Nógrád. 1965. május (21. évfolyam. 102-126. szám)
1965-05-30 / 126. szám
8 WÖGRÄD fűiW. mSfns 30. vasümnag VÁRNÁI ZSENI: Él egy madár... A tengeren túl, kék üveghegyen, él egy madár, a neve szerelem, rubint a cséré, és a két szemén gyémántos tűzben szikrázik a fény. A szárnya zöld, hegyén rózsás pihe, alatta forrón ver piciny szive, és mint a villám, lecsap hirtelen, viharból, fényből jön a szerelem. Egyszer már láttam, volt egy pillanat, szívemre ült, s azt hittem itt marad, utána kaptam gyorsan és kezem, átfogta kicsiny testét melegen, vergődött, karmolt, és az átkozott, tenyeremben vérebbé változott, igaz valója eltűnt, messzeszállt, talán egy más szív fölött muzsikált. Elfogni őt, bezárni nem lehet, akár a fényt, vagy nyargaló szelet, csupán a vágy oly szárnyaló, szabad, hogy utolérje azt a madarat, a színe, hangja, mindig újra más, meseszerű, különös és csodás... és fönt lakik a kék üveghegyen — az a madár... a neve szerelem. DUTKA ÁKOS: Említi — 1945 Az erdő csendje fojtott, mély zenében Zengi most is örök dallamát, Hallod, hogy sírnak? a mély hegedűket, Hallod a rigók karcsú messzi füttyét S a kakukk hogy búgja fenn az oboát? Csak az ember töri új diszharmóniával Daloló csend, örök ünneped: Fejszék csattognak, fűrészek vonitanak — Irtják az erdőt, akik rászabadultak, Nem is törődve, mit cselekszenek. A tél vacog még most is idegünkben, Eegy régi tél a fronton valahol: Míg a balta sújt, a törzs recsegve roppan. Mint mikor a gránát üszke robbant, S haló fák nyögtek a hó alóL Haldokló erdő fojtott, mély zenéje Szívembe markol — szörnyű új zenéje — Rigók, kakukkok, nyalták énekén túl Hamisan, mint a félig már elszkadt húr, Vonít a fűrész gyilkos éneke. Haldokló erdő, síró mély zenéddel Kályhámból is felbugsz majd tudom: Mikor most a rözsédet cipelve Hátamon a lelkedet viszem le, Rigók füttyével az erdei úton. TAKATS GYULAs Már több1 Amit te adsz nekem, már több mint szerelem. Italom vagy és kenyerem! Minden tetted, energiád csendesen itat engem át, mint csecsemőt • az anyamell teje, rózsásitsz s emelsz a mindig közelibb Szeress, itass én asszonyom! csillagok felé... Ebéded, reggelid és vacsorád, gondod, kezed, terített asztalod szebb, hajnalibb tájakra nyit napot s mint rántás, só ételhez és a vershez tiszta szó, úgy épül általad nekem s nekünk mindaz, mi szép s hazánk: mindaz, mit szeretünk. ♦Takács Gyula Evek. madarak rfmfl verseskötete, amely az ünnepi könyvhéten jelenik meg, harminc év verstermősének válogatása. Ebből a kötetből vettük Már több című versét. VLAGYIMIR OSZIN YIN: Szeretlek... íme, hajnal váltja a hajnalt. Csillog a kis patak vize. Szeretlek! Szeretlek!” kiáltja szüntelenül a fülemüle. Válaszol a berek; a visszhang. Majd csend lesz, s akkor én töröm meg e csendet: „Szeretlek téged. fénylöszemű, szép örömöm!” Oroszból fordította: Antálfy István Á Gondolatok könyvéből A hízelgő olyan szolga, akinek, egy gazda sem látja hasznát. Mily szerencsétlen az emberi természet1 Alighogy elménk éretté válik, testünk gyengülni kezd. Ha elmésséget , kergetsz, ostobaságot fogsz. Sokat kell tanulnunk ahhoz, hagy keveset tudjunk. Aki olvasni szeret, az az unalom óráit ,amelyek elkerülhetetlenek életünkben, gyönyörűséges órákra cseréli fel Az ókori könyvek az írókhoz szólnak, az újak az olvasókhoz. Ami mélységben hiányzik a szónoknak, azt hosszúsággal pótolja. (Montesquieu) RADIOS ISTVÁN: ÉVSZAKOK Más muzsika kell ••• Hidas Antal regényéről GÁSPÁR ANDRÁS: GYÖTRŐDÉS Talán az új kiadás juttatta eszembe irodalomtörténettink egy régi, ízes és már elfeledett jelzőjét — nópkömyv. De rögtön Hidas regényének értéke társul hozzá, mert a Más muzsika kell... a legjobb értelemben véve az. A Más muzsika kell... egy regényciklusnak — melynek második részét, a Márton és barátait már ismerjük — harmadik része. Ez a kötet igazolja legjobban Kun Béla emlékezetes kritikáját. ö ugyanis, a mű első részének, a Ficzek úrnak, Szovjetunióbeli megjelenése idején annak a reményének adott kifejezést, hogy a szerzőnek tervezett ciklusában sikerül teljes tükörképét. . A sokfelé ágazó cselekmény az első világháború idején játszódik. Színhelye a budapesti J ózsef-várostól az majd megalkotnia e századkezdeti magyar társadalom orosz fogolytáborokig és a forradalmi Moszkvái? ívelnek. A fiatal Ficzek Márton „zeneszerző” mellett a kor kitűnően egyénitett típusait és közéleti szereplőit — kit salát kit könnven meefeit- hető álnéven — ismerjük meg. Ma, a rövid regények s novellák idején is izgalmassá tud lenni, hivatott író tollán, a 19 századi regény legkedveltebb formája a fejlődésregény. A susztercsaládból származó jóképű,eszes Mártont, aki zeneszerző és költő akar lenni, érvényesülni szeretne hivatásában, szerelmében, alaposan megforgatja az élet A reáliskolából távoznia kell, de a csepeli Weiss bárók konzervgyárából is elbocsátják. Kávéházi muzsi- kusi pályája kudarcba fullad. A gazdag és szép polgárlány iránti hiábavaló szerelme is egy'-egy lépéssel továbbsodorja az első világháború elégedetlenjei felé, hogy végül a rendőrségen öccse helyett elszenvedett pofonok között iöiiön rá. hosv az eddi? kigondolt ostoba zenék helyett más muzsika kell.,.l Hidas Antal regénye épp azért jelentős, mert mélyen és lényegében ragadja meg egy ember egyéni életének változásaiban a történelem, a társadalom alakulásának. fejlődésének bonyolult moe- gását Az áradó mesélőkedvű Hidas Antal, a regényíró, jó szerkesztő. Alakjai révén egyre bővülő körökben ismerkedünk meg a kor valóságával, beleértve a százezres szibériai hadifogolytömegek életét, indulataik, gondolataik változását is. Színhelyeit és figuráit jó árnyérzékkel a történés metszé®- pontpain mutatja be a Más muzsika kell... írója. A lírikus Hidas nyomát érezzük a réeénv művészi értelemben közvetlen hangvételén, humorból iróniába váltó hangján. Hidas Antal bebizonyította^ hogy idős, az első világháborút gyerekfejjel átélt embereknek s arra csak távold történelemként tekintő mai fiataloknak egyként tud érdekeset mondani az ezerici- lencszáztizes évek koráról, embereiről és problémáiról. S hogy nem visszhang nélkül, azt a műnek ez a most kezünkben lévő 25 ezer példányos új kiadása bizonyítja. (Szépirodalmi.) Csertői Oszkár Sándor Kálmán: áyjízaüa {Uufűpálbari S zilveszter Rotterdamban! Mama rumpun- csot főz! Mindenféle zsoltárok éneklése., utána nagy szivarozás! Én édes Jézusom — mondta Cornelius Kalakman holland hajóács, és fülére húzta a takarót. Róka Lajos, a hajdan kövér magyar hírlapíró, mint valami lesoványodott szelindek,, duzzogó arccal s hoaz- szú német rohamosztasos trikógatyában üldögélt az ágyán. Sandított holland szomszédja felé. — Ne sírj — mondta halkan. Aztán ette tovább a szögletes bikavért. Az élvezettől kissé morgott, a szeme fátyolos volt. — A magyar hírlapírók marhák — mondta a takaró alól a holland, s könnyei végigcsorogtak az arcán. Róka Lajos hallgatott. A jég ropogott a foga között; utolsó maradékát eszegette annak a féltéglányi fagyasztott vérdarabnak, amelyet a délután folyamán kapott ajándékba pártfogójától, a híres berlini sikkasztótói. (Aznap — talán a szilveszter tiszteletére — zebraruhás francia foslvok égé1— stráf- kocsi fagyasztott vért hoztak ide sziláid nacv táblákban, magasra rakva; akinek pénze volt, akár egy négyzetmétert is vehetett belőle. „Bikavér” — mondta tüstént komor arccal Radosewszki, a hírneves berlini sikkasztó. „Nem” — szólt egy másik. — „Lebombázták a müncheni állatikertet!” — mondta egy harmadik. — „Szóval vízilóvér is van benne” — szólt egy negyedik kissé eltorzult mosollyal. A többiek a földet nézték, s hallgattak. A vért megették.) Ez volt délután. Most kilenc óra elmúlt. Sípok szóltak odaikünn. Hó szállingózott. A lámpaoltás órája V°L ez: a salakkal borított széles főút, a „Lager-strasse” két oldalán, a zöldre festett, vége- láthatalan laépületekben s a harminc hosszú udvarban egymás után kihunytak a villa- nyak. A géppuska-tornyokból még egyszer végigfónyszóróz- tak a kihalt blakkudvarokat a fekete ruhás halálfeies sapkájú őrök. Itt-ott még felharsant egy-egy kiáltás: „Licht aus!” Aztán mindenre lezuhant a homály: mélyen azonban, a kavargó hópihék mögött, a kinti nagy vaskapun vagy talán a rab emberi tudatban továbbra is ott fenyegetett a hazug német felírás: Arbeit macht frei! S fölötte a címerpajzson a szögletes fekete sas. karmai között a horogkereezt. Az 1944-es év utolsó éjszakája volt ez. A szél is fújt. Szerteszét a hosszú, zöld fa- épületekben harmincezer, Európa minden országából ide- hurcolt, igen sovány, zebraruhás férfi nézte a hóinál vt. s várta az új esztendőt. — Megőrülök! Elés a külföldi imádkozásból! Alvás! — szólt sztentori hangon a tizenhármas épület hármas számú termének homályában Radosewszki, a hírneves berlini sikkasztó. Egy katolikus pap sziszegett. — A hollandus csak sír! — mentegetőzött a hajdan kövér magyar hírlapíró. — A sörösesara is rossz! — felelte szemrehányóan a sikkasztó. A szél dudált, befútt a nvitott ablakokon. hóoihé- ket hozott a háromsorban egymás fölé helyezett, igen szűk deszkaógyakban alvó száznegyven ember nyakába. A terem különböző vsaiban e szilveszter éjszakáján öten haldokoltak; kartonpapírra írt halotti lábszámuk a megfelelő cukompárgával jó előre elkészítve várta úiév re?”“- lét a német írnok asztalán. A hírneves berlini sikkasztó ágyának lábánál egy hordó világos sör virrasztóit csapra ütve. Ebből a csapból igen lassan, ütemesen szivárgott a kincseket érő világos sör az alatta álló dézsába. Potty! Potty! Minden csepp egy szúrás. A német írnok szelídített tengerimalaca belenyalt a sörbe, azután a kedvező homályban, az ágyaik közötti keskeny utakon, egyet-egyet cincogva felmászott az írnok elhagyott asztalára, s gyorsan mozgó orrocskával és buzgó fogakkal rágcsálni kezdte az egyik halotti lábszám cukorspárgáját. Eszelős világ! S valaki idegen nyelven imádkozott A füléig betakart, szilveszteri rumpuncsról álmodozó és suttyomban már kenyeret rágcsáló rotterdami hajóács fölött, a legfelső ágyrekeszben az állandó vizelési ingerrel küszködő felsőbányái hitközségi metsző hevert. 0 mormolta — mint mindig lámpaoltós után — gyors éji imáját bocsánatkérő arccal, héberül a sötétben. Szánalomra méltóan elvéfkonvult hosszú orrának hegye buzgón mozgott, akárcsak az írnok alattomosan rágcsáló tengerimalacáé. n z alatta lévő ágyban jA is imádkozott vala- ki. Johann Ketzliek,-L ml a hannoveri katolikus lelkész — latinul. Az ő orra húsos volt, s ima közben is mozdulatlan. A legalsó rekeszben a holland hajóács abbahagyta már a kenyérrágcsálást.- A héber nyelvű morgás befejezésekor a hírneves berlini sikkasztó odalent gúnyosan így szólt: — Most jön a vizelés! — Istentagadó — felelte a katolikus lelkész. A sikkasztó tromfként szótlanul egy darab kincseket érő, rúd alakú sajtot nyújtott feléje a sötétben. A lelkész elvette, megszagolta, letörte a leiét, megenyhülten evett, a másik felét felnyújtotta a felsőbányái volt metszőnek. .Előkelő kereszten v urak civódnak végettem”, gondolta az büszkén, s majszolni kezd-
