Nógrád. 1965. május (21. évfolyam. 102-126. szám)

1965-05-09 / 108. szám

1905. mSíus WrtGRÄD 9 TÁRNÁI ZSENI5 Végtelen a csillagok világa Csak ásnak, ásnak tudós emberek, s előkerülnek évezredes csontok: királysírok, múmiák, fegyverek, aranybálványok, kőbalták és szobrok. Mi mindent tudtak már a régiek! arról regél a föld megőrző melye, elporladtak az alkotó szívek, de él a Mű s kápráztat a tökélye. Barlangi rajzok... megfeszül az íjj, repül a nyíl vad őseink kezéből... s mily különös, művészi munka hív ámulni az időtlen messzeségből. Kitől tanultak... volt-e mesterük? és hányán jöttek, s jönnek még utánunk, ha földerítik ősi rejtekük... Az alkotóknak számtalan a számuk. Csak ásnak, ásnak tudós emberek, a föld szívéig és a szomjúságuk. Mi volt? S ha korunk múlttá dermedeít Mi jön? Mily korszak születik utánunk? S mi marad meg belőlünk? — kérdezem ha új évezred léptei dübörögnek? Mily új csodákat szül az értelem, s lesznek-e akkor költemények... könnyek?! A múltba nézek, s a jövőt álmodom, mert mérhetetlen lelkem szomjúsága... és éjszaka az eget bámulom: Mily végtelen a csillagok világa! TÓTH ELEMÉR Intim Római képek Az utazás című ciklusból Novecento Látta isten a seb einket, azon volt, betakarja, néha eljárkált a folyókon, még csak vizes se lett a talpa, tett aztán más csodákat is, de ezekért nemigen becsülték, szólt: ezt még az isten se bírja, s elment egy másik házzal arrébb. Fiumicinoi idill Pár apáca a reptér hús árnyékában áll magában. Pár apáca, hosszú lábú, karcsú testű, lángos mellű Nézd őket két tisiztes úr nyugat-német útlevéllel. A két úrra visszanéz a pár apáca .. .über alles Ostia Süttethetném hasamat a nappal Törülközhetek-e felhő- condrákkal, díszeleghetek-e tengeri sóval? Hánykolódjatok bazili kák dióhéj-kupolái az ég szélében! Stabat Mater dolorosa. Amikor születtem, meghaltak hatmdílióan. Oly szépek Oly szépek ezek a költ emények, csupa intim római kép ek. (Volksstimme, 1965. április 3: „Egy öregebb ember mellett men­tem. Falfehér volt az arca, érez­tem, hogy a dühtől és felháboro­dástól szinte reszket. A tüntető menet befordult a Kartherstras- sera, amikor robbanást hollot- tunk. A nácik egy büzbombát dobtak közénk. A férfi mellettem szinte magának mormolta újra és újra a szavakat: „Így volt ez annak idején is, így kezdődött.*’) Föld, ne adj nekünk menedé- két! KRECSMÄRY LÄSZLÖ Nő add meg magad... Ne add meg magad sohasem, ne add, egy pillanatra sem — higgyél mindig az igazadban, jól kapaszkodj meg önmagadban, még álmodban is legyél ébren s álmodj — ha kell — az ébrenlétben, sose hallgass, de ne légy harsány, a ráncokat az ember arcán vedd észre s tudiad kibetö zni, tudd a gondjukat messze űzni, tudjad a szíved másnak adni, de magadat meg ne tudd adni; láss a holnannál sokkal messzebb és minden perced lewen kezdet, mindig csak azt mondd: „épp most kezdem”, de sose mondd, hogy: befejeztem”. Rideg Sándor Csodálatos gépezet Nem mondom. | hogy a töri énetem idejében munkásembemek, de amint valami nagy becsülete volt a m u nkásern berek, de amint mondani szokták: aki akart, dolgozhatott. Magam a legváltozatosabb munkákat vállaltam, miivel éppen ez idő tájban jöttem fel Pestre, s nem volt isme- rettsjgem, azonkívül nem akartam huzamosabb ideig dolgozni olyan helyen, ahol keveset fizettek, vagy go­rombán bántak az emberrel. Ezért a foglalkozásomat szin­te naponként változtattam. Húztam kocsit, fejtem tehe­net. emeltem halottat éjjelen­ként egy péknél kenyeret da­gasztottam; máshol hurkabe­let mostam, majd tormát árusítottam, a kőművesek mellett latyakot kevertem, részt vettem egy szegény család kilakoltatásában és számtalan egyéb dolgot mű­veltem.. S a végén ott álltam a szénapiac közepén a többi rongyos ember között, bu­tán és reménytelenül, mint aki semmihez sem ért a vi­lágon. . . Sokára vorradt rám a sze­rencse napja. amikor már mindent meguntam, miunkát és munkanélküliséget egy­aránt: bejutottam egy csoko­ládégyárba zsákpakolónak. Poroltam a zsákot délelőtt, délután száz- és ezerszámra Az orrom és a fülem telera­kódott kakaóval és minden­féle szemétporral, a szemem beragadt, a hajam cszeguban- colódott tőié, s utóbb az agy- velőm is belebte: álmomban is zsákot poroltam, bálákkal birkóztam. Reggelenként csu­romvizesen, elpiszkolódva éb­redtem föl, mintha egész éj­szaka dolgoztam volna. Később mór aludni sem tudtam. Olyan zavaros szem­mel jártam a világban, mint valami próféta. Gondolkod­tam, tépelődtem. hogy miként szabadulhatnék meg a zsák­pakolástól? A cél érdekében kész lettem volna a vallásala­pítástól kezdve a miskároiá- sig mindenre. Gondolkozásom közben las­saként kialakult képzeletem­ben egy csodálatos gépezet terve. Nagyot mondok, de va­ló igaz, föltaláltam a zsák po­roló gépet. Tökéletesebb va­lamit még el lehetne valahogy képzelni, de szebbet — soha! Le sem kellett rajzolnom, úgy készítettem el egy-két kézi- szerszám segítségével. Ventil­látorforma szerkezet kerepelt benne, és a kintornához ha­sonlított. Mindéképpen alkal­masnak látszott arra, hogy életfogytig megéljek belőle. Kipróbáltam a szomszédaim előtt. Kitűnően működött. Semmi akadályát sem láttam annak, hogy nyilvánosság elé lépjek vele. De hogy lék ne támadjon a szerencsémben, először is hozzáláttam közvé­leményt szerezni magamnak. A gyárban I minden elérhető embert meg­j em gépem rendkívülisé­géről. Órákig beszélgettem a portással mindenféle techni­kai kérdésektől. Állítása sze­rint neki is volt előkészület­ben valami találmánya. A távcső latoKőrzetét akarta ki­tágítani, az ördög tudja miért. S amikor egy munkavezető is érdeklődni kezdett nálam a találmányom felől, döntő lé­pésre szántam el magam. Be­szállítottam a gépe! a -gyárba, s a kora délelőtti órákban minden számottevő főbb em­bert. összehívtam a zsákporo­ló helyiségbe. El is jött min­denki, akiben egy kis kíván­csiság volt. Ott volt többek között az osztályvezető, a vegyészmér­nök, négy felügyelő, az igazga­tóságtól egy hivatalnok és ne­hány kisebb személyiség. Ma­gam le sem vettem bejáróru­hámat. Szentül hittem, hogy nem porolok zsákot többé az életemben. A márványkád helyén, ahol a zsákot rázogatni szoktam ott állt a gépem, és én a szerkezet csodálatos egyszerű­ségé: magyaráztam az egybe­gyűlt uraknak. Ügy beszéltem velük önérzetesen, mint egyen­rangú emberek szoktak be­szélni egymás között. De amikor az első zsákot beeresztettem a gép szájába, még a levegő is megváltozott körülöttem. A gépen minden elképzelhető nyavalya erőt vett. A zsák rácsavarodott a belére, a hajtóvasa levált, a dob megrepedt oenre. ,Sael kellett szednem az egészet. A dirib-darabokra azonban már senki sem volt kíváncsi. Az urak úgy tűntek el mel­lőlem észrevétlenül, mint a pina füst K t perc alatt egye­dül maradiam, és ott álltam kétségbeesve a gépem mellett. Űgv éreztem, örök adóség marad utánam, ha el nem bujdosok vagy föl nem akasz­tom magamat. Ekkora felsülése egyetlen aranycsinálónak sem lehetett. Rámfogták, hogy bolonddá akartam tenni a gyárost... Az udvaron újjal mutogattak reám­— Ez az az ember! — mond­ták. Ettől kezdve minden nap történt körülöttem valami bot­rány. Munkatársaim olyan buzgón emlegették a találmá­nyom, mint valami igazi vi­lágszabadalmat, olyannyira, hogy kénytelen voltam eré­lyesebben föllépni ellenük. Súlyosbította helyzetemet az. hogy a morcképű munkaveze­tőm kezdettől fogva nem szív­lelt. Ha szembe találkozott velem a műhelyben, olyan megdöbbent képpel nézett rám, mintha megettem vol­na a vacsoráját. Túlságosan mozgékony embernek tartott, s attól félt. hogy egy napon eszembe jut elfoglalni a hiva­talát. Először csendes üldözést kezdett ellenem: naponta ötször-hatszor megállt a há­tam mögött és ott pipálgalott félórákig. S amikor minder- re érzéketlen maradtam, ösz- szedöngette a műhelyben ma­gasra polcolt bálákat, és újra poroltatta velem. Erre már bennem is fölforrt az indulat de nem ugrottam neki rög­tön, különben sem tudtam soha puszta kézzel vereked­ni. A poroló 1 egyetlen fölszerelése mind­össze egy hervadt seprő volt, amivel sepregetni szoktam. A gyáros nászajándékul kap­ha. ta tizenöt évvel ezelőtt. Ilyen ronda szerszámot csak végső esetekben vesz kézbe egy rendes munkásember. El­mentem tehát az irodába, és kikértem a munkakönyvemet és járandóságomat. Negyed­óra alatt felöltözve és meg- tisz álkodva mentem hazafe­lé. Vittem magammal a poro­lógépet is, bár erős volt ben­nem a szándék, hogy ottha­gyom valamelyik mellékutcá­ban. Otthon beállítottam a gé­nét az udvar hátsó részébe, ahol a mellékhelyiségek ■'.tol­ták. Ugyanott lakott egy ma­gam formájú szegény ember a pincelakók fajtájából, neki ajándékoztam a gépet, hogy tüzelje föl. A szegény embernek meg volt egy nagy csapat szegény gyereke, egyik kisebb, másik nagyobb... a gyerekek fog­ták a gépet és anélkül, hogy tudtam volna, elmentek vele koldulni. Zenei hangon szólt ugyan a gépezet, de azért hét-nyolc pengőt meg egy vi­selt öltönyt mindennap ossze- kel epeitek vele. Azelőtt ke­nyérre se igen telt nekik, és most egyszerre elkezdtek pör­költei meg pampuskót enni. {Nem vagy oki irigy természetű ember, de igen megsértődtem, amikor megtudtam a dolgot. A gépet minden magyarázat nélkül visszavittem a szobámba. A Marthy Barna | Csalódott szeretők szegény ember — persze — utánam Jött, kért, kunyerált, hogy ne haragudjak, ne te­Nyüzsgött « part, meddig o szem ellátott. Tarka lab­dák szálltak az ég felé, gye­rekek sikongtak a csúzdákon, s a végtelen tenger hozzáillő szorgalommal ostromolta hab­lovasaival a szarázföldet. A fövenyen fürdöruhás üdülők várták olajos testtel a hő­gutát, akire ezen a forró na­pon komoly reményük lehe­tett. A Floridai sellőhöz címzett vendéglő terraszán mindössze ketten üldögéltek. Két kopa­szodó, talpig úr, zakóban, nyakkendővel. Előttük gives pohár, ki tudja, hányadik már, talán a vendéglős nyil­vántartja, vendégei a fizetés­nél aligha fognak emlékez­ni, a memóriát nem javít­ja az ital. Ülnek és nézik a fürdőző- ket. Az egyik úr szertartáso­san kiköp. — Élősdiek. — Naplopók — mondja a másik és erre isznak egyet, mert megvan az egyetértés. — Lehet ezekre számítani? — szól az egyik. — Hát lehet? — kérdi visz- sza a másik és akkorát só­hajt, hogy lehelletétől meg- tántorodik. a pohár. — Nem hittem volna ró­la... — így az egyik, s a másik bólint rá. — Nagy csalódás nekem is. Tapsolnak, a vendéglős hoz­za a két gint, viszi a két üres poharat, az összesen négy, mormolja és kint a konyhán hatot legyez fel­számolni tudni kell, s az urak nem kicsinyesek. — Pedig hogy hitegetett... — fis édesgetett... — Bátorított... — fis a szíve olyan volt... Nem tudja befejezni, a másik próbálkozik meg ve­le• — ...mint egy nyitott könyv. Vagy üzlet. Mit tudom én. igyunk. Isznak. A gin el tűnik a gyomrokban, neki nincs vé­leménye Újat hozatnak, két pohár jön, kettő megy, az annyi mint hat. Lehetné már nyolc is, de nem kell sietni, a vendéglősnek is van lel­kiismerete. — Pedig mennyit kérleltem — folytatja az egyik és bá­natosan nézi az abroszon mászkáló legyet. — És először meg is tette, amit kértél. — Ki érti ezt? —• Bizony, bizony, ki? Együtt nézik a legyet. Együtt kapnak utána, két po­hár csörömpöl a kőkockán, egy légy száll az ervyőrúdra, nyolcat (r a korcsmáros. A kövérebbik felemeli a lábához tett aktatáskái. — Tudod, mi van ebben? — kérdi. Társa révetegen in­gatja a fejét. — Géppisztolyok? — Levelek. Az ő elvelei. Mind, egytől egyig. — Visszaküldőd? — Elrakom emlékbe. — Minek? — Nehogy elfelejtsem, ho­gyan szólított, mit írt. — Persze, jó az, ha meg­marad. — Szép emléknek. Istenem, mennyi biztatás, mennyi bá­torítás. Mikor utoljára talál­koztam, megszorította a ke­zemet, erősen a szemembe nézett, s egy könnycseppet morzsolt szét. — Ez... ez még akkor volt? — Akkor. Még hitegetett. Aztán... szakítdttunk. Kijelen­tette, hogy nem adja ide azt a pénzt. Kértem-, könyörög­tem. tudod. Nem adta ide. Legalább a gyerekeinkre gon­doljon. írtam, de kitérő vá­laszt dott. Megfenyegettem, hogy hírbehozom, Kacagott. Na. mondtam, betetetlek az újságba, megállj, hogy meg­szegted az Ígéretedet. És meg­mutattam. az írásokat az új­ságíróknak. azok meg elol­vasták és betették az újság­ba. Még akkor sem tért jobb belátásra. Pedig tudom, hogy a szíve mélyén még mindig... néha nem is titkolja... azért nem értem, miért nem fize­ti az eltartást... Zavaros szemmel nézett a tenger távolába. — Istenem, hazám, drága gyáram... És sírva borult az asztal­ra. A másik rábámult, az­tán már együtt zokogtak. — Megcsalt az' elnök — rázkódott meg az egyik. — Hát már sohasem me­hetünk Havannába? — kont­rázott a másik. — Ezért gyakorolgatjuk a partraszál­lást, Ezért? A légy zavartan repült egyik fejről a másikra. A vendéglős kinézett és fel­irt még húsz konyakot. Merthogy nem szokott új­ságot olvasni. gyem szerencsélenné, adjam vissza neki a gépet, majd megfizet, mert ha megjavít­tatja valamelyik hangszerüz­letben páratlan szép s-cr=?,:m lenne belőle, higyjem el... és így tovább. tíjra visszaajándékoztam neki a gépet. Gondoltam, pénzzel úgysm tudna kárpó­tolni érte, azokért az illúzió­kért, amiket beleöltem — hát legyen vele boldog... Ezzel aztán végképpen megszaba­dultam a találmányokkal já­ró gondoktól. Azóta sem avatkoztam be­le a technika fejlődésébe. KUNT ERNŐ: EMLÉKEZÉS EGY TULIPÁN CSOKORRA f

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents