Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)

1965-10-10 / 239. szám

ft NÖGR AD 19Ä5. október 10. vasárnap-' Kondorost János „A cselekmény oka: a nyomor“ A két nagyobb, Juli és Böske halkan szipogott, szólni már egyik sem mert- Vagy nem Is tu­dott volna az erőtlenségtől Csak az agyonfeüüdl szalma aizzent alattuk néha, amint lésakelődtek. A hajuk is teli volt törökkel. A por csípte a bőrt, ahogy 'a könnyel elma­szatolódva arcukon: nem tud­tak elaludni. A kis Sanyi a lá­buknál feküdt, szájába tömte a durva lópokróc sarkát, azt szopta ólmában kéjesen. Ez legalább nem nyöszörgött ke­nyérért­Burza Sándor, a három gyermek apja a fekvőkkel szemben az ablak előtt ült a sámlin. A sári}li volt az egyet­len bútor a helyiségben- Alkonyodon, odakint a kö­zelgő és a leszálló kőd pisz­kos-szürke tengere nyaldosta a tanya meztelen falát. Még lámpát sem tud gyújtani, mert nincs. Minek is gyújtana? Hogy megint feléledjenek és kezdjék elölről az utálatos ké- rincsélést: adjon enni nekik. Mit adjon enni Burza Sán­dor a nyolc-, hat-, és három­éves éhes gyermekének, ha semmije sincs? O is majd le­fordul a sámliról s még rápi­pálni sem tud. Tegnapelőtt este a gazdaságban evett utoljára. Lebbencs levest. — Fene egye meg a smasz- szert ezzel a löttyel együtt — így mondta ő is, a többiek is, mikor a prices szélén ülve ka­nalazni kezdte. Igaz, a leves meleg volt, sőt forró s a ti­zen négyórás cukorrépa fejelés- rakodás után jól esett a gyom­rának. Csak azért szidták mert előzőleg blrkapnprtkást emlegettek az őrök kint a föl­dön. Azt a levest sem tudta megenni mind, mert akkor már ideges volt a következő éjszakától. Sikerül-e? Sikerült. Hárman érkeztek a lovakkal a kútra Itatni, s 6 már nem ment vissza az is­tállóba. Befeküdt, az üres vá­lyúba. majd a szénakazal tö­vét végiig kúszva elért a dró­tig. amit csak jó erősen fel kellett emelni a földtől, aztán kinyomta magát alatta. És hajnalig negyven kilométert gyalogolt mígnem hazaérke­zett. Most jő lenne a lebbencs levres is. Milyen jó lenne a gyerekeknek! Egész éjszaka nyugodtan aludnának, ő meg. mág mielőtt elfognák, mrci-^- hatná Orost, ide a harmadik falut, ahol a nénje él. hoay költözzön a tanyára, vagy vi­gye magához ezt a hármat. De így nem hagyhatja ma­gukra őket, hogy ébren van­nak. Halálra rémülnének az üres háztól, a kiesi meg feléb­redne s az anyja után ordí­tana rögtön. — Alszik an vád — mondta Sanyinak, mikor az asszony hült tetemét kiterítették. A két lány tudta, hogy hazudik. Sanyi elhitte s még meg is huzigálta a halott haját, hogy felébressze. Akkor itt volt a szomszéd tanyásnak az any­ja, hozott egy köcsög, aludte- jet, meg kukoricakenyeret a gyerekeknek, s a legkisebbet elkérte. Burza Sándor targon­cára rakta az asztalt, a sub- lódot, meg a lócát a fiával együtt, s áttolta annak az öregasszonynak a tanyájába. Ott két zsák kukoricát kapott érte, azt meg eltolta a teme­tőőrhöz a falu szélére és meg­kérdezte, hol áshat sírt. — De ásót is adjon Bálint bátyám, mert nekem nincs — mondta — s még este előtt vissza a! * ok érni, a lányok maguk maradtak. — Nehezen hajlott a szóra az öreg, mert félt a Burza Sándor szándéká­tól, aztán mégis beleegyezett. — Jó. én nem bánom. De ha kérdik, nem tudok sem­mit. Még, hogy pap nélkül, harangszó nélkül magad te­mess s a községházán se je­lentetted. — A temető sarká­ban állt egy akácfa, annak az árnyékába ásta meg a sírt; majd sietett vissza a targoncá­val. Juli. Böske a jólakottságtól akkor már aludt, s Burza Sándornak még egy fuvart kellett tennie az éjszaka ha­lott asszonyával. Most bezzeg nem alszanak él, már idebent látni sem le­het. Nem alszanak el, pedig a sorsukat még el kéne intéz­ni, mielőtt lekapják. Már biz­tosan a nyomában vannak s nemsokára meg is lelik. Ezek meg itt pusztulnak éhen. Mert az apjuk rab, az anyjuk is csak üres tányért, két kanalat hagyott hátra. Ugyan miként pusztulhatott ki mindenük? Mikor nyárelőn látogatóban volt nála a felesége, sápadt volt ugyan, de azt mondta, nem szűkölködnek. Még dicse­kedett, milyen szépen fejlődik a krumpli, három tyúkja is tojik és urának kilónyi sza­lonnát vitt, félmarék cseresz­— Hogy megkóstold legalább, Sándor, azok a haszontalanok mind lekopasztják a fát fél- érésben — mondta és őneki eszében sem volt, hogy itthon nyomorognak. — Igaz — mondta tegnap a szomszéd tanyás — termett neki krumplija, kukoricája is, de csak a tököt nem adta el, azt ették hetekig, a többit egy szemig piacra hordta. tOrvosságra kellett, és lódd, az sem használt. Már eszten­deje, hogy beléesett a kólika. Azt is most hallotta, hogy a lányokat nyáron távoli ta­nyákra libát őrizni szegődtet- te. Itthon csak Sanyi maradt, az is többet volt a szomszé­doknál. Egyre több gondot adott a súlyos betegség, s a vele párosult nincstelenség. Neki pár napja mondta el egyik falubeli fuvaros, mi van itthon: a felesége halá­lán van, a gyerekeket, aki megszánja, az táplálja. A fu­varos a rabok gazdaságából cukorrépát szállított a vasút­hoz ás megígérte, üzen Bur­za Sándor néniének Orosra, de aztán úgy megszaporodott a munka, a „civilek” éjjel­nappal dolgoztak, s a távoliak egy hétig se mentek haza. Mikor megszökött tudta, hogy csak egy napja lehet szabad, de mire a tanyába ért, már utolsó óráit élte az asszony, őt fel sem ismerte. Sanyi, a fia sem. Hát persze, lehetetlen is lett volna, öthónapos volt, mikor elvitték. A lányok em­lékeztek. A lányok elaludtak végre, egyenletes a lélegzésük, a szal­ma sem zörög alattuk. Te­hát akkor elindul Orosra, reg­gel a nénje korán itt lehet, ő meg visszamegy a gazdaságba. Talán még meg is bocsáta­nak neki, ha elmondja, mi volt. Daróc kabátját magára vet­te. s kívülről egy görönggyel betámasztotta az ajtót A második falu határában járt mór, még hat kilométer Oros és akkor felébreszti a nénjét. A nénje özvegyasszony volt; kofáskodott, a lánya ré­gen férjnél volt mór, de nem szült gyereket. Haragudtak is rájuk, hogy nekik három volt. Meg azért, hogy őt le­csukták. A nénje azóta egy­szer küldött neki csomagot a feleségével, amikor még bör­tönben volt, nem a gazdaság­ban. De látni nem akarta, azt üzente. Talán most megszán­ja. Legalább a gyerekek miatt. Hiszen a két lánynak mór hasznát is veheti, dolgot ad­hat nekik. A baromfiakra, malacra vigyáznának, a piacra segítenék kivinni az eladni valót. Később, egy-két év múlva szolgálni adhatja őket. Csak Sanyi. A fiú még kicsi, sok a baj vele. Meg a nénje elég fukar is. Magától nem Is gondolna a testvére családjára. Két és fél éve tájukra se ment. nem is kérdezősködött. Másképp csak tudta volna, mivan az asszonnyal. Kitelik tőle, hogy most sem akar segíteni rajta. Ügy lett. Először az ablakon át pörlekedett vele, mit Ijeszt­geti éjnek éjszakáján, egyálta­lán mit keres Itt, tán megszö­kött a rabságból, s még ő is bajbajut miatta. Aztán, mi­kor mondta Burza Sándor, hogy eltemette a feleségét, s a gyerekeknek nincs mit en­ni, beeresztette. — De tőlem ne számíts semmire. Holnap sütök, ott van egy fél kenyér, elviheted, másom nincs — mondta. Az­tán sírva fakadt, hogy veri őt az isten. — Képzeld, csirkéim után ma a disznóm is elpusztult. Kivittem a dögtérre, elástam. Piacra se járok, olyan magas helypénzt szednek, a lábaim se bírják. Semmi nélkül nézek a tél elé, tehát én is éhenha- lok. Szegény Böske — jutott végül eszébe Burza Sándor meghalt felesége. — Dehát nem utasíthatsz el, Annus — Burza Sándor nem is értelmezte a szóárada­tot, csak nézite a nénje lebon­tott kontyát, ahogy ült a lám­pa alatt az ágya szélén. — Holnap ilyenkorra éhenpusz- tulnak a gyerekeim is, en­gem meg visszavisznek a rab­ságba, Annus. Megtudod mondani, mit tegyek hát? — Nem. Nem. tudom meg­mondani, de menj. Itt ne is lássalak, menj és ereszd szél­nek a pulyáidat, ha csináltad őket, s aztán, mikor nevelned kellett volna, bűnt követtél el, amiért lecsuktak. Menj, menj, amíg én nem jelentelek, hol bujkálsz. Nem mondhatok mást. Ott a kenyér és isten áldjon. Burza Sándor sokáig hall­gatott, akkor aztán felvette a fél kenyeret, először azt gon­dolta, hogy a daróckabát aló dugja, de egy pillanatra meg­állt a levegőben a keze, majd hirtelen odavágta a nénje ölé­be a kenyeret. — Dögölj meg a kenyered­ből és mindenedből, ahogy én is, a gyerekeim is dögök le­szünk miattad, te átok! — és bevágta maga után az ajtót. Világosan tudta, mit fog cselekedni. Rohanva tette meg az utat a kiserdőben lé­vő dögtérig s a félig felhő mö­gött maradt hold fényénél két kezével, a tíz körmével kezdte ásni a frissen hántolt gödröt, miközben az jutott eszébe, huszonnégy órával ezelőtt még ugyancsak a kezével tö­mött be egy gödröt, a felesége sírját. Akinek most őnála sok­kal jobb a dolga, mert végle­ges nyugalma van. Hajnalban a döglött disznó terhétől csuromvizesen ért a tanyára. — Most jóllakunk, kicsi­nyeim — költötte fel a hár­mat és frissen szárított csutka­tőből tüzet rakott az udvaron. trtam egy cikk nyomán, amely az Orosházi Hirek-ben jelent meg 1931. szeptember 30-án. A cikk címe: „DOGHÜS- SA L ETETTE MEG A CSA­LÁD JÁT A KARDOSKŰT1 TANYÁN EGY SZÖKÖTT RAB. HAHÓM GYERMEKE­VED EGYÜTT A TETTES IS SZÖRNYŰ KÍNOK KÖZÖTT PUSZTULT EL. — A CSE­LEKMÉNY OKA: A NYO­MOR.” Tanulmdnyfej BAJCSIK JÓZSEF A pilóta (Trtrusént/t József emlékműve) A hős pilótát énekelem, kinek emlékművet állítok szivetekben: az élet ez, nézzétek gazdagságát, élményben, gondolatban mennyi ág! A hős pilótát éneklem, ki gépén olyannyira nem hitte a halált: szerelni kezdett mór zuhanás közben, hogy visszabillentse a láthatárt, mely szörnyű szögben kizökkent magából és ugrált, forgott, mint egy hamutartó, ha játszol vele pörge asztalon: a hős pilótát éneklem, kinek hamutartója lett az anyaföld, mert égő szivarként fúródott a mélybe; a hős pilótát, akinek soká nem értették meg utolsó szavát, és utolsó szava ez volt: a Párt! — A pilótát, aki én is lehetnék elzuhanva a legnemesebb eszmék sugár-gépében égő öntudattal keresve a hibát; hogy miért lett váratlan a gép kormányozhatatlan; visszabillenteni a láthatárt a hős pilótát éneklem, kinek az élete: nézzétek gazdagságát, élményben, gondolatban mennyi ág, melyből egyet ha levág a halál, a többi csak erősebben növekszik, igy kap értelmet még a pusztulás is, nincs áldozat hasztalan: így kiált az életért a halál szivetekben, hol emlékművet állítunk Neki! András Ida Radios István: Az egykori krakkói Posztócsarnok Húss éves adósság RETTENETES ez a néma­ság. Legalább egy türelmetlen kakas rázendítene, vagy a szomszéd kutyája Üvöltene egyet. Az éjfél utáni tehervo­nat is elzörgött már. Erzsi tudta, hogy az anyja sem al­szik. Előreszegett nyakkal fi­gyelte, hogy elcsípjen egy ke­serves sóhajt., meghalljon egy moccanást. — Édes... — szólította sut- togóan. Roppant a csend. — Édes... — próbálkozott ismét, Am hasztalan. Tudja, hogy néhány méternyire a szú­ette rámájú szentkép alatt nyitott szemmel, mozdulatla­nul hever valaki, aki este még szerető anya volt, most pedig idegen. Nem értik egymás nyelvét. özvegy Kdntorné hallja a halk szólítást. Keményen ösz- szeszorított szájjal fekszik. Te­kintetét belefúrta a vaksötét­be, hogy ne lásson, ne halljon. Hiú erőlködés. Ott pereg előt­te az esti összecsapás kép- és hangsora. Éppen végeztek a vacsorá­val. Erzsi fürge ujjaival az ab­roszt kaparta. Látta, hogy va­lamit mondani akar, hogy nyugtalan, népi mer szólni. De aztán mégiscsak előhoza­kodott vele: — Gyuri azt mondta, ne tartsunk templomi esküvőt... — Mit beszélsz? Nem akar templomban esküdni? — Nem... meg én sem sze­retnék. Nem divat az már. Egy ünnepi ebéd, utána pedig nászút... — mondta pirulva. — Eszednél vagy, lányom? Tudod, kik esküsznek így? A dámák... a megesettek... Mutasd magad! Erzsi arca kipirult. Ha ar­cul ütötték volna, akkor sem égne jobban bőre. Könny fu­totta el szemét. Beszaladt a szobába. Sírt sokáig. Kantomé nem enyhült! Mérgesen ’ foly­tatta: — Míg az én házamnál élsz, úgy tesz, ahogy én akarom. Templomban esküdsz, fehér­ben és fátyollal. Ha pedig nem tetszik, mehetsz. Engem az nem érdekel, milyen a divat Pesten. Gyurka ne moderni­zálja a mi szokásainkat. Érre a válaszra Erzsi fel­ugrott. — Akkor már megyek is, Nem kell hazulról semmi. Megelégszem azzal, amit a magunk emberségéből szer­zünk. A gyárban én is kapok munkát. — Azzal felkapta ka­bátját, sálját és elindult. — Kdntorné az utolsó pilla­natban lánya elé állt. — Itt maradsz, mert menten megtaposlak! — Engedjen! — Egy tapodtat sem! Farkasszemet néztek. — Jó, maradok... a m.aga nyakán... Amíg csak élek... ha ezt akarja. AZ ÖZVEGY nem válaszolt. Bement a szobába, megvetette az ágyat. Kimerültén dőlt a párnákra. Erzsi is ágyba bújt később. Sajnálta már, hogy olyan hirtelen volt, hogy meg­bántotta anyját. Nem most kellett volna előhozakodni szándékukkal. Szeretné már a békességet, de a maga igazát védve. — Gyuri igazán nem ezt ér­demelte — mondta csendesen. — Vele nincs bajom.. De az ő kedvéért sem beszéltetem ki magam. Még az a sánta ke­rülő ts megadta a módját, a Végi Pista. Pont Kántor Erzsi éljen baj)ó hiten?... Akkor inkább máradj pártában! — De, édes ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents