Nógrád. 1965. július (21. évfolyam. 153-179. szám)

1965-07-25 / 174. szám

1985. július 2*5. vasárnap SÖGRÄB 5 A% érvényesülésről A már nem egészen fia­tal ember, miután rö­vid néhány év alatt a nyolcadik munkahelyét is otthagyta, az állami és tár­sadalmi szervekhez özönével küldött panaszos leveleinek egyikében ezt írta: „Hogy mi­ért hagytam ott előző mun­kahelyemet? Azért, mert igaz­ságérzetem nem tűrte el, hogy 400 forinttal kisebb fizetést kapjak az osztályvezetőnél, s hat hónap után se kapjak még 100 forint emelést sem .. Egy másik, az érvényesülés­ről hasonló módon vélekedő ember levelében ezt olvashat­juk: „Ha majd nekem is há­romezer forintos, kényelmes állásom lesz, akkor én is tu­dok másoknak okos tanácso­kat adni.. És végezetül egy harmadik vélemény. Egyik ifjúsági épí­tőtáborban mondta egy hatal­mas termetű, lassú szavú fi­atalember: „Négyesnél jobb voltam elsőben és másodikban is. Tavaly, harmadikban csak három egész négytized lettem. Tavaly álltam neki komolyab­ban oroszt és angolt tanulni. Nehéz volt. Ez okozta a töb­bi tárgyból a visszaesést. Gép­ipari technikumba járok. Meg­van már a helyem, ha végez­tem, otthon, a mi tsz-ünkben leszek munkagép-mecha­nikus. Edesapámék először azt mondták: — Mit flancol ez a gyerek? Minek egy gépsze­relőnek angolul beszélni. Nem tudom, ki hogyan van vele. de én a nyelvtanulást nem divatból, nem is több pénz­ért teszem, hanem egyszerűen azért, mert a szakma jó is­merője, képzett szerelő sze­retnék leni. A technika vi­lágában egyetlen órát sem le­het kihagyni, s egy-egy új föl­fedezést, eljárást mégiscsak gyorsabban ismerhet meg az ember, ha eredetiben olvas­sa az egyes külföldi szakfo­lyóiratokat ...” A kétféle nézet alapvető kü­lönbözőségét s utóbbinak a Csak egy betű a különbség... A laikus nem is sejti, mi­lyen nehéz mentesíteni a hi­báktól a sajtótermékeket. Még szedés közben is akár egyetlen betű eltévesztése komolyta­lanná teheti a legmegfontol- tabb, legszebb gondolatot is Várhegyi Imre, a Műszaki Könyvkiadó korrektori cso­portjának vezetője évek óta gyűjti már azokat az ilyenféle hibákat, amelyeket saját maga javított ki a kefelevonatokon. Közülük néhány válogatott példányt most mutatott be a nyomdaipari szakembereknek. Egyik-másik teljesen meg­fosztja minden értelemtől a mondatot, mint például az a „kanpók”, amelyet a vitla-kö- telek felerősítésére használa­tos kampók helyébe ügyeske­dett a szedőgép kis ördöge. Talán valami öreg-házas sze­dő tudatalattija tört a felszín­re, amikor a Hősök tere nevé­ben a nősöket emlegette hő­sök gyanánt. Más esetben szinte szándékosságra gyanak­szik az ember, amikor a t és a b felcserélése folytán ezt a mondatot olvassa: „Ilyen bár­gyú előadást nálunk még nem tartottak?’. És vajon kire gon­dolt a szedő, amikor az l be­tűt kihagyva a vezetők „része­ges” tevékenységéről írt? Vi­szont bizonyára nem a TÜ- KER-t bírálta az a fűtéstechno­lógiai szakkönyv, amelynek kefelévonata a fűtőérték fo­galmát a tüzelőanyag elégeté­sekor keletkező „kőmennyi­ségben^ határozta meg. A nyomdák huncut kis ma­nója azonban más módon is szeret incselkedni a könyvek készítőivel. Egy műben Kis­faludy Sándor egyik verse szerepelt, de kissé rövidnek bizonyult: a szedés után ma­radt még egy kis üres hely a lapon. A szedő tehát sok éves gyakorlatához híven beleko­pogta a szokványos formulát „Szerző, ide még két sort!” A kérést azonban a korrek torok nem tudták teljesíteni. A szerzővel — rajtuk kívül álló okok miatt — nem si­került érintkezésbe jutniuk., helyénvalóságát -egyetlen ön­magát valamire becsülő em­ber előtt sem kell bizonyí­tani. Hogy e problémáról még­is beszélni kell, az csak az­zal függ össze, hogy jócskán akadnak fiatalok és felnőt­tek is, akik kizárólag az anya­giakban, a pénzben, az autó­ban, a másodállások számá­ban látják az érvényesülést a tanulás, az ismeretgyarapí­tás értelmét. Az élet igazol­ja, hogy az így gondolkodó ember szép kevés hasznára van embertársainak. Pedig az igazi érvényesü­lés: a lehető legtöbbet, a leg­jobbat, a leghasznosabbat ten­ni a közért, s nem mind­untalan a fizetést nézni. Ter­mészetesen vissza kell utasí­tani a hamis, a félrevezető álszenteskedést is. A nyugodt törekvő munka, az alkotás szépségében való elmélyedés elképzelhetetlen az anyagi ja­vak bizonyos szintje nélkül. De ... mit, hogyan, miféle elhivatottsággal alkot az olyan ember, aki minduntalan a 17 évi tanulást számolgatja, fi­zetését hasonlítgatja, s so­rolja, hogy mit nem sikerült még három év után sem meg­vásárolnia. Az ilyen emberek nemcsak a közt nem segítik, de kárt okoznak önmaguknak is. Oda­adó szolgálat helyett a pénzt hajszolják, lejáratnak megany- nyi szép hivatást, bizalmat­lanságot teremtenek a szak­ma iránt, s ezzel együtt nagy­fokú szegénységi bizonyít­ványt állítanak ki szemléle­tükről, életfelfogásukról, lel­ki intelligenciájukról. Arról van ugyanis szó, hogy az em­berek többsége nem csupán a jövedelmet nézi, nem azért mennek ilyen vagy olyan pá­lyára, mert az sokat fizet, ha­nem azért, mert hivatást érez­nek rá. A hivatástudat, a hi­vatásszeretet sohasem az anya­gi előny tudatából származik és nem is abból táplálkozik. Sokkal inkább abból, hogy az esztergályos, az orvos, az épí­tő és agronómus is szeíétné kiélni, megvalósítani hivatás­beli ambícióit, valóra válta­ni terveit, tudásától, képessé­geitől meghatározottan sze­retne a társadalom hasznára lenni. Itt kell egy másik, nem rit­ka tünetre utalni, mégpedig arra, hogy mindig a munkában, a mindennapi tettekben dől el az, hogy ki mit ér, ki mire képes, s Kitátotta száját a nap, ont­ja az áldást, a fényt, meleget a földre. A növények növe­kednek, gyarapodnak, hiszen erre vágynak a sok csapa­dék után. A hőerőmű higany­szála felszaladt, 30 C °-ot mutat a gyár udvarán. Ami jó a földeken, a stran­don, az nem jó itt az ötvö­zetgyárban. Az elektrolizáló kemencénél csapol áshoz ké­szülnek. Vakító az ívfény, ahogy a csapolónyílást ége­tik. Mintha egyszerre millió csillagszórót gyújtottak vol­na, úgy szikrázik. Néhány perc és utat talál a csillogó fém, ömlik az oda készített teknőbe. A csapoló elereszti a rudat, elfordul, homlokára tolja a sötét védőszemüve­get és verejtékes bronz ar­cét végigtörli. Ruháját csa­varni lehetne. Patakzik a ve­rejték a körülötte állókon is. Nem történt semmi külö­nös, csupán a gyártástech­nológia időszakonkint ismét­lődő folyamata. A teknőbe még egy darabig pöfög a fém, kvarcolja a munkásokat, azután megnyugszik, elhal­ványul, megdermed. A kohó leadta kincsét, elcsendesedik, újra elzárják á nyílását, lé­legzethez jutnak a kohászok. Jólesik ilyenkor a frissítő szóda. Fogy is, de nem cso­da, mert nagy a szervezet víz- és sóvesztesége. Az első félévben, jól dol­goztak az Ötvözetgyár kohói, hiszen a tonna-tervet is túl­nem abban, hogy ki, hogyan mondja. Akadnak emberek, akik minduntalan hangoztat­ják, hogy többre képesek, köz­ben azt sem végzik el, ami a feladatuk. Amikor a szocialista viszo­nyok közötti érvényesülést, a tarsadalmllag igazságos úton való előbbrejutást vizsgáljuk, még egy további körülmény­re kell utalni. Az egymás irán­ti odaadást, fegyelmet és fe­lelősséget erősítő szocialista közösségünkben új, megkü­lönböztetett jelentősége’van a jól végzett munkának, a ki­váló teljesítmény erkölcsi el­ismerésének. És ez nagyon gyakran több bármiféle pénz­összegnél. Nézzünk végig ta­nácsainkon, a különböző tö­megszervezetek és mozgalmak választott testületéin, iskolá­kon, gazdasági irányító szer­veken, — mindenütt ott van­nak a szellemi és fizikai mun­ka legjobbjai. Hány és hány faluban találunk három-ötezer holdas, nagy közös gazdasá­gok élén 24—26 éves főagro- nómusokat, -hasonló korú is­kolaigazgatókat, tanácstitká­rokat, 20—30 milliós termelési értékekért felelős fiatal mér­nököket. Mi ez, ha nem ér­vényesülés? Mi az, ha nem a tanulás értelmének merész kiteljese­dése, amikor kezdve az olaj­ipartól, a földek javításán át az építőanyagiparig, nagy igényű, magas fokú szaktu­dást követelő munkákat bíz­nak emberekre, amelyekben szabadon — természetesen fe­lelősséggel — kísérletezhetnek, alkothatnak, kezdeményez­hetnek. És nem az érvénye­sülés egy-egy igazságos és értelmes vizsgája, próbaköve-e helytállni itt? A z írás elején említett emberek csak azt né­zik, hogy mit keres­nek, s ebben mérik az érvényesülést, — közben egyetlen szóval sem említik, hogy ők mit tesznek a közért. Pedig mindenkinek látnia kell, hogy az érvényesülés bizo­nyítványát a közösség hasz­nára végzett munka arányá­ban mindig a köz állítja ki. És nem a havi jövedelem, amely ugyan nem lebecsülen­dő, de a munkáját tisztelő, szerető embernél sohasem le­het mindenek felett álló. Ágoston László „Árnyékban" 77 Celsius teljesítették és az igények­nek megfelelően 17 féle ter­méket állítottak elő. Szállíta­nak innen az ország vala­mennyi kohászati üzemének. Özd, Diósgyőr, Csepel, Duna­újváros a fő fogyasztók. Raj­tuk kívül az ország vala­mennyi öntödéje kap ötvöző­anyagot, de még az alumíni­um kohászat is. Néha külön­leges igények is befutnak. Ilyen volt a Borsodnádasdi Lemezgyár igénye a 35 száza­lék wolfram tartalmú ferró- wolfram, ami ugyan nem szerepelt az eredeti tervben, de mivel igénye volt rá, le­gyártották. A Lenin Kohászati Művek részére ferrónikkelt készítet­tek. A mangán-titán-alumíni- um ötvözetet az idén már üzemszerűen gyártják. A nik­kel-titán ötvözet is új gyárt­mánynak számít. Az adagolónál állandó a vakító fény. Itt különösen nagy a hőség. Az adagoló nyílástól két méterre 52 Cel­sius fokot mutat a hőmérő. Ezen az oldalon még lehet érezni a levegő mozgását. A másik oldalon már nem, ott 65 fok. Egy méter távolság­ra, itt az „árnyékban” 77 fo­kos hőséget áraszt a kohó. A lapát gyakran kézben van. Szórják a keveréket. Hajdúszoboszló -vasárnap- örömmel és ürömmel Mohamed nem megy a hegyhez. A hegynek kell el­mozdulnia Mohamed kedvé­ért. Jelen esetben úgy értel­mezendő, hogy a nógrádiak nyáron Hajdúszoboszlóra jár­nak fürdőzni. Járnak más­felé is persze; Párádra, Ta­polcára, Hévízre, a Balaton­ra, de leginkább Szoboszló- ra Reumára nagyon jó és Nógrádban sok az izületi bán- talmakra panaszos, elmegy hát a „hajdúsági Bádenbe”, Sok jó ember kis Salgótarjánban már a főté­ri állomáson ki lehetne rak­ni a „megtelt” táblákat a fülkék ablakára, olyan szoro­san vagyunk bent. Köszönge- tünk egymásnak ismerősen, s ez egyszer valahogy igaz a mondás: sok jó ember kis helyen is megfér, mert a baráti társaságok összébb hú­zódva szorítanak helyet a ké­sőn érkezőknek. S úgy látszik, valóban nincs olyan szekér, amelyre ne fér­ne még egy-két villával, mert az újabb megállókon új csa­patok veszik be az erődöt. Salgótarján külső... Zagyva- pálfalva... Kisterenye ... Nagybátony ... Pásztó ..-. Ezek utunk ostrompontjai. Hatvanban némileg szussza- náshoz jutunk, mert mégsem mindenki Szoboszlóra tart. Akadnak azért Budapestnek, Miskolcnak térülők is, de jön­Jönnek újult — A vizsgák után — ma­gyarázza — elfér egy kis pi­henés. Nagyon szeretjük Haj­dúszoboszlót s nemcsak a ví­zért, de azért is. mert ug- rásnyira van Debrecentől, egyetemi ifjúságom városától s jól esik az embernek né­ha visszaidézni a régi emlé­keket. Bányászok, gyári munkások nagyobbára, akik megtöltik a vonatot... Gyógyulni vágyók a föld mélyének alattomos nyirkaitól, a huzatos munka- csarnokok nyűgeitől. Jönnek, betelepülni a csodavíz forró áramába, újult erőre kapni. Fél évszázada sincs még, hogy az igénytelen alföldi fa­lucskában a fúrócső nyomán magasba szökött nyolcvan Celsius forrósággal a víz. Nagy volt a csalódás akkor; olajat, gázt kerestek a liba­legelőn s vizet adott a mély. Eláradt vele minden, csak annyi hasznot adott, hogy az Utána sűrített levegővel fuvatják, tisztítják a kohó belső részét, mintha ezzel is csak az étvágyát akarnák növelni. Azt tartják, amit itt fent az adagoló térben meg­eszik keverék alakjában, azt kénytelen a csapoló nyíláson folyékony ötvözet formájában kiadni. Nem sajnálják tőle ezt az „eledelt.’’ Erre egyébként a bérezés, illetve az új premizálás is ösztönzi a dolgozókat- No, nem mintha túlzásba vihet­nék az adagolást. Egyáltalán nem. Csak úgy fogyaszt a ko­hó, ha a technológiai utasí­tásokat egyformán betartják és ebben nincs különbség té­li és nyári időszak között. Megszokták talán ezt a hősé­get? Meg lehet ezt egyálta­lán szokni? Akik ott vannak igennel válaszolnak. Akik nem tudták megszokni? Vol­tak ilyenek is, azok hamaro­san más munkát választottak. Amikor elbúcsúzom az őt- vöaetgyári kohászoktól, ingem már átázott és ragad a fi­nomszemcsés szürke portól, pedig nem mentem egész kö­zel az igazán hőt sugárzó nyíláshoz. Közben azok a fémből készült közszükségleti cikkek jutnak eszembe, ame­lyeket használunk. Mennyi verejték tapad hozzájuk, amíg hozzánk, fogyasztókhoz eljut­nak. Bodó János orvosságot keresni, csodás só­kat elegyítő vizében, hőfor­rásában. Ezen a nyáron különösen élénk az áramlat tájainkról Hajdúszoboszlóra. Kedvez a vasút is, amely első Ízben ik­tatott rendszeres vasárnapi já­ratokat menetrendjébe. A MÁV kísérleti vállalkozása a jelek szerint igen jól bevált, a szerelvény hétről hétre zsú­folt kocsikkal indul, százak vállalkoznak az útra. helyen is megfér nek helyükbe megint Szobosz- ló-pártiak és Szolnokra igye- kezők. Szolnoktól végre elhelyeződ­nek a gémberedett lábak, ké­nyelmesebbé lesz a diskurzus az úti célig. A táska-, cso­maghegyekből sejteni, hogy hosszabb időre érkezők túl­súlyban, akik jönnek. — Én négy napra terve­zem Szoboszlót — mondja Szabó Illés, a salgótarjáni Sza­bó KTSZ egyik dolgozója — utána Hévízre megyek. Min­den nyáron megteszem ezt az utat s mondhatom, egész esz­tendőre felüdít. Mindkét für­dő aranyat ér, bár a mi tó­standunknál találnánk ilyen gyógyvizekre. A szomszédos fülkében is ismerősök tanyáznak. Tóth Fe­renc tanár, a dolgozók ál­talános iskolájának igazgató­ja, családostól utazik. erőre kapni áradás partjára jártak mosni az asszonyok, lubickolhatott a gyerekhad. Aztán valaki ész­revette, hogy a reumás láb megkönnyebbedik benne. Tu­dós férfiak jöttek s a vegy- elemzés megmondta: gyógyvíz ez, a legértékesebbjéből, amit valaha is adott nálunk a föld mélye. Meg kell fogni min­den cseppját. A húszas, har­mincas években épültek az első medencék,de beléje tele­pült a luxusvilág. Hajdúszo­boszló divatba jött, az előke­lőségek találkozó helye lett. — Csak szúnyog ne lenne a világon. Nem tudom, mit kedvel rajtam? Ha legalább lenne mit szívnia a beste, jó­szágnak. Most írtam haza egy lapot, valódi golyóstollal ír­tam az SOS-t, küldjenek sür­gősen Moszkító kenőcsöt, amit a lapok hirdetnek, de amit sehol nem kapok. Észre sem veszi az ember, hogy fut az idő! A nógrádiak itt is, ott is szedelőzködnek. akik el akarják érni a vissza- indulást. Német Jenőt, a sal­gótarjáni posta vezetőjét Deb­recenből hozza a vonat, ő ott töltötte a vasárnapot. Fel tűn­nek sorra a reggeli útitársak* bár alaposan megritkult szám­ban, hogy a kellemes nap után hazafelé vegyék az irányt. A vonat nem állt meg Szolnok .. . Hatvan ... Pász­tó ... Ismétlődnek most for­dított rendben a megállók. 3 egyszerre valaki a sötét ku­péban: — Kíváncsi vagyok, meg» áll-e Pálfalván? Meg kell áll* nia. szóvá tette a Nógrád, hogy miért csak menetben áll meg. S tart a találgatás egész a vita helyéig, mígnem átsuha* nunk az állomáson. — Ugye, csak nem állt meg — állapítja meg kedvetlenül a korábbi hang. — Most me­hetek vissza a nagyállomás* róL — Nem tudom, lesz-e még busz Zagyvarónára? — hal­lom egy másik szögletből as aggódást. — Több, mint fél órát késtünk. A nap örömébe leszállá­sunkkal belevegyül egy csi­petnyi üröm. És ez elegen­dő is, hogy csaknem mindent megrontson. (b. t) A járási jogú város lélek- száma 16 ezer. Ennyi a törzs­lakó. Nyáron azonban 60 ezer­re is megnő a város. Az utób­bi évtizedben szinte gomba módra épültek a különféle szakszervezeti üdülők, s az el­múlt nyáron nyílt meg a SZOT új, hatalmas kombinát­ja, amely nemcsak szállója a beutaltaknak, de önálló für­dőt, sporttelepet, éttermet, mo­zit is működtet A gyár gondolt munkásaira Ebben a paradicsomban be­utaltak tízezrei fordulnak meg évente, és ezeken túl továb­bi ezrek, mert ma már kü­lön kis üdülőtelepe van Haj­dúszoboszlón a Salgótarjáni Acélárugyárnak is. Színes pa- nellházakat épített ide a gyár, legyen hova érkeznie, aki be­utaló nélkül akar néhány na­pot a szoboszlói víz mellett tölteni. A fürdőben egyre-másra bukkannak fel az ismerős ar­cok, pedig tízezres lehet a tömeg, amely mindent megül, betölt; a füves parkokat, sé­tányokat, a medencéket, az éttermeket. Az errtber Archi- médes törvényét firtatja: ho­vá szorulhat vajon a retten­tő víztömeg a testek tömegé­től? Árnyas lombok alatt zajos ulti-csata csalogatja a kíván­csiságot Szinte bizonyosra ve­szem, hogy nógrádiak tele­pültek meg az asztal körül. S csakugyan azok. Az Acél­árugyár színjátszóinak tréfa­mestere: Bolyós László az egyikük. A többi: a család tagjai, rokonok, barátok, ök már „őslakóknak” tűnnek itt, nemcsak bőrük színe, de ott­honosságuk után ítélve is. — Három napja jöttünk — közli —, minden nagyon szép, minden nagyon jó, minden­nel meg vagyok elégedve —, ahogy Ferencz Jóska mondta. A tréfás kedv csakugyan ezt bizonyítja. S a panasz is, amivel folytatja; Tűnődós A szegedi Dóm-téren teg­nap este felzengtek a fanfá­rok, nyitányaként az ünnepi játékoknak. Az ország szeme, figyelme Szeged felé fordul a következő hetekben. Szom­bathelyen Sabaria Napokra* Sopronban zenei hetekre, Gyu­lán, Nagyvázsonyban várjá­tékokra készülnek s említhet­nénk szinte valamennyi je­lentősebb helységünket Deb­recentől Pécsig, mind hívogat valamivel. Valóságos vetélkedő bonta­kozott ki a legutóbbi eszten­dőkben városaink, tájegysége­ink között, hogy ki-ki bemu­tassa egyéni arculatát, sajátos kultúráját, történelmét, hagyo­mányait és nem utolsó soron: fejlődő jelenét. Ki ebben, ki amabban ékes; valami tulaj­donára, tulajdonságára min­denki méltán büszke. Televízión látjuk, rádión halijuk, újságban, plakátokon olvassuk a készületeket, kicsit szomorkásán, mert úgy va­gyunk, mint az a gyerek, aki kimaradt a többiek játéká­ból. Nézzük, nézzük a többieket, elgyönyörködünk bennük! de ez távolról sem adja meg a cselekvő játék ízét, lázát, örö­mét. Nem mi játszunk. Büszkék vagyunk Nógrád történelmére, gőgösek mozgal­mi tradícióira, építő jelenünk­re s mindezekkel mégis meg­húzódunk a magunk csigahá­zában. Félszegek, suták va­gyunk. Nem tudunk kincse­inkkel gyönyörködtetni. (barna)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents