Nógrád. 1965. augusztus (21. évfolyam. 180-204. szám)
1965-08-15 / 192. szám
8 soon Ab 1965. augusztus 15. vasárnap András Endre Berházudvar nyáreste Kürtös udvarunk zeng, miként ha volna ezer trombita. Kovácsnénak, lám, végülis sikerült túlharsognia rádiójával húsz lakás szüretien lelbozsgó neszét: nőtázó férfit — hármat is —, vacsora-edény csörrenést Otcsöves-szuper hangszere fáradatlanul zúg, zubog, tajtékos gejzir-hordalék, csordát riasztó párducok, robajló-rengő tengerár, Zeusz haragvó lángnyila ... Kovácsné boldog. Sikerült. Sikerült túlharsognia, sőt, ha akarná — meglehet —, Jerikó sorsa várna ránk. ... Tombol húszezer harsona az udvar harminc ablakán. Heinz Riisch A z asszony már az előszobában látta, hogy férje itthon van: vékony fénycsík szivárgott ki az ajtaja alól. Megállt egy pillanatra, fülelt. Némaság. Egyedül van. Halkan benyitott a maga szobájába, villanyt gyújtott, s leült az asztalhoz. Táskájából kivette a harmadikosok dolgozatfüzeteit, odakészitette a piros tintát, s új tollhegyet keresett, mert a régit elmarta a rozsda; a piros tinta gyilkolja a tollat. Az új hegyet aztán megnedvesítette, s bemártotta a tintába. Ekkor ütötte meg fülét az első hang odaátról. Női hang. Mond valamit, de innét nem érteni. Jó isten, mit csináltak ezek eddig?! Aztán azt hallja, hogy Zoltán végigmegy a szobán, a kályha ajtaja csikordul. fahasábok koppannak, majd dobbannak tompán odabenn a tűztérben, s megint esetten a kályhaajtó kallantyúja. Zoltán vasalt sarka most újra végig- kopog a parkettán. Cipőben van. Csókolóztak... nálam. Harmadszor vagy itt. Nem elég bizonyítéknak?” „Azért női szolidaritás is van bennem, értsd meg. Nem olyan egyszerű ez. Egy ki 'ií úgy érzem magam, mint a tolvaj.” A férfi türelmetlenül: „Hát mát akarsz? Ajándékozzanak neked, nyilvános ünnepség keretében? Nem vagyok én Kossuth-díj!" A lány megint nevet, kic_:t’ idegesen. „Jó, jó, de vándordíjként se kellesz!” „Hát úgy, hogy kézről kézre járj. Tegnap nála, ma nálam, holnap másnál—” „Bolond vagy! Tíz éve élek jó házasságban. Ismerhetsz.” Visszaült az asztalhoz keze ügyébe igazítja a füzeteket. A legelső. Pálos Margit: Magyar dolgozatok. Bemártja a tollat. Pálos Margit, magyar dolgozatok. Lélektan: jeles... Pálos Magyar Margit dolgozatok. .. Pálosdolgozatok... Az ő lakása. Az én lakásom! Magyarmargit... Eressz! Ma- gyarmargitpálos... Pálosmagyar. Hát igy nem megy! Abba is hagyja, főz egy feketét magának, olvas egy kicsit, hogy elterelje a gondolatait, s csak aztán kezdi el a munkát. így képtelenség koncentrálni! Feláll, jó hangos léptekkel odamegy az ajtóhoz, kinyitja. Hallják csak meg azok ott Bárány Tamás Válás előtt Nappali álmodozó Éjjel sem álmodik soha, mert úgy esik az ágyba, mint a kő s alszik, álomtalanuL De nappal, az utca forgatagában, a kertben egy fiatal cseresznyefa előtt, vagy ha kezét a kilincsre teszi meglepi az álom. Fehérre meszelt ház nyitott ablakain át érett gyümölcsök illata árad. Suhanó autók útjain feltárul a messzeség ' erdőségeivel, tengerpartjával, s kombinátok lüktető életével. Az álmodó nyitott szemmel néz körük s mig agya gondolkozik, szívében gyökeret ereszt a jövendő. Majd felocsúdva a jelenbe hall > társai szavát, a g'. pék vidám válaszát. a sistergő acélt, és tudja, hogy álma beteljesül. (Boldog Balázs fordítása) Heinz Rusch, német költő es író 190%-ban Dessauban született. Első verseskötetét 1934-ben publikálta. 1946-tól 1931- tn a lipcsei rádió irodalmi szerkesztője, s a lipcsei irodalmi lap főszerkesztője volt. Jelenleg szintén Lipcsében el. Költői müvei mellett sok elbeszélése is megjelent már a különböző német lapokban és folyóiratokban. Bokor István A csoda Megértél régen várt gyümölcs, csupa-nagybetűs-élct titka. Szén szinti szemedből anyácskád bámul, s te az övével vissza. Bajcsik József: Periféria „Jó lesz?” kérdi Zoltán; az ó mélyebb hangja tisztén érthető. Női nevetés. Feláll, odaóvakodik az ajtóhoz. Utál hallgatózni: de most egyszerűen nem tud a helyén maradni. A nő hangja a nevetés múltéval: „Eleget fázom otthon!*’ No nem nagyon jöttél tű.bs a csókolózéstói, aranyom! De ilyenek ezek a mai fiatal lányok. Egy jó teniszpai .it többre tartanak a legkiadósabb csókolózásnál... Kell is ezeknek még a szerelem Huszonyolc előtt egy nő se tudja igazán, mi a szerelem. „Itthon van a feleséged?"— kérdi a női hang. „Nem tudom. Nem hallottam hazajöni”. „Mit szólt?” „Már mondtam.” „Meséld el mégegyszer. Azért valahogy félek tőle...” „Tudomásul vette. Roppant okosan viselkedett.” Az asszony elmosolyodik, de a torkát úgy szorongatja valami. A párbeszéd folytatódott. „Még mindig nem hiszei nekem?” „Kezdek hinni.” „Láttad, az ajtónk is le van zárva. Kiér kétszer fenn voltál „És ez nem nyomaszt engem azt hiszed? Lelkiismeret is van a világon.” Zoltán most már ingerülten: „Ért gondoltad volna meg előbb! Most már késő!” „A lelkiismeretfurdalúsra éppen az jellemző, hogy a tett után ébred fel, ezt te is tudod.” „Lélektan: jeles!”—Zoltán most már nagyon dühös; ezt a hangját ismeri. A feje búbjáig vörös ilyenkor. Kis szünet S aztán:—„Kérsz még teát?” „Ha van még.” „Van, de kihűlt már.” „Akkor nem kérek.” „Azért felteszem. Egy perc és kész.” „Ne tedd fel.” „De felteszem" Eszter szobájában most elhalványul a lámpa; odaát bekapcsolták a gyorsforralct Aztán a lány hangja: „Hagyj most!” „Mi bajod?” „Mégis, ha meggondolom, hogy itt az ő lakásában...” „Lezártuk az ajtót, mondtam már! Ez az én lakásom!” „Akkor is! Eressz!” Eszter áll, hallgat, szeméből patakzik a könny. bent, hogy itthon van! Aztán ki a konyhába. Vizet tesz fel, kávét darál, háromszor felfuttatja a törökkávét, s míg várja, hogy hüljön, eszébejut: vörös lehet a szeme a sírástól. Tányért tesz a kávéfőző edényre, s átmegy a fürdőszobába. Ijesztő arc néz rá a tükörből : két duzzadt szem. vörös szemhéjak, foltos bőr. Hideg vízbe mártja törülközője szélét, s hosszan, hosszasan nyomkodja az arcához. Megint megnézi magát: valamivel jobb. Nevetni próbál: a duzzadt szemhéjak belesimulnak a nevetés ráncaiba. Még egy hideg öblítés, aztán krém vékonyan, és púder. így! Senki nem mondaná, hogy sírt! Különösen nem, ha mosolyog. Visszamegy a konyhába, megissza a kávét, az edényt elmossa, s indul a szobájába. Fele úton lehet, az előszoba közepén, amikor kinyílik Zoltán ajtaja, s azok ketten kilépnek. Hátraút nincs. A szobája is még négy-öt lépés! Nem lehet nem észrevenni őket. Jaj, a sírás nyoma! Mosolyogni, mosolyogni! — Szervusz — mondja Zoltán, különös, zavart mosollyal. Oly furcsa, idegen volt most a tekintete: csak a szája nevet, szeme nem. S mintha valami bűntudat szo- rongana a vonásain. Ezt az arcát nem ismerte eddig. Szerény titánok avagy a „Keopsz“ Irodalmi estje a nadfonat vállalat bedolgozó részlegének ifjúsága elhatározta, hogy költői estet rendez, méghozzá a „Keopsz" kiskávéház poétáinak terméséből. A bedolgozó ifjúság elhatározásának lendületéből mit sem vont le az a tény, hogy ez az ifjúság egyetlen főből állott, méghozzá Felvéghi Viktorból. Miután Viktor mamája és nagymamája bedolgozó volt és a szuper egzisztencialista költőt a jolyóiratok —nagyon helytelenül— nemigen méltányolták, Felvéghi Viktor neve is bekerült a bedolgozók listájára. A marna dolgozott helyette is, bár—Langy Alajos szerint— Viktor is fent időnként nádat, sőt zselatinállatkákat hozott létre, főleg olyankor, amikor azt állította, hogy „elvonulok egy időre a világtól, nagy filozófiai költeményemen elmélkedni...'’ A. lényeg azonban, hogy Felvéghi Viktor képviselte a vállalatnál az ifjúságot és mint ilyen, egyhangúan követelte az irodalmi est megrendezését. —Nem lesz egy kicsit meleg? Júliusban vagyunk...—jegyezte meg egy kicsit bátortalanul Görkényi Pista bácsi, a nádfonók főkalkulátora és (egyben) kuiturfelelőse. De mert a Nádfonat Vállalatnál három éve nem volt egyetlen rendezvény sem, —nem számítva özvegy Kócz Tivadarné egyszülött gyermekének névadó ünnepségét —és mert Pista bácsi különben is olyan ember volt, aki nem tudott ellenállni, nemsokára tussal írt plakátok lepték el a vállalat Uultúrhelyiségének (és ebédlőjének) falait: „Figyelem, kartársak és köítészetkedvelők, figyelem! A Nádfonat Vállalat ifjúsága —szakítva a hivatalos konzer- vallzmussal— KORSZERŰ KÖLTŐI ESTET rendez. Nálunk nem lesz rím és ritmus! Mi nem dőlünk be a mondanivalónak és az értelemnek! Hagyomány? Hahaha... Közérthetőség? Még mit nem? Nálunk Felvéghi Viktor, Krivicsei Károly és Bús Barnabás- versei lesznek szavalva. Ionesco meg fog szégyenülni! Beckett ki fog vándorolni Magyarországra és beiratkozik a „Keopsz" kiskávéház asztaltársaságába. Jevtusenkóról már nem is fapRZ'Ól’iitflf 1 Nálunk V1LÁGKÖLTÉSZET-et hallanak majd... Tánc hajnalig. Jégkockák A POMPÁS plakátok ellenére a nagy estén mindössze négyen foglaltak helyet a közönség soraiban. A hosszú, sovány Görkényi Pista bácsi, —napszemüveg mögé rejtve szégyenkező tekintetét — Felvéghi Andorné(Viktor mamája), Felvéghi And (Viktor húga,I, és özvegy Kócz Tivadarné. A költőket azonban nem törte le a nem túl felfokozott 'érdeklődés és Csók Veruka— aki ugyan kimaradt a plakátról, de nem maradt ki az előadók közül— a pódiumra libbent és már szavalta is: —Kajszibarack brummog a réten. Miért? Miért? Hiába kérdem... Utána Krivicsei Karcsi következett: —Portásember vagyok én, ezért lettem koravén... Krivicsei szavalata közben Görkényi Pista bácsi egy pillanatra eltávozott, ám nem jött vissza. (Állítólag Nosz- vajra utazott, felesége rokonaihoz. S most ott áll, napszemüvegesen, szakállt növesztve, —Szervusz — mondja kedvesen, s mosolyog ő is, egyre mosolyog. — Engedd meg, Esztikém.... Évikém, engedd meg... A feleségem. Szász Éva. — Pá, kedves —, Egyszer- rűen nem tudja, mi dolgozik benne; keze gépiesen kézfogásra lendül, s arcán ott szíveskedik a görcsös mosoly. — Örülök, hogy megismertelek. — Én is örülök... mondja Éva. — Nem is gondoltam, hogy találkozunk... — teszi hozzá később. Falfehér most az arca. A férfi ijedten nézi. — Ö — mosolyog Eszter — elöbb-utóbb esedékes. volt, igaz? Nem először vagy fenn — tétovázik kicsit — itt nála. Az utolsó szót megnyomja. — Igen.. . Zoltán roppant kedves házigazda... — És a leány is igyekszik mosolyogná — Már mégy? — kérdi Eszter, mint a jó háziasszony — miért sietsz? — Dolgom van — mondja a lány. — Azért Eszter még mindig mosolyog. —Hát akkor, örülök, hogy megismertelek. — S kezét nyújtja. — Pá kedvesem. A lány egy ideig nem ereszti el a kezét — Féltem ettől a találkozástól — mondja aztán halkan, lehajtott fejjel. — Ö — mosolyog Eszter — hát nem vagyunk mi régimódi emberek, kedvesem. Modern emberek vagyunk. Mitől féltél? —Nem tudom. Nagyon féltem. —De most már nem félsz? A lány biccent —Most már nem. —No, iákkor jó. —Még egy mosoly, az utolsó. —Hát akkor pá, kedvesem. —Viszontlátásra —mondja Éva. S már kinn is vannak a folyosón „No? —hallja még Zoltán diadalmas hangját —, okos asszony, mi? Ugye megmondtam?” — Aztán lépteik elkoppannak, elnyeli őket a lépcsőház. V alahogy odavánszorog Zoltán szobájához, b - nyit A dohányzóasztalkán csészék, sütemény. A rekamié sima, gyű- retlen; a párnák a helyükön, rendben. Közelebb lép, ott megtámolyodik. Eddig birta. Aztán felsikolt, és rázuhan a heveröre. inkognitóban.) Felvéghi néni és Ani megvárták Viktor szereplését, —(„ Én NEM ban ben án nem má, én NEM én NEM, én NEM”) —Bús Samud azonban már csak özvegy Kócz Tivadarné- nak szavalt. A dúsidomú özvegy álmodozva nézett a jóképű, vállas poétára, aki — erre fel — megismételte „Az élet csak lebeg, lebeg, de különben u minden mindegy” című költeményét. Illetve csak megismételte volna, mert az első — újramondott — szakasz után előlépett Felvéghi Viktor és kituszkolta a pódiumról költötársát: — Látom, barátocskám, a közönség uszályába kerültél... — De hiszen Kóczné dirnd- liben van... ■— rebegte Bus Barnabás. FELVÉGHI Viktor azonban szigorú volt: — A.zért, mert a hallgatók elviselnek valamit, nem szabad visszaélni gyermeteg tetszés-vágyukkal. Nekem háromszor annyian tapsoltak, mint neked és mégis szerény tudtam maradni. Mert tudd meg öregem, — Viktor itt felemelte mutatóujját, mint aki dogmát hirdet ki — hogy akit a siker elszédít, az nem érdemli meg a költő nevet. És ezt üzenem az engem csodáló tömegeknek is... , A. G.
