Nógrád. 1965. szeptember (21. évfolyam. 205-230. szám)
1965-09-12 / 215. szám
i Nrtf.RAD 1965. szeptember 12. vasárnap alagó Lőrinc segé<3- munkás, 26 éves. "^^#.r.ős, három gyermek <7 apja, — megsérült a lábán; égy frissen kovácsolt, ki nem hült, kékes-vörös színű perselybe botlott a nagykalapéra műhelyben Csúnya égett seb támadt ebből ballábszárán, betegállományba tették, és kötözésre járt a városba, ott ül most is a sebészeti ambulancián, a váróteremben. Aprótermetfl, vékonypénzű legény. De azért ő az erős dolognak sosem mondott nemet. Kitartó volt, hajtotta magát, főleg a jobb keresetért, — de. azért is, ne mondja senki, hogy a munkát kerüli, mivel cigány, utálta maga körül a mocskot, a ronggyal bélelt dikót, a rossz putrit. Arra vágyott, hogy kitörjön köréből valahogy. Persze, korai nősülése, az asszony és a három gyerek erősen visszahúzta. De most már mit tehetne velük? Nem zavarhatja széjjel őket. S boldogság az, hogy minden este hazavárják. A gyárban ahol munkára íelentkezett, nem fogadták kitörő örömmel. A személyzetisnek is olyan tapasztalata volt, — a cigányok legtöbbje dolgozik egy-két hó- n*Pig, néha meg csak pár hétig, aztán már elmaradozik, s egy nap be sem jön többé. így hát benne se bízott. A műhelyben foghegyről beszéltek vele, vágj1 ép- ne»'seggel kigúnyolták Már- már azon volt, hogy otthagyta a helyét. De mintha megváltoztak volna körülötte az emberek. Ugratták még, de ebben már érzett valami kis 'zere tetet és elismerést. Büszke volt rá, hogy észrevették az igyekezetét. Nemcsak az anyagmozgató társai — de a szakmunkások, meg a művezető is. Később, hónapok múlva — ha néhányan mentek valahová. sörözni, fröccsöt inni, — szóltak neki; ,.Nohát Oalago- nva, ha nincs jobb dolgod, tartsál velünk.’- Volt úgv, nem akarták engedni, hogv ő is fizessen, ne voni» el a családjától — de ilyenkor korholván megsértődött — Hát én is dolgozó férfi vagyok, akár a többi! Maguk meg így „letesznek” enge- met? , fis meghozottá és Hfizette a „rundőt”, ahogyan il- lik. Ivott velük, pedig az ttalt nem kívánta, nem is élvezte nagyon. Egyenrangú akart lenni a többivel; ezért még arra is rászánta magát, hogy szakmunkásnak kitanuljon. Hozzá is látott, hogy elvégezze a tanfolyamot. Hát bizony, nagyon rosszkor került a lába alá az a .-ötétvöröseft izzó vaspersely. Fáit a sebe kegyetlenül. de még fájóbb sebet kapott önérzete öt most ügyetlennek, rotlábúnak, meg vakéinak nevezhetik. Szinte hallotta már a szavakat S ráadásul -n°g másféle balt, gondot is jelentett a sérülés. Felesége erőser. várja már a negyediket. Kellene a pénz nagyon — és éppen most csökken a keresete. Ezen rágódott egyre, míg várta, hogy s nevet hozzá. — Ha már a busz-megállót idarakták... Elhallgat és körülnéz gyanakodva, sértődötten. — Miért, talán útban vagyok? Nem várhat itt. csak akinek... seb je van? Azoknak van fenntartva csak? A kihívó Hangra egy ola- joszubbonyú ember — nyílván gépész, vagy lakatos —> feleL — Azoknak hát, ha nem tudná, ez itten a sebészeti várószoba. — Jól van, no, de nagyon fent van. Szóval kilöknek innét? — Senki sem löki ki, eeak épp csendességgel legyen. — No jó, ha annyira útban ő tehette, mellette ültem — ismétli a vádat — Azt kérdeztem, megnézte jól? — Hát idetettem, itt tartom, mindig itt, a mellény- zsebemben. Az apámé volt, vigyáztam rá... — És odanyúl, kiforgatja sorra a zsebeit. Kiforgatja a mellényzsebét is, és akkor a sebész, éles tekintetével, felfedez valamit. — Várjon csak, ember! Nézze, a maga zsebe lyukas! Máris hozzálép, oc! anyúl, erős ujjaival kutat, mintha beteg testrész baját tapintaná. Aztán nyugodt hangon, mint aki diagnózist közöl, kijelenti: Barát Endre Büszkeség vagyok... Megyek, jön is már a busz. Feláll, ajtót nyit s eltűnik. Csend lesz néhány percig. Bentről egy fehérköppenves, esinosarcú ápolónő beszólítja a következő beteget. S akkor beront a kapatos ember. Area vörös, egészen kíhevült; a hangjában nincs már kötekedés, hanem haragos indulat Rátámad Gala- góra: — Te, a cigány istenedet! Az órámat te vetted el? Az anyád... Nekiront, váílonragadja, felrántja, lökdösi és ordít: — Majd adok én neked ezüstórát! Az apám hagyta rám, ő meg... Add elő, mert addig innen a koszos irhádat el nem viszed! — Nem szégyell! magát!? Hogy mer itt dulakodni!? Ha biztos a gyanúja, a rendőrnek szóljon. Mások is beleszólnak, férfiak majd egy asszony magas hangja csap a kiáltozásba, — csak Galagó áll ott, némán, mozdulatlan, szinte megsemmisültem miközben egyre száll felé a szitkozódés, a íenvegetőzés, a vád. — Hát mért nem beszélsz, mért nem véded magad? — szól az a férfi, aki odébb rántotta az ordítozót — vagy igaza van és csakugyan te loptad el!? Galagó még most sem cáfolja meg, de hirtelen, mintha ez lenne számára most a legsértőbb, az Izgalomtól, Ijedségtől reszkető hangon felkiált: — Márt tegeznek itt maguk engem? Nem vagyok én gverek' fin is dolgozó.. férfi vagyok! fin is esak a munkám után élő ember vagvok. Nahát! Énrám ne kiabáljanak! V — Bolond vaST'teT? Az óráról beszéli fiam! — mondja az olajoskabátú, s feiét csóválja. — Megvádolják, lökdősik 6 meg csak a tege- zésért haragszik. A nővér közben kihívja a rendelő főorvost, egy testes, őszhajú férfit. S most ő kérdezi meg Galagót; — Mi van azzal az órával? — Az óra itt van, a bélésbe csúszott! Csend lesz, a műbői kabátos tétován, restellkedve áll i előhalássza ellopottnak vélt kincsét; a várokozók fejcsóválva dörmögnek. Az orvos nyugodt hangján mondja: — Most majd rendőrt hívunk Én nem vagyok jogász, de úgy tudom, a hamis vádért, rágalmazásért büntetés jár, — Úgy is van kérem.... erősíti meg a lakatos —- most egye csak meg amit főzött. Ezért szépen leültetik, barátom. — Leültetnek engem? — mormolja, most már jóval csendesebben az ezüstára tulajdonosa. — Ügy, ahogy mondja. Ezt nem ússza meg szárazon! Egy embert megütni. Egy beteget! — Egy cigányt- — mondja valaki a háttérben, — miatta mást becsuknának?! A főorvos, aki már úgyis bosszankodik, amiért feltartották, arra fordul, de nem látja, ki szólott, s így nem intheti le. Csak úgy magának mondja: — Cigány, vagy nem cigány, ha ártatlan mit számit az? S még hozzá munkában szerzett harmadfokú égési seb. No gyerünk, kötözésre— Vállon fogja Galagót. s tolja maga előtt a rendelőbe. — Ezt az .embert meg igazoltassa a rendőr. — Kérem szépen... Családos ember vagyok, egyetlen kereső. Megbántam no, azt hittem, hogy ő volt, biztos voltam benne, hogy ő. De most... — Tessék csak várni egy kicsit... szól most a lakatos. — Egy percig csak, Kérje meg a legényt, ne haragudjon. Aztán, ha megengeszteli, hát hadd menjen tovább! Ezt helyesli a várószoba közönsége, — tán csak az az egy nem, aki az imént cigá- nyozott Az orvos bólint, tetszik neki is ez a megoldás, jobb ez, mint rendőrt ide- hívni. De már nem várta meg az elintézést. Bement a rendelőbe. A műbőrkabátos meg, kénytelen kelletlen, csakhogy szabaduljon, — odalép Galagóhoz: — Nohát... Bocsáss meg, tévedtem. Nem kellett volna... Nem szól, nem mozdul; amaz meg mondja újra és most valahogy egész őszinte a hangja: — Ne bolondozz mán koma, mondd, hogy megbocsá- tol. Megbántam, igazán. A barna legény ránéz, megrázza fejét: — Nem bocsátók meg. — Látod, józan se voltam. Felejtsd el, igazán! — Maga engemet tolvajnak címzett. Tudja meg, a becsületembe tört. Engemet az én munkatársaim Galagonyának hívnak. „Szaki”, dolgozó férfi vagyok. Engemet esak barátaim tegeznek. És én találtam már tárcát, tele pénzzel. az öltözőben, — és visszaadtam. Nekem becsületem van. Engemet ilyen gyalázatosságba keverni? Három családosat. Még lesz is egy. hát négy lesz, s azokat mind én tartom el Dologból éltetem őket, nem tolvajlásból. — No jól van, eleget beszéltél. Megbocsátasz-e vágj' nem, azt beszélt... S közben már egy százforintost lobogtatott előtte. — Nem bocsátók meg... — kiáltotta Galagó. — És tegye csak el a pénzt, én azt el nem veszem! Az meg, miután zsebre- gyűrte a pénzt, mégegyszer odaszólt Galagónak: — Hát igazán azt akarja, hogy becsukjanak? Ilyen bosszúálló ember maga? Utoljára kérem, bocsásson meg, szaki... magázásra felkapta a fejét, mely köny nyes volt még, — kikerekedett a meglepetéstől. egy kis felvillanó örömtől. — Jól van no... — mondta csendesen, megengesztelődve — Hát akkor... Megbocsátok. Kezei fogtak. Aztán Galagó bement kötözésre. meg, szán C7« Tóth Elemér- , ..Gyorsan barátom, itt betesorraikerüuön a»gek vannak! Magát is kezel- sebészéti ambulánrián v Még -*ni kell.«Feleljen hát! hárman vannak előtte Széles testű, zöld műbőrkabátos, negyvenes férfi ül mellette a támlás pádon. Az ember álmos lehet, — vagy :-kább ittas. Olykor magában dörmög és meg-megbil- len a feje. Mellényzsebébe nvúl, > régies ezüst órát húz -’ő. megnézi, visszarakja. Köhög, s mormol valamit. Közben bejön valaki, le akar ölni; így hát a pádon helyet kell szorítania; az ember felnéz Galagóra, s vtszolyog. mert hogy hozzá kell érnie. — Hát te is idejársz? — mordul rá, mintha ismerné, pedig sohase látták egymást; '“alagó nem felel, egészen a ’-ad szélére húzódik. Csend - an. az idegen megint óráját húzkodja elő, s mondja a többinek: — Hideg van ám odakint lesni a lőrinci buszt. Valaki megkérdezi tőle: — Magának mi baja? Sérülés? __ Nekem? az égvilágon s emmi----- teleszájjal beszél L ehajtott fővel áll még egy-két lélegzetnyi ideig, aztán feltekint. Nagy olajos szemének fényét vastag köny- nyek homályosítják el. — Én azt nem vettem el, főorvos úr. Otthon vekkerünk van. elég az énnekem Ha zsebóra kell. veszek magamnak az áruházban, keresek én... — Szóval nem tud róla? — Nem! — egyenesen beletekint a sebész éles, kutató szemébe. Egy ápoló, aki keresztül megv a várón és megáll egy kicsit a szenzációra. odaszól: — Meg kéne motozni, főorvos úr kérem. Most még nem. dughatta el, ha nála van... — Dehát ez nem is a m: feladatunk. Az orvosnak egyszerre eszébe jut valami. Odaszól a kárvallottnak: —Mondja csak, ha mégse.... Megnézte jól? — Ellopta kérem, esak Bizakodó Nem énekeltem azelőtt, most másképp zsong az ének, míg ballagok a gyár felé, hol várnak rám a gépek. Szememben még a harmat, hajnali álom-harmat, de már szelek pörögnek, roppant vizek ömölnek, utcák, terek csörögnek. S ver, ver a szívem egyre, mintha énekelne: s már a sarkon fel Is tűnt a gyár, zaja, füstje hullik rám, a szemembe, a szivemre. S mintha konok zörejjel itt bennem futna, járn^. néha, mintha örülne, és néha mintha fájna: akár vízbe lépek, akár tűzbe, véle egy vagyok már mindörökre. Ez az ének derűs ének, bizakodó ének. huzalon szél hegedül, huzalokon hajnali szél egyre szebben hegedül. Táj lUgjp#? * Bojtor Károly festménye Benke Gedeon A zsombói csárdában A CSÄRDA talán még ma másból is lehet bort csinálni is meg van. Dorozsimán túl a mint szőlőből, a mai gebines majsai országúton, az erdő pedig azt nem tudja, hogy szélén. Betyárok szórakozó- szőlőből is lehet.) A csárda- helye volt a régmúlt világban; ban csak a vén csapiáros volt legkivált Rózsa Sándor ban- egyedül. Ült a kecskelábú dójának. Itt megfordulni a betyároknak nemcsak kellemes, hanem hasznos is, mert különböző, szakmabeli fontos hírek beszerzésére is alkalmas volt; mint például a pandúrok járésa-kelése. Nagyapám fiatal korában asztal mellett és azzal szórakozott, hogy nézte a hosszúszárú pipájából bodoran terjengő füstöt Nagyapám egy üveg bort kért. Hozta az öreg, majd odaült a vendég mellé. Csakhamar megindult a beszélgetés. jó néhány öreg embert ismert, fis miután gyorsan letárgyalakik java életüket abban a bizonyos betyárvilágban töltötték. A betyárvilág elmúltával, a mindent megszépítő távolság viaszfényében, legendák születtek és keltek száj- ról-szájra. Disznótorokon, lakodalmakon, névnapokon vagy a zsombói csárdában. ták az időjárás mostohaságát, a „régi jó világ”-ra került a sor. — Hej, abban az időben nem kongott így az Ivó. Volt úgy, hogj' 20 betyár mulatott itt együtt. Sütögették a pisztolyaikat, nézze a mennyezet gerendájában még most is poharazgatás közben csakha- meglátszanak a nyomok. Abmar ezekre került a sor És j-)an az időben nem így nézett ezeket a históriákat öregje- j^i a vidék. Dorozsmától—Ha- fiatalja minden időben szíve- lasig csupa erdő, bucka és sen hallgatta. így voltunk mi legelő terült el. Tanya alig is, apró, de már ésszel élő unokák, és ünnep volt számunkra, ha egv-egy történetet elmesélt nagyapó. A 900-as évek elején nagyapám benézett a zsombói csárdába egy pohár jó borra. (Abban az időben a csapláro- sok még nem tudták, hogy akadt kettő-három ezen a nagy távolságon. Az utazgatás nem volt biztonságos a pusztán, s ezért útra csak az vállalkozott, akinek halaszthatatlan dolga volt. Ez a csárda volt a legjelesebb épület messze vidéken. Ilyen volt ez már akkor is. Zömök, széles és erős. Öles vert fal volt a kerítése és lőrés ablakai az országútra. Rózsa Sándor többször megfordult itt, mert szerette a jó bort, a barátságot, meg hírt a pusztázó han- nagyok járásáról. Hej, Sándor, Sándor!- Az volt a jó világ!... — Fiatal házas voltam akkor és legjobban az asszony közelébe szerettem lenni. Egy őszi délutánon Sándor nyitott be az ajtón. — Na, te csak turbékoltsz, és észre sem veszed, hogy vendég állt a házhoz!? — Ott a lovam az udvaron, adj neki ennivalót, de ne kösd be, maradjon csak az udvaron. Hátha hirtelen lesz rá szükségem. Nekem meg adj innom, mert szomjas vagyok. Elláttam a lovat takarmánnyal. Gyönyörű jószág volt! Sötét almás pej. csillagos homlokú. Farka a földet seperte. Sörényébe pántlika fonva. Nyerge ezüstveretű, kantárja szintén. Orrcimpáí remegtek és olyan hűséges, okos szemei voltak mint egy szép leánynak. Sándor elé bort tettem és mellé ültem, mert szerettem vele társalogni. Ízlett neki a bor. Töltött nekem is. — De magatok vagytok? Mikor jártak erre a pandúrok? — Pár hete láttam őket. Ekkor a kuckóból halk pengetés hallatszott. — Ki van ott? — Jaj, ne tessék lűni, csak én vágyok a hangász. — Az ördög akar rád lőni. Bújj elő! Tudsz-e valami jó nótát? — Hát hogyne tudnék, de szomjas vagyok az ijedségtől. Jól megitatta Sándor. Aztán húzta is derekasan. Leg- elsőbben is azt, hogy „Haragszik a pusztabíró”, Ez volt a kedvenc nótája Sándornak. Mindig arra vágyakozott, hogy valami hivatalt nyerjen. Utóbb ezzel csalogatta be a várba Laucsik (De ez még jóval később történt). Szól a nóta egyik a másik után. Fogyott a bor, pirosodott a Sándor füle. Nótában a szomorút, fehércselédben a jókedvűt szerette. Kocsonyi húz+s a talp alá valót. Sándor pp- dig csak nézett maga elő mint aki keresztül lát a falom vagv még azon túl is messz"- messze ... Csak úgy pörköl - tok a szemei. NYÍLIK az aitó. Fát Ur»-' ha. k’ lén be ratta'? Az a»— Tapodi Antal. Vállán elöltöltős, rozsdás kováspuska.
