Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)
1965-06-13 / 138. szám
8 NÖGRÄD 1965. Június tS. vasárnap S. Nagy Sándor Egy nap vidéken Négy óra lehetett Sárközi főosztályvezető végre kiszabadulhatott az értekezletről. A titkárnőjével hivatta fel a feleségét. Jóformán még rá sem gyújtott, máris nyújtották neki a kagylót. Irén az első szavaknál sejtette, hogy Imre megint későn megy haza. — Reggel vidékre utazom. Tervtárgyalás lesz a Porcelánműveknél. Irén nem lepődött meg. Nyolc év alatt megszokta már az ilyen bejelentéseket. Feltette a vacsorát a tűzhelyre. A fiókban matatott« Lacika legújabb fényképét vette elő. A legjobban sikerültek közül néhányat becsúsztatott a szürke öltöny belső zsebébe, s melléjük tett egy százforintost Kuncogott magában, milyen arcót vág majd Imre, de érezte, hogy férjét nem éri váratlanul a dolog. Az új műút ott fut keresztül a falun, alig ötven lépésnyire Imre szülőházától. Valahányszor arra jár, mindig beugrik néhány percre. Tudjá7 milyen örömet szerez vele idős szüleinek, akiknek ő az egyetlen gyerekük, s a százasból futja egy kis ajándékra is. Imrét nagyon szerették, őrá pazarolták minden szeretetü- ket. Az öreg Sárközi vasmunkás volt ott rokkant meg a gyárban, ma is húzza a lábát. Sovány, keszeg ember, a nehéz munka megviselte, de nem törhette meg. Hihetetlen szívóssággal dolgozott. Nem ivott, cigarettát sem vett a legolcsóbb pipadohányt szitálta ki és sodorta meg. Mikor a gyárból sztrájkszervezés miatt kidobták akkor azért koplalt, mikor meg dolgozott, azért, ffogy majd legyen miből élniük, ha megint elbocsátják. Hajnalban kelt, későn feküdt, minden munkát elvállalt. Még vasárnap is. Templomozás helyett, — bár vallásos volt — inkább dolgozott. Dühödt szívóssággal kergette a pénzt, hogy Imrét taníttathassa: az ő fia ne legyen „lapátos” ember! S a fiú csakugyan nem lett „lapátos”. Jó feje volt, tanárai nem győzték dicsérni. Negyvenhétben egyetemre került, s mikor végzett, a tehetséges fiatal mérnököt felvitték a minisztériumba. Három év múlva osztályvezető lett. Édesanyja széltében-hosszá- ban mesélt róla, de apja — ha a falubeliek Imréről áradoztak — csendes, megelégedett örömmel csak ennyit mondott: „Tudtam én ezt!” S dolgozott tovább rendületlenül. A kis gyümölcsösből kiárult pénzt takarékba tette. Felesége baromfit nevelt, piacozott, gyűjtött. Mert Imrének új bútor kellett; Imre házat ép'ít. Mindent csak Imrének. Nekünk már jól van így is — mondták —, de a fiúnak legyen mindene. A kocsi közeledett a faluhoz. A hátsó ülésen a mérnökök — Imre beosztottjai — zajosan vitatkoztak. Takács, a mackójárású gépkocsivezető fülyörészve kémlelte az utat, de a szeme néha vigyázóan tapadt a műszerekre. Elégedetten hallgatta. milyen egyenletesen dolgozik a motor. Csak Imre csendesedett el. Nézte az egyre ismerősebb tájat Nem tudott betelni vele. Igen, ez már az ő szülőföldje. S mindig mennyi újdonság. Alig néhány hete járt erre, s most ismét akad felfedezni való. Amott az a ház, az a piros tetős, már készen áll, pedig a múltkor még csak alapozták. Á másik elé zöld drótkerítést feszi- tetteik. A patak felett átívelő híd karfáját is kifestették. A régi iskola bukkant elő. ÄI1- vanyerdő borította; biztosan tatarozzák. Mikor a kereszteződéshez értek. Takács szokás szerint lassított és háromszor hosz- szan, erősen megszólaltatta a dudát. Aztán cinikusan ráhunyorított Sárközire. De meglepődve vette észre, hogy Imre — az ismert jeladásra — nem mosolyog. Csak hátrapilantott a két mérnökre, s azután így szólt; — Sajómonostoron álljunk meg, a presszónál. A kocsivezető csodálkozott. De nem szólt. A két mérnök ugyan nem vette észre, de Imre maga is érezte, jpilyen színtelen, rekedt a hangja. Szinte felszabadultan lépett ki a kacsiból az eszpresszó előtt. A pénztárhoz sietett blokkért. Háttal állt a belső teremnek, nem láthatta, hogy az egyik asztalnál falubeliek so rezgetnek. De azok felismerték. S egyikük — a kis Szabó gyerek — otthon mindjárt el is újságolta az öreg Sárközinek, aki jókedvű dú- dorászással sietett haza hírül adni: „Készülj, asszony, Imre errefelé jár!” — Jaj, mit főzzek, mit süssek már? — sopánkodott Sárközi néni. — Mivel várjam a vendégeket? Mert, hogy bejonnek| ahhoz kétség nem fér. ö meg szeretett „kitenni” magáért, hadd lássák az Imre kollégái, milyen anyja van a fiának. Gyorsan tyúkot fogott, vizet forralt, szalasztotta az öreget a boltba cukorért, mákért^, 9 a fonott üveget is a kezébe nyomta. Estefelé már minden készen állt. .Tiszta fehér abroszt terített az asztalra, mert Imire nem szereti a mintásat Az olyan parasztos! S mikor már az egész lakás, az udvar ragyogott a tisztaságtól öltözködni kezdtek. Ünneplőbe. Sárköziné a legutóbb Imrétől kapott fekete kendőt tette fél. Férje is fehér inget húzott Bealkonyodott Sárköziné nézte az órát — Már jönniük kellene — dörmögte. Csendben várakoztak... Az óra pedig kérlelhetetlenül mutatta az idő múlását Hét óra... fél nyolc... nyolc. Sárközi idegesen gyújtott rá. Felesége aggodalmasan kérdezte: — Csak nem történt valami bajuk? Kilenc órakor Sárközi nem bírta tovább. Felállt egy ideig tébláboh. aztán az ajtó felé indult — Adok vizet a tehénnek — mondta, s kiment a szabóból. Sárköziné szinte meg sem hallotta. Csak az a.jtócsukó- dásra ocsúdott feL Aztán ráborult az asztalra. Már Budapest felé közelgett az autó. Takács gondolataiba mélyedve ült a volánnál, s néha fürkészőn pillantott Imrére. Nem értett semmit A két mérnök odavetett megjegyzéseiből azt szűrte ki, hogy Sárközi egész nap kukacoskodott, mindent apróra megvizsgált fontoskodott Kollégái azt gondolták: lám, milyen lelkiismeretes, nem hagy . ki semmit a számításból — s még dicsérték is. De Takács érezte, hogy valami nincsen rendben. A főnök soha nem húzta az időt Amikor végeztek, idegesen az órájára nézett. — Siessünk! Éjfélre sem érünk vissza. — Akkor már tudta: most nem megy be. A múltkori esetről gondolkodott Akkor is úgy érkeztek, bejelentés nélkül, váratlanul, két másik kollégájával. Apja éppen favágással bajlódott, agyonföltozott nadrágja szárát a bokánál kócmadzag- gal kötötte meg. Édesanyja meg a gangon, egy dézsában, korpás darát kevert a malacoknak. Blúza újját konyákig felgyűrte, de az így is darás lett. Az udvar sepretlen, a konyha is rendetlen volt, még^ a reggeli tányérok el- mosatlanul, egymásra rakva álltai a tűzhely sarkán. A két kolléga lenéző mosollyal pillantott korüL Imre észrevette. Ügy érezte, arcul csapták. S ha Ígérete nem köti — legszívesebben tovább robog. De már nem tehette. S az a vacsora! A két kolléga — Imre jól megfigyelte egyre csak az édesanyja kezét nézte, mintha azt mondaná tekintetük: vajon jól lemosta róla a malacok korpáját? Hazafelé kedvetlenül ült a kocsiban csak Takács beszélgetett a mérnökkel. Eigyszer csak az ütötte meg a fülét; — Sok még nálunk a műveletlen '•ember. Egyesek még beszélni sem tudnak rendesen. Imrének a fejébe tódult a vér. Akkor érlelődött benne a gondolat, hogy nem teszi ki magát még egyszer ilyen esetnek. Most pedig mintha neki: „Szegyeid magad! Megtagadtad apádat-anyádat” Tétova mozdulattal nyúlt a zsebébe. Mi ez a papír? S kihúzta a százforintost meg a fényképét Rémülten forgatta, s már-már odaszólt Takácsnak, hogy álljunk meg, forduljunk vissza, de most már mit szólnának a többiek? Nyugtatta magát: J majd legközelebb, ha egyedül jön, bemegy. De idegessége, kellemetlen érzése csak fokozódott Mit mond majd otthon Iránnak s Lacikának, ha kérdezik? Elöntötte a veríték. Haza, gyorsan haza.« lemosni az út porát... Abban a lakásban nem főznek korpadarát. Ha este a teraszról lenéz a városra, mindig melegség futja át ahogy a város fényei vilióznak. Ügy, mint itt az országúton a tovasuhanó autók lámpát Csakhogy ezekből most- mintha megtagadott anyja szomorú, vádló tekintete nézne rá. FÁK GGNDÄ ZOLTÁN: Körúton Frissítő áram, begfürdőm benne Megforgat, játszunk. El is nyelhetne de le nem nyomhat, tart az erőmből. Hullámra hullám folyton utat tőr. Menekülj! — hallom. Menjen, ki gyáva, akit szédít a mélység világa! Kerek egész ez: kicsit az ország. Nincs más. Sorsunkat már összefonták. Ereje éltet, bevon a körbe. Micsoda áram! Semmi se tör le! Molnár Jenő versei Olyan egyszerű Árnyék volt, de már csak fénye ér, ótvarasfaln kis bányatelep, feketén sírtunk irgalomért, nem foghattuk meg a kéklő eget. Szinetár György Matild kisasszony M atild kisasszonnyal egyek voltunk a szenvedésben- Sorsunkat a sötétség, a művészet és a mások öröme kötötte össze — akkor úgy látszott — elválaszthatatlanul. Én egy mozi gépházának ketrecébe zárva, az egész világot átható sikerekről álmodoztam, Matild kisasszony pedig a vetítővászon alatt álló elnyűtt zongora mellett, maga is kopott leiekkel nyugalomra vágyott. A hely, ahonnan e különböző óhajok felröppentek, a „KIS PISZKOS” névén becézett aprócska mozi vdlt, ahol én a vetítőgépet kezeltem, Matild kisasszony pedig a zongorát nyúzta. E kétféle, látszólag különböző munkakör a nagyérdemű közönség gyönyörködtetésének szolgálatában egyesült A gépház szolgáltatta a mulatsághoz a sötétséget és a világvárosi műsort, Matild kisasszony pedig a kialakult hangulatot támogatta zongorajátékával. Délután háromtól éjfélig zúgott fülembe a vetítőgép egyhangú berregése, jótékonyan elkeveredve Matild kisasszony művészi színvonalával. Tom Mix a kiváló vadnyugati tehenész naponta négyszer mentette meg szemem láttára a sherif gyönyörű leányát, átlag százszor sütötte el pisztolyát — és mindig talált — és legalább tízszer ugrott át lóháton, vagy gyalog olyan szakadékokon, melyek fölött minden becsületes ember kitörte volna a nyakát. Vasár- és ünnepnapon öt előadásban. Ezeknek a lélekrágó filmeknek hátborzongató izgalmát igyekezett fokozni Matild kisasszony tiszteletreméltó vakbuzgalommal. Nagy felkészültségére jellemző, hogy sötétben éppen olyan pontosan ütött mellé, mint villanyfénynél. Ezt a fülsértő zenei hamisítást a moziban mindenki hallotta, csak ő nem. ö ugyanis süket volt, ami egy ilyen ti- zedrangú mozi zongoristájánál valóságos áldás. Egészséges füllel ugyanis aligha bírta volna végighallgatni naponta négyszer saját repertoárját és meUéüitéseit. A műsor pontosan hat műből áHotL Nem tudom, milyen művészi meggondolás alapján állította össze Matild kisasszony ezt a hatágú gyűjteményt, de tény, hogy Liszt II-ik rapszódiáján, Offenbach Barearóláján. Strauss Duna- keringőjén, Mozart Szökőkútvariációján, egy ropogós magyar nótán és Ismeretlen szerző Ismeretlen ábrándján kívül soha más művet nem hallott kibújni görcsös ujjal alól. A mozi zongorája mellett eltöltött húsz esztendő valószínűleg szétrágta, felmorzsolta Matild kisasszony szívében azokat a gyönyörű dallamokat, amelyek akkor gyűltek fel benne, amikor még nem hangulatkovácsnak, hanem előkelő hangS bogy melegít most! Ezer Nap fénye, Lezárt szememen is izzik a tény. Ráborulhatok bárki szivére, nem szúr orozva fent penge felém. Küszöbökön a régi barátság, nem kattan kulcsra lopva az a jtfi. .1 öttöm levél nétkül te hallják, elakad a szó az izgalomtőL Mosolyog a bor a pohárban, megtölt az Diát. arany derű. mint mikor a füvet kaszáltam, természetes és olyan egyszerű. versenytermek pódiumára készült Már az te csoda, hogy ezt a nevetséges kis gyűjteményt meg tudta őrizni valahogy, ha itt-ott torzultan is, a mindig egyformán ismétlődő aláfestés művészetet sorvasztó éveiben. Ezt a hat művet játszotta, ha a film vihart ábrázolt gyöngéd szereimet mutatóit, vagy kalandos leányszöktetést Ígért. Ezt játszotta, ha tűz pusztított, ha árvíz bömbölt ha hó esett vagy fényesen sütött a nap. Ez a hat mű szólalt meg, ha kalandor film, ha társadalmi dráma, vagy Chaplin remeke vob műsoron. T om Mrx vágtatva közeledett a rablótanya felé; felhangzott a Liszt-rapszódia. A világítótorony őre távoli családjára gondol, s messze néz a tengeren, persze éjszaka; felsír a Barcarola. Ugyanaz nappal: Mozart szőkőkút-variációja vízcsobogással és a többi. A szerelmében csalódott leány a tóparton hamleti töprengésben bolyong; Barcarola. Ha a halál mellett doni, máris dübörgőit a Liszt-rapszódia- Ha az életet választja felcsap vidáman a D un akeringő. Sustorgó erdő, csendes tá alvó hegyvidék, magányos lovas a fák között, leányka a mezőn. Ismeretlen szerző ismeretlen ábrándja!.*. és így tovább végtelen keveredésben és mégis örök egyhangúsággal ismételte Matild kisasszony naponta nyolc keserve-, órán át a vérszegény műsort. Néha aludt is közben egy kicsit, volt, hogy valami édes- bús regényt olvasott, míg ujjal alatt kopogtak a billentyűk, de legszívesebben sötétben játszott s talán álmodozott. Ki tudja? Egy művésziélek titkai kifürkészhetetlenek. Olykor kinéztem a gépház kas figyelőablakán. Matild kisasszony sárgára festett frizurája úgy virított a homályban, mint egy óriási citrom, amelyet elfelejtettek leszakítani. Matild kisasszony szerette a szerelmet és ha tehette, szerelmes te volt valamelyik daliás filmszínészbe. Negyvenhat esztendős fáradt leányszíve élénkebben vert, mikor a cukormosolyú Harry Liedtke nézett le a vászonrőL Ez a hevesebb szívdobogás ujjain át rezdült ki a világba. Ilyenkor ugyanis még a szokottnál is hamisabban játszott Ezekből a soronkívüli melléütésekből következtetheti«« nagy érzelmi változásaira. Szobáját sűrűn változó, reménytelen szerelmeinek fényképeivel tapétázta. Egy ki nem bontott szív, egy megáporo- dott lélek soha meg nem valósulható álmainak panoptikuma volt ez a fényképekkel teletűzdelt szoba. A képeket én adtam Matild kisasszonynak. Hálából évente egyszer meghívott magához, megkínált egy pohárka savanyú likőrrel és eljátszotta nekem, csak nekem a Liszt-rapszódiát. Persze hamisan. Barátságunknak a hangosfilm vetett végett. A- tech-
