Nógrád. 1965. november (21. évfolyam. 262-285. szám)

1965-11-19 / 276. szám

A NÓGRÍP 1965. november 19.. péntek fii megy a föld alá? Újsághír: „A Magyar Nemzeti Múzeumnak 1965 január 1-től októ­ber 30-ig 30 ezer láto­gatója volt.” A múzeumoknak is van kora. Magyarország legfiata­labb múzeuma a salgótarjáni földalatti bányászati múze­um. Európában három hason­ló létesítményt találunk. Ezt a múzeumot ez év áp­rilis 30-án nyitották meg. Eddig körülbelül hétezer lá­togatója volt. A látogatók­nak hetven százaléka diák, dehát ez természetes is. A világ és az ország múzeumai­nak legkitartóbb látogatói a fiatalok. S persze: a túristák. A salgótarjáni bányázati mú­zeumban jártak már angolok, franciák, olaszok, osztrákok, szovjet, csehszlovák, lengyel állampolgárok. S legutóbb a Salgótarjánban tanuló indo­néz szakemberek mentek le a föld alá megnézni a mú­zeum kincseit. Micsoda kincseket? Isme­retes, hogy a múzeum létre­hozásának célja a nógrádi bányászat múltjának, történe­tének megőrzése, s a jelen­kori bányászkodás bemutatá­sa volt. Nos, a kincsek az évszázados bányászkodás do­kumentumai, s a jelenkor­technikája. Ki mutatja meg ezeket a kincseket? A Nógrád me­gyei Idegenforgalmi Hivatal négy idegenvezetője. Három nyelven (angolul, németül és magyarul) beszélnek. A múzeumoknak is van jö­vője. 1970-ig külszíni épület is csatlakozik majd a salgó­tarjáni bányászati múzeum­hoz. Ebben az épületben he­lyezik el az érzékenyebb anyagokat: könyveket, térké­peket, iratokat, régi metsze­teket Köztük Georgius Agri- cola XVI. századi német pro­fesszor (a világ egyik első bányászati szakembere) réz­metszeteit. Persze, a múzeumoknak je­lene is van. Mint már emlí­tettük, ez a földalatti mú­zeum Magyarországon egye­dülálló, Európában is ritka­rag, látogatóinak száma a Nemzeti Múzeumnak sem len­ne szégyene. Az idei Mú­zeumi Hónapban mégsem hív­ta fel rá a figyelmet senki sem Magyarországon. Ezt saj­náljuk. A salgótarjáni isko­lák pedig szinte idegenked­nek elmenni ebbe a mú­zeumba. S ezt nem értjük. Tóth Elemér A budapesti Gellert Szálló fiatal dolgozói ismerkednek a földalatti múzeummal. Felfelé a lejtőn — romhányi dalosok között Ahány dalkedvelőt életem­ben megismertem, mind jó- ravaló, becsületes ember volt. Fs még egy kitűnő tulajdon­sággal bírtak, valami szelíd harmónia, kiegyensúlyozott­ság volt egyéniségükben, ami derűssé tette körülöttük a légkört, kellemessé a társa­ságukat. Romhányban hatvan ilyen ember él. . . Van közöttük tizenhat és ötvenhat éves, leány és asszony, ifjú és csa­ládos férfi, még nagyapa is. A földművesszövetkezet ve- eyeskórusának tagjai ők, akik egy dologban teljesen egy­formák: nagyon szeretik a dalt, a zenét, a szárnyaló me­lódiákat ... A kórus vezetője: Kárpáti Imre, tanárember. Még mie­lőtt összetalálkoztam vele az énekkar egyik tagja, a föld­művesszövetkezet elnökének szavaiból — már ismertem egy sereg jeles tulajdonsá­gát. » — Ritka eset, hogy két ilyen szorgalmas ember ösz- szekerüljön, mint Kárpáti Im­re meg a felesége — lelke­sedik Gazsi elvtárs, az el- rek. — Hihetetlen energiá­val dolgoznak. Két gyerekük van, az asszonyka is tanít, de emellett időt szakít a ház­körüli dolgaikra is. A férje az iskolai tanításon kívül tangóharmonika leckéket ad s elvállalta a kórusvezetést. Nyílik az ajtó és az lép be rajta, akit emlegettünk. Szinte kérdezni sem kell, szí­vesen beszél a kórus életé­ről: — Régi énekkar ez már, de majdnem semmivé lett. Eredetileg a szakmaközi bi­zottság szervezte, csak ké­sőbb vette át a Cserépkály- hagyár. Ebben azonban saj­nos nem sok köszönet volt Anyagiakban szegények vol­tunk, a gyár vezetősége nem sokat törődött velünk és a tagok kezdtek elmaradozni a próbákról. A legkritikusabb időpontban nyúlt hónunk alá a földművesszövetkezet. Az egy év alatt, amióta ő a ..gazdánk”, sokat fejlődött a kórus. A megyén is túljutot­tunk, részt vettünk júniusban az Alba Regia dalos talál­kozón. A járási szemlén is. sikerünk volt. A megyein az­zal a megokolással nyertünk „csak” ezüst oklevelet, mert még nem értük el a megye legjobb énekkara, a pedagó­guskar színvonalát. S hogy ez az ezüstoklevél mennyire nem kis dolog, ah­hoz tudnunk kell: az ének­kar tagjainak többsége a kot­tát; sem ismeri. A karvezető dolga a dallamnak szinte hangról-hangra való betaní­tása, a kottaolvasásban jár­tasak segítségével. És ezek a dalok nem is könnyűek, mert Kárpáti Imre zenei mű­veltséget akar adni kórusá­nak és a műsor összeállítá­sánál nemcsak külföldi és hazai, régi és mai szerzők műveiből válogat, hanem a műfajok szerinti változatos­ságra is ügyel. — Gondok? — Azért azok is akadnak! — Főként a he­lyiséggel vannak problémák, amit a kályhagyár ugyan rendelkezésünkre bocsát a próbákhoz, de úgy teszi, hogy inkább bosszúságot okoz, mint örömet. Gyakran tesznek más rendezvényt, mozielőadást péntekre, amikor éppen az énekkar gyűlne össze. Miközben beszélgetünk sor­ra lépnek az irodába: Darázs Mária, Dévényi Ferenc és a „postás bácsi”: Balázs Béla. Mindhárman tagjai az ének­karnak; Dévényi Ferenc TÜ- ZÉP vezető, mint alapító „ve- .terán”, a kórus elnöke, pénz­tárosa, „mindenese”. A pos­tásnak szép tenor hangja van, s az éneklésen túl azzal is hasznosítja magát, hogy a meghívókat ingyen „dobja szét” á lakosságnak egy-egy rendezvényhez. Darázs Mária csinos, fiatal lány, csillog a szeme, amikor a kórus si­kereiről beszél. — Balassagyarmaton és Romhányban is nagy tetszést arattunk a dalostalálkozókon — meséli — a földműves­szövetkezet szellemi totó ren­dezvényén, divatbemutatóján és ünnepélyes alkalmakkor: április 4-én, november 7-én is szerepeltünk. Tavasszal újabb nagy találkozóra ké­szülünk a pedagógus és a kisipari szövetkezeti énekka­rokkal. Balázs Béla, a postás, a leveleken kívül mást is ho­zott. Most érkeztek meg a legfrisebb partitúrák: Erkel dalai... Kemény Erzsébet <3 Colovdftov dokumentum-refiténue fordította s Pető MiMós d< rí 8. „Könyveí-postán“ Nem, Nyikoláj Saposnyikov ezzel egyáltalán nem sietett- Átment a Kirov utcába, be­lépett Moszkva legismertebb könyvesboltjába, s eltűnt egy ajtó mögött, melyen ez a tábla állt: „Könyvet — pos­tán.” „Érdekes — gondolta Kup­rin. — miközben olvasta a kü­lönleges szolgálat jelentését —, bármit is feltételeztem volna róla, de mit keres épp egy könyvesboltban”? Aztán felhívta telefonon, a Rádió­elektronika Bizottságot. „Saposnyikov a Tervbizott­ságban van, Fokin elvtárs­nál”, Felhívta Fokin titkár­ságát. „Igen, értekezlet van, Saposnyikov is eljött. Hol van most? Mindjárt ellen­őrzőm.-. Az értekezleten, Fo­kin elvtárs dolgozószobájá­ban”. Érdekes... — Nos hát — mondta ma­gának Kuprin fennhangon —, akkor megnézem a könyv­újdonságokat-.. A könyvesbolt igazgatójá­nak szobájában, ahová bené­zett, sok látogató volt. Kup­rin tehát kissé körülszaglá­szott a boltban. Végre az igazgató felszabadult. Kuprin hamarosán meg­tudta, hogy a „Könyvet-pos- tán” osztály mindössze két férfi-dolgozóból áll. — Mindkettő középkorú, egykori frontharcosok — mondta az igazgató —, mind­kettő pártonkívüli. Hogy nő­sek-e? Nem tudom. Azt hi­szem, igen. Becsületszavamra nem tapasztaltam semmi rosszat..­— Nagyon helyes, hogy nem tapasztalt rosszat — mosóly- gott Kuprin. — Az egyik, Iván. Iváno- vics, kissé mogorva ember, de hétfőnként előfordul, hogy bűzlik a vodkától. Ügy hogy.-. Még csak annyit, hogy múlt héten Iván Ivá- novics csomó plakátot vásá­rolt itt a boltban.. — Miféle plakátokat? — kérdezte Kuprin. — Mindenfélét..- Ür-plaká- tot, békeharc-plakátot, vagy tízet. — Mire jó ez neki? — Nem tudom. — Köszönöm szépen. Még egy kérésem volna: megnéz­hetném egy pillanatra ennek a két embernek a személyi dossziéját? Igazán csak egy pillanatra. Behozták a dossziékat. Kuprin felnyitotta az egyi­ket. A kérdőív jobb felső sarkáról „Nyikoláj” pillantott rá. Elolvasta az első sort: „Anatolij Prohorov, született 1922-ben...’ „Világos — gondolta Kup­rin. — Ez a Prohorov kita­lálta a „Nyikoláj” fedőnevet. Be akarta biztosítani magát a kiállításon. Sőt, talán érez­te is, hogy figyelik és sietett összezavarni a nyomokat... És össze is zavarta, az ördög vigye el, huszonnégy óráig. Saposnyikovnak az egész rá­dióelektronikájával együtt semmi köze az egész dolog­hoz. Szóval, Prohorov. Mifé­le alak lehet ez a Prohorov? Este Kuprin hivatta Ros- esint. — Alexandr, kezelésbe kell venned valakit. A neve: Ana­tolij Prohorov. Kapcsolatokat létesít külföldiekkel. Nézd csak és szórakozz — elővett egy fényképet —, ez itt mel­lette Sklyton, aki bizonyára nem ismeretlen előtted. Több kollégánk csak nevet az egé­szen: azt állítják, hogy ez a Prohorov egyszerűen egy ski­zofrén alak vagy pedig kül­földi harisnyákkal kereske­dik. Lehet, hogy így van, de nem valószínű. Ha így vol­na, miért nevezné magát Nyikolájnak, amikor Anato- lijnak hívják, miért megy el hatszor egy kiállításra s mi­ért keresi a találkozást Skly- tonnal? Utána kell nézni en­nek a fickónak... Méghozzá sürgősen! Roscsin előtt papírlap he­vert, rajta két név és két cím: Anatolij Prohorov, Má­sodik Tverszkaja-Jamszkaja utca és Howard Sklyton, Uk­rajna szálloda. Az előbbi egy könyvesbolt alkalmazottja, a másik pedig kém- és egy kiállítás mögé rejtőzik. Mi­ért találkoztak, miről tárgyal­tak? Hogyan lehetne meg­tudni? Mindenekelőtt: mi­féle ember ez a Prohorov? Eenne volt-e már más ügyek­ben is? Kitűnt, hogy nemcsak „benne volt”, hanem főszere­pet vitt. Egyház, fogság, a Baltikum exarhája, Speer- légiói, Berlin, Párizs, Gestapo... Node ezek régi bűnök. Nem kevés bűnt követett már el ez az ember, de megkapta a megérdemelt büntetést. A személyi dossziéban talált utolsó okmány az amnesz­tiával kapcsolatos és Proho- rovnak azzal a kérelmével, hogy vizsgálják felül a bün­tetést. Ez 1957-ben történt, most pedig 1963-at írunk. Hat év telt el közben. Hogyan zajlottak le ezek az évek Prohorov életében? Milyen körülmények között teltek el? Milyen emberek között for­gott? Lehet, hogy Prohorov nincs egyedül. Talán főnöke van, vagy pedig segítőtársa. Az első esetet feltételezve, a Sklytonnal történt találkozá­sa után haladéktalanul jeletl- tést kellett tennie a főnök­nek. A második esetben ak­tivizálni, vagy ellenkezőleg, a Szokolnyiki tárgyalások eredményétől függően, leállí­tani segítőtársainak tevékeny­ségét. A Sklytonnal való ta­lálkozásoknak így vagy úgy, de mindenképpen valamilyen reakciót kellett kiváltani Pro- horovból. Tehát a legfőbb következtetés: folytatni kell a figyelését, felderíteni leg­szűkebb baráti körét, barátai címét, telefonját, megtudni, kitől és hogyan kap levele­ket, — szóval ezzel kell kez­deni. {folytatjuk) Anna Seghers 65 éves Sárga vászonkötés, raj d kékszínű betűkkel a szerző] neve és a könyv címe. tg, festett Anna Seghers ehő könyve, amely Gustav Ki: - penhauernél jelent meg, 19i8 ban háromezer példányba Seghers — mindössze ennyi állt a köteten, keresztnév nélkül és sokan azt hitték — férfi írta. Annyira férfias volt a kisregény — A Szent Barbarái halászok felkeltse címmel később magyarul is megjelent — témája, stílusa, hangvétele. Egyébként felvett név a Seghers. Az akkor hu­szonnyolc éves szerző igazi neve Netty Reiling volt, pontosabban Doktor Reiling. nem az orvostudományok, hanem a filozófia doktora. Egy mainzi képkereskedő lá­nya. Dr. Netty Reiling, azi Anna Seghers első könyv mindjárt nagy vitát kavart és jelentős sikert aratott: megkapta az ez évi Kleistdí- jat érte. Azóta Anna Seg­hers minden új könyvét ol­vasók tömegei várják, meg­jelenése nemcsak német iro­dalmi, de világirodalmi ese­ménynek számít­Következő munkája, első nagy regénye 1932-ben je­lent meg — emigránsokról szólt, akik a fehér terror elől menekülnek saját hazá­jukból — és egy évvel ké­sőbb. 1933-ban, már a hitle- ri-göbbelsi könyvmáglyára ke­rült. Az írónő pedig osztozott regényhősei, az emigránsok sorsában: a Harmadik Biro­dalom fokozódó terrorja elől Párizsba menekül. Következő regénye már Amszterdamban, az azutáni pedig Párizsban jelenik meg, majd ismét Amszterdamban talál kiadót. Máig leghíresebb regényét A hetedik kereszt-et a har­mincas évek végén írta. A Franco-fasiszták ostroma alatt tartott Madridban kez­dett hozzá a regényhez és Párizsban fejezte be, 1937 nyara, amikor részt veTt ab­ban a nagy békemegmozdu­lásban, amelyben a többi kö­zött Nehru és Dolores Ibárruri, és Marcel Cachin is részt vett és beszédet mon­dott. 1939 végén fejezte be regényét, amely végül is New York-ban látott napvi­lágot először, angolul, 1942- ben. Párizs német megszállása után Anna Seghers két gyer­mekével illegalitásba vo­nult. majd a megszállt terü­letről Dél-Franciaországba szökött, onnan pedig Mexi­kóba hajózott. A várakozás Ö^ÜlDuyiM-u, hi.uyui.u^U, W­ményteljes és csüggesztő nap­jait, heteit írta le nagyszerű­en Tranzit című, magyarul nemrég megjelent regényé­ben. Miközben gyermekeivel együtt Mexikóban élt, férjét a Pétain kormány a Le Verne-i internálótáborba zárta. A í -teáik kereszt röviddel az angolnyelvű kiadása után németül is megjelent, a mexi­kói El Libro kiadónál, amely később a Tranzit-nak is terét adott. Berlinben 1964-ben je­lent meg elsőízben a regény, amely azóta az NDK-beli Auf­bau Verlagnál már három­negyedmillió példányban látott napvilágot­Anna Seghers 1947-ben visz- szatért Németországba, még­hozzá annak demokratikus fe­lébe, 1951 és 53 között művei­nek gyűjteményes kiadását je­lentette meg az Aufbau Ver­lag. Végül, 1962-ben a Német Szövetségi Köztársaságban is akadt kiadó, amely bátorko­dott Anna Seghers művet megjelentetni a hetedik ke­reszttel, a Tranzittal és egy kétkötetes novellagyűjtemény- nyel ismertette meg a nyu­gatnémet olvasókat. Anna Seghers a századdal együtt született, november 19- én ünnepli 65. születésnapját. Ekkor jelenik meg új elbeszé­léskötete, A gyengék ereje- A Szent Barbarai halászok fel­kelésétől az új novellás köte­tig ívelő pálya mai német széppróza egyik legnagyobb és legjellegzetesebb egyéniségé­nek útját mutatja- Munkáit a világ minden kultúrnyelvére lefordították, szerte a világon mindenfelé, hazánkban is. óriási olvasóközönség várja újabb műveit. DCűszfíntfük az Íred alant színpadait Csupán egy évtizeddel ezelőtt is még szinte országosan ismeretlen fogalom volt az irodalmi színpad. Megjelenését, bemutatkozását nem fogadta osztatlan öröm, osztatlan el­ismerés. A régi színjátszó mozgalom barátai a nagy hagyo­mányú művészeti forma riválisát látták benne, a közön­ségnek pedig szokatlan volt a nagyobbára verseket adó színpad. A gyanakvásnak a színjátszók oldaláról csakugyan volt bizonyos alapja. Az irodalmi igényesség, amellyel az új színpadforma jelentkezett, egyszeriben leleplezően hatott az olcsó, önmutogató, tartalmilag sekélyes műkedvelősdire s a megmaradás ösztöne versengésbe késztette még a java­együtteseket is. Csakhamar azonban az is ' bebizonyosodott, hogy az irodalmi színpad csak úgy számíthat tartós ér­deklődésre, közönségbázisra, ha sikerül kikristályosítania tartalmi, formai sajátosságait, ha irodalmisága megleli a tolmácsolás vonzó, egyéni eszközeit. Ebben az útkeresésben a színjátszás és az irodalmi színpad érdekes, egymáshoz közelítő folyamatának lehet­tünk szemlélői az eltelt esztendőkben « lehetünk mégin- kább napjainkban. Számos színjátszó gárdánk ma már mind gyakrabban jelentkezik nyilvánosság előtt irodalmi műsorokkal s irodalmi színpadainkon mind nagyobb szám­ban kapnak helyet versek, elbeszélések mellett, vagy azok ötvözetében drámai művek; egyfelvonásosok, irodalmi igé­nyű jelenetek, darabrészletek. Az egymásrahatás érlelte meg azt a magas szintet, amely nem egy csoport munká­ját jellemzi megyénkben is s amelyről e hét utolsó napjai­ban Balassagyarmaton nagyszabású találkozó keretében győződhetünk meg. A háromnapos találkozónak az ad különleges időszerű­séget, hogy működése ötödik esztendejét ünnepli a Ma­dách Imre nevét viselő balassa rmati Irodain- Szín­pad. Ez az évforduló tulajdonképpen a mozgalom szü­letésének megyei ünnepe is, mert a gyarmati kezdeménye­zést bátran tekinthetjük úttörő jellegűnek. A Madách Színpad tagjaiban és a vendégegyüttesek­ben a szép, igaz eszméket hordozó irodalom lelkes híveit és szószólóit köszöntjük a ma kezdődő szemlén. (b. t.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents