Nógrád. 1965. december (21. évfolyam. 286-311. szám)

1965-12-21 / 303. szám

4 RŐGRAn T965. december 31. kedd. Gerencsér Miklós s kéCkiU XIV. — Látod, látod. Ha nem húzod le a cipőd, most nem fájna — mondta sajnálkoz­va, de látszott rajta és ér­ződött a hangján, hogy az ő fájdalmáról van szó. Zsupán elvette a nyársat Jász feleségétől. — Kullancs volt?!.... — érdeklődött az asszony. — Nem. Csak egy kis tüs­ke — válaszolt a fiatal or­vos, és sütötte tovább a húst, mintha semmi sem történt vol­na. De a hangulat már nem volt a régi. Jász adta a tájékozatlant, úgy ült, hogy lássa Zsupán felesége. Fitog­tatta izmait, jogamozdulato- kat végzett. Zsupán megsü­tötte a pecsenyét, nyájasan odatartotta a nyársat a hin­du ülésben pózoló Jász elé. — Parancsolj. Egy kis rab­lóhús. \ Zsupán és felesége később vízért mentek a forráshoz, kulacsokkal felszerelve. Nem beszéltek. Ahogy mondani szokás, a fiatal orvos szagot kapott. Megértette, hogy Jászékhoz soha nem fűzheti őket igazi barátság. Nem a tüskehúzási jelenet miatt. Az csak mel­lékes figyelmeztető volt, amely kerülő úton utalt a lényegre Átesett azon az ösz- szegező pillanaton, amikor valamelyik ismerősünkről szerzett tapasztalataink vá­ratlan értékeléssé érlelődnek. Ilyen pillanatokban szokott eldőlni a barátságok sorsa, s az értékelés egyúttal a ma­gunk helyzetét is segíti tisz­tázni. Ugyanabból a helyzet­ből sokféle következtetés adódhat, a szemlélő elfogult­ságától függően. Zsupán el­fogult volt, mert utálta az önző embereket. Az az ön­leleplező mohóság, ahogy Jász ölbekapta a bajbajutott fia­talasszonyt, a maga jelenték­telenségében is felbőszítette a fiatal orvost. Nem habozott még attól a feltevéstől sem, hogy ugyanez a szolgálat- kész lovag olyan helyzetben, ahol az éhenhalásról van szó, arra is képes lenne, hogy felsálszeletet hasítson magá­nak egy frissen lemészárolt emberből. Mindezen nem csodálkozott. Sem Jász doktor feltételezett kegyetlenségén, sem a maga szélsőséges gondolattársításán. Az ejtette mélységes gondba, hogy vajon vele is megtör- ténhet-e, hogy a hivatástudat­nak nevezett belső tartást el­koptatja majd a vidéki élet? Hogy a szellemi és erkölcsi igényesség helyét lassan, de biztosan elfoglalja a matéria­imádat? A kelleténél sokkal többet tudott a buta zabá- lásokról, a szörnyű félmű­veltségről, amelyet fáradha­tatlanul fitogtattak egyesek, értelmiségi mivoltukat bizo­nyítandó, miközben bámulat- raméltó szívóssággal harácsol­tak annak érdekében, hogy minél fényűzőbb környezetet biztosítsanak egyedül fontos becsvágyuknak, az alapösztö­nök kielégítésének. Minden, ami ezen túl következett, ér­dektelen volt számukra, csu­pán annyira mutattak haj­landóságot az alkalmazkodás­ra, amennyire hasznosnak ítélték jól felfogott érdekük­ben. Zsupán közéjük sorolta Jászt is és előre megjósol­hatta, hogy a felszínes is­meretségen, a szükséges kol- legális kapcsolatokon kívül egyéb nem fogja kötni a szomszédos körzet orvosához. A forrásnál pancsolni kezdett a fiatalasszony, s az orvos nem tudott ellenállni az elérzékenyülésnek. Magá­nyos volt, és ilyenkor kevés­bé szégyelli érzelmi rohamait az ember. — Gitta... nagyon szeret­lek. Az asszonyt esetlenné tette a halvány bűntudat. — Bocsáss meg..'. Zsupán leült a forrás mel­letti pázsitra, ragaszkodva né­zett át a feleségére. — Azt hiszed, hibáztat­lak? ... Van az úgy, hogy egy asszony megint kacér lány szeretne lenni. — De nem... — ugrott el a forrástól az asszony, moz­dulatával is tiltakozva a gyanúsítás ellen. A férj szelíden intette le. — Hagyd ... Így emberi. — Félreérted ... — Kedvesem, szeretnélek meggyőzni, hogy nekem nem az a pillanatnyi kis cinkos­ság a fontos. Ártatlan do­log. Kettőnkről van szó. Zajlik az életünk, szinte oda se figyelünk, egyszer csak belénk döbben valami: nem hibáztuk el a választást? Va­lóban mi vagyunk, akik kel­lünk egymásnak? — Sándor!... Lehetetlen­séget beszélsz! — Várj, várj... A döntés eltökéltségéről beszélek. Szok­ták mondani, hogy minden házasság lutri. Ebben van va­lami. Nem féltem a szerel­münket. Itt már egyikünk számára sincs visszaút. De a többi. Abban is egyezik a döntésünk? Mindig az a fontos neked is, ami ne­kem? Ideje lenne már ezt közösen végiggondolni. Ezzel még tartozunk egymásnak. Az asszony szerelemmel ha­jolt hozzá, simogatta a hom­lokát. — Buta gondolatok ... Hogy is juthatnak eszedbe. Hisz annyira egy vagyok veled, mint a sziámi ikrek... Jólesett a nyugtalan, pil- langórebbenésű tenyér érin­tése, Zsupán meg is bánta, hogy tisztázatlanul gomolygó gondolataiba bonyolódott. Hi­szen még fogalma sem volt arról, miként alakul végle­gesen jövőjük. Maradnak, vagy visszamennek? Talán azért hozakodott elő makacs kétségeivel, mert homályo­san érezte, hogy a feleségé­nek több köze van a dön­téshez, mint neki. Érte volt, meg a gyerekekért, önfejű­én nem ítélkezhetett felet­tük. Az asszony mondogatta be­céző szavait, ő pedig hall­gatásra intette. — Csitt. Most ne beszél­jünk. Hadd gondoljak rád. Ahányszor látlak, mindig először látlak. Mohón összeölelkeztek, úgy megéheztek egymásra, mint­ha csakugyan először talál­koztak volna. Évtizedek óta változatlan, mégis minden alkalommal más, minden alkalommal kis­sé idegenebb a szülői ház. Zsupán röstellkedve veszi ezt tudomásul, ahogy körül­néz a múzeumba való szo­bában. Anyja a tanult gyer­meknek kijáró szeretettel — zavarral fogadja, sebtében tiszta kötényt köt, abrosz- szal, étellel, borral ünnepé- lyesíti az asztalt. Váltig a fia őszülő haját figyeli, meg is könnyezi. Zsupán észre­veszi ezt a titkos vizsgáló­dást. — Ne aggassza ez a sem­miség, édesanyám. Most kez­dek fiatal lenni. Milyen lett az új bor? A parasztok legősibb moz­dulatával, az elégedetlensé­get kifejező legyintéssel vá­laszol az öregasszony. — Kevés. Meg rossz. Ami­lyent a rövid nyár ad. Még senkit nem kínáltam belőle, csak a Szedlákot, aki fej­tette. Tölt magának is, a fiának is. — Köszönöm ... Egészségé­re, anyám — emeli arca elé a poharat az orvos. — Inkább a tiédre, fiam. Neked kell a jó egészség, hogy a másokéra is tudjál vigyázni. Koccintanak. — Apám emlékére — mond­ja az orvos. — Jaj, hová is lett sze­gény — sóhajtozik az anya. — Ma is élne, ha előbb szü­letsz. Kevély volt rád. Ha valaki nyavalyáról panaszko­dott neki, odamondta vigasz­talón: majd a fiam meggyó­gyítja. Aztán meg él-elbú- sult miattad. — Miattam? ... — Mivelhogy férfi nélkül marad a ház. — Szinte kö- nyörgőre fogta a hangját. — Gyertek haza. fiam... Itt is lehetsz orvos, nincs or­vosa a falunak. Árvább va­gyok a koldusnál... ''I’rf'TtíUfc) If hűl NÉMA PAPÍROK — beszédes számok „Esküben fogadta, hű lesz a határhoz' Pár hónappal ezelőtt csinos kislány kereste a Salgótarjáni Járási Tanács Igazgatási Osztályát. Kicsit vadul, de inkább kétségbeesetten kér­dezte: — Tessék mondani! Mu­száj nekem hozzámennem ahhoz a nyomorékhoz?! Szülét egy mátraalji köz­ségben tsz-tagok. Két gyerme­kük közül a nagyobbik kato­na, bevonulás előtt nősült s ha néha hazajön szabadságra, az idő legnagyobb részében veszekszik a feleségével. A szülők e figyelmeztető jel ellenére a kisebbik gyerme­küket, a tizenhat éves Ilonát is el akarták „sütni”. A ki­szemelt férfi tizenhárom évvel idősebb, alacsonyabb mint a lány, és egyik lábára sánta! „Viszont — emeli fel az ujját jelentőségteljesen Ilonka apja — aknász, megkeresi a négy- ezretr — Ilyenkor mit tesznek? — kérdem Makovnyik And­rást, az igazgatási osztály ve­zetőjét. — Szinte naponta érkeznek a kiskorúak házasságának en­gedélyezését kérő iratok. Mindegyiket képtelenek vol­nánk kivizsgálni, de ez nem is feladatunk. A rendelkezé­sek értelmében a fiatalko­rú testi és szellemi fejlettsé­gét igazoló papírra, valamint a községi ifjúságvédelmi ál­landó bizottság véleményzése- re támaszkodunk. Csak kétes, vitás esetekben megyünk a helyszínre. Míg a felszabadulás előtt a fiatalkorúak házasítása — a szegények esetében gyakran kényszerítő volt — addig ma ilyen körülmények csak nagyon speciális esetben, el­vétve fordulnak elő. Nap­jainkban tehát a „többről még többre” elve uralkodik a fiatalkorúakat házasságra kényszerítő szülőknél. Mert legtöbbször erről van szó — s ha sokszor nem is olyan kifejezetten, mint Ilon­ka esetében, de a rábeszélést, a befolyásolást akkor is felfe­dezhetjük. Ennek legenyhébb, ugyanakkor legcélravezetőbb formája az, mikor a számító szülők az „eladósorba” ke­rült kislányt félóráig, órákig kint hagyják a kapuban a búcsúzkodó vőjelölttel. — Elsősorban tehát a szü­lők felelősségtudatát említ­hetjük — mondja Varga Ti­bor gyámügyi előadó. — És nem csak úgy, hogy befolyá­solják a gyermeküket, hanem úgy is, hogy rossz példát mu­tatnak: Előfordult már, hogy helyszínelés után azért enge­délyeztük a fiatalkorú házas­ságát. mert láttuk: az lesz a legjobb, ha kikerül a szülők környezetéből! — És milyen nagyszerű lenne — veszi át a szót Ma­kovnyik András —, ha a he­lyi ifjúságvédelmi bizottságok írására támaszkodhatnánk is! Nyugodtam mondhatom, hogy a tőlük kapott elemző, meg­bízható elemzés ritka, mint a fehér holló. — Ingerülten rendezkedik az asztalán: — Ez szerintem lehetetlen hely­zet! Az állam éppen azért írt elő több dolgot — lakás biz­tosítása, az állandó bizottság ajánlása stb. —, hogy megne­hezítse a fiatalkorúak házas­ságát így azonban több eset­ben lehetetlenné válik, hogy a rendelkezéseket érvényesít­sük. . Mert a papír nem kiált föl, hogy „megálljotok, engem bürokratikusán, felüle­tesen, vagy éppen „jószívű­ségből” töltöttek ki”! Hacsak a szenvedő alany utána nem jön a néma iratoknak. • dehát ez ritkán fordul elő. — Valóban, mi lett Ilonka Ügyével? — kíváncsiskodom. — Természetesen, vissza­vontuk a már megadott enge­délyt. Ezt minden olyan eset­ben megtesszük, illetve meg sem adjuk — ami azonban nem mindig jelenti, hogy a problémát meg is oldottuk. A szülők tudniillik ilyenkor gyakran összeköltöztetik a fia­talokat, tehát kész tények elé állítanak bennünket, mikor útban van a gyerek, hogy mentsük meg a tisztességet. — Ilyenkor aztán igazán nincs mit tenni — vélem. — De igen! — így Makov­nyik András. — Ha csak lehet, azt mondjuk a szülőknek: ha önök nem törődtek a „tisztes­séggel”, akkor mi most miért törődjünk?! — Ez hat? — „Papírforma” szerint mindenesetre — addig, amíg a fiatalkorú be nem tölti a ti­zennyolcadik évét... Akkor aztán „szabad a gazda” és a nagykorúság nem egyszer vá­lással kezdődik. — Ilonkát hozták már ide terhesen? — Hisz, ha mindenki ilyen talpraesett lenne, mint ő! — sóhajt Makovnyik András. — Mikor már nagyon szorongat­ták a szülei, kiválasztott egy jóképű, jólkereső fiút és azzal elment háromnapos kirándu­lásra. Motorral, a Balatonra. Ezekután aztán a „boldog" vőlegény sem tarthatott ki, már csak a falu szája miatt sem. Ilonka pedig azt mond­ta: összeházasodik a motoros fiúval. — Megtörtént? — A vőlegény most vonult be katonának. Két év múlva szerel le, akkor már nyugod­tan megtehetik, ha akarják: felnőtt, érett, tapasztalt lesz mind a kettő. A megyei Statisztikai Hiva­tal kimutatása szerint Nóg- rádban egy év alatt kilenc olyan asszony vált el a férjé­től, aki még nem érte el a nagykorúságot — és további hetvenegy olyan, aki nem idősebb huszonöt évesnék .. Kunszabó Ferenc Pontosan tíz óra. Vezénysza­vak pattognak. Megszólal a kürt. A balassagyarmati fő­utcán feszes vigyázzban állnak a fiatal határőrök. A járdák szélén ezrek figyelik nagy ér­deklődéssel az ünnepélyes pil­lanatot. Díszlépés dobban a járdán. — Ezredes elvtárs, Balázs Sándor őrnagy jelentem, hogy a határőrújonc elvtársak ün­nepélyes eskütételhez felsora­koztak. — Köszönöm. — Jó napot, elvtársak! — Hurráááá... hurrráááá ... — Ennek az eskütételnek a jelentőségét többek között az is meghatározza, hogy olyan fiatalok készültek a fogada­lomtételre, akik kivétel nélkül már valamennyien a mi rend­szerünkben születtek — jelen­tette ki Szomszéd Imre őrnagy ünnepi köszöntőjében. — A katonai eskü, szocializmust építő népünk érdekeit, védel­mét szolgáló hűségfogada­lom ... Népköztársaságunk ál­lamhatárának őrzése nemcsak nagy felelősséget, hanem nagy­fokú önfeláldozást is követe! minden katonától... Férfias torokból száll a hang: ........esküszöm, hogy M agyar Népköztársaságnak néphadseregünknek hűsége katonája leszek... Esküszöm hogy hazámat, a Magyar Nér köztársaságot minden külső é- belső ellenség ellen, életei feláldozásával is megvé­dem. ..” Egymás után, feszes, katona1 tartásban, géppisztollyal a vá! lükön lépnek az asztalhoz Aláírásukkal bizonyítják a katonai esküt, azt, hogy min­denütt bátran és férfiasán har­colnak, elsajátítják a katonai ismereteket. Juhász József újonc határőr szavalata könnyekre fakasztja a szülőket, rokonokat, hozzá­tartozókat. „Esküben fogadta, hű lesz a határhoz ..." Ünnepi köszöntők. Nagv Gyula őrnagy, a BM Határőr­ség Országos Parancsnoksága. Kálovits Géza, a KISZ Nóg- rád megyei Bizottsága nevé­ben kíván eredményes munkát az újonc határőröknek. Pattog az induló hangj.. Egymás után érkeznek az égj ségek. Díszmenet — az első é ünnepélyes díszmenet a ps rancsnokok előtt. Elcsendesedtek a balasse gyarmati utcák. A katonái először a laktanyába, mait’ onnét a gimnáziumba mentei. Itt találkoznak a szülőkké., barátokkal, rokonokkal. It' ölelték meg egymást három hét után először az egyenru hába öltözött határőrök és sze­retteik. Kérdések százai. Hogj vagy? ... Hogyan ízlik a ka­tonaélet? ... Megszoktam már?... A válasz minden esetben megnyugtató. Jobb. mint gondoltam... A sötét is leszáll Balassa­gyarmatra. Az utak ismét eí válnak. A fiú a laktanyába siet, a látogatók hazautaznak, legtöbben a megye falvaiba mások Heves megyébe. Az idén először megyénk fiataljai védik ott az országhatárt, szű- kebb hazájukat, a megyét is. Erre tettek fogadalmat, erre mondották: esküszöm... Somogyvári László Bretszka Pál Galgagutáról vonult be. Aláírásával szentesíii eskü jét A látogatók, vendégek egy csoportja. Sok anya szeme lett könnyes, amikor hallotta fia hangját: esküszöm... Koppány György felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents