Nógrád. 1965. október (21. évfolyam. 231-261. szám)

1965-10-17 / 249 (245). szám

T9Ő5. eTrtőher 17., W ö ff Ti A T) Berecz és Krizsán Reggel nehéz köd ült a táj­ra, körülfolyta a kukoricások méregzöld sűrűjét. Csípős szél dobálta a sárgára csavarodott falevelet. A szél és a Nap szétverte a tej fehér ködöt és bágyadt, erőtlen sugarak csil­lantak meg a frissen vágott tarlóherén, a sápadó fűszála­kon és a színesedő fasoron. Dél tájban a szél is elült és derűs, szép, őszi táj kö­szöntötte a szántóföldek mun­kásai! A kazlak mögött, a jövőért krumplinak kijelölt táblában fürgén húzta a ba­rázdákat a nehéz, lánctalpas traktor. A friss szántásban itthagyott, árva gólya gub­basztott féllábon és félelem nélküli csodálattal figyelte a szántótraktor robajló mozgá­sát. Mert a határnak ezen a sarkán ez a legbiztosabb pont: az SZ—100-as traktor egyhangú, folyamatos mozgá­sa. Ez az, ami nem válto­zik. Ügy jár az a gép, mint egy örökmozgó. Mintha tar­tozéka lenne az évszakot vál­tó határnak... Harmadik napja tart már ez így. S óráról-órára nő a sötét-barna folt a hatalmas tábla körül. Az eke nyomán porhanyó hantokban fordul hátára a kifáradt és megújuló föld... A tsz-elnök összehúzott szemöldökkel áll mellettem. Szembenéz a Nappal és hu- uyorgat. — Ez gép! — mondja nagy elismeréssel, de mégis ride­gen. mint akire nincsen ha­tással a táj költői játéka. — Mélyen szánt az ekevas. Eb­ben lesz a jó krumpli. Az ővhalmiak is így futottak fel- ilyen gép kéne sok! —. Csak gép? — És ember. Ember nélkül holt tárgy a gép is. Az ember, név szerint Be- recz Károly, az Érsekvadker­ti Gépjavító Állomás trakto­rosa, benn iíl a fülkében. Erőteljesen jobbra dől, mintha- ezzel is Segíteni "akarna a motornak és az ekevásnak. Már másodszorra kapaszko­dik, berreg el mellettünk a vaslény. és az ember a veze- 1''fülkéből ránk sem veti te­kintetét. Olyanok vagvunk számára, mint a tárgyak, a közeli villanypóznák, a há­tán támaszkodó lakókocsi... Kiáltani és inteni kell, hogy megálljon. Ernyedt tagjait nvúitóztat- ja a kellemes napfényben. Mosolyog. — Sietünk. Várnak ránk otthon — mondja szabadkoz­va. Kezet nyújt: — Berecz... Nem új a név. Az őszi erő­feszítések naplójában az elsők közt szerepelnek hetek óta, váltótársával, Krizsán János­sal. A munka hétköznapjaiból így vesz szárnyára hősöket a hír: Berecz és Krizsán. — Már volt egy hírneves Ki izsán — kapcsolódik a gon­dolatsorhoz Berecz. -r- Az a János bátyja vol! Igen kivá­ló traktoros. Én a Jánossal csak augusztus óta dolgozom együtt Akkor vonult be a Maglód! Pista katonának, öt helyettesítem... — Hogyan törtek így fel? — kérdezem, hiszen legutób­bi dekád-teljesítményük is n eghaladta 240 normálhol- dat. — A gép jó, a talaj jó, egy idő óta az időjárás is kedvez. Csak a jóidőt kell kihasznál­— Csak ennyi volna az egész? — És a karbantartás. Mi minden délben közösen kezel­jük . le a gépet. A gépnek meg kell adni, ami neki jár. Mert ha a gép áll, akkor mi is leshetjük az eget. így jár­tunk amikor a múlt hetek­ben láncot kellett cserélni. Esőben is muszáj volt dol­gozni, hogy pótoljuk az elve­szett idő! Nem messzire tőlünk, a kazlak árnyékában áll a la­kókocsi. Szürke overállban egy másik, Bereczhez hason­ló fiatal ember ereszkedik le a lépcsőkön és céltudatosan megindul felénk. Krizsán. Berecz öklével a tarkóját dörgöli. — Fogadjunk, hogy feléb­redt rá, hogy áll a gép. Lát­ta, hogy itt lopom a napot és már jön... Ez a naplopás ugyan csak perceket vett igénybe, de náluk úgy látszik, a perceket is forintban mérik. — Nemcsak a pénz — mondja Berecz —, hanem es­tére már Érsekvadkerten akarunk lenni. Előbb pedig be kell fejezni itt, Patvarcon a szántást. Jó lenne világo­son hazaindulni. És már kapaszkodik is a vasparipára. Mire Krizsán mellénk ér, ő már a tábla túlsó végén jár. — Hiszen beszélgethetett volna — mondja Krizsán, sze­mérmesen lesütött fejjel. — Azért jöttem, hogy addig amíg ő társalog, én vigyem a gépet. A gépnek nem sza­bad állnia, Sem éjjel, sem nappal. Csak éppen a kar­bantartás idejére. Mert hát vadkertiek vagyunk és mit tagadjam, szeretnék már új­ból otthon aludni... — Hogyan váltanak? — Hatóránként. Az éjsza­kát is megfelezzük. Van is panaszom... — Mégpedig? — Ügy mutatkozik, hogy az éjszakai műszakért nem kapjuk meg a pótlékot. A számfejtést sem úgy csinálta meg a gépállomás. ^ Hbgy miért kell a munkákat más­képpen feltüntetni, mint ahogy a valóságban van? — És a teljesítményük most milyen lesz? — Véleményem szerint hoz­zuk a háromszáz normélhol- aat — És az élelem? — Hidegen élünk. Esetleg tojásrántottát csinálunk a la­kókocsiban. Este otthon majd lesz meleg étel is. Meg a gyerekeknek is megsímogat- hatjuk a fejét. Két-két gyer­mekünk van. Bereczéknek is, nekünk is. — Mivel magyarázza, hogy ilyen jó a teljesítményük? — Azzal, hogy a föld szélén alszunk. Nem járunk haza ebédelni. Megy a gép. Mindig megy a gép. Visszakisérjük a lakókocsi­hoz és hagyjuk, hadd pihen­jen. Ráfér. A közelben kaszások szer­száma herseg a gyenge tar­lóherén. A távolban megindul a földekre a krumpliszedő asszonyok menete. A kukori­cás körül megjelenik a me­zőőr és meg-megállva lesi az élénkülő határt, amelyben a legszembetűnőbb még min­dig a lánctalpas traktor, amely úgy vonul a síma föld hátán, mint hatalmas acélbo­gár. Mélán szemléli a fejle­ményeket az árva gólya is a telek lábánál. Minden él és minden bú­csúzik. Olyan az ősz a szán­tóföldeken, mintha a búzave­tőmaggal a tavasz csíráit is földberaknák. Mintha benne lélegzene a porhanyó, frissen szántott talajban az érő bú­zatáblák ígérete is. Mert min­den vég egyidejűleg kezdet is. S a természet fölött buzgón rvakorolia uralmát az ember. Szántóvetők és traktorosok... éjszakai pótdíj h*y4ben, időközben megbeszélést foly­tattunk a Gépállomás Nógrád megyei Igazgatóságának fő­könyvelőjével. aki közölte, hogy a gépállomás, vagy a brigádvezető tévesen értelme­zi a rendelkezést, ha az éj­szakai felemelt bért nem akarja elszámolni. Nyomban megteszik az intézkedést, hogv ái két kiváló traktorost ne ér­je károsodás olyan formaság miatt, hogy nem egyfolytában, hanem megosztva dolgozzák át az éjszakai műszak idősza­kát is. Köszöntjük a rugal­mas intézkedést az ő nevük­ben is! Megérdemlik, hogy körültekintően törődjenek ve­lük! Lakos György Hatvannyolc* asszony A falon bekeretezett | oklevél. „A szocialista mun­ka műhelye”. Csak ritkán esik rá pillantás. A munka, itt az Öblösüveggyár mérő­henger műhelyében teljes — és szemfájdító — figyelmet követeL A kimérőktől, meg azoktól, akik a viasszal be­vont mérőhengerekre, rázó • hengerekre a rovátkákat, számokat „írják”. Hátrább, a műhely mélyén, ahol a savas, lúgos kádak állnak, ahol a készárut törölgetik, már csi- vitelnek, társalognak — a művezető, Angyal Tibor mo­solygós bosszúságára. Hatvannyolc nő dolgozik itt Négy brigádban. Az ál­landó létszám, helyesebben ahányan napról napra dol­goznak, ötvennégy—ötvenöt. A többi szabadságon van, ki beteg. Vagy a gyerek beteg... Női műhely. F,<™ szem férfi­val, a művezetővel. Néha viccelődnek is emiatt. „Hogv bír velük?” Gobbi Hildát — aki Fonal Mártával, meg né­hány művésztársával a nyá­ron meglátogatta őket —, nem ez érdekelte. — És tényleg — nézett rá figyelmesen a művezetőre — magához úgy odamennek, akár egy orvoshoz, olyan őszintén ... ? — Igen — bólintott a művezető. — Mert tudják, hogy' amit nekem mondanak, csak nekem mondták. Nem a fél városnak... Ez nagyon fontos. Hatvannyolc nő. Idősebbek, fiatalabbak. Gyermekes anyák és fiatal lányok. És a műve­zető tudja — tudnia kell — melyiknek iszik a férje, ki milyen kezelésre jár. De elég, ha csak ő tudja... Nézem az oklevelet, aztán lapozgatok a szocialista mű­helynaplóban. A szokásos, szűkszavú bejegyzések: ilyen és ilyen értekezleten részt- vettünk, megtekintettük a bé­lyegkiállítást, társadalmi mun­kában voltunk ... Valami egyebet keresek, valami mást. flven > stetős bejegyzésekkel bármelyik 1 szocialista brigád naplójában találkozhatni. A művezető igyekszik segíteni. Elmondja, hogy ez Itt na­gyon fontos műhelye a gyár­nak. Ezek az asszonyok, lá­nyok évi huszonnyolc milliós tervet teljesítenek. Amit csi­nálnak, mind a Szovjetunió­ba kerül, exportra, És a mi­nőségre is nagyon kell vi- gvázni. Minden hengeren ki­törölhetetlenül ott van a gép száma, amelyen a beosztás készült és a kimérő száma is. Megírták a Szovjetunióba: ha valamivel elégedetlenek, a reklamációban ezt a két számot tüntessék fel. De nincs reklamáció! Egy idő óta lega­lább is nincs. Azt is elmond­ja Angyal Tibor, hogy pár hete valamelyest elmaradtak a termeléssel. Az asszonyok vállalták, hogy amíg az el­maradást be nem hozzák, három műszakban dolgoznak. — Nincs is nekem velük semmi bajom — int a fejé­vel a nők felé. — Kitűnő munkatársak. Csak feldolgoz­ható áru legyen elég. Mert ha kevés az üveg, ha a huta nem ad elég hengert, - akkor olyan idegesek lesznek, hogy szikrázik a levegő... Ha ugyanezt 1 „férfi” műhelyben hallom, tudomásul veszem. Elismerés­sel, persze. De tudomásul ve­szem. Gyerünk tovább. Ha­nem, ez itt olyan műhely, ahol a többség — asszony. Ledolgozzák a műszakot, az­tán mennek haza főzni, mos­ni, foglalkozni a családdal: gyerekekkel, a férjjel. Azon a bizonyos „második” meg „harmadik műszakon” egyre kevesebbet mosolygunk. Hi­szen eleinte azt hittük, hogy a nő igazi felszabadításához elegendő, ha önálló kereset­tel rendelkezik. Ma már tudjuk, hogy ez kevés. Sőt, a nők egyre fokozódó bekap­csolódása a termelésbe, egy­előre nagyobb terheket rő rájuk — fizikailag is, lelki­leg is. " Hogyan viselik ezeket a terheket a mérőhenger mű­hely asszonyai? És hogyan teljesítik a szocialista brigád­mozgalom követelményeit? Dolgozni tudnak — a mű­vezető elismerését az egyéni teljesítmények és a műhely összesített eredményei alátá­masztják. Kérdezősködöm: pletykálkodás, veszekedés nincsen? Amikor már hallga­tom a művezető tagadó vá’a- szát, akkor jut eszembe, hogy ostobaság ilyesmit kér­dezni. Miért is gondoljuk mi férfiak, hogy ahol nők dol­goznak ott okvetlenül kell pletykának és veszekedésnek lenni? Mintha az ilyesmi női specialitás lenne. Mintha fér­fiak közt ilyesmi nem for­dulna elő. S mintha nem tud­Jllu ii a mesében... / lonka tanító néni ritkán mosolygott. Akkor is volt mosolyában vala­mi mélyről fakadt keserűség. De megszokták, mint ahogy minden embernek meg lehet szokni a szeszélyét. Különö­sen ha úgy mint Ilonka néni, tizenöt évet tölt egy iskolában. Csakhogy néki a fájdalom, nem szeszély volt, hanem mélyen rejtett emlékek táp­lálták. Egy alkalommal ünnepség volt az iskolában. A jókedv kiszabadította a lezárt gon­dolatokat, amelyek szertelenül csapongtak a vidám társaság­ban, még a fotelban fészke­lő Ilonka nénit is átmelegít­ve. És akkor egy fiatal kollé­ganő kékegű tekintetével Ilonka néni elé lépett és megragadta ót. — Gyere táncoljunk! Tán­colj te is velünk — és vitte magával a jókedvű forgatag­ba. Mintha átmelegedett volna a teste. Az arca is kipiroso­dott. Már nem kellett von­szolni, forgott a zene ritmu­sával és úgy érezte, nem is i földön jár. Forgott, dúdolt a többiekkel mint húsz évvel ezelőtt. Milliók története az övé is. Fiatal volt, szép és szeretett. Fgy orvost, a szomszéd fiát. A fiú is szerette őt. Már az esküvő előtti hetekben vol­tak. tervezték a boldogságot, amikor a. fiút elvitték a hábo­rúba. Elmentével a tanító­nő számára is üres lett a vi­lág. Aztán levél jött. A fiú meghalt. Mintha ketté tört volna az élete. Senki, semmi nem ér­dekelte. Keserűség ragadt szavába, mozdulatába, moso­lyába. És most, ahogy for­gott a táncban, mintha min­den megszínesedne körülötte és szája ize is édesebb lenne. Kifulladva, hangos nevetés­sel, kibontakozva a fiatalok ráfonódó öleléséből visszaro­gyott a fotelba. Evek hosszú során most először mintha megkönnyebbült volna a rá­nehezedő fájdalomtól. Amikor este hazament megnézte magát a tükörben. Picikéknek találta a szeme körüli szarkalábakat, az őszülő hajszálakat is csak egynéhánynak. Megrezdült benne egy hang: „Talán még nem is volna késő...” Ilonka néni férjhez is ment. Azt mondja. azért, mert szeretetre vágyott és olyan nehéz társtalannl élni. De nem sikerült a házassá­ga. Az elsőt kereste, a gyen­gédséget, helyette durva, ér­zéketlenséget. talált. így maradt Ilonka néni is­mét egyedül. A tágas, kétszo­bás lakás szép volt, de kon­gott az ürességtől. — Nagyon nehéz társtala- nut élni — emlékezik vissza azokra a napokra. Aztán el­mereng. Az udvarról gyerekek zsi- bongása szűrődik be a szobá­ba. Azt hallgatja. Az arcán jóságos mosoly. Mintha ez a zsibongás jelentené neki a legnagyobb boldogságot. Nyílik az ajtó, apró lábacs­kák tipegése hallatszik és egy izgalomtól teli hang. — Anyukat Anyuka! Olyan jót játszottunk... Egy pöttömnyi, csillogó barnaszemű kislány az ajtó­ban. Arca pirosra gyűlt, ra­gyogott. Apró fogócskái közül az egyik elcsorbulva hézagot hagy és ez még kedvesebbé teszi. Ilonka néni igazgatja ruháját, simogatja a kislány fejecskéjét és visszaküldi a gyerekek közé. — Vele költözött ide a boldogság — suttogja és za­vartan keresgél, hogy takar­ja a szemét, amelyben egy könnycsepp csillan. a második nagy csalódás után Ilonka néni bezár­kózva a világ elől él­te életét. Az iskola és a la­kás közötti út jelentette az emberekkel való találkozást Munkatársai fogtak össze, hogy kiragadják magányából. Egy vasárnap kirándulni vit­ték és megtekintették az út­közbe eső árvaházat. Ezen a látogatáson találkozott Ilonka néni először a kislánnyal. — Kimondhatatlan érzés »olt. Észrevettem, hogy az egyik lábacskájával biccent. Parallels nyomorította meg bokáját. Nem volt több nyug­tom..„ — lassan csordogál szava és szeméből is a könny amit már nem is titkol. Azt mondják, a kirándulás után Ilonka néni nagyon nyugtalan volt. A hét végén pedig eltűnt. Ment a gyere­ket nézni. Nem mert azonnal határozni, hogy magához ve­szi. Félt a falu szájától. Vé­gül is nem bírt ellentállni. Az egyik karácsonyon feldí­szített egy fenyőt, melegre fűtötte a lakást és az ünnep­re hazahozta a kislányt. — Olyan izgalmat, mint a hazaérkezés pillanatában, so­ha nem éreztem. Vártam mit szól. Alit az ajtóban, nézte a csillogó fát, majd rámnézett. Ez a tekintet volt az, amely elhatározásra késztetette Ezen a napon a boldogság költözött Ilonka néni lakásá­ba. Este már ott szunnyadt el az ölében a kislány. Me­sélt neki. Az pedig itta ma­gába szomjasan, mintha so­hasem telne be vele. — Talán életében sem hal­lott még mesét — suttogja Ilonka néni. a tanítónői lakásnak azóta is két lakója jván. Ilonka néni és Klárika. Mindketten nagyon boldogok. Ilonka tanító néni kinyitja a szekrény ajtaját. Kabátkák, ruhácskák sorakoz­nak benne. Alul cipőcskék. A szoba egy-egy sarkában já­tékok. babák. Esténként, ha valaki hallgatózno. hallhatná, hogyan kelnek életre a me­sék tündérei, hogy álomba ringassák a két egymásra ta­lált boldog embert. Bobál Gyula nánk, hogy ha nők közt ez megtörténik, legtöbbször fér­fiak az okai... És művelődni, tanulni — tudnak-e? Nézem a naplót: nyolcán vesznek részt állami oktatás­ban. Azóta négyen lemorzso­lódtak — jegyzi meg a mi­vezető. Egy aprótermetű, ko- raósz fiatal asszonykát oda is hív az asztalához. — Tessék elhinni, nagyon sajnálom, hogy abba kellett hagynom. Pedig nagyon ér­dekelt a fizika is, a kémia is. A matematika igaz kicsit nehéz volt, de az is érdekelt. Csakhogy a gyerek tanul­mányi eredménye annyira le­romlott, hogy kénytelen vol­tam én abbahagyni a tanu­lást. Hogy többet foglalkoz- hassam vele ... Szinte mentegetődzik. Az­tán kiderül, hogy az asszony­kára egyébként is irgalmat­lan teher nehezedett. Ráadá­sul a férjét szanatóriumban kezelték. Helytállni a munkában, folytatni a valamikor félbe­szakadt iskolai tanulást, a gyermekkel is törődni, ellát­ni a háztartást... amikor a férj szanatóriumban van? No nem... — Pedig már érdeklődtek a személyzeti osztályról is, miért hagytam abba — kez­dem érteni a mentegetődző hangot — és mondják, hogy jö­vőre folytassam. Szeretném magam is, de mit csináljak, várni kell... Legalább addig, amíg a kisfiam utol nem ér. Akkor majd együtt tanulunk. Könnyebb lesz. Mert amúgy olyan érdekes tantárgyak vannak. És engem minden érdekel... És aki most kezdi a tanu­lást? Fiatalasszony, közgazdasá­gi technikumba iratkozott Annakidején nem mehetett középiskolába, özvegy édes­anyja erejére már nem ha­gyatkozhat De most végre itt az alkalom. Lássuk csak ezt az alkal­mat. öt éve házas. Kétéves gyermekük van. Igaz, az ő férje sokat segít a háztar­tásban, mégis gyakran meg­történik, hogy már mindenki lefeküdt aludni, amikor ő hozzálát a tanuláshoz. Lapozgatom a f műhelynaplót. Egyszer csak ezt olvasom: „Rauch Fri­gyesné kezét gipszbe rakták. Amíg meg nem gyógyult, fel­válva jártunk a gyerekekért az óvodába”. Mert a két kis óvodást ké­zenfogva kell vezetni. Valaki megjegyzi mellet­tem: — Ha a gyárkapun két elő­adó belép, az egyik mihoz- zánk jön. És még egy megjegyzés: — Az a tanulók legnagyobb problémája, hogy két mű­szakban dolgozunk. Es né­ha elég körülményes műsza­kot cserélni, hogy a tanuló elmehessen a konzultációra Párt-alapszervezetünk most foglalkozott a problémával. A kommunistáknak meg kell oldania, hogy a műszakcseré­nek ne legyen akadálya. Aki tanul, az tanulhasson. Hatvannyolc asszonynak évi huszonnyolc millió értékű áru a terve. Az exportot de­cember elsejére akarják be­fejezni. És ez még nem min­den. Ez szocialista műhely. Az év minden hónapja, min­den hete, minden napja: vizs­ga szocialista emberségből. Bírják. Szívükkel, eszük­kel, erejükkel. Pedig nem könnyű. Nem bizony... Cs. G.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents