Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)
1965-07-11 / 162. szám
1965. július 11. vasárnap NÖGRÄ D 5 Karcsi és a több jelentésű szavak Salgótarján egyik iskolájában történt. A kis legényke megkapta élete első hivatalos okmányát. Boldog izgalommal betűzni kezdte vadonatúj úttörő-igazolványát. De egyszer- csak meghökkent. Értelmetlenül, majd rosszallóan tanulmányozni kezdett egy sort, majd élénk tiltakozással a tanító nénihez rohant, és a következőket mondta: „Tanító néni! Az én igazolványomat elrontották! Ide az van írva> hogy kelt Salgótarjánban! En meg nem Salgótarjánban keltem, hanem Budapes- ten„" Mi zavarta meg ezt a kétségkívül értelmes fiúcskát? A k e 11 szó. Helytelen képzettársítással (de nagyon kedvesen) összekeveredett kis okos fejében a kelt és a született ige jelentése. Egyébként felvilágosult fiatalember; tisztában van azzal, hogy csak a kismadár és kiscsibe kel tojásból. Ö ugyan minden reggel fel k e 1 a marasztaló ágyból, de az egészen más, mint a „kismadár születése”. Megint mást jelent e szó, ha arról beszélünk, hogy nyáron a nap már hajnalban kel. Azt is tudja, hogy ismét más jelenséget rejt kel szavunk, ha azt fogalmazzuk meg. hogy a parkban a fűmag már kel. A kérdéses igazolvány kelt szava pedig legfeljebb az „okmány születésére” vonatkozik, (keltezés). Igen, a kel ige nemcsak egy jelentést hordoz, nem azonos jelenség az ember felkelése és a napkelte. Ugyanígy más értelmet nyer a kel szó, ha az elvetett magvakról vagy a tojáshéját kopogtató kiscsirkéről szólunk. A kel ige tehát több jelentésű szó, mert kimondásakor több jelentésre gondolhatunk. Ugyanakkor érezzük, hogy ezek között a jelentések között mégis valamilyen összefüggés van. Ennél a szónál belső értelmi kapcsolatot, bizonyosfokú azonosságot hordoznak különbségeik ellenére is az egyes jelentések. Éppen ezt az azonosságot fedezte fel népünk, amikor az emberi cselekvést jelentő kel (felkel — feláll vagy felébred) szó hangalakjával, tehát a kel szóval nevezett meg más hasonló jelenségeket is. Az egyjelentésű szóból így több jelentésű szó lett. Természetesen a születik helyett azért nem használhatjuk. Ezt megértette gyorsan a kis Karcsi is. Azt már azonban sokkal nehezebben, hogy a kel főnévnek nincs semmi köze a kel igéhez. Teljesen véletlen, hogy a piacon vásárolható kel (kelkáposzta) neve azonos a kel igével, a cselekvést jelentő szóval. Ezek között nincs ösz- szefüggés, csupán a hangsor (betűik) azonos. (Persze Karcsi nem olvasta június 13-i Szerelem—szerelem? című cikkemet a véletlenül azonos hangalakú, azaz egy alakú szavakról, d: a cím alapján a MOKÉP is 14 éven alul nem ajánlottnak nyilvánítaná e témát) No, de térjünk vissza a több jelentésű szavakhoz, mert bizony ezeknek a száma talán nagyobb, mint az egyjelenté- sűeké. Ugyanis sok-sok szavunk eredeti jelentéséhez a nyelvfejlódés során számos mellékjelentés kapcsolódott. Tehát az alapjelentés névátvitel során jelentésárnyalatokkal bővült Maradjunk például a nyelv szónál! Sokféle mondat tolong most is a nyelvem hegyén. — Ebben a mondatban a nyelv szó alapjelentéséről, tehát a testrészről van szó. A nagy hőségben kilóg a kutya nyelve is, azért sietnek a nyaralók a tengerbe nyúló földnyelvek strandjaira világszerte. — Nyilván az emberi nyelv formájához való hasonlóság miatt nevezünk bizonyos félszigeteket földnyelveknek, a cipőnyelv-féle mellékjelentés is így keletkezett De a legmagasabb rendű földi élőlény tagolt beszédét, a jelzések jelzését is a nyelv szóval fejezzük ki. Ilyen értelemben találjuk a nyelvet mint több jelentésű szót a következő mondatban is! — Nyelvében él a nemzet! Ezért indította meg lapunk „Anyanyelvűnk” című állandósult vasárnapi rovatát is. Tóth Imre Palócok Idestova harminc éve, hogy egy fiatal szociológus, Szabó Zoltán járta ezt a tájat, s a Palócföld munkásságának, parasztságának, értelmiségének akkori reménytelen, kiúttalannak tűnő helyzetét tárta a világ elé Cifra nyomorúság című könyvében. Nyomába indultam, —immár a mai tájat, s mai emberek anyagi, társadalmi, kul turális Viszonyait kutatva. Cserhátszentiván — Nemzetes asszony! Küldje mindjárt a nemzetes urat a községházára! — Nem tud menni, mert kimostam a gatyáját, fent ül a kemencén, egyingben. Hogy ez a jelenet lejátszó- dott-e valóságosan, vagy csak a fáma tartja számon, azt ma már kideríteni lehetetlen. Az mindenesetre tény, hogy jó ízzel és humorral mesélték nemcsak Szentivánon, hanem Hollókőn és Bujákon is, bizonyítván ezzel egyrészt a környező parasztközségek egészséges, gúnyoros kritikáját a nemesi faluval szemben, másrészt pedig a hét vagy ötszilvafás, bocskoros vagy mezítlábas nemesség életnívóját A Cserhát nem túl magas, de meredek ívű, és szorosan zárkózó hegyei közé szorult falunak mindig kicsi volt a határa. A ma megművelt terület sem éri el az ötszáz holdat. Ennyi földön a világtól elzárt s azzal ritkán érintkező nemzetes urak inkább csak veszekedni tudtak, mint gazdálkodni és élni. A két háború között egyetlen úri birtok volt, az is hetvennyolc hold szántóval és öt vagy hat paraszti birtok csupán, amelyik túlhaladja a húsz holdat. Ettől „lefelé” vagy 10—15 gazdaság, amelyik el bírja tartani tulajdonosát és családját — a falu nagyobb hányada pedig iparos (cipész, kerékgyártó, kőmíves), vagy a két-há- rom holdja mellett napszámba járó szegényparaszt. A néprajzosók csüggedten indulnának útnak ebből a faluból; népviselet itt sohasem volt. A tehetősebb nemzetes urak sújtásos magyarruhában jártak, az iparosok félvárosiban, a szegények pedig rongyokban. De nem csupán az öltözködéssel voltak így: a farsangi, aratási, szüreti, karácsonyi népszokásoknak alig van itt nyoma. Ahogyan a környező falvakban kialakult népviselet nekik „pórias” volt, úgy a társasélet hagyományos megnyilvánulásait is rangon alulinak tartották. Kérdés persze, hogy ha már így volt, akkor miért nem alakítottak ki maguknak viseletét, szokást? Több valószínű magyarázat adódik. Az egyik az, hogy az itteniek mindig inkább a felsőbb osztályokat követték, a másik a faluból eljáró iparos réteg hatása, a harmadik a már említett nemesi elzárkózottság — mjnd nyomós érv, de a meghatározó momentum talán mégis az volt, hogy a falu — egészen a felszabadulást követő évekig — szigorú kasztrendszerben élt: a földdel rendelkező nemesek; az iparosok; a földtelen vagy pár holdas nemesek; és a bevándoroltak leszármazottai, a nemtelen „gyüttmentek.” S az öltözködésben, szokásban, életvitelben megnyilvánuló elzárkózás olyan erős volt, hogy hallatán a hindu kasztrendszer jut az ember eszébe. Elképzelhetetlen volt például, hogy az egyik kasztba tartozó legény este ösz- szefogózzon egy másik kasztbelivel, s úgy énekeljenek végig a falun. Ha az iparosok például mulatságot irendez- tek, a többi oda be nem tehette a lábát. Az ablakon bepillantani sem hagyták. Még a szájhagyomány sem tud arról, hogy két kasztbeli fiatal összeházasodott volna. Kaszton belül választották a párokat és ennek következménye volt az arányon felüli csökkent értelmi képességűek száma az iskolában. Merev választóvonal a csoportok között, ugyanakkor civakodás, marakodás, irigység kaszton belül... Ügy tűnik, e szén ti van i hagyo- mánytalanságnak ez a fő oka. Továbbmenve: érdekes néprajzi, lélektani, szociológiai következtetés volna az is, ha több adat birtokában meg lehetne állapítani, hogy a közös gazdaságok ott mutatnak föl jobb eredményt, ahol, a falunak közös, kialakult népviselete, szokásai voltak... Örhalom, Hollókő, Buják példája — szemben Cserhát- szentivánnal és Szirákkal — ezt látszik igazolni. A felszabadulás után az első kaszt kisgazdapárti lett, a második szociáldemokrata, a harmadik parasztpárti és a negyedik kommunista. Ez a A világnak egy csendes Műterem sarka az a kicsi kunyhó, amely a Vadaskert környékén épülő villák között szerényen meghúzódva, fészke a művésznek, Pataki Józsefnek. Távol a zajtól, a hegyek haragoszöld koszorújában parányi kis otthon, mégis a képekben, metszetekben, vázlatokban a fehérre meszelt négyszögű műteremben lüktet az élet. A falon nem hivalkodó színekkel salgótarjáni régi utca. Elöl a foszló múlt, mögötte lenyűgöző erejével az égre törő jelen. Aztán egy vázlat a fü- zetecskében. Izzó szenvedély, makacs elszántság. Néhány vonás csupán, de megeleveníti az egész medence keserves harcát, a géppuskákkal szembeforduló bányászt. Es egy kép az állványon. Portré. Tekintete belső szenvedélytől fütött, mégis csupa líra. Pataki Józsefnek abban van a legnagyobb ereje, hogy azonosulni tud az egyszerű emberekkel, az ország gondjaival. Nem modernkedik, mégis modern. Mindig a belső mozgató erők kibontakoztatására törekszik. Az új világ nyugtalan lüktetésének hűséges tükrözése, és ennek a múlt harcaival szoros össze- fűzése, az teszi modernné. Itt nőtt fel, innen indult művészi pályára. Talán a város minden egyes pontjához emlékek fűzik. Van egy képe, „A nemzeti sarok”. Egyszerű, minden sallangtól mentes, c/L bíhehjzqjji (hizek mégis igazságával annyira élt, látta az előkelőségnek megragadó. Senki más, csak fenntartott mulatót, a hajnali az tudja ecsetjével ezt a múlt- mámort. ból fakadó keserű hangulatot A mai ember típusának az kelteni, aki azon a környéken ábrázolása is a munkapadok. Pataki József tervező asztalok, bányászkolóniákból indul. Hol az egyik helyen, hol a másik helyen jelenik meg a művész, akit mint embert, barátot fogadnak. Ez a fogadtatás témáinak legfőbb érlelője. Eddig az Acélárugyár egyik kolóniái lakásának kicsi szobájában szo- roskodott. Itt voltak látogatói, a gyárszagü barátai. Most, hogy a békehegyi kicsi fészke műteremmé formálódik, széles, de még üveghíjas ablakán bezuhog a napfény, ide jönnek, akik tisztelik- Barátai, ih- letői. akik rakták a téglát, keverték a habarcsot, akik a vásznak mai hőseivé lesznek. De jönnek már mások is. Az országos kiállítótermek látogatói, akiket megragadott művészete. Nemrég idegen földről jelezték látogatásukat a képzőművészet kedvelői. Azt írták: személyesen akarják látni a művészt, akinek munkája helyet foglal műgyűjteményükben. A bejelentés nem okozott Patakinak különösebb izgalmat. Dolgozik tovább. Sok a tennivalója. A napi ecsetvonás mellett az udvari vadont is szelídíteni kell. Es az öreg akác alatt egy hüsülőt formálni, hogy ha a gyárkémények árnyékából a vasszagú emberek kijönnek a hegyre, megpihenhessenek. És sietnie kell, mert a hét végén jönnek, számon kérik, mit alkotott Bobál Gyula megoldás a falu múltjából egyenesen következett, s azokban az években késleltette a lakosság egységesülését, a kaszthatárok elmosódását, amit a nagybirtok és a ku- lakgazdaságok felosztása és a demokratikus jogok egyébként elősegítettek volna. Pa- lásthyi László ezért javasolta negyvenhétben, hogy mindenki lépjen be a Magyar Kommunista Pártba. hogy egységes legyen a falu. Az ötletnek — a politikai és szociológiai lehetetlenségén túl — fő jellemzője a naivitás. — Elmúlt tizenegy év a javaslatom után, és ötvennyolcban a falu téeszbe megy, mind a négy kaszt, egységesen, megértéssel és azóta is együtt dolgoznak... Ügy látszik tehát, csak egy évtizedet tévedtem. Valóban úgy tűnik. Janko- vics Antal tizennyolc holdas gazda volt, a vezető kaszthoz tartozott. Apósa harminc évvel ezelőtt még zsinóros, sújtásos mentében járt Ö maga ötvennyolcban az elsők között írta alá a belépést, ma tőesz vezetőségi tag, előkaszás. és munka után nyugtalanul szemléli az eget, várható-e holnapra eső, hogy az anyaszéna be is tudna száradni a rendben ;.. Reggelenként háromkor kél, és sorba veri a többi kaszás ajtaját: „Gyerünk, aludni lehet majd a télen, de kaszálni nem!” — Miért töri magát? — gonoszkodom vele. — Hisz nem a magáé! Nevet, érti az ugratást. — Éppen ezért. Közös érdek, nem mondhatják, hogy magamnak kaparok. Pedig hát... magamnak is. Nem? A közösből élek én is, meg a családom is. Évente egymagának 300— 400 munkaegysége szokott lenni. Ha arról kérdem, hogy a falu módos gazdái miért léptek be ötvennyolcban — az országos szervezés előtt két évvel — a tszbe, akkor csak gondolkodás után válaszol: — Honnan tudjam én azt..; Valahogy úgy volt, hogy láttuk: a korszellem úgyis ez, a közös gazdálkodás. Meg aztán mire mentünk volna külön-külön. Ha egyéni maradok, azóta talán az én tizennyolc holdamon is szaladgál egy mindentudó kis Ze- tor, de hol birtam volna én annyiféle gépiét vásárolni, ami most a tsz-nek van. Pedig mind szükséges! Hiába... nagyapám korában elég volt a tüzesgép, mostmár nem elég. — Leemeli a kalapját és bő verejtéket töröl le a homlokáról. — .Ezért nem elég! Mert ennyit verejtékezni a mai fiatal már nem hajlandó. — És hajlandó volt a jött- mentekkel egy közösségbe lépni? — hunyorítok rá, mert látom, érti a szót. i Nevet: — Marhaság. A régi öregek marhasága. Kit érdekel ma már az..: — Legyint. — Mondom ötvennyolcban: csináljunk valami okosat. Mert hogy folyt le az én fiatalságom? Hajnali háromkor meg kettőkor keltem, elláttam a jószágot, megvakartam, lekeféltem őket, kidobtam alóluk a trágyát, akkor bementem reggelizni. Utána befogtam, feltettük ap>ámmal a szükséges szerszámokat, és kifelé a határba. Kint voltunk így nyáron , naponta ti- zenhárom-tizennégy órát, de legkevesebb tizenkettőt..; üsté hazajöttünk, elláttam a jószágot, elvégeztem a ház körül ezt-azt, és vacsorázni sem volt kedvem a fáradtságtól. _ És mi jogom volt nekem?!..; Semmiféle jogom nem volt! Évente két-három bál, egykét nagyvásár — kész. De arra se jogom volt, hanem elmehettem, és apám — ha akart adott pár pengőt költőpénznek. Ha nem akart, nem adott. Kész. Megöregedtem. Felteszi a kalapját. — Hát mondom ötvennyolcban: csináljunk valami, okosat, mert hogy a mai fiatalok erre nem hajlandók, az már látszik. A mai fiataloknak nyolc órai munka kell, utána fürdési járda, hogy a lakkcipő ne sározódjon be a klubba, moziba, presszóba menet... Nem igaz, hogy az alacsony jövedelem miatt mennek el a fiatalt* faluról. A határ most sem kisebb, mint régente, nem is ad kevesebbet, ha jól megdolgozzák — szóval megvan itt ugyanaz a jövedelem, mint városon.., A kultúra húzza el, uram, a kultúra — meg a nyolc órai munka. Azt szokta mondani az én lányom: „Nekem ehhez jogom van!” Hát joga van, nem vitás. Nekem évente kétszer nem jogom, csak engedélyem volt bálba menni, neki joga van akárhányszor. Hát legyen is!„ Dehát, gondoljunk csak bele, mondtam ötvennyolcban: a járdát, a klubot, a presszót — szóval a kultúrát meg tudom én teremteni a lányomnak itt? Vagy meg tudja a másik, vagy a harmadik a saját gyermekének?!... Nem tudja. Azt csak együtt, közös erővel lehet. Ezért mondtam én, hogy jó lesz az a téesz, alakítsuk már meg, ne nyavalyogjunk annyit. Megalakították. S ma már a faluban csak pór ember magatartásából érződik a régi „nemzetes úri” öntudat. Szó sincs azonban arról, hogy a „nyavalygásnak” vége lenne. A régi problémák helyébe újak léptek. Milyenek? Hát elsősorban az ifjúság problémája, amiről fentebb már szó volt Aztán: mikor, milyen és mennyi gépi beruházást eszközöljön a téesz? Megoszlanak a nézetek. Egyesek szerint a szentiváni határban csak a szovjet lánctalpas traktor eredményes, mert nagyon hepehupás a talaj, speciális „hegyi gépek” kellenének. Mások szerint jók ide a Zetorok is. és éppen a dombokra tervezett oldalazó eke nem vált be. Eltérnek olykor a nézetek a munkaegység megállapításánál is. Most tavasszal emiatt néhány napig alig dolgoztak. Vannak, akik azt mondják, hogy kár volt Kutasóval és Bokorral egyesíteni a téeszt, mert a három falu népe nagyon különböző — mások szerint éppen a különböző szokásokkal. munkamódszerekkel rendelkező falvak összmunkája ad majd új lendületet a közös téesznek. Egyesek szerint a járási szervek túl sokat, túl aprólékosan és túl magabiztosan avatkoznak bele a téesz életébe — mások viszont úgy látják, hogy a felsőbb szervek túl „messze” vannak, és többet, figyelmesebben és aprólékosabb gonddal foglalkozhatnának velük. Mindezen lehet vitázni Egy azonban biztos: ezek a problémák már nem kasztproblémák, hanem közös gondok! S ma már a szentiváni férfinak eszébe sem jut megfontolásokat tenni, hogy ugyan kinek a vállát is fogja át, ha a harmadik korsó után nótázni támad kedve. És a mai fiatalok ugyancsak nagyot néznének, ha valaki a volt kaszt határain belül akarná terelgetni az ő érzelmeit ... Meg kell hagyni: vagy tíz év óta nem „szempont” ez már az öregeknél sem. Örömmel látjuk tehát, hogy Szabó Zoltán megállapítása a múlté: _„S még ezektől !s elkülönülnek a nemesi kiváltsággal rendelkező községek. Az urak szolgáknak, a szolgák uraknak tartják őket; ezek eltaszítják, azok ellökik maguktól a szegény falvak bocs- kortalan nemességét, akik nyomora tehetetlenségükben a céltalan és haszontalan kutyabőrt rázzák öklömnyi ab- lakú, földes, dohos levegővel terhes vityillóikban, melyeknek tetejét országos vihar készül rázni: a nyomor lázadásának vihara.” Kunszabó Ferenc i
