. Az Alkotmánynak van kétszáz szarvasmarhája, s belőle hetven tehén. Megeszik a tagság haját. Öt-hat liter tejed ad csak egy-egy. Ezért még tartani sem érdemes. A többi is inkább vegetál. Takarmányt kell majd venni. Az árvíz belenyúlt a zsebekbe is. Tavaly negyvennyolc forintot osztottak, most pedig állami dotációval sem ér többet húsz

A íöld művesszövetkezet mozaik-üzemében kapta lencsevégre a fotoriporter Miricz József préselőt. A kis üzemben mozaik-lapokat, betonelemeket gyártanak. Termékeiket a környező községekben is ismerik.

— Ez azért egy kicsit ma. A község hadakozik a lám pákért, abban biznak, hogy hamarosan intézkedik a megyei tanács is.

As új falatozó és kisvendéglő.

— Még valamit, hogy el ne felejtsem. A rosszabb esztendő ellenére takarékbetétként több mint kétmillió forintot tartanak nyilván a postán. Még a szociális otthon lakóinak is van betétkönyvük. Nincs mindegyikben nagy pénz, nyolcszáz, vagy ezer forint, de olyan is kerül amelyikben harmincezer forint kamatozik.

— Ezt nem értem. Szociális gondozottaknak megtakarított pénzük?

— Itt van a járás szociális otthona, háromszáz lakóval. Közülük soknak nincs hozzátartozója, de többen nyugdíjat kapnak, s aki dolgozik az intézetben annak is kerül zsebpénze.

— Hogy-hogy dolgoznak?

— Nem kötelező a munka, de látnád csak milyen buzgalommal kapálják nyáron a burgonyát, gyomlálják a zöldséget az idős emberek. Életük során megszokták a munkát. Az asszonyok egy része a varrodában talál elfoglaltságot, van aki kosarat fon, más meg lábtörlőt készít. Egy alkalommal kiállítást is rendeztek a gondozottak készítményeiből. A falubeliek megcsodálták. Pedig milyen sokféle ember van itt. Érzékenyek, többen otthonról hoztak magukkal sebeket

— Nem lehet könnyű a vezetőknek.

— Becsülést érdemlő emberek. Hivatásnak, küldetésnek tartják az öregek életének megszépítését. Nekem az tetszett leginkább, hogy amikor az otthon lakóiról beszéltek, az arcukon csendes mosolyt, szemükben anyás fényt láttam. Mintha gyermekeikről, szeretteikről szóltak volna. Szeretet és szeretet, az öregek életével való azonosulás, ez az életelemük. Az otthon nem bezárt világ. Rokonok, ismerősök jönnek látogatóba, és a

Ludcmyhalászi dialógus

gondozottak is kijárnak a községbe, az üzletekbe, némelyik beül egy feketére is.

Százhúsz új ház

— Feketére? Jártam Két

kocsmában, azok bizony nem vendégmarasztaló helyek.

Ütött-kopott székek, színeha- gyott falak...

— Akkor még nem láttad az Ipolyvölgye Falatozó és Kisvendéglő-t. Több mint háromszázezer forintjába került a földművesszövetkezetnek. Ha oda belép az ember, nem is hiszi, hogy Ludányhalászi- ban van. Párnázott székek, dekorittal borított tiszta asztalok. A falakon üvegtárókban a cég ajánlatai, a könyvállványon pedig klasszikusok és mai modern szerzők alkotásai. Kedvelt helye a falubelieknek. Ide már a lányok is jönnek a választottal és senki se veszi rossznéven tőlük, ha egy-két órát elüldögélnek fekete mellett, zenét hallgatnak, társalognak.

— Azért az ittas emberek még néha megbontják a rendet. Hogy lehet hangos daná- szás mellett olvasni, vagy meghitten társalogni.

— A renitenst, a hangosko- dót kitessékelik. Tetszik, nem tetszik, az ittas embernek nincs fogadtatás. El is kerülik ezt a helyet a hangoskodók,

— Sajnálom, hogy nem jár* tam még az Ipolyvölgyében. Hanem azért az utak a legjobb indulattal sem nevezhetők jónak...

— Ludányhalászi nagy község. Egy nap alatt végigjárni is nehéz lenne, nem még betekinteni a falak mögé, beszélni sok emberrel. Akaratlanul elmegy az idegen gyakran az új mellett is. Talán fel sem tűnik neki az a százhúsz új ház. amit az utóbbi húsz évben építettek. És át tudja-e érezni azt, amit az itteniek, az egykori cselédek éreznek, akiknek a gyermekeiből orvos, mérnök, mezőgazdász lett. Talán már Ludányhalásziban is természetesnek tartják ezt.

— S vajon mit szólna mindehhez gróf Peácsovics Miké Endre?

írták: Gulyás Ernő és Somogyvári László

Koppány György felvételei

Sok a telefonhívás. Barkaszi Gyuláné, a postahivatal vezetője éppen interurbánt kapcsol.

— Gondolnak erre valahol?

Az Ipollyal egy község sem bír el.

— Az első lépéseket a la- — Akkor jobban ment a nács már megtette: megren- szövetkezeti gazdáknak, delte az új lámpákat Hónapok óta vitatkoznak az ÉMÁSZ-nál arról, hogy hová szereljék: a mellékutcákba, vagy a főútra.

forintnál a munkaegység. Egy évvel ezelőtt kérték az Északmagyarországi Vízügyi Igazgatóságtól a határ vízrendezési tervét, s még csak nem is válaszoltak rá. A legutóbbi vezetőségi ülésen morgolódtak ezért a szövetkezeti emberek. Nagy átok az Ipoly. Szécsényben, Nógrádszakál- ban, Litkén, Ipolytarnócon is szidják. Pedig ha nem volna ilyen zabolátlan, áldás lenne ebben a völgyben.

— Igazad van, s tegyük hozzá mindjárt: dolgos népek laknak itt, szeretik a munkát és a földet. Ez nagy erő. Ebben sok minden fekszik, s abban is, amit Józsa Károly, az Alkotmány elnöke, a mezőgazdász és a többiek is mondanak: egyesülni kellene a két tsz-nek. Az Alkotmánynak kilencszázhuszonhárom hold szántója van, az Ipoly- völgyének ötszázhetvenhárom. A nagyobb gazdaságnak többnyire lejtősek a területei, a kisebbé sík, mint az asztallap. A legelők, rétek is szét- szabadültak. Itt is, ott is vásárolnak gépeket. Nagyon elkelne a házasság. A folyó megfékezése is könnyebb lenne összefogott erővel. Különösen, ha állami segítséggel párosulna.

helyett, tornaterem, lakás a pedagógusoknak.

— Biztos az állam csináltatta, vagy valaki, aki közei volt a tűzhöz...

Vita a lámpákról

— Szó sincs erről! Ásót, taligát, szerszámot fogott a község apraja, nagyja s ők építették. Adott az állam ts pénzt, de csak négy tanteremre. A községfejlesztési alapból, meg társadalmi munkából futotta a másik négyre. Ez az erő megmutatkozott a

— Tudod kinek lehet még itt rossz? A postásnak. Amikor elindul nagy pakjával, ugyancsak szedheti a lábát Ludány elejéről, Halász végéig.

— De azért az’ jó, hogy tömött a táska.

— Miért?

— Barkaszi Gyuláné, a hivatalvezető tud erről sokat mondani. Sok újság jár ide: Népszabadságból százhetven, Szabad Földből nyolcvankettő, Rádió-Televízió Újságból nyolcvanhat, Nők Lapjából

— Beszélnek erről a megye vezetői. Sőt hallottam, amikor itt járt Kádár János, s vendégül látták, a szécsényi gazdák neki is elmondták. Nem könnyű a problémát megoldani, sokat kell számolni, okoskodni. A szabályozás nagyon sok pénzbe kerülne. Ám ha megvalósul, a föld meghálálja, a rétből, a legelőből lehet szántó is. Egy példát említek, az agronómus mesélte. Most 14—15 mázsa széna terem egy holdon. Öntözve megduplázhatnánk a termést. De nemcsak a rétekét, hanem a kapásokét is. Az öntözés persze ismét sok pénzbe kerülne, de ha létrejönne az egyesülés nagyobb lenne az erő és a bátorság is.

— Mikor lesz ebből valami!

— Az embereket nem féltem. Emlékszel az iskolára?

— Igen, az szép.

— Több mint szép. Nem a falak, hanem ahogy született. Ilyen nincs még egy a megyében. Nyolc tanterem, négy

A szociális otthon lakói varrodában foglalatoskodnak, megr eper alják a viseltebb ruhákat.

nyáron is, amikor megáradt

az Ipoly. Mindenki ott volt a gáton. Lehelne azonban folytatni a sort...

— Nem tudok semmi különösről.

— Olyanról én sem. De mégis csak valami az, hogy ebben a volt summás, cseléd községben jóformán minden házban bent van a villany, s az utcák nem sötétek.

— Nem mindenütt ég még a villany.

— Jó, jó, akad vagy nyerte olyan ház. Némelyik még zsuppfedeles. öregek laknak benne, s talán már nem is tudnának elszokni a lámpától.

— Azért azok a kis utcai égők nekem mégsem tetszenek. Ködös, esős időben épphogy pislákolnak, jobb, korszerűbb kellene helyettük. Neon, vagy higanygőz.

hetvenkettő, Képes Újságból ugyanennyi, Nógrádból hetvenkilenc. És jön még szövetkezeti újság, Ludas Matyi, Tanácsok Lapja, s más, amit már fel sem jegyeztem. Azt is mondta a hivatalvezető, hogy ünnep táján csak úgy árad a csomag innen, s ide is sokat küldenek. Havonta százhetven-száznyolcvanat.

— Akkor mégiscsak tehe tősebbek.

— Folytatom tovább: nyolcvanhat helyre mennek havonta televízió számláért négyszázhetvenhat házhoz pedig a rádió előfizetésért. Azt mondja a hivatalvezető, hogy tavaly húsznál több televíziót vásároltak a ludányhalásziak.

Kétmillió a könyvekben