Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)
1965-06-06 / 132. szám
1965 VŰnPlS 6; »9~g*>iiS»jE 9 ! 4 nog n Ahn G. 3. Lezgacsov Jelizarov Első találkozás* CZXNKE FERENC: MOZAIK -TERV Aznap I késő este nevelőanyám és Marija Iljinyicsna, Mark Tyimofejevics kíséretében, elindultak a Fin- land-pályaudvarra, hozzátartozóik elé. Bármennyire is szerettem volna velük menni, hogy szemtanúja lehessek Lenin ünnepélyes fogadtatásának, kérlelhetetlenül otthon hagytak. — Értsd meg Goruska — vigasztalt Anna Iljinyicsna —, a fogadásra hatalmas néptömeg seregük össze, s ráadásul Vologya és Nágya éjszaka érkezik. Mindez nagyon kimerítene téged! És ami a fő, Vologya nem szökik el tőlünk, itt fog lakni. Holnap reggel a legelső leszel, aki meglátja! Kény telen -kel letlen elfogadtam a felnőttek megcáfolhatatlan érveit, s bánatos sóhajjal lefeküdtem aludni. Április 4-én kora reggel arra ébredtem, hogy a folyosón hangokat hallok. Közülük kivált egy teljesen ismeretlen, raccsoló, vidám férfihang, Minden arra vallott, hogy már az egész ház talpon van. Gyorsan kiugrottam hát az ágyból, keskeny rést nyitottam az ajtón és kipillantottam a folyosóra. Pontosan a szobámmal szemben egy zömök, alacsony termetű, szélesvállú férfi állt, félig-meddig katonai jellegű, zöld posztóruhában, zubbonyszerű kiskabáüban, amelynek bőrgombjai futbal-labdára hasonlítottak. Láíbán közönséges vastagtalpú bakancsot viselt. Kitaláltam, hogy ő az — Vlagyimir üjics. Nemrég végzett a mosakodással, ott állt a nyitott ajtajú fürdőszobában arcát törölgette, s közben mulatságosan fújtatott. Nagyon ismerős volt a Svájcból küldött utolsó fényképekről... I A család | többi tagja is ott állt a folyosón. A szemben lévő hálószobából egy Ismeretlen nő lépett ki. Egyszerű arcvonásain szelíd báj ömlött el. „Bizonyára ő Nagyezsda Konsztantyinovna” — gondoltam. — Ááá! Lám csak, Gora is előkerült! — szólalt meg az „r”-t kissé ropogtatva Vlagyimir Iljics, amikor engem, az Kiment a kis konyhába. Mindig tartott otthon élelmet, hogy főzhessen, ha kedve tartja. —Az asszonyok főztjét miilóig dicsérni illik—mosolyodéit e). Míg az étel melegedett, terített magának. Az étkezését magányosnak érezte, valahogy jobban ízlett az étel, ha nem volt egyedül. Gyorsan vacsorázott, aztán visszaült az íróasztalához.—Mi lesz, ha visszajön? —kérdezte magától egy kicsit ijedten. — Dehát jobbat, szebbet, okosabbat eddig nem találtam. Mégis léit a visszatéréstől. Felkattintotta a rádiót, de nem hallotta a műsort. Semmit sem várhat az asz- szonytól? Hiszen ez borzasztó! Igazán szerette és szedeti. Még egy nővel találkozott és az viszontszeretre. Hívta, költözzön hozzá. Fészket ígért neki. otthont—de milyen mélyen is volt akkor — de ezt a nőt nem érdekelték a körülmények. Elmulasztott ogy alkalmat, vagy az alkalmat? Viszont az ő asszonya csalódott és biztosan fél. hogy újra csalódna benne. Feltételeket fog szabni visszatérése esetén. —Dehát miért nem ment máshoz férjhez? Ennyi év a'att nyugodtan megtehette volna! —mondta ki hangosan a szöveget a férfi, am ivi’'u meglepődött ezen a hirtelen felfedezésen. alvástól még borzasán, meglátott. — No szervusz, szervusz hát akkor ismerkedjünk meg közelebbről. Anyuta már beszélt rólad — és barátságos mozdulattal nyújtotta felém hús, a mosdás után kissé még nedves kezét, magához vont, s tréfás kedvességgel megcibál- ta a hajamat. Némiképp zavartan viszonoztam üdvözlését. Oly megnyerő egyszerűséggel beszélt hozzám, hogy az első pillanatban nem is tudtam, mit feleljek. „Ilyen hát Lenin! — gondoltam magamban, alaposan szemügyre véve a vendéget. Ö az, akiről mindenütt annyit beszélnek, oly sokat írnak az újságok, nevét a legkülönbözőbb jelzőkkel körítve, ő az, akit ma éjjel tízezrek vezérükként, a legnagyobb ünnepélyességgel fogadtak! És most itt áll előttem. Egyszerű, mindennapi, nincs rajta semmiféle feltűnő. Vidám közvetlenséggel üdvözöl, és oly kedvesen tréfálkozik!” pNagyezidaj Kl sztantyinovnával való megismerkedésem nem kevésbé kedvező benyomást tett rám. Ugyanolyan jólelkű, kedves, megnyerő egyéniség és kiváló jellem volt, mint Lenin. — Vologya, Nágya, Mark, Anya! Gyertek reggelizni! — hallatszott be az ebédlőből az edényekkel csörömpölő Marija Iljinyicsna hangja. Gyorsan berontottam a fürdőszobába megmosakodni, hogy én is ott lehessek a többiekkel az asztalnál. Rég nem volt üy hangos vidámság asztalunknál! Vlagyimir Iljics egy szuszra elbeszélte utazását; kozbe-kőzbe nagyokat nevetett, nekidőlve a szék támlájának, s ettől a többieknek is nevetniük kellett. Bementem vendégeink szobájába, hogy segítsek Nagy ezsda Konsztantyinovnának holmijuk kicsomagolásában és elrendezésében, s rakcegatás közben válaszolgattam rám vonatkozó kérdéseire. Amikor megtudta, hogy néhány napja, március 30-án töltöttem be 2. évemet, rögtön keresgélni kezA bemondó a rádióban a műsorzárást közölte. — Most aztán megírjuk azt a levelet. Rágyújtott, felállt, visszaült és a füstöt bámulta, amint a lámpaemyő alá szállt Dehát mit írjon? Vissza lehet egyátalán ezt a házasságot állítani? Any- nyira elrontotta, hogy reménytelen? Mit válaszolhat az asszony? Hosszú ideig gondolkodott a várható válaszon. — Dehát mire válaszoljon? — riadt fel morfandírozásá- ból. 1— Mire válaszoljon, mikor nem írt neki. És mi lenne, ha becsületesen, őszintén megírnám: „Gyere. Ugyanúgy szeretlek, mint régen. Szükségem van rád.” Miért? Sikereiről, kudarcairól írjon? Minek? Ez nem változtat a lényegen. Az élet tele van velük. Arca fáradt, barázdás volt, a hamutartó tele cigarettavéggel. Szeme kivörösödött. A levélpapír előtte oedig üres maradt. Nem tudott írni. ö, akinek ilyen téren sohasem voltak gátlásai, köny- nyedén beszélt, társalgóit, közönség elé tudta vinni a gondolatait. Egy gyermektermetű nő előtt elnémult, még dadogni sem tudott. Mosolygott. —Golden time—mondta halkan. Valamikor azt nitték mind a ketten, hogy öickkó tart. ANDRÁS ENDRE: Jjagadn i nőin a jó... Születésnapomra Meghatott volnék? Inkább szomorú Nyeglén szólnék: sebaj, öregfiú, ám ez csalás, mint ha nevetek — ezren, ha ismerik a nevemet... A számadás, lám, nem sokat mutat, csak talpam érzi a bejárt utat, meg hát szívem. Tagadni volna jó, hogy nélkülem indult minden hajó, tagadni volna jó, hogy semmi több, mint néző voltam bámészok között, tagadni volna jó, hogy könnyeden lökhettek félre, bántak el velem zajos barmok s kis settenkedők, egymást taposva a kapuk előtt. Lázadtam, és még lázadnék sokat, magam okolva, sosem másokat. Nosztalgiám, ugyan, mire elég, hisz jóval elhagytam utam felét. Sirámoknál, tudom, többet segít sebzetten is csinálni valamit, hogy ne nőjjön a Tartozik rovat, ha összevetik majd a számokat, s hinni, hogy mindez jóvátehető: nem látomás a fénypásztás tető! Biztassatok, hogy nem oly meredek ... Segítsetek, akiket szeretek! BELLA ISTVÁN: Szebbnek szültél Sziveddel született szivem, ezért ismerős idegen ugyanaz, ugyanaz a vér vert arcodért, vert arcomért, ugyanaz, ugyanaz a tej delelt melleden, mellemen s az a kéz, ugyanaz a jobb, etetett meg és mosdatott. Hát milyen álnokság, mi volt, mi tőled így elpusztított? Mit vétett, mit vétkezhetett szívem, hogy így száműzetett tőled, hogy csak találgatom ki vagy honnan vagy rokonom, A hang, á hangod Ismerős Itt volt a torkomban előbb, s ahogy beszélsz, a haj, a szem — jaj istenem, jaj istenem madár, csak madár szólhat így mikor hullatja tolláit. S ahogy lépteid hallani bennem lépdelt így valaki. De rád néz, s fölújjong kezem; Te vagy kezem, te vagy kezem! Rád néz és fölújjong a szám: arcod hazám, szemed hazám és minden szerv, külön, külön beszél, beszél: öröm, üröm fagy, kin, elkezd kiáltani Magad magamnak vallani. Hallgasd csak, milyen hangzavar gyöngyzörej, jéghang, csodajaj, hajnal bánata, születés, gyöngyvirág-verítékezés. Tenned kéne már valamit, el kéne halkulni kicsit, halkulni, arcvonásnyira csupáncsak dobbanásnyira. Csak te halld, csak te értheted éltem és csak most éledek. Hát szólj, rám, ne mondja ki szám: Szebbnek szültél, mint az anyára. dett, hogy ez alkalomból megajándékozzon. — De igazán, Nagyezsda, mire való ez, már kapott ajándékot tőlünk — próbálta lebeszélni Anna Iljinyicsna. Nagyezsda Konsztantyinovna azonban nem hallgatott rá, ő is adni kívánt valamit emlékbe. Bőröndjében kutatva egy Genfben vásárolt művészi faragású fatintatartó akadt a kezébe; medvét ábrázolt, amint mancsait a tartó alapzatára támasztja. — Ezt Vologyától kapod! — nyújtotta át. Ujjongtam örömömben, és szívből megköszöntem az ajándékot, elárasztottam csókjaimmal. De ő ezzel még nem érte be. — Valamit tőlem is kell kapnod — mondotta. Elővett két albumot, és így szólt: — Ezt meg én adom, ha tetszik neked! Valamikor szívesen rajzolgattam! | Kiderült, hogy az al bumok Nagyezsda Konsztantyinovna ceruzarajzait tartalmazzák. Ifjú éveiben tehetségesen rajzolt. Még egy régi, rajzokkal telt iskolai füzetet is mellékeit az albumokhoz. Mindez értékes ajándék volt számomra, s örülök, hogy hosszú évekig meg tudtam őrizni. Megszerettem Vlagyimir II- jicset, és ragaszkodtam hozzá egyszerű, közvetlen modoráért. Belőle hiányzott az a sajátos vonás, amely oly gyakran elhatárolja a magasabb pozícióban levőket az alacsonyabb beosztásúak tói, a felnőttéket a kicsinyektől stb. Ügy ismertem, mint aki soha életében nem zárkózott el környezetétől, mindig közvetlen és egyszerű volt. Pihenésre szánt szabad idejének egy részét szívesen szentelte nekem, hancúrozott és zajos játékokat rendezett velem, ami ellen Anna Ilji- nyicsnának nem volt kifogása, csak arra ügyéit, hogy ne törjünk össze semmit A lágyszívű Nagyezsda Konsztantyi- novnát kétségbe ejtették játékaink, mert szerinte férje „inkvizítori módszereket” alkalmazott velem szemben. Marija Iljinyicsnának viszont a könnye is kicsordult a kacagástól, amikor nézte, mit művel velem a bátyja. Bizony meg kell vallani, hogy a háziasszony, Anna Iljinyicsna helyzete nem volt irigylésre méltó: amikor hancúroztunk, a lakásban csak úgy repüljek a - székek a földre, s még az asztalok is felborultak! Mindig semmiséggel kezdődött. Például Vlagyimir Iljics ártatlan arccal nyújtotta felém a kezét és invitált — Gyere Gora, add a kezed! Szervusz! |Mit sem sejtve nyujs dünnyögte: — Szervusz, szervusz! — aztán erősebben megszorítva magához húzott, és váratlanéi csiklandozni kezdett. A csiklandozástól szörnyen féltem, s ezt Vlagyimir Iljics jól tudta. Kacagva buktam a földre, akár egy zsák, kiszabadítottam magam és átfutottam, ö utánam, s a lakás csak úgy zengett a hegymászó bakancs dobogásától és visításomtól. A hajsza ilyenkor a folyosón és a szobákon keresztül folytatódott, aszerint, hogy üldözőm elől merre menekültem. Egy alkalommal berohantunk a„ háromszögletű” ebédlőbe, s a kihúzható ebédlőasztal köriül kergető ztünic. Az asztal rozoga volt; ha óvatlanul ránehezedtek kiálló szélére. az egész tető letöréssel, összeomlással fenyegetett. Az asztal ellenkező oldalánál támadni készülő Vlagyimir Iljics túl akart járni az eszemen. S mert nem ismerte a veszélyt, hirtelen ráhasalt az asztalra, hogy elkapja a kabátom újját. Ebben a pillanatban az asztaltető felmondta a szolgálatot és darabokra hullott szét. Az asztal fölágaskodott, nekem még az utolsó pillanatban sikerült alábújnom, Vlagyimir Iljics pedig a viaszosvásznon végicsúszva, fejjel lefelé a földié huppant, oldalára döntve az asztalt. Lezuttyant a földre a vizeskancsó, a virágváza, szétszóródtak az újságok. A nagy zajra, csörömpölésre berohanó Anna Iljinyicsna szótlanul csapta össze kezét az okozott pusztítás láttán, s a nyomában odasiető Nagyezsda Konsztaníyina szelíd, fátyolozott hangján igyekezett bennünket jobb belátásra bírni: — Vologya, látod, mit csináltál: összetörted az asztalt! No hiszen, engedj csak be ilyen vendégeket a házba, mindent a feje tetejére állítanak. Hagyd azt a gyereket békében, agyongyötörted már, nézd, alig lélegzik! A balesetnek nem volt komolyabb következménye; kacagva emeltük föl és illesztettük helyére a széthullott asztaltetőt, helyeztük vissza a csodával határos módon épségben maradt vizeskanycsót és virágvázát, szedtük össze a szerteszóródott újságokat... Valagyimir Iljics munkabírása rendkívüli volt! Az egész napot munkában, mozgásban töltötte. Miután többször is beszédet mondott a nap folyamán, este hazatért, megvacsorázott, egy kicsit pihent, eljátszadozott velem, és szobájában ismét munkához látott tottam a kezem. Sokáig rázta * Késztet a szerző Feledhetetlen évek című könyvéből (Kossuth Könyvkiadó, 1965)
