Nógrád. 1965. június (21. évfolyam. 127-152. szám)

1965-06-20 / 144. szám

1965. Június 36. ■vas&nna.p NOG Ri A D 3 Napfényes öregség... és bearanyozéi Önti a júniusi nap sugarait. A sárga falu, volt bányalakás — ma az i.,gaUanuezeiő Vál­lalaté — úgy áll a fényben, mtntha egy láthatatlan kéz glóriát vonna köréje. Az ud­varra néző ablaka nyitva van, időette csipkefüggönyt lebeg­tet rajta a szellő. A szobában hatalmas, barna családi ágy terpeszkedik, faragott díszek­kel, rózsaszínű dunnával, pár­nákkal. Még nincs bevetve. Kora- délelőtt van. Az udvaron tyúk kárát, csa­lán dugja ki fejét a földből a fészer mögött, a fészerben szövögeti hálóját az egykedvű pék a fahasábok, meg a tető között. A háló úgy merül időnként a betűző fénybe, mint a tengeri halászoké a sós vízbe. A kertben paprika zöld szára, folyóbab levele int. A kert hátuljában még egy fé­szer áll feketedett deszkák­kal, Ennek dönti hátát a gaz­da, Sztasek József. — Mi járatban... édes fiam? Ügy buggyan ki a szó szá­raz ajkai közül, mint a mohos hegyi sziklák közül a meg­csobbanó forrás. (Nem tudom, eszébe jutott-e valaha is va­lakinek, miért lepi meg az embert néha az öreg hangja. Váratlanságával-e, vagy a hang színével. Mintha bizony egy nyolcvan éves embertől már nem lehetne elvárni okos szavakat, vagy akár „fiatalod hangszínt.) Mondom, írni akarok róla. — Írni... rólam?... — képed él. Mocorog, arcát a nap felé fordítja. Lehet, Hogy fura do­log, de e pillanatban van va­lami hasonló közte, s a leve­leit szintén a nap irányába fordító folyóbab között. — Igen, Sztasek bácsi, ma­gáról... az életről... meg, hogy mivel telik el a nap... nem rövid-e túlságosan?... vagy ép­pen hosszú?... szóval, hogy, s mint?... — bizonygatom kicsit zavartan. De csak ül a ,Jolyóbab-ül- tetvény” szélén mozdulatla­nul, mint valami eleven Buddha. Azt hiszem, az ^ül­tetvényt” nézi. Mint egy igazi ültetvényes, bíráló, szigorú szemmel. — Le kellene már dugdos- ni a karókat, hogy arra foly lyon — szólal meg végre. — Igen — mondom. — Az asszony a patikába ment a városba... meg is mon­dom neki, ha jön vissza. Tud­ja... a feleségem még jól bír­ja, hetvenhat év... Én nyolc­van vagyok. — Igen. — Vagy a gyerekeknek— — Hogyhogy... a gyerekek a tárosban vannak? — kér­dem. — Hát... az, aki itt van, az itt van. Kettő lányom itt van. Két fiam más városban van. Gondolom, a két asszony leánya gyakran meglátogatja a két öreget, de a buddha-ar- cú öregember szavaiból más derül ki. — Nem ezekre a lányaimra értem... Tudom én, iskolában takarítanak, sók ám a dolguk, az a sok terem, az a sok pad... Néha azért eljönnek persze— De jönnek ide más gyerekek,., azokat mondom. Azok vizet is hoznak, gyújtást is vágnak, a gyomot is kitépik a bab­ból. Majd megmondom, a ka­rókat tűzdeljék le, hogy arra follyon a bab— Gondos kertész lehetett va­lamikor ez a mozdulatlan ar­cú öregember, gondolom, s mintha hallaná, folytatja: — Nem voltam én kertész- édes fiam. Bányász voltam, vájár. A föld alatt voltam... az volt az én életem. Nem igen sütött a nap... Most süt. — De inkább a gyerekekről írjon... édes fiam... megér­demlik— Nem hagyják magá­ra a két öreget. Mintha mosolyra húzódna a szája. Váradi János, a salgótarjáni Csizmadia úti általános isko­la igazgatója mondja: — Nem egyedül a Párduc, meg a Szorgalom őrs segíti u környéken az öregeket. Van­nak többen. Bejön az iskolá­ba egyszer egy mikulásképű öregember. „Jónapot” mond­ja. „Szeretném megköszönni, amit velem tettek” — mond­ja. Kiderült, hogy fát hordott kupacba, amikor a mi gyere­keink az utcáról meglátták. Hárman voltak. Bementek, összerakták szépen a fád, jöt­tek. Nem fogadtak el sem­mit, a dicsérő szót sem szíve­sen. „Űttörők vagyunk, azért csináltuk". Ezt mondták. A bácsi azért jött be az iskolá­ba hozzám, hogy dicsérjem meg ezeket a gyerekeket. Ez tavaly ősszel volt. — A hetedikes Molnár Ist­ván és a kis Csaba Judit a Párduc illetve a Szorgalom őrs tagja. — A nyáron is segítünk a Sztasek bácsinak, meg a Szta­sek néninek. Öregek már, kell nekik a segitség. Beosztjuk az őrs tagjai között a tennivalót. Takarítunk, fát aprítunk, hasznosítjuk magunkat a ház körül. — Miért? — Az úttörőélet törvényé­nek nyolcadik pontja: „Az úttörő szereti, tiszteli szüleit, tanítóit és megbecsüli az idő­sebbeket.” Mi pedig úttörők vagyunk. A nyolcvan éves Sztasek bácsi ugyan hallott-e erről a törvényről? Nézeget a napba gyengülő szemmel. Ügy fordul az arca a meleg égitest felé, mint a folyóbab levelei. Azok meg olyanok mint megannyi mi­niatűr radarkészülék. Ugyan, miféle jelzéseket fognak fel percről, percre. Az öregember bólint. — Bizony— édes fiam... bi­zony— Ha tudnám, mire gondol! Tóth Elemér A LEHETŐSÉGEK NAGYOBBAK Amikor gyáraink, üzemeink 'vezetői az olcsóDb termedés telőfeltételeit bogozhatják, aka­ratlanul is szembe találják magukat egy fontos kérdés­sel, a létszámgazdálkodással. Tudják, hogy ma már nem dúskálhatnak a felajánlott munkáskezekben, ezért a fej­lődésből fakadó termelésemel­kedést más úton kell biztosi- tárnok. És pedig a műszaki technológiai berendezések kor­szerűsítésével, a jobb munka- és üzemszervezéssel. S hogy erre meg vannak a lehetősé­gek, azt több példa is iga­zolja. Az Acéláru gyár ban az első negyedévben a tervezett 19 helyett, 25 munkáskézzel foglalkoztattak kevesebbet mint egy évvel korábban. Ez 13 769 normaóra-megtakarítást jelentett. A felszabaduló mun­kaerőket ott foglalkoztatták, ahol égetően szükség volt a dolgos kezekre. Ezt az utat járják az öblösüveggyárban, a Síküveggyárban, a Tűzhely­gyárban és másutt. Kezdetnek jó, azonban a lehetőségek még koránt sincse­nek kihasználva. Rendelet ír­ja elő, hogy a megtakarított munkáslétszám útján járó bér egv részét azoknak a munká­soknak lehet adni, akik vál­lalkoznak a munka elvégzé­sére. Egy-két üzemünktől el­tekintve, sajnos erről kevés szó esik mostanában. Egyesek szerint azért húzó­doznak ettől a megoldástól, mert akkor jövőre csökkentik a létszámkeretet. A kevesebb létszám pedig körültekintőbb előkészítést, jobb munkaszer­vezést követel a műszakiaktól. Aztán nem árt, ha van egy kis tartalék is, amiről nem tudnak a felsőbb szervek, s milyen jól jön ez az insége- sebb időkben, amikor az ob­jektív nehézségek megsoka­sodnak. Más helyzet van viszont az alkalmazotti létszám átcsopor­tosításánál. Ahány osztályve­zető van, annyiféleképpen bi­zonyítja: megáll a munka, ha akárcsak egy létszámot is elvesznek tőle. Sőt a véde­kezésből támadásba lendülnek át, s unos-untalan hangoztat­ják: annyi a munkánk, hogy a jelenlegi létszámmal képte­lenek vagyunk megoldani. Egyes esetekben talán igaz, ezért elfogadható az előbbi indok, de általánosságban nem. S ha minden kötél sza­kad, akkor azzal rukkolnak elő: a felsőbb szerv nem írta elő. Gyenge érv ez, mert az élet számtalan esetben mást bizo­nyít, s aki vezető poszton dolgozik, annak a saját fejé­vel kell gondolkodnia. A ren­delet előírásai az alkalmazotti létszám mérséklésére is vo­natkoznak. Amikor ez szóba kerül, akkor vagy hallgat­nak, vagy halkan hozzáfűzik. Azért már megkezdtük ... Valóban. A kisegítő alkal­mazottak közül a takarítónőt, a hivatalsegédet stb., már át­csoportosították. És a többi helyen? Egyik ismerősömtől hallot­tam a következőket: — új munkaerőt vettek fel az egyik vállalathoz. Nagy gyakorlata, hozzáértése révén hamar meg­tanulta új munkakörét, s ma­radt bőven ideje más mun­kára is. Felajánlotta a segít­ségét kolléganőinek, akik min­dig arról siránkoztak, hogy nyakig vannak a munkában. Éppen az ellenkezőjét érte el vele. A háta mögött kikezd­ték. A fülébe jutott. Ma már ő is arról panaszkodik, hogy sok a munkája, holott a napi nyolc órából csak né­gyet dolgozik, a többit el­piheni különböző módon. íme a példa: egy jó munkaerkől- csű, közgondolkodású dolgozó miként vált kényelemszere­tővé. Nem az ő hibája, ha­nem a vezetőjéé, akire rá­bízták, akinek feladata őt el­látni megfelelő munkával. Ezek után már sokszor azon sem csodálkozhatunk, ha a munkások egyes rétegéből ki­kívánkozik: állítsanak na­gyobb követelményt az ad­minisztratív dolgozókkal szem­ben is, úgy mint nálunk ... Ez az igény jogos, még ak­kor is, ha a munka termé­szete különböző, ha a szel­lemi munka fáradtságát sok­kal nehezebb kipihenni, mint a fizikai munkáét Külföldi filmekből láthattuk, hogy a tőkés cégeknél, még az ad­minisztrációs munkában sincs megállás. Nálunk pedig, saj­nos, elég gyakori, hogy a mun­kaidőben mindent el lehet vé­gezni; a legfrissebb pletykák­tól kezdve az intrikálásig mindent — csak a kiadott munkát nem. Az utóbbi időben ismét el­harapódzott a jelentés-gyár­tás, háttérbe szorult az ope­ratív irányító munka. Ennek káros hatását felismerte a párt és a kormány. Több in­tézkedés született, amelyek a jelentések számát és terje­delmét a minimálisra szorít­ják le. Ezek után csak olyan jelentéseket szabad kérni, amelyeket a Központi Statisz­tikai Hivatal előír. Az intéz­kedések hatása azonban má­ról holnapra ugrásszerűen nem jelentkezik. Egymagában meg nem is oldja meg a problémákat. Ezzel egyidejű­leg szükség van az ügyviteli munka fokozatosabb gépesíté­sére, de szükség van az itt dolgozók szakmai hozzáérté­sének növelésére is. Sajnos, e tekintetben bár­milyen gyors is a fejlődés az utóbbi időben, a régi mulasz­tásokat nem lehet egyesapés- ra pótolni. Az előbbiek elis­merése mell X valljuk: az ügyviteli munkában az előbb említetteken kívül is van mód és lehetőség az ésszerűsítés­re, egyes területek összevo­nására. Csak bátran hozzá kell kezdeni. Nem lesz köny- nyű dolog. Egyet viszont vi­lágosan látni kell: amilyen ütemben társadalmasodik az ügyintézői munka, olyan mér­tékben lesz lehetőség az ad­minisztrációs létszám mérsék­lésére. Elsietni, elhamarkodni ezt a munkát nem szabad. Embe­rekről van szó, akik megszok­ták munkahelyüket, barátokat, ismerősöket szereztek maguk­nak, akik szeretik munkáju­kat, s a belépéskor úgy dön­töttek: innen mennek nyug­díjba. És ennek ellenére még­is meg kell oldani az átcso­portosítást, mert az egyén bol­dogulása csak akkor válik va­lósággá, ha nem kerül szem­be a közös érdekkel, a fej­lődés irányával. Tenesz Károly Munka, erkölcs, szocializmus írta: LICK JÓZSEF az MSZMP KB. munkatársa hogy ő!k az igazi nemzet­fenntartóik, a történelem igazi alkotói. Nem vélletlen tehát, hogy a munka, még­pedig minden fajta munka tisztelete és becsülete éppen a dolgozó osztályok tagjai­ban élt legerősebben. nyer és szépségei kitárulnak az ember előtt. Ezzel nem ál­lítjuk azt, hogy mindenki számára minden munka meg­felelő. Nemcsak az alkalmas­ság fontos, hanem az is, hogy valaki mennyire vonzódik valamilyen munkához, meny­nyire érdekli egy meghatá­rozott tevékenységi kör. Ahol nincs meg ez a belső azono­sulás a munkával — és ez ma még sokszor hiányzik — ott nehezebben alakul ki a munkához való szocialista er­kölcsi viszony is. Ax utóbbi időben sokat emlegetett téma a munkafegyelem Az emberi lét első és ki­induló feltétele a munka, ami az embert a természet és önmaga urává teszi. De mindez nem az elszigetelt egyén érdeme, hanem a dol­gozó emberek összességéé. Nincs társadalom és nincs egyéni lét az emberek együtt­— s működése, közös munkája nélkül. Egymást segítve, munkájuk tapasztalatait és eredményeit kicserélve át­alakítják a természetet, szün- telelnül növelik a társadalom anyagi javait, s ezzel egy- időben fejlesztik a kapcsola­taikat is egymással. A műn­A dolgozó embernek csak ennyi jutott a termékekből, amennyit az uralkodó, ki­zsákmányoló osztályoktól szüntelen harcban ki tudott csikarni. Aki a munka gyü­mölcseit élvezte, nem dolgo­zott, aki pedig dolgozott, csak szűkösen tudott meg­élni. Nem csoda, hogy ez a társadalmi ellentmondás ma­gát a munkást, a dolgozó em­bert állította szentbe a mun­kával. Mindezt erősítette a munka gazdasági-technikai fejlődése. A széleskörű tár­sadalmi munkamegosztás erősen csökkentette, háttér­be szorította az egyes ember tevékenységének alkotó jelle­git. Az egyhangú, monoton, kához való jó viszony ezért nem csupán gazdasági, hanem er­kölcsi kérdés is, ami- kifeje­zi az egyén és társadalom (kolléktíva, osztály) erkölcsi arculatát, erkölcsi jellemét A munka, — bármilyenről legyen is stzó — mindig erő­feszítés, fáradozás, küszkö­dés. Annál nagyobb aaonban az öröm és erkölcsi kielégü­lés érzése a sikeres munka láttán, amikor az ember tes­tet öltáe, kézzelfoghatóan ér­zékeli erejét, és fölülkereke­dését a természeten. Ez az emberi alkotótevékenység belső ellentmondása. unalomig ismételt mozdula­tok, amelyek pl. egy modern gyár szalagrendszere mellett szükségesek, vagy a nehéz, csak izommunkát követelő, esetleg egészségtelen körül­mények között végzett munka önmagában nem elégíti ki az ember cselekvés- és aikotás- vágyát, különösen akkor nem, ha még a munka eredménye sem az övé. EJnnék ellenére a munká­sokban már a kapitalizmus idején kialakul a munka sze- retete és becsülete, a szak­mai büszkeség érzése, vala­mint a hozzáértés nélküli, hanyag, felelőtlen, immel- ámmal végzett munka erköl­csi elmarasztalása. A dolgo­zó embert mindig büszke­séggel tölti el, hogy — bár­mennyire keserves és nehéz is a munkája, bármilyen szűk részműveletre korlátozódik is — a természet egy kis da­rabkája feletti uralmat biz­tosít számára. A dolgozó osztályokban — hol homályo­sabban, hol világosabban —• mindig megvolt az a tudat, Azt, hogy képességeinek, szakképzettségűnek megfele­lően, fegyelmezetten dolgoz­zék a társadalom és a maga javára, s ennek érdekében al­kotóerőit és kezdeményező­készségét egyre jobban ki­fejlessze. A társadalom, az állami, társadalmi szervek feladata pedig az, hogy a fentiek teljesítéséhez társa­dalmunk anyagi alapjainak és lehetőségeinek mértéké­ben biztosítsák a legked­vezőbb körülményeket. Olyan anyagi és szellemi ösztönző­ket — ha kell adminisztratív rendszabályokat — dolgozza­nak ki, amelyek az adott kö­rülmények között maximáli­san biztosítják a szocializ­mus erkölcsi követelményei­nek betartását, egyén és társadalom érdekelnek össz­hangját A jólét növelése állandó társadalmi célunk. Ezért a munka anyagi megbecsülése a szocializmusban erkölcsi A szocialista forradalom megszüntette a magántulaj­don mindenható uralmát, s a szocializmus az ember megítélésének társadalmi alapjává a végzett munka minőségét és mennyiségét tette, ami egyúttal a dolgozó ember legmagasabb erkölcsi megbecsülése is. követelmény is. Aki többet, jobban, magasabb szakkép­zettséggel nyújt a társada­lomnak, azt illesse nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsü­lés, s ezzel szemben a ha­nyag, felelőtlen munkát végzők, a lógósok, a közösség megkárosítói részesüljenek anyagi és erkölcsi elmaraszta­lásban. Az anyagi és szellemi ösztönzők olyan hálózatára van szükség, amelyek az embert saját tapasztalatain keresztül győzik meg arról, hogy a szocialista erkölcsi magatartás az egyén érdeke is. A hivatástudat, a szakma­szeretet, a munka alkotójel­lege nemcsak a szellemi te­vékenység privilégiuma, ahogy sokan hiszik. Nagymértékben erkölcsi-világnézeti meggyő- dés dolga is. A szocialista meggyőződés, világnézet és erkölcs olyan reális és illu- ziómentes távlatokat ad az ember számára, amelynek kereteiben a munka értelmet Ez a szocialista erkölcs ele­mi követelménye. Fegyelem nélkül soha, semmilyen mun­kát nem lehet végezni. A munka közbeni együttműkö­dés alapfetétele az irányítás és a végrehajtás összhangja, akár ugyanaz az ember vég­zi mindkettőt, akár külön- külön végzik. Mindenkinek alávetnie magát a munkafo­lyamatban érvényesülő belső törvényszerűségeknek, a tech­nológiai előírásokban kifejező­dő követelményeknek, és azok­nak a követelményeknek is, amelyeket a társadalom tá­maszt az egyes ember mun­kájával szemben. Óriási kü­lönbség van azonban a „de­res fegyelme” és a szocialis­ta munkafegyelem között A szocialista erkölcs a belső szükségletből származó, ön­kéntes fegyelmet ismeri el. A szocializmus építésének el­ső időszakában azonban az önkéntes fegyelmet még nagy rétegek nem képesek telje­sen magukévá tenni. Ebben hagyományai, a régi erkölcs hatása, gazdasági-technikai fejlettségünk mai színvonala (a „nem szívesen” végzett, ne­héz és monoton munka), he­lyenként az alacsony bérezés, az anyagi ösztönzési rendszer hiányosságai, a munka és üzemszervezés gyengéi (anyag-, szerszám-, munkaerőhiány, vagy esetleg belső munkaerő­felesleg stb.). Ezért az egész társadalom ócrfaicében ma'még nem nélkülözhetők az admi­nisztratív fegyelmező eszközök sem, ha azokat helyesen, a szocialista humanizmus és tör­vényesség szellemében alkal­mazzák. Erkölcsi szempontból még­is az a legfontosabb, hogy a szocialista demokrácia kibon­takoztatásával a dolgozó em­ber egyre inkább átérezze: ő a gazdája ennek az ország­nak, sorsáért őt is felelős­ség terheik A munkás kol­lektívának kell odahatnía, hogy minden fegyelmezetlen­ség és lógás elítéltessék. A dolgozó ember számára nincs nagyobb tekintély, mint mun­katársainak róla alkotott po­zitív véleménye. Ennek a po­zitív közvéleménynek a kiala­kítása alapvető, kérdés ma nálunk. A szocialista brigádok példája mutatja, hogy ez nem hiú ábránd, hanem egyre in­kább élő valóság. A szocialis­ta közösség képes magasabb erkölcsi színvonalra emelni az elmaradottabb gondolkodá­sú embert. Társadalmunk túl­nyomó része erkölcsileg el­ítéli a fegyelemezetlen mun­kát. Csak sokszor nem elég erőteljesen nyilvánul meg" ez az elítélés, nem kap elég szé­leskörű visszhangot a csende­sen, de önfeláldozóan végzett szocialista munka. A tisztco ség nem hivalkodik, de mind- annyiunk gondja, hogy na­gyobb nyilvánosságot és me-, becsülést kapjon az élet min­det« területé». Ax osxtálytársadalmakban elkülönültek a munkát végxők és a munka eredményeinek élvexői Mit követel a sxoeialista munkaerköles minden egyes embertől ?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents