Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)

1965-06-27 / 150. szám

1965. június 27. vssaWiap nÓGk,*w 3 KEVÉS A GYAKORLATUK... A levélíró ezzel fejezte be sorait: tájékoztatásom a dol­gozók elbeszélése alapján író­dott, ezért úgy gondolom, jó volna, ha a szerkesztőség is meggyőződne a valóságról, bárkinek is van igaza ... Levéllel a kézben felke­restük a vállalat igazgatóját: Kálmán Józsefeiét. Előadtuk, hogy sokan panaszkodnak a szoros normára. Az igazgató nő ezt válaszolta: a másfél hónapos tanuló idő alatt négy forintos órabért kaptak a. jobbágyi textilüzem új dől- ■ gozói. Tíz legjobb szakmun­kásunk tanította őket a szak­ma alapvető fogásaira. A ta­nulópénz államunknak 105 ezer forintjába került, amely mögött termelés úgyszólván nincs. Már abban az idő­ben hangoztattuk: csak az találja meg később számítá­sát, aki a tanulóidő alatt jól, elsajátította a tennivalókat, odafigyel a munkára, szorgal­mas, igyekvő. Kénytelenek voltunk ezt többször elmon­dani, mert azt tapasztaltuk, hogy egyeseket nem köt le a munka, üdülőnek nézik az; új üzemet. Amikor bevezet­tük a teljesítménybért — ez áprilisban volt —j- dőlt el, hogy ki fogadta meg az okos szót, a jó tanácsot. S bizony igaz, amit a levélíró ír: egye­sek 4—600 forintot kerestek áprilisban. Tehát bekövetkezett az, amit a vállalat vezetői és a tanítómester jó előre megmondták: a teljesítmény­bér lesz a vízválasztó. A hely­zet reális ért ík eléséhez a vál­lalat normása még hozzáfűz­te: azt kérdeztem az egyik aszonytól, hogyan akar pénzt keresni, ha órákon keresztül üldögél. A megszólított így válaszolt: nem esik jól a mun­ka, az, hogy én mennyit ke­resek. az viszont nem a ma­ga dolga..: Egy másik eset­ben a következő történt meg. Az asszony azt mondja: en­gedjenek haza, mert ebéd után két órát szoktam pihen­ni. A kevés keresetre hivatkoz- *ak, arról viszont nem esik 6zó, hogy ki hány napot dol­gozott. Hallgatnak arról is, hogy gyakorlatlanok, hogy ezt a szakmát régebben három évig tanították. A tudást, gyakorlatot vi­szont nem lehet máról-hol­napra megszerezni. A mun­kásoknak is áldozni kell. Minden terhet az állam sem vállalhat magára, még akkor sem, ha elismerjük, hogy áp­rilisban valóban keveset ke­restek a jobbágyi üzem dol­gozói. * —Es a másodikban, azaz májusban? Az átlagkereset a begya­korlottság növekedésének kö­vetkeztében 200 forinttal lesz magasabb — újságolta nagy örömmel a helyszínen Bibók Sándomé, a jobbágyi üzem bérszámfejtője. Majd így foly­tatta: Menus Rozália áprilisi 585 forintos keresete 1080 fo­rintra emelkedett. Jancsó Lászlóné húsz nap alatt 923 forintot keresett. Ludvig Ti- bomé 1282, Zólyomi Ferenc- né 1040, Volek Lászlóné 995, Hunyu Árpádné 962 forintot vitt haza. A gépnél dolgozók­nál azonban jóval nagyobb a szóródás. A szakképzett Molnár Ferencné 1169 forintot keresett, míg Juhász Gábor- né 840, Bognár Jánosné 948 forintot keresett. Az üzemben járva több as­szonnyal, leánnyal beszélget­tem. Jól érzik magukat új munkahelyükön, csak a nor­mával nincsenek kibékülve, szorosnak tartják. Egyikőjük­től megkérdeztem. Igazságos­nak tartaná, ha annyi bért kapna, fele annyi munkáért, mint a régi munkások, akik kétszer annyit termelnek, mint itt. Hallgatott. De van, alá őszintén be­vallotta: én azt hittem, hogy hazudnak a vezetők, amikor így érveltek: ebből a ruhá­ból hetet is meg lehet csi­nálni — mondta egy négy­családos édesanya. Viszont láttam sok asszonyt, leányt, akinek a kezében még a tű sem állt úgy, ahogy a nagy könyvben elő van ír­va. Hiába! A tapasztalatot az ember a munka során szerzi meg, mégpedig úgy, hogy reális követelményt ál­lítanak elébe. E tekintetben a vállalatvezetőség nem kö­vetett el semmilyen hibát. Ennek igazolására még azt is el kell mondani, hogy az itt dolgozó asszonyoknak, lá­nyoknak nem kell saégyen- kezniök; a kezük alól kikerü­lő ruhácskákat el tudja ad­ni a vállalat, y A vállalat vezetőségé segíti az üzemi élettel most is­merkedő új dolgozókat. Há­rom reszortnál fellazította a normát, azokat a termékeket gyártatja itt, amelyek nem kívánnak magasfokú szak­értelmet és több ezer készül belőlük. Ezáltal mód nyilak a nagyobb keresetre is. A kiadott munkát viszont a dol­gozóknak kell elvégezni, még­pedig kifogástalanul. Ha nem ezt teszik, akkor kártérítés­re kötelezik a mulasztókat, mint az. legutóbb is megtör­tént. — Eleinte sokszor vissza­adtam javításra a ruhácska-' kát. Egyesek jó szívvel vet­ték, mások viszont méltatlan­kodtak. Pedig de sokszor hal­lották: úgy kell elkészíteni, mintha mi vásárolnánk meg gyerekeinknek az üzletben — vallja őszintén Vámos Bélá- né, meós. — És most mi a vélemé­nye? — A többség hallgatott az okos tanácsra. De volt olyan, aki azt mondta: megválik az üzemtől... — És beváltották szavaikat? — Voltak, akik igen. Mások viszont gondolkoztak és be­látták. Meggondolatlanul nyilatkoztak. Rájöttek: másutt se volna jobb helyük. A fi­zetésért mindenütt pontos és jó munkát kémek, követel­nek — válaszol a minőségi ellenőr. • Hatásos riportot akartam írni, olyat, amelynek során napvilágra kerülnek a vezetés súlyos mulasztásai. Hogy nem így sikerült, arról én nem te­hetek. Az élet, a valóság mást bizonyított. Ezt kellett meg­írni. Venesz Károly c/L eiplí N ehéz műszak volt. A hetes fronton erőseb­ben szivárgott a viz a főiéből. Megkötötte a fekete szénport. A bányászok úgy jönnek kifelé a kasból, mintha jelmezbálra, ördögnek álcázták volna magukat. Csak a foguk fehéredik és a sze­mük tüzel. — Gyuri, ha Rozi meglát­na most, aligha simulna hoz­zád — ugratja az aknász a fiatal lakatost, aki különösen „megfürdött” ma. — Nem baj! Konzerválódott a bőröm, annál simább lesz — válaszol. Néhány pillanat, azután vi­dám fröcsköléstól hangos a fürdő. A melegvíz átvarázsol­ja az embereket. Barna Gyu­ri a borotvát is előkészítette. Így szokta ezt mindennap. Gondolatai már a sportpályán jártak. Nagyon szerette a fo­cit. Nem úgy, mint játékos, hanem mint vérbeli szurkoló. Edzőmérkőzés lesz. Most is már előre átgondolja, ki ho­gyan gurít majd kapura. — Gyuri, itt vagy? — szólt be az ajtón a szomszéd, Tóth János bácsi. — Ittl — Siess haza, mert megint ricsajoznak az öregek. Mint akit leforráztak, úgy lép ki a zuhanyozó alól. Nem szól semmit, csak gyorsan be­vágja a borotvát a szekrény­polcra. Felkapkcdja a ruhát. A haját útközben simítja le a fésűvel, azután ráugrik a kerékpárra. Miért veszekednek állandó­an? Mi gondjuk, hisz minde­nük megvan — elönti a for­róság. A vihar még tart otthon. Az öreg Barna kiabál, ahogy a torkán kifér. Az asszony meg rikácsol, amikor belép az ajtón. — Mit veszekednek állan­dóan? Nem fémek meg egy­más mellett?! — Mi közöd neked ehhez! — ripakodik rá az öreg. Azu­tán az anyja is közbe vág. — Hallgass te is, te lelenc! Elönti a vér az arcát. A szeme elsötétedik. Nem lát, csak egy szürke tömeget ma­ga előtt. Kinyúlik a keze, mintha a levegőbe kapna. Egy csattanás. Az asszony elsikít- ja magát. Ez észhez téríti. Sarkon fordul, kirohan, mint az eszelős. Űristen, megütöttem.. 7 Mi­ért is?... Igen, én a lelenc... és megy, mint aki magzava­rodott. Ráköszönnek, de kép­telen viszonozni, csak megy, végig az utcán. Remeg min­dene az íhdulattől. Gondo­latai már messze járnak. A lelencházban... Azután a ne­velőszülőknél. .. a nagygaz- dáéknál. ahol ütötték, verték. Délelőtt iskola, délután őr­zés... Eszébe jutottak a tanu­ló évek, amikor senkije sem volt. Igen... kerestem őket. Hát ezért? Újra végigéli most az egészet. Az első levélre gon­dol, amit húszéves korában írt, amikor elkezdte keresni a szüleit. Már lakatos volt akkor. Fél év után megtalálta őket a tanács segítségével. Akkor találkozott először az anyjával, apjával. Megöreged­tek. A szegénységen kívül más nem volt a présházban, ahol laktak. Három testvérét csak később ismerte meg, mert elszéledtek. Nemigen jártak haza. 0 igen, mert vágyott valamire, ami hiány­zott neki húsz éven keresz­tül. A szülők, a hozzátarto­zók. Amikor felmondott az or­szág másik felében, mennyire marasztalták. Jó helye volt, A szabad ég alatt. ® 9 Morvái János a tűző napsu­garat dicséri — Legalább kiégeti belő­lünk azt a reumát, amit té­len összeszedünk. És nevet. Mizserfán vagyunk, alig szár méternyire a bánya mun­kásszállójától. Az ÉMÁSZ egyik hálózat-építő brigádja két község villamosvezetékei- nek felújításán dolgozik. Itt, meg Kazáron. — Muszáj volt már, mert a régi nem bírta a terhelést — mondják, — Pislognak a lámpák, a tévé adást nem le­het venni. Ez az átépítés leg­alább tizenöt évre megoldja a problémákat. Télen-tavasszal nem ilyen munkájuk volt. Erre, amit most csinálnak, még legyinte­nek is. Semmiség. Lakott te­lepülés közepén, leginkább faoszlopokat állítani ráadá­sul autódaruval — mi az! És nyáron. Az S-gerinc építése, az igen, az volt valami. A leágazásokkal vagy húsz-hu- szonkét kilométer. És kint a mezőn, fagyban, esőben, sár­ban, vízben— Amikor a gumicsizma nem véd — mondja Morvái. — Fölül úgyis befolyik a víz. Az ember már kiöntözgetni ún- ja... — És, ha eső jött — áll meg a lapát az egyik mun­kás kezében — kilométerekre sincs fedél, összebújtunk, 3 lestük, mint csorog le a há­tunkon a víz. helyettese kisterenyei. Vannak Cserhátsurányból... mindenfe­lől. — Mennyit keresnek? — Hát, az változó. Mikor, hogy. Ezerháromszáztól ezer- hatig. De a legtöbbször ezer- három, ezernégy. Plusz az át­alány. — Az mi? — Amit a különélés foly­tán szállásra, étkezésre ka­punk a vállalattól. Havi hat- százharminc forintot. — Ezek szerint önellátók. — Igen. A szállást is mi szerezzük, fizetjük. A koszto­lásról is magunknak kell gondoskodni. — A szállásról hogyan? — Elég nehezen. Az át­alányból tíz forint jut a napi szállásdíjra. Nem sok. Aztán, a mi munkánk piszokkal jár. Akárhová be sem eresztenek bennünket. Érthető. Ezért az­tán, ha megérkezünk egy új munkahelyre, megkeressük a faluban a legrosszabb házat Azt kivesszük. — És mit esznek? — Amit otthonról hozunk. Hideget. Meg konzervet ve­szünk. Azt valamivel feljavít­ja az ember, száraztésztával, más egyébbel. Morvái átadja a szerszámot, hozzám lép. Tisztességből a látogató iránt. Különben, most ő amolyan rangidős féle itten. Meg szakszervezeti bizalmi is. — Hová valósi? — Szolnok megyei. — S hogy került ide Nóg- rádba, az ÉMÁSZ-hoz? — Vagy nyolc éve jelent­keztem. Hogy télire legyen egy kis kereset. Mert a téesz- ben akkor még kevés volt a lehetőség. Aztán, itt ragadtam. Meg is szoktam ezt az életet. A szabad ég alatt. Faluról fa­lura. Mindig csavargunk. Köz­ben kitanítattam a gyerekei­met. — Már ők is dolgoznak? '— Az egyik lányom a téesz- ben gyors- és gépíró. A má­sik most járta ki a mezőgaz­dasági technikumot. — A munkatársai merről származnak ide? — Ki innen, ki onnan. A brigádvezetőnk jászdózsai, a jól keresett, de jött haza.. ■ Itt a bányánál is megbecsül­ték a munkájáért. Lakást is adtak, odavihette az öregeket. Bútort vett, rádiót, legutóbb televíziót részletre. Nem érez­tek hiányt semmiben, hisz örült, ha vihetett valami aján­dékot és a két öregről gon­doskodhatott. Mindenük meg­volt. De az átkos múlt ron­gyát, az örökös veszekedést nem tudták levetni. Elmegyek a munkásszálló­ba lakni. Ott jobb lesz. Ami­kor ide ér gondolatban, fel­néz. A kirakat előtt áll. Igen, ezt a cipőt néztem ki a szü­letésnapjára. Pont ilyen kell nek\ Ez nem nyomja a büty­köket a fájós lábán. Kényel­mes lehet... Benyit. — Azt a cipőt kérném. Ugye negyvenes? Az eladó megfordítja, a talpát, nézi és úgy válaszol. — Igen. A csomaggal hazafelé in­dul, s egyre jobban le- csillapod'k. Otthon csend van már, csak az anyja törülgeti a szemét, amikor be­nyit. A fiú nem szól. Nem is tud, valami úgy szorítja a torkát. Aztán csukódik is az ajtó. de a cipő ottmarad az asz­talon. Bodó János Az oszlop úgy-ahogy meg­állt a maga erejéből, körül­döngölték kicsit. Intenek: gyerünk eggyel odább! Mesz- sziről feltűnik egy kék mun­karuhás férfi, két másiknak a társaságában. Morvái kérdezi: — A brigádvezetőnkkel be­szélt már? — Nem még. — Ott jön. Meg a helyette­se. A harmadik a normás. Elébük megyünk. A brigád­vezető, Gyurkó Mihály to­vább megy, mert eligazítani valója van a munkások közt. Aztán visszajön. Szikár, jókö­tésű, nagyon jóarcú ember. Említem neki, hogy hallottam: anyagproblémák vannak a munkahelyen. A szállítással sincsenek megelégedve az emberek. Bólint. Nem volt ötvenes vezeték. Azt megkap­ták, de harmincötös és hu- szonötös most sincs — anél­kül az ötvenessel sem érnek semmit. Tizes oszlop is hiány­zik. Vasbeton oszlop. Ráadá­sul, Kazáron a tervező úgy­látszik, a közúti igazgatóság megbízottja nélkül tűzte ki az oszlopok helyét, mert most jónéhányat ki kell szed­ni s máshová rakni. A szál­lítással az a baj, hogy pél­dául az előírás szerint az osz­lopokat a gépkocsiról a kitű­zött helyen kéne lerakni. A gödrök mellé. De inkább egy helyen dobják le. Mi meg húzhatjuk, vonhatjuk kézzel. Vagy lovas kocsit fogadunk, s azon szállítjuk a helyére. Többet kéne ezzel a kérdéssel törődni a vezetőségnek. Van nekünk elég bajunk, gondunk anélkül Is. Mondom, hogy a gondokról a többiektől is hallottam. Pél­dául a szállás, étkezés. — Tudja, úgy van az — szól Gyurkó —, hogy ezért mi is hibásak vagyunk. Itt van a saáUásdíj. Igaz, igaz, hogy akárhol nem fogadnak be bennünket. De azért az is igaz, hogy mi is igénytelenek vagyunk. És ha azokból a tíz forintokból valamit meg lehet takarítani — ha csak napon­ta egy-két pohár sörre valót is — akkor, ha két választá­sunk van, a rosszabbik, de ol­csóbb szállást választjuk. Az étkezésről, azt hiszem, jobb nem beszélni. — És gondolja, hogy ezen nem lehet segíteni? Bírni, va­jon meddig lehet? Maga. pél­dául, el tudná-e mondani a heti étrendjét? — Hát, az nagyon egyszerű. Reggel semmi, délben semmi. Este valami konzerv. — És rendben van ez így? Helyettesére, Számer Ist­vánra mutat: — ö a megmondhatója, hogy nem. Neki már volt gyo­morfekélye. Pedig, higgye el, még csak nem is ez a legna­gyobb baj. Hanem az. hogy fiatal emberek vagyunk, de se tanulás, se szórakozás... Hu­szonhármán dolgozunk a bri­gádban. Okleveles szocialista brigád. Szerelők és betanított segédmunkások. A segédmun­kások olyan gyakorlattal, hogy akár holnap szakmunkás vizsgát tehetnének. Csak a tan­folyamot kellene elvégezniük. De hogyan? Mikor? Már régen kikívánkozik be­lőlem: — Annyit rosszat mondtak az életükről, munkájukról. Pedig a legtöbbjük nyolc-tíz éve csinálja már._ Nevetnek. — Szóval, most már mond­junk valami jót is? — Nem úgy gondoltam — védekezem. — Dehát nyilván van annak valami oka, hogy ezt a foglalkozást választot­ták, s meg is maradtak ben­ne! Gyurkó szólal meg először. — Én negyenhét óta élek ilyen csavargó életet. Voltam sörgyári munkás, kubikos. Itt, a vállalatnál tíz éve dolgo­zom. ötvenkilencben tettem szakmunkás-vizsgát- Miért maradtam meg a vállalatnál? — megvonja a vállát — Nem tudom. Talán a biztos kere­set... Számernél talán a csalá­di hagyomány: mindkét báty­ja vilanyszerelő. De a legtöbb a kereset miatt jött, aztán megszokta és észre sem vet­te, elmúlt nyolc-tíz év._ — És szeretni való nincs ebben a szakmában? — Hát az azért van — fut­nak össze a szem körül a rán­cok. — Különösen amikor az ember bevégez egy munkát, és látja, hogy volt értelme. Morvái hozzáteszi: — Amikor még nem volt mindenütt villany és egy fa­luban befejeztük az építést, a végén mindig összegyűlt a tömeg. Várták, mikor gyullad ki a tény. Még ünnepeltek is bennünket Igen, erre az ünneplésre szívesen emlékeztek a többiek is. Mert ilyesmi ma már nin­csen. Pedig amerre járnak, most is^ vagy kigyúl a fény, vagy erősebb a sugárzása. Munkájuk útjelzői hatalmas vasszerkezetű oszlopok: mint­ha mesebeli óriások lépkedné­nek a mezőkön. Meg a vas- betonoszlopok, faoszlopok, melyeken vezetákszálak szelik át keresztül-kasul a községe­ket, kinyúlva minden házra. És csak egy kattintás: a szo­bában világosság terem, meg­szólal a rádió, megjelenik a kép a tévé ernyőjén, zümmög a mosógép, melegszik a vasa­ló. „ Meglátogattam Kazáron az egyik szállásukat. Magános vályogház. Döngölt sárpadló. Két parányi ablak közt >»>- ledett Mária-kép. Dróton vil­lanykörte lóg. Körül használt vaságyak. Egy szék, meg egy deszkatákolmány. Éjjeli szek­rény helyett? Szürke pokró­cok, kétes fehérségű lepedők. Künn, az ajtó mellett vödör, lavór. Itt, ilyen szálláson él­nek ezek az emberek. Csinos komfortos bányászlakások tő- szomszédságában... Van ebben valami ellentmondás, valami nagyon lehangoló ellentmon­dás. Hiszen ők a fény követei’ Tisztelt ÉMÁSZ Igazgató­ság! Nem igaz, nem lehet igaz. ne engedjék, hogy mind­abból a sugrázásból, amit oly bőkezűen osztogatnak ezek az emberek egy életen át, télen, nyáron a szabad ég alatt, az ő osztályrészük csak ennyi legyen. Csizmadia Géze

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents