Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)
1965-12-05 / 290. szám
I 199S december 8, vasárnap RŐGRAP r? f.’eruza jegyzet ot hang. zeitige E161 as autóbuszban /tatai lányok, asszonyok ülnek. Térdükön csomag lapul. Vidáman tereferélnek. A kalauz, miután elkészült as adminisztrációval, amihez íróasztalt egy fémlapocska szolgáltat, kéri a jegyeket. Csend támad. — És ha nem less pénzem... —így az egyik asszony tréfálkozva, huncutkásan. Fojtott nevetés innen is, onnan is. Csak a kalauz komorul el, vonásai megkeményednek. — Akkor kérem fizet 20 forintot és punktum! Az arcokon elhervad a mosoly, feszültség vibrál a benzingőzös levegőben. Csak a motor egyhangú morgását halljuk. Az asszony fizet. Persze, hegy van pénze. Átnyújt egy százast, s rá sem néz a gurulókerekes szigorú cerberusára. A legközelebbi községnél valamiért leszáll a kalauz. Ekkor mint valami varázsvessző intésére, újra megélénkül az előbb még vidám női társaság. De most már más a hangjuk. — Húsz forint! — Milyen könnyen kivágja. — Ez ballábbal született! Tovább megyünk. Zúg a motor, hallgatunk. A hangon morfondírozom. Mi lenne, ha a rendőr így kezdené a fellépést: Nem fél a dutyitól? — vagy a tanító az első diák- csínyre: osztogatná a dacikat, — az orvos pedig vizsgálat nélkül odavágná: szimuláns! A hangnak van zenéje, melódiája, dehát a hegedű sem való mindenki kezébe. Csak úgy lehet belőle szép muzsikát kicsalni, ha avatott az, aki a vonót kezébe veszi. g. e. Csak bérkérdés tolna? Egy évvel ezelőtt jártam a községben. Azt • mondják, a béri termelőszövetkezet ugyanott . tart, ahol tavaly. Amikor az okok után kérdezősködöm Radván . Mihálytól, a közös gazdaság elnökétől, az időjárást szidja: — Egyszer, egyszer nem volt még ilyen rettenetes időjárás Béren, mint az idén — hajtogatja minduntalan. Nem lehet elfogadni az elnök érvelését, A szomszéd községekben is hasonló rossz volt az idő, mégis jobb eredményt értek el a gazdálkodásban. De’mintha csak felkészült volna - erre a válasszal, azonnal mondja: — Meg nemcsak az idő! Munkaerő sincs. Tudja milyen nagy itt a konkurreneia? Szó, ami szó, ez már közelebb jár az igazsághoz. A béri asszonyok, lányok, az emberek szívesebben mennek dolgozni a közelben levő Sziráki Állami Gazdaságba, az erdészetbe, sokan meg csipkét és kökényt gyűjtöttek a nyáron. Még ez utóbbit is biztosabb keresetnek tartották, mint a szövetkezeti munkaegységet. A termelőszövetkezet vezetői azt mondják, az időjárás mellett ez a másik nagy gondjuk Nincs ember elvégezni a munkát. Azt sem tagadták le, hogy nagyon kevés a munkaegységre járó pénz. — Miből fizessünk, ha nem termelik meg a tagok? — kérdezi méltatlankodva az elnök. — Képtelenek vagyunk itthon tartani az embereket. Akik itthon vannak öregek. Fiatalok meg egyáltalán nem jönnek dolgozni a szövetkezetbe. Minden nyolcadikos tovább akar tanulni az idén is. Ezt sem lehet! Ezt a véleményt egyoldalúan tekintve igaza van Radván Mihálynak. De mit tett a termelőszövetkezet vezetősége, s egyáltalán megkísérelte-e, hogy megváltoztassa ezt a helyzetet? Kötve hiszem, hogy sokat, mert tavaly hasonló gondokról panaszkodtak. S azóta még tovább esőkként a dolgozó tagok száma. — Nehéz itt tenni valamit, mert a magunk erejéből nem tudunk lábra kapni — mondja Benedek János agronómus. —• Tavaly még kapott állami támogatást a termelőszövetkezet, Az idén már nem. A tagok jövedelme „túlszaladt”az átlagos jövedelem határán! A támogatást megvonták. Ez így igaz, de tavaly nem kellett volna gondolni arra is, hogy az idén is lehetnek gondok? Nem lehetett volna egy kicsit többet tartalékolni? Ezt a kérdést azonban hiába ismétlem meg többször is a beszélgetés alatt. Választ nem kapok rá. Nem szeretem a találgatást, de lehet, hogy csak annyit mondhattak volna: „Miből? Hiszen mindent kiosztottunk.” Tagadhatatlah, Béren rosszak a talajviszonyok. J5ok kárt okoz az erózió. A gazdaság nincs éllátva megfelelően gépekkel, gazdasági épületekkel. S mivel rosszak a gazdasági adottságok a vezetők gondoltak már arra is talán, egy erősebb termelőszövetkezethez csatolva Béren is megszilárdulna a helyzet. Ez a gondolat azonban még mindig csak gondolat. A vidék annyira tagolt, a községeket esőmarta, rossz talajú dombok, hegyek választják el egymástól. S ami még az igazsághoz jár: jobbak a környező termelőszövetkezetek, s nem szívesen egyesülnek. Kétségtelen, hogy a rossz közgazdasági viszonyokból származó hátrányt kizárólag saját erőből nem tudják „ledolgozni” a bériek. De az is biztos, hogy sokkal előbbre tartanának, ha a tagok — azok, akik itthon vannak — szorgalmasabban dolgoztak volna. A vezetők meg nem jutnak tovább a tagság. meg az időjárás hibáztatásától. Pedig nagyon hasznos, és megszívlelendő következtetéseket eredményezne egy jó önvizsgálat. — Ha nincs pénz, nem jönnek dolgozni az emberek a közösbe — hajtogatja az agronó- mus. — Sok a baj a fizetéssel. Október óta nem tudunk munkaegység előleget fizetni. Az idő elvitte az aprómagot, a lencsét, a burgonyát. Már csak a fa segíthet. Most a kitermelésre összpontosítjuk az ex'őinket... Az elnök idegesen legyint. Méregetik egymást az emberek. Az itt levő brigádvezetők eddig még alig szóltak. Mintha nem lenne mondanivalójuk. — Én egy kicsit másképp látom — szól közbe Svehla Feri bácsi, az egyik brigádvezető. Mindenki rákap.ia a tekintetét. Az elnök megjegyzést is tesz. Feri bácsi azonban tovább beszél: Igaz, hogy kevés a munkaerő, el is engedtünk embereket. De fiaink, lányaink nincsenek? Tudom, mit mondtok erre! Az én fiam is Szirákon dolgozik az állami gazdaságban. A nyáron azonban itthon volt ő is, Meg akármikor segít, ha kell. Itthon azonban nem tud megélni! Még így is senki azzal az ezerhétszéz, ezernyolcszáz forintjával, ha én nem vinnék haza gabonát. Haza kellene hozni a fiainkat! Igaza van Feri bácsinak. Ezt az igazságot is csak hümmögés fogadja. Elintézettnek tekintik azzal, hogy nem megy, mert nincs miből fizetni. Valahol azonban el kell kezdeni, hogy eljussanak a megoldáshoz. A nyáron sokan dolgoztak a közös gazdaságban olyanok is, akik már évek óta kijárnak a faluból. Mert értelmét látták. Ezt az értelmet nem lehetett volna állandósítani az egész évre? S itt elsősorban a vezetőségnek lenne tennivalója. De hát az elnököt nyugodtan hagyja az is, hogy hónapok óta nincs főkönyvelője a gazdaságnak. Ezért lenne helyes, ha a járási szakirányítási szervek is határozottabban foglalkoznának a béri kérdéssel. Pádár András Az öreg Tóth gondja A KAS EGYMÁS után ontja az embereket. Az egyik csoport tisztán, élcelódve lefelé ereszkedik. A másik kasból a verejtéktől, szénportól elmázolt arcú emberek szállnak ki. Ök csendesebbek, fáradtak. komótosan ballagnak s fürdő felé— Na, mennyi volt? — kérdezi valaki az aknacsatlóst. Az öreg Tóth az. Ezt a kérdést el nem mulasztaná egyetlen műszak végén sem, annyira megszokta. De megszokta a csatlós is. — Négyszázhuszonöt — válaszol kurtán ajtócsukás közben. — Az jó! Na, Jószerencsét! — ballag a többi után. — Jó annak aki már nyugdíjban van — gondolja ahogy derekába nyilai. Még két év aztán én is mehetek, A szekrényzárral babrál, majd komótosan előszedi a tiszta ruhát. Vetkőzik. — Tóth bácsi, majd, menjen be a mesterhez, szólnak be az ajtón. — Jó, csak átöltözők — vá- laszol, aztán gyorsabban húzza a csizmát. Mit akarhat a bányamester — tűnődik magában- Gondolatban végigjárja a munkahelyeket, a lőszerkamrát, ahol lömester. Hibát keres, hátha valamit elvétett. De hiába keres, nem talál. No majd megmondják. mit akarnak •— ezzel azután a zuhanyozó alá áll. — Feri bácsi átszervezés lesz. Megszűnik a lőmasteri munkaköre. A jövőben a frontmesterek meg a csapatvezetők robbantanak. Olyanok, akik vizsgát tettek. Megszűnik a beosztásaAz idős embert mintha fejbe kólintották volna. Nem szól csak néz. Összekuszáló- dik előtte minden egy pillanattá. A bányamester folytatja. — Már nem sok ideje van a nyugdíjhoz. Ez a két év sokat jelenthet még. Gondolkozunk mi is, de tudja többen vannak. Maga is gondolkozzon hol lenne jobb, a külszínen, mit tudna elvégezni? Ne, most ne válaszoljon, majd telepítés előtt. Addig van néhány nap— Jó! Akkor mehetek is? — Igen. Kitámolyog az ajtón. Kint hideg van, de nem érzi. Homlokán megjelennek a verejték gyöngyök. Lábán ólomsúlyok. Vánszorog hazafelé. Köszönnek neki, de nem hallja, nem is viszonozza. Észre sem veszi, hogy hangosan gondolkodik. — Engem a külszínre? Hát úgy megöregedtem? Hát ezt érdemiem?.., — Megszűntetik?.,. Megáll egy pillanatra- Igaz ebben van valami. Vizsgájuk van, ott vannak a csapaton állandóan. el tudják végezni. Ez rendben van. De csak így egyszerűen! megszűnik a beosztása?,., A külszín?! AMI IGAZ. IGAZ. Azokkal a fiatalokkal én már nem versenyezhetek, de azért ez a másfél év a nyugdíjig. Most menjen a külszínre, ahol jóval kevesebb a kereset- Igaz a munka is könnyebb ... — Mi van magával, Feri bácsi. — Semmi... Jószerencsét — szól ijedtenFelrezzen és odafordul, ahonnan a hang jött. — Köszönök, nem fogadja. Csak dödög, mint akit fel- mérgesltettek — hallja azután. Sándor Antal, aki rákiabált. Régi ismerősök már. — ügy is mondhatnám bizony, hogy megmérgesitet- tek — válaszol azután, mint aki gyóntatószékbe került s kiönti keserűségét. Az idő telik, később lekezelnek és mindegyik indul a maga útján. Sándor néhány lépést tesz. gondolkozik, majd megfordul— Feri bácsi.' — Tessék. — Nézzen vissza a klubba ebéd után. Brigádértekezletet tartunk most. oda igyekszem. Majd beszélünk a dologról... — Fiatalok vagyunk még. Van erőnk is nemcsak akaratunk, de még mi is leszünk öregek. Van egy javaslatom •,. — magyaráz Sándor, a brigádvezető és itt egy nagy lélegzetet vesz. Időt nyer ezzel is. Hogyan is tálalja. — Na. szóval röviden arról van szó. hogy a jövőben néhány idősebb ember feleslegessé válik. Ne értsétek félre, itt nem kell szó szerint érteni. En már úgy értem, hogy — megint nagy sóhaj szóval felszabadult néhány idősebb dolgozó, olyanok többségében, akik már közel állnak a nyugdíjhoz. Arról lenne szó, vegyünk közülük a brigádba. Néma csend követi a szavakat- Hogyan is gondolja a brigádvezető? Oda öregeket? Aztán mit is csinálnak?... A csendet újra Sándor hangja töri meg. — Ügy gondolom, ott van a gép. Egy embernek mindig ott kell mellette lennie közülünk. Azt a munkát tényleg el tudja végezni egy idősebb is. mert nem kell hozzá nagyobb fizikai erő. •. — Most már értem — vág közbe az egyik. — Aztán ki lenne az? —- szól a másik. — Tóth Feri bácsi. Ismeritek mindannyian, régi bányász. A hangulat megváltozik. Két perc múlva már csak az öreg Tóth erényeiről beszélnek felváltva. Szinte mindenki úgy érzi az ő véleményén áll, vagy bukik, hogy oda kerüljön a brigádba- A szavazás egyhangú. Amikor vége a brigádértekezletnek Tóth Ferenc akkorra ér az ajtó elé. —■Siessen Feri bácsi magát várjuk. — No, csak nem? — De bizony. Van egy ajánlatunk: szívesen látnánk az új telepítésnél, közöttünk a brigádba. FEJBE KÓLINTOTTÁK a bányamester szavai, de ez még jobban. Levegőt sem kap. nem hogy szólni tudna, de nem is hagyják beszélni. Mondják ők, hogy mi is lenne a feladata- Amikor aztán a brigádvezető megkérdezi: — Vállalja Feri bácsi? Küszködik, magában egy kissé elérzékenyül, és nem tud mást mondani: *— Köszönöm, emberek. Bódé János tévútra vezet B arátomat nyomorékká sebesítette egy háborús akna. Falun élt, ahol akkor még kegyetlen élettörvények uralkodtak. Az erős, a rátarti boldogult, a gyenge, pláne meg a testi hibás kegyelem kenyéren tengődött, a családnak is csak az ötödik kereke volt. Egyik életerős bátyja mondta is: a falu kó- disa leszel. — Az én cimborámat nagyon bántotta a megjegyzés. Azon nyomban felpattant, s meg sem állt a tanácsházáig. Elintézték, hogy egyetemre kerüljön. Tanár lett, vörös diplomával, majd jeles irodalmár. A napokban a tv jóvoltából ott láttam az írókongresszuson. Jó volt látni. Sokszor szült már a sértés nagy embert, zeneszerzőt, politikust, jó szakembert, Sokszor, de nem mindig. A gyenge természetű ember legtöbbször nem tudja elviselni, ha gyengéire, hibáira rátapintanak. A sértődöttség, mint valami vírus pusztít a lelkűkben, eltölti őket a bosszú, rázzák öklüket, szövetséges után szimatolnak. S az ilyenkor kialakult kritikátlan barátság eW- mít minden korábbi ellentétet, szemet hunynak jellembeli ficamok felett, csak egy íontos: egyetérteni a haragban De amíg ez baráti körben két fél között esik meg, addig a világnak nincs gondja vele. Tekinthető magánügynek is. Az idő későbben úgy is rendezi a konfliktust. Más azonban, ha valaki, vagy valakik olyan elvekkel és gyakorlatokkal szemben táplálnak haragszomrádot, szembenállást, amelyet elfogadtak tömegek, életük jó utat mutató iránytűjének tartanak. Élnek közöttünk olyanok, akik valamikor jó elvtársaink voltak, együtt meneteltünk. Vezetők voltak, a hatalom és a lehetőség azonban elhódította őket, megrészegültek a dicsőségtől, a sikerek összeroppan- tották őket. Az ilyenek az érdeküket később a közösség elé helyezték, erkölcsi életükben gátlástalanok, sokszor durvák, önkényesek voltai«. Amikor már a figyelmeztetések sem használtak, néhányat le kellett váltani. Egyik-másik esetben talán túlságos türelmet is tanúsítottunk. Ezekről az emberekről nem mondtunk le, dolgoznak, ha leszámolnak megatartásuk, felfogásuk hibáival, a mához, a holnap céljaihoz fejlődnek, félre teszik fenntartásaikat. Van néhány sértődött, aki emberi korlátalt, politikai szólamok mögé rejti, tudatosan, olykor akaratlanul is. ök most pápábbak a pápánál, öklüket rázzák, ha valami eltér, megszokott, beidegzett normájuktól. Megtanultak, gyakoroltak valamit, s életritmusuk meg- jegecesedett. A dialektikát elméletünk egyik sarkkövének fogadjuk el, s természetszerűnek tartjuk a változást, a fejlődést. Ezt csak az nem érti, aki leragadt. Elvetettük az osztályharc .állandó éleződésének terminológiáját. Eloszlattok a bizalmatlanságot, nem mérgezi gyanakvás a légkört, A tudás, a rendszer iránti hűség az egyedüli belépő a felsőbb iskolákba. Békét hirdetünk, s azért cselekszünk, változott a külpolitikánk és sorolhatnánk az utóbbi évek fejlődésének sok szép fejezetét. Ez a politika immár tíz éve önmagáért beszél, s mind több az elismerő- je határainkon túl is, mert népi politika, a nemzeti ösz- szefogás politikája. A szóbanforgó vezetők valamikor munkásként, forradalmárként indultak el, de nem nyitották ki szemüket egészen a kor követelményei előtt, nem pallérozták műveltségüket. nem gyarapították politikai tudásukat, Vezetői megbízatásukat örökidőkre valónak tekintették. Valahogy úgy, mint a trónt a király. Elmozdításuk okát nem magukban keresik, hanem a politikai vonalvezetésben, esetleg személyekhez kötik. Most játsszák a félreállítottat, dolgozik bennük a hiúság láza, az indulat Jól értesülteknek mutatkoznak, hogy befolyásolhassák a szolgálelkűeket, s felfigyeljenek rájuk. A tapasztalt pózából beszélnek, de a jó fül hamar felfedezi, hogy a hangjukban sok a természetellenes, hogy a zongorájuk régóta nincsen felhangolva. Amíg a helyükön voltak, mindig a többséggel szavaztak. Most a többség ellenében nem «Hallanak szólni, „véleményeket” hangoztatni. Persze korántsem kell azt hinni, hogy a sértődötteknek nagy tábora van. Néhány frakciósról, három-négy tagú csoportocskákról van szó. Fórumuk az ivókban, a kocsmákban van, ahogy ez megcsorbult jellemük természetes velejárója. Ezek az emberek elveszítették morális érzésüket, módszereik fegyvertárába tartozik az intrika, a gya- núsítgatás, a hibák felnagyítása, és játsszák azt a gi bicét, akinek semmi sem drága. A part, az állami vezetés eredményesen szüntette meg a szektás, dogmatikus hibákat, ma is sikeresen vívjuk az ezzel szembeni harcot. Elsősorban azért, mert a kommunisták, s mindazok, akik a szocializmus építésében velünk együtt menetelnek, szükségszerűnek tartják ezt. A megszokás könnyen korlátokat von az ember köré.~A korlátoktól nemcsak a felsőbb vezetésnek kellett megszabadulnia. Arról volt szó, hogy mindenkinek számadást kellett végeznie önmagával, cselekedeteivel, gondoskodásával. Ahogy az új termékhez az új szerszám kell, és a régit félre kell tenni, úgy kellett ezt megtenni a politikai és gazdasági életben is. A torzult elvek és gyakorlatok lerakódásától kellett megszabadulni, mint ahogy a seprőről lefejti a gazda a bort. Ez nem volt köny- nyű. Néhány fa beteg volt, 3 nem fogamzott meg benne as új Oltás. A gondolkodásra rest, jellemükben megcsúszott emberekből lettek a sértődöttek. A párt cselekvési egységét mindig védelmeztük, a frakciózásnak, az ultra nézetek hirdetőinek nyilván nem engedhetünk korlátlan életteret. Nem nehéz őket felismerni. Van néhány szimptóma, amt hamar megmutatja arculatokat. Gátlástalanul kritizálnak, előjogokat, állást követelnek maguknak, s rokonaiknak, visszahúzódnak a társadalmi tevékenységtől, gyanakvóak a fiatal, tehetséges vezetők iránt, származást feszegetnek, s múltbeli érdemeik alapján most sajnálatot keltenek. Véleményüket sosem nyilvánosan mondják el, hanem a nyilvánosság háta megett, az uszályukba szegődöttek szűkebb körében. A mi világunk, vagyis a szocializmus sok minden más mellett annyiban is ■ különbözik a múlttól, hogy nincsenek szerzett jogok, a fiú nem örökölhet jussot, előrejutásához az apja politikai érdemei alapján. Az egykori érdem is elfonnyad , mint fény nélkül a virág. Az elismerésért, a boldogulásért naponta tenni kell munkával, becsületes, emberi helytállással. S aki szereti a munkáját, elvei a közösség szolgálatából fakadnak, az nem kerül ütközésbe, sem meghasonlásba, sem ellentétbe. Erről feledkezik meg néhány sértődött. A hiúság romboló vírusai ellen nem önvizsgálódásban, önkritikában keresnek szérumot, ök lemaradt emberek, szellemi és eszmei készleteik megcsappantak, ahogy a beteg emberben az életerő. S a beteg mindig sötétebben látja a világot. A sértődés nem leküzdhetetlen kór. Az őszinte belátás, az antibiotikuma. I áttam a régi barátomat a j tv-ben. Benne is indulatok támadtak egykor. De 6 a jövőre vetítette tekintetét. Benne az indulat a teremtő akaratot táplálta. Aki így fogja fel a sértést, vagy a bánatot, az sosem téved mellékösvényre. Gulyás Ernő
