Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)
1965-06-20 / 144. szám
NÖGRÄD TS65. Jftnfos 20. vasárnap 8 Csurka Péten A fíityíilő Abban a vidéki nagy udvarházban, amelyben Danika a bírsalmafa ágai között meszelőnyélen állva hajót kormányoz, dirigálja a matrózokat, elsüllyed a hajóval, s ő mint tengerészkapitány csodálatosan mindig megmenekül — három család él. Elől egyidős kosárfonó házaspár: Seres bácsi gyárban dolgozik, Seres néni a kisipari kátéesz- nek. A középső lakást a fiatal Tárkányi házaspár bérli. Tárkányi könyvelő az olajgyárban, Bandikáék az udvari kétszobásban laknak. És az ötéves Bandikét valamennyien egyformán kényeztetik. Seresék távolban élő unokájukat látják benne, s nagyszülői szeretetüket Bandikénak törlesztik. Tárká- nyiék azt a kisfiút ölelik Bandikéban, aki nyolc évi házasságuk alatt még nem érkezett el hozzájuk... A szülők úgy szeretik, ahogy az egyetlen gyereket szokták. Mérték, előrelátás, felelősség, tudatosság nélkül. Juliska, Danika anyja — jegyszedőnő a moziban — remegve figyeli a meszelőnyélen az űrben lebegő kisfiát, de nem szól neki, már hiába is szólna, de nem Is akarja elszomorítani. Seres néni nógatja Seres bácsit, ha szabadnapos, vagy ha éjjeli műszakon volt és nappal otthon van, álljon a fa alá, ha esne lefelé, kapjon utána... — Hiszen kaphatok már ékkor! Kár, hogy az anyja sokszor magával viszi a moziba . ■ ■ Egyszer mégis szót fogadott; a fa alá állt, vigyázott. Pár nap múlva azonban azt vették észre, hogy hosszú zsineg végét tartja, a másik fa villás ágába fészket rakott Bandika fogja a magasban, s madzagra szerelt pasztás dobozba telefonálgat le Seres bácsinak: — Huli-bull, guü gull, négyvannegyven fok alatt fordítsa! És Seres bácsi fordította: Mármint lent a gépházban a nagy vaskapcsolókat „négyvannegyven” szélességi kör alatt. Délben Bandikát alig lehetett lecsalni a fáról, — Seres bácsit meg becsalni ebédelni. — Te Jani — szólt egyszer Seres néni felhős képpel. — Nem elégelted még meg ezt a játékot? ... Gondolj arra, hogy egyszer éppen akkor esik le a fáról, amikor te játszol a gyerekkel... Az öreg felütötte a fejét. Mond valamit az asszony! Az anyja meg azt mondaná, hogy az a vén szamár nem ügyelt rá ... Bandika,’ a fiatal tengerészkapitány másnap — félelmetes vihar dühöngött a tengeren — le is repült az árbóc- ról. Seres bácsi nem kaphatott utána, már csak azért sem, mert ném állott a fa alatt, de nem is volt otthon. Bandikénak csukló felett tört el a balkeze. Gipszbe tették, négy hét múlva kibontották, Bandika egészséges lett, de elfelejtette a tengerészetet, a tengert, az árbócot. összeült az udvari tanács,' s eldöntötte, hogy Bandikénak játék kell. Csak Bandika apja maradt konok. Azt hajtogatta, hogy neki sohasem volt játéka, mégis' felnőtt. Azért ő is elvonult a háznépével a vásárba. Seresék egy triciklit vettek. Tárkányiék egy filmvetítőgépet. És még sok egyéb apróságot. Lepakoltak a szép nyári estében az udvar közepére. És akkor Bandika apja egy fényes tárgyat vett ki a zsebéből. — Nesze fiam, én is ilyet kaptam egyszer apámtól... Fütyülő volt. Bandika mohón kapott utána. belefújt. Olyan hangot adott, mint a vasutas fütyülő. Elszaladt vele. Egész este fújta. Nem baj, majd megunja, most válogathat a játékokban. Másnap kora reggel füttyszóra ébredt a ház. Seres bácsi az éjjeli műszakból jött haza. — Azért egy félórát szerettem volna még aludni — ásított Seres bécsi. Bandika felült a triciklire, mely akkor már nagy, oldalkocsis motorkerékpárrá változott, mellyel száguld a motoros az utcán, tülköl, dudál, Sípol, mert hiszen nem akar ő senkit a világon elütni. Seres bácsi becsukatta az ablakot, minden rést betömött, a füttyvészhangok mégis behasítottak. Csak reggel forgolódott az ágyban. Tárkányi éppen elmaradt szabadságát vette ki. Kint ült a veréndán, gondolta pihenés közben megcsinálja évi összefoglaló jelentése vázlatát. Nem ment. Tíz óra tájt összecsapta jegyzeteit, felöltözött. — Igaz is — nyugtatta Sárika, a felesége. — Menj egyet sétálni! Majd megunja egyszer ... Két napig a csendes ájulás környékezte a lakókat. Összeültek Sereséknél tárgyalni. Mit tegyenek? Seres bá—•• Elvette?... Hogy merészelte? ... Na majd teszek en errőL Mint a szél, viharzott ki a kapun. Bandika abbahagyta a sírást. Seresék álltak kővévál- tan, mint bibliai Lótok, míg Juliska vissza nem viharzott. Már a kapuban kezdte: — Ilyen szemtelen embert én még nem láttam... Kivette a fütyülőt az ágyból a párnája alól, oszt aszongya, ez kéne? ... Mondtam rá, hogy mi jogon vette el a gyerektől?... Hogy ő éjjeli műszakos, és már két napja nem tud aludnf... Na, majd én meg bezárom a gyermekem, mondom neki, hogy maga tudjon aludni... Azt kérdi, mibe kerül az a fütyölő? Semmi köze hozzá, mondom, hat forint, aszongya, hogy itt van a hat forint, de a fütyülőt nem adja vissza, ha másikat vennék, még a rendőrségre is feljelent... Mondom néki, attól én nem félek .mondom, hogy itt a házbeliek egy szót sem szólnak, imádják a gyereket ... Aszongya, hogy ő is imádja, de nem a fütyülőt... Mit csináljak én most Seres bácsi? ... Mit szól hozzá? — Hogy mit szólok hozzá, drága Juliskám? ... (Hej, csak el ne rontsák már a dolgot az utolsó percben.) Sajnos, vannak értetlen emberek, mint ez a Borpataki is, la ... — Majd ád estére az uram neki hat forintot, meg fütyülőt, csak jöjjön haza! Haza is jött, mint rendesen máskor. Itta is a szavak áradatát, mig el nem fogyott Juliska szájából, de se hat forintot, se fütyülőt nem adott Borpatakinak, merthiszen át se ment, hogy agyonüsse, ehelyett nagyot nevetett, és eny- nylt mondott: — ügy emlékszem, hogy az enyémet is így vették el egyszer ... Mégpedig az én édes, jó anyám, s mellé egy nagy pofont is adott... tut FLORICA COKDESCTT: ANY AMMAL BARANYI FERENC: Mert hősök voltak Mert hősök voltak, akik egykor véres csütörtök, vörös péntek napj*án zászlóval a kezükben tüntetni nyílt utcára léptek, kemény volt harcuk. A mienknél nem nehezebb, de tűzzel-vett vér virágával volt ékesebb harc. A mienk más. Ez vértelen harc, hltünkkel-tisztuló közegben küzdünk, bár gyakran azt se tudjuk: mikor? Mikor nem? s hol az ellen? Mert nem ütközet a mi harcunk, nem támadás ekkor vagy akkor, hol megszabott helyen s időben pereg a tűz két arcvonalról, arcvonalaink száma sokszáz s szétszalad ezer kusza szálra, gyakran talán rokont kerít be s ráhurkolódik * barátra, harcolunk okos hallgatással, bélelt-szóval, daróc-beszéddei, harcolunk, ha kimért konokság dobálja szívünk jeges késsel, harcolva a m! harcainkra gőggel iegyintőkért és ellen, (bár elfáradva mi is néha legytotenénk legszívesebbe®...) erő minden megértett gond és gyöngeség, amikor miattuk szitkozódunk, hitünk leejtve. — Harc, mikor feüzznhk a tettre, s harc, ha seregünk néha tétleru a perc stratégiája dönt, hogy „tétlenség”, vagy tett kell-e éppen. Munkások, melleteknek régen hideg szuronyok szegeződtek. miránk fondorlat csöve sandít s gyanakvás gyilkoL Ez se könnyebb. Ha vesztettetek — menthető volt Ha ml vesztünk — nekünk nincs mentség. Mert nektek győzni dicsőség volt, de nekünk győzni kötelesség. esi fáradt és ünnepélyes volt. — Megdöbbenek az ostoba majomszeretet eme ritka példáján. A szülők nem érik fel ésszel, hogy leintsék a gyereket... Határozat született. Meg- kömyékezik Juliskát, tegyen valamit a fütty megszüntetése érdekében. Történt pedig, hogy ugyanabban az időben, midőn Seres bácsiék nagy lélegzetvételekkel elindultak Bandikáék lakása felé, a hátsó szomszéd, a mindig derűs Bor- pataM, az ola j gyár présese, aki azon a héten szántén éjjeli műszakos volt, kiugrott az ágyból, ö már ezt a füty- työt nem tűri tovább. Szaladt le a kertbe, azzal az eltökéltséggel, ingben-glóriá- ban, hogy kerítésen átugorva, a fütyülőt kipofozza a gyerek szájából. Az utolsó pillanatban azonban elállt ettől a goromba tervtől. Rákönyökölt a palánkra, hízelegve szólt át Bandikához: — Ájnye de szép fütyülöd van!... Kitől kaptad? — Apuka vette a vásárban ... — Nahát!;.. Én is szerettem volna gyerekkoromban mindig ilyen szép hangú fü- nyülőt szerezni, de nem adta meg a jóisten. Jelzem, hogy még most is vágyok utána, mert tudod, nappal, mikor így itthon vagyok, alvás helyett szívesebben fütyülnék én is ... Kimondhatatlanul örülne az utca, ha ketten fütyül- getnénk benne ... Mutasd meg drágám, hadd nézzem meg, hogy én is ilyet vehessek ... Bandika a kerítéshez lépkedett, felnyújtotta. Borpataki forgatta, nézegette, aztán olyasmit mondott, hogy na ammáríáját, nem fütyölsz te ezzel többi nekem. És elrohant. — Anyukám! — bőgte el Bandika a történetet — Borpataki bácsi elvette a fütyülőmet... Phyllis Altam : Szombat délután A tizenkilenc éves Japie Greylingnek szombat délután volt a hét csúcspontja. Délben jött haza munkából, behabzsolta az ebédet és alig hallható bocsánatkérések közepette elviharzott a fürdőszobába. Éppen befejezte az öltözködést, és hátra simította vastagszálú szőke haját, melyet hoszan nyakába növesztve viselt és bőségesen kent olajjal, mikor az anyja megjelent a hálószoba-ajtóban. — Ha jól sejtem, már megint moziba mész? — a hangja tele volt szemrehányással. — Tudod mama, hogy szombat délután mindig moziba megyek. — A mozi. A mozi! Ördög találmánya. Forró délutánokon át ülni a sötétben és meztelen nők bűnös képeit bámulni... — Mama, az isten szerelmére! Mi kifogásod a mozi ellen? Nem bűn. Az összes cimboráim oda járnak. — És az anyád? Én mit csináljak? Egyedül üldögéljek a lakásban? Hendrina elment Lettyhez. Ha papa élne, akkor másképp lenne minden. De egyedül vagyok és a gyermekeim nem törődnek velem. — Mama! — A hangja megtelt keserűséggel. — Mi törődünk veled, de mit tegyünk? Nem akarsz te sehová se járni! Miért nem mész el ómamához? — Mindennap oda se mehetek. — Oké. Én viszont fiatal vagyok mama! És minden cimborám programot csinál szombat délután. — Eredj te is. Hagyj itt engem. Megszoktam én az egyedüllétet — megtörölte a szemét és felszegte az állát. Csak menj abba a drágalátos mozidba. — Nézd mama — mondta lassan, vonakodva. — Holnap délelőtt elkísérlek. Anyjának felragyogott a szeme és magához szorította a fiút. — Fiacskám — suttogta —, mégis jó fiú vagy te. Rezzenéstelen arccal tűrte a simogatást. Már megint csapdába esett. S ez így történt majdnem minden hétvégén. Az anyja sírt, és a következő másodpercben ő megígérte, hogy elmegy vele. Most már el is késett. Futva megcsókolta és kirohant a házból, iparkodva, hogy elérje a Johannesburg belvárosába tartó villamost. Besüppedt az ülésbe, és a ráváró délután kellemes előérzetében már el is felejtette az anyájával lejátszódott jelenetet, ö és a barátja, Daniel Boshoff elhatározták, másodszor sohasem szedik fel ugyanazt a lányt, s ezért nagyon óvatosan kellett válogatniok a mozipénztár előtt kígyózó sorban. Fel-le sétáltak, pillantásokat váltottak a könnyű nyári-ruhás, ragyogószemű lányokkal, hol kacsingatva, hol meredt tekintettel bámulták őket. S amikor már választottak, végigcsinálták azt a trükköt, amely kivétel nélkül mindig bevált. — Bocsánat hölgyeim — szólalt meg ő, vagy Dániel, a lányok kuncogása közepette. — Mint látják, nagyon elkéstünk, s már nem igen kapnánk helyet. Lennének szívesek nekünk is jegyet váltani. ’ A lányok mindannyiszor szívesen ráálltak. Anégyjeigy egymás mellé szólt, s mihelyt kialudt a villany, már ment is minden, mint a karikacsapás. Egy kis kézszörítás, a lány combján hanyagul megpihenő tenyér, aztán lopakodó keres- §élés Elmosolyodott, eszébe jutott az a nap, amikor az ő lány- ismerőse nem engedett magával semmit csinálni, de a Dánielé olyan szenvedélyes volt, hogy mindketten őt tapogatták, egyik az egyik, másik a másik oldalról. De az sosem fordult elő, hpgy erőszakoskodtak volna egy lánnyal, ha az nem állt kötélnek. Nem, ők mindig illemtudóak voltak. Tisztelték a nőket. G ondolatai visszakanyarodtak az anyjához, s büszke volt magára. Tisztességes dolog, hogy elmegy mamával, s törődik vele. S eközben mégis önálló férfi marad, férfi, aki ragaszkodik jogaihoz, hogy lányokkal járhasson; nem gyerek, aki egész nap az anyja szoknyáján ül. Üjjongó derűt érzett, arra késztette, hogy öklével kalapáljon tetovált díszt a mellére. Elvégre fiatal, életerős férfi. A végállomásnál türelmetlenül várt rá Daniel. — Ember, te jól elkéstél! — üdvözölte a barátja — Ilyenkorra már elfogy a sor. Japie körülnézett, s a látvány megerősítette az előbbi kijelentést. Johannesburg felöltötte elhagyatott, szombat délutáni külsejét. A belváros emberek nélkül, közlekedési torlódások nélkül csupaszon, idegénszerűen hatott. — Ne haragudj — mondta Japie, — már megint a mama miatt Gyorsan nekiindultak és utolértek egy karonfogva sétáló párt. A lány magas és kecses volt, ringóléptű. Sötét haja csigákban omlott a vállára, a csípője kecsesen ringatózott. És akkor rádöbbentek; a férfival valami nincs rendjén: tarkója és keze sötétbarna. — Úristen! — kiáltotta Japie. — Te is látod, amit én látok? — Látom. — Daniel hangja vésztjósló volt. — Fehér lány egy kafirral — szólt Japie hihetetlenül. — Ilyen nyiltan sétálni az utcán, itt Johannesburgban. Méghozzá karonfogva! — Gyere. — Japie jelt adott Dánielnek, mire sebtiben megelőzték a sétáló párt, elsiettek a háztömb sarkáig, majd szembefordultak, hogy bevárják azt a kettőt. Nem volt semmi kétség. A lány fehér és a férfi színesbőrű, nem is kaffir* hanem afféle sárgásbarna. Karonfogva sétáló szerelmesek. Japiet olyan forróság öntötte el, amelyet eddig sohasem érzett. A lány elleni düh együtt lángolt benne a lány védel- mezésének heves vágyával. Anyját látta maga előtt, karcsún, törékenyen s elhült a vére. Az a barna kéz a lány hófehér húsán, megérintheti, simogathatja a mellét, azt teheti vele, amit ő és Dániel szoktak a lányokkal. Japie a fogát csikorgatta. A járda közepére lépve elálltak a közeledő pár útját, akik megtorpantak. A négy ember egymásra meredt. — Elnézést — szólt á férfi. — Majd elnézlek én, te csirkefogó! — mondja Japie és összeszoritott Öklével fentről, majd alulról a férfi arcába sújtott. Érezte a kemény orrcsontot, a lágy húst, s a vér meleg patakokban ömlött végig a kezén. A £étű
