Nógrád. 1965. április (21. évfolyam. 77-101. szám)
1965-04-11 / 86. szám
4 NÖGRÄD ms. április lí Olyan, mint a... Az is olyan, mint a... Sokszor hallani ilyenféle elhallgatott mondatot, mondattöredéket. Általában indulat, megrovás, elmarasztalás céljából használnák, ha a szólással kifejezett hasonlatot ismernék. Ha például valakinek az alamusziságát szeretnék megfogalmazni, ezt a szóláshason- latot kellene alkalmazniuk: Az is olyan ravasz, mint a róka. Ez a megmerevedett, állandóan egyformán használt kifejezés közismert. Feltételezhető, hogy a tapintat torzítja a szemléletes hasonlatot egy rámutatószóra (olyan) és a hasonlító határozói mellék- mondatok kötőszavára, (mint). Az is előfordulhat, hogy bizonyos nyelvi és szellemi restség, lustaság vezet erre a semmivel nem menthető „nyelvi csonkításra”. Az esetek kisebbik részében arról van szó, hogy olyan jelenségeket, tulajdonságokat stb. szeretnének szemléletes szóláshasonlattal kifejezni, amelyekre esetleg még nincs megfelelő állandósult szókapcsolatunk. Gondoljuk csak meg; milyen közismert szóláshason- lattal tudnók kifejezni a kétszeres hangsebességet átlépő vadászrepülőgép vagy a holdrakéta gyorsaságát? Elég-e, ha azt mondjuk? Ügy zúg, mint a nyíl. Száguld, mint a szélvész. A nyíl, sebességével együtt már vagy ezer éve elavult. A szélvész ugyan sajnos, „még nem avult el”, de sebessége, sőt a villám gyorsasága is elmarad az emberi technika száguldó csodái mögött. Csodálható-e az általános nyelvfejlődés pillanatnyi és viszonylagos wetaiaradott- sága”? Az olyan, mint — féle nyelvi szegénység fő oka azonban az, hogy szóláshasználatnak nevezett, hasonlatot kifejező állandó szókapcsolataink gazdagságát sem ismerjük eléggé. A hasonlat általában egyéni és alkalmi. Azaz a beszélő egy bizonyos alkalommal egyszeri mondanivalójának kifejezésére használja. Például; Ügy fáj a szemem, mintha tüzes tűket szurkál- nánaik bele, kedves doktor úr. Vannak azonban közismert, népünk által állandóan használt szókapcsolatok. Szerkezetük (a benne szereplő szavak) általában mindig azonosak. Ilyenek a következők: Gyáva, mint a nyúl. Reszket, mint a nyárfalevél. Fél, mint az ördög a szentelt víztől. Ügy fél, mint a tűztől. (A félelem szemléltetésére alkalmazzuk.) Ért, mint a tyúk az abc- hez. Érti, mint hajdú a harangöntést. (A hozzánemértás gúnyos kifejezői.) Ügy megy, mint a karikacsapás. Ügy megy, mint a vízfolyás. (A magabiztos tudás, hozzáértés kissé dicsekvő megfogalmazása.) Aligha lehet képszerűbben kifejezni a teljes ndncstelen- séget a nép alábbi (hál’ isten, elavulóban lévő) szóláshasználatánál: Szegény, mint a templom egere. Alszik, mint a tej. Alszik, mint a bunda. Mondjuk arról, aki „jóízűen”, mélyen alszik. Az aludttej az első szóláshasonlat eredetét még könnyen érthetővé teszi. A másodikat O. Nagy Gábor azzal magyarázza, hogy hajdanában még az urak sem akasztották fogasra a bundájukat. Amikor nem viselték, egyszerűen leterítették, vagy ledobták valahová. Ha a hosszába leterített bunda nyakrészéhez kalapot tettek, az hasonlított egy mélyen alvó emberhez. A Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől eredete még vitatott. Aligha hitöles az az adoma, mely szerint II. Endre egyik Makó nevű keresztes vitézé részegen már a dal- máciai Spalató városát nézte volna Jeruzsálemnek. Másrészt az sem világos bizonyíték, hogy Makó egyik városrészét Jeruzsálemnek hívják. Mindenesetre e szóláshasonlat is szellemes, és jól használható valamiféle távolság kifejezésére. Egy veszélytől azonban óvunk mindenkit, aki nem szeretne nevetségessé válni! A szóláshasonlatok szavait nem szabad önkényesen cserélgetni, más szólással keverni, Valaki a Több is veszett Mohácsnál és Messze van, Mint Makó Jeruzsálemtől ösz- szehasonlításból ezt a nevetséges „utódot” hozta létre: Több is veszett Makónál! Tegyük ízessé és szemléletessé beszédünket a szóláshasonlatokkal is, de kerüljük az olyan, mint-féle, tartalmatlan, és befejezetlen szó- szerkezeteket! Tóth Imre | KÉT ÉVTIZED | vasárnap.' Rohammunkától a szocialista üzemekig A LEGIFJABB munkásnemzedék, amely ma szocialista vállalásokat tett a felszabadulás 20. évfordulójára, már csak könyvekből, vagy az idősebb generáció elbeszéléseiből tudhat arról, honnan indult el, miként született meg nálunk e nemes verseny. De az emlékek és tanulságok felelevenítése nyilván újabb tettekre és munkasikerefcre ösztönzi azokat is, akik végigélték azokat a napokat és éveket, amelyben népünk történelmének új fejezetei kezdődtek, ök nemcsak látták, de érezték is, hogyan nyert új értelmet a munka, már attól a perctől kezdve, amelyben a régi úri rend összeomlott Magyar- országon a felszabadító Vörös Hadserek csapásai alatt. Igaz, 1945-ben létkérdés volt a háborús romok eltakarítása, a mindennapi szegényes kenyér függött szinte mindenegyes mozdony, gép gyors kijavításától, a közlekedés azonnali helyreállításától, a termelés újbóli megindításától. A rohammunkák hőstetteit, a hídcsata, a széncsata és az újjáépítés más nagy győzelmeit mégsem csak a szükség és kényszer szülte. Más nagyobb erő volt ez. Hiszen tíz- és tízezrek az éhezés és nincstelenség hónapjaiban, a téli hidegben és a nyári hőségben zokszó nélkül állták helyt a legnehezebb munkában, önkéntes brigádok, fiatalok és öregek szabad idejüket is feláldozva segítettek az élet újbóli megindításában. Örömmel és lelkesedéssel tették, mert hitték és érezték: annyi súlyos megpróbáltatás és kiszolgáltatottság után új és szebb világ, igazságosabb társadalmi rend következik, amelynek megteremtéséért érdemes és kell is küzdeni. A kommunista párt munkára, harcba hívó szava plántálta el és erősítette meg az emberekben ezt a meggyőződést. S ez volt az egyik fő forrása és hajtóereje az ország gyors újjáépítésének, a hároméves terv barát és ellenség által elismert gazdasági csodáinak. Lenintől tanultuk: a szocializmus akkor kezdődik, amikor az egyszerű munkás megérti, hogy már nem a tőkésnek, hanem saját magának, saját államának dolgozik, s azon kezd gondolkodni, hogyan takarékoskodhatna jobban a rábízott nyersanyagok minden grammjával, hogyan végezhetné eredményesebben tennivalóit. Az 1945-ös rohammunkák idején, az újjáépítés éveiben ebben az értelemben még nem lehetett szocialista munkáról beszélni. De a régi tőkés kényszermunka már kezdett megváltozni, a munkásoknak már volt szavuk, tekintélyük, ellenőrizték a termelést. A gyáros már nem volt mindenható úr a munkások födött, mind szorosabb korlátok közé szorult a profit-szerzés és a spekuláció, s az 1948-as államosítással csaknem az egész gyáriparban megszűnt a kizsákmányolás, megteremtődtek a szocialista munka- verseny feltételei. E TÖRTÉNELMI FORDULAT napjaiban hangzott el a csepeli vasasok felhívása: Miénk a gyár, miénk az ország — versenyt hirdetünk a hároméves terv országépítő programjának teljesítéséért... Versenyezzenek egymással az egyes üzemek, üzemrészek, műhelyek és csoportok. Vegyenek részt a versenyben az összes dolgozók a műszaki értelmiséggel együtt... Szilárduljon meg az új demokratikus munkafegyelem... Termeljünk többet, jobbat és olcsóbban, mert csak így emelkedhet a munkásosztály és a magyar nép életszínvonala. Ekkor került napirendre a szocialista gazdálkodás új formáinak kialakítása, az üzemek közötti új kapcsolat megteremtése, s a szervezés és anyagellátás gondjai között kellett elhárítani az akadályokat a vereny útjábóL S mégis, a verseny, mint a szocializmus építésének sajátos, kommunista módszere, ezekben az években erősödött meg és vert gyökeret az üzemekben. Hihetetlen gyorsasággal bontakozott ki az újítók és élmunkások mozgalma, mozgalom az elmaradó munkások patronállására, a tapasztalatok kicserélésére, a fejlettebb munka- módszerek elsajátítására, az egyéni és kollektív takarékosság, a gazdamozgalom stb. Sorolhatnánk tovább a verseny sokféle, változatos formáit, amelyek rövid idő alatt népszerűvé váltak és elősegítették a népgazdaság terveinek, feladatainak megvalósítását. A hatalomra került munkásosztálynak a történelem azt a leckét adja fel, hogy a szocialista gazdálkodásban rejlő lehetőségeket miinél jobban kihasználja, s minél előbb múlja felül a kapitalizmust a társadalmi munka termelékenységének emelésében. Mert a régi rendet véglegesen csak ezzel győzheti le. E fő feladat megvalósításában a szocialista mun Ica versenynek döntő szerepe van. Volt ugyan egy idő, amikor a dolgozók e mozgalmát visszavetették a politikában és a gazdaság vezetésében elkövetett hibák. Volt idő, amikor a versenyben is elburjánzott a bürokrácia, a sztárkultusz, s a gazdaságpolitikai hibák vetületeként a káros mennyiségi szemlélet, a százalékok egyoldalú hajszolása. Mindezek ellenére a verseny a dolgozók százezreit nevelte és tanította a munkásosztály szerepének megértésére és serkentette több és fegyelmezettebb munkára. A verseny adott és ad ma is ösztönzést a termelési tanácskozásokon és az üzemi demokrácia más fórumain arra, hogy a dolgozók mindinkább részesei legyenek a vezetés munkájának, bírálatukkal, javaslatokkal is segítsenek. A MAI VERSENYBEN !már nincsenek túlzott kötöttségek, a cél nem a formális benevezés, nem is a látványos felhívások és csatlakozások szervezése, hanem csakis az érdemi munka megjavítása. Mint egész társadalmunkban, a versenyben is az a reálpolitika érvényesül, amely mindig a konkrét körülmények és összefüggések figyelembe vételét hangsúlyozza, s korlátlan lehetőségeket, teret biztosít a dolgozók kezdeményezéseinek. A vállalatok önállósága, s a dolgozók véleményének megbecsülése mindinkább érvényesül a versenyszervező munkában, a végzett munka erkölcsi és anyagi elismerésében. Ennek a politikának sarkalatos elve, hogy gazdasági lehetőségeinkkel és eredményeinkkel lépést tartva év- ről-évre javuljanak a dolgozók életkörülményei. Az ellenforradalom leverése után megvalósított, a tömegek által helyeselt és támogatott politika nyílt és őszinte légkörében jöttek létre a szocialista verseny új, fejlettebb formáinak feltételei. Szocialista módon élni, dolgozni és tanulni — ez az a hármas jelszó, amely tömören és világosan fejezi ki e magasabbrendű verseny emberformáló, jellemalakító célkitűzéseit. A verseny a szocialista brigád, a szocialista munka műhelye és üzeme címért a dolgozók szinte minden rétegének szoros összefogásán, kollektív együttműködésén alapszik. Ez a verseny feltételezi a vezetés magasabb színvonalát, megköveteli a vezetők és az ösz- szes dolgozók jól összehangolt, gondosan összeegyeztetett cselekvését, figyelműt, napjaink különösen időszerű feladataira: az ésszerű takarékosságra, a minőségi és korszerűségi követelmények feltétlen szem előtt tartására, a tervben előírt valamennyi. feladat gazdaságos elvégzésére Az új munkaerkölcs harcban születik. Megteremtése érdeke a munkásosztálynak, de nem érdeke a régi rend híveinek. Ezért támadta a versenyt a reakció a legkülönbözőbb módon már a fel- szabadulás utáni első esztendőkben, ezért uszított ellene gyűlölködve s a meglevő hibákat felnagyítva az 1956-os ellenforradalom. A verseny útjában áll még most is az új munkaenkölcs kialakításának számos akadálya, a hanyagság, a restség, a fegyelemezetlenség, sokak önző és közönyös gondolkozásmódja. Van még versenyszervezési bürokrácia, s helytelen irányú anyagi ösztönzés és sajnos, a vezetők közt is akad, akinek maradisága vagy kényelmessége ugyancsak útját állja az odaadó, jó munkának, az igazi versenykedvnek. FOLYTASSUK TEHÁT tovább a harcot. S ha a cél világosabb előttünk, ha nem hátrálunk meg, akkor a két évtized sok-sok munkahőstettét minden nap újabbak követik, s nyomukban gyorsabban épül szocialista hazánk. Oroszi István Farkas garázdálkodik az aranyosi pusztán. De az is lehet, hogy véreb. Harminc juhot tépett szét a vérengző ragadozó. Egyszer Godó Bálint már utána is lőtt a holdvilág fényénél, de a bosszúálló golyó célt tévesztett Ekkora hír bőségesen elég, hogy megdagassza kíváncsiságomat és a lehető legközelebbi alkalommal átvágjak a hegyen Aranyosnak, ahol dombocskáktól védett fennsíki magányában Godó Bálint, az öreg juhász él. A csenderes mögött, amelyben girbe-gurba nyírfák kínálkoznak a festő vásznára, szürkén húzódik meg a hatalmas szövetkezeti ho- dály. Tőszomszédságában, parányi dombháton meghitt házikó büszkélkedik. Valaha kalyiba állhatott ott. A kis ház alatt, a laposon, ahol a juhok lába szőnyeggé mintázta a süppedő talajt korhatag gémeskút állja el az utat — Kit keres? Nyers, rekedt hang riaszt fel elmerült szemlélődésemből. Keki nadrágban, gumicsizmában és erős vászon- zakóban tömzsi, enyhén barázdált arcú férfi lép elő a kút mohos kávája mögül. Léptei ruganyosak, frissek, tekintete szúrós, de zsíros kalapja alól deres haj világít elő. Szemöldöke sűrű és teljesen fehér, ősz bajuszán a dohány sárga foltja aránylik. —A juhászt keresem. — Én vagyok — mondja. Egyhelyben áll, arcizma sem moccan. Csak fürge szeme méreget szaporán. — A farkasok miatt — mondom zavartan. A válasz megnyugtatja. Komótos, mégis fürge lépésekkel mutatja előttem az utat. Megkerüljük a házat s az agyagból formázott, nyitott teraszon csinos, fiatal leány birkahúst mos a nyírfateknőben. Bámulatomban belelépek a kormos, fekete hamuba és elsodrom az árva bográcsfát. Nem tudom, rendkívüli szépsége, arcának hamvas bája, ércbeöntött formás alakja, vagy divatos, ízléses, városias öltözéke lepett-e meg jobban. Mintha egv szépségéről híres filmszínésznő, egy valóságos sexbomba keveredett volna az aranyosi puszta rejtekébe, ahol még a madár sem jár és támadni merészel a kóbor toportyán. Fekete ausztrál-pullóver, szoros ördögbőr nadrág, prémkihajtós csizmácska. Sebt’ben maga elé kötött köténykéje is párizsi divattervezők ízlése szerint készült. Mielőtt szóhoz jutnék, az öreg juhász megjbillenti szemöldökét. — Hozd rendbe a szobát! S a leány az intésre sietve bűjük el a madzaghúzós ajtó mögött. Hosszasan időzünk a hodályban, ahol megmagasodott és süppedékeny a talaj. Meleg gőz árad. S a bezárt kosok és birkák türelmetlen bégetéssel mutatják, hogy nagyon vár- já!k az utolsó hófoltot is felszippantó tavaszt. A idős Godó Vén juhász tavasza nemcsak a kosokat, de a háromszáz anyát is szinte név szerint ismeri. S mint elmondja, a szíve fáj, hogy egyiktől meg kellett válnia, mert éppen regigeltájit támadta meg a kergekór. — Mióta juhász? — kérdezem. — Huuu! — huhogja. — Hatvan éve lassan. — Hány esztendős tulajdonképpen? — Hetvenhárom. — Ötvennek sem látszik — mondom önkéntelenül. A mosoly halvány jele villan fel, amint nikotinos bajusza megrezdül. — Hát a farkas az eltűnt — mondja azután. — Hat napja járt itt utoljára. Azóta nyoma veszett. Mindent megnéztünk már, a farkasok történetét is többször elmesélte, de nem tágítok mellőle. Más esetben könnyen búcsút vennék, most azonban kétszeresen leköt a találkozás. A magányos juhász-életben is sok a rendkívüli, megismerésre érdemes elem, azonkívül a leány is izgatja képzeletemet. Kelletlenül invitált be szobájába. — Nézze meg, hogyan él a juhász! Kis előtérbe jutunk előbb, onnan nyilik az ajtó a szobába. Beléptünkkor előbb a nagyméretű vastűzhely szúr szemet, amely fő bútordarabként terpeszkedik a földes szobácska közepén. Innen tekintetem nyomban a lányra téved. Tűzpiros. Múzeumi értékű, faragott szék karjára helyezi barna ördögbőr félkabátját. Ilyen kabátot keres hetek óta bányamérnök barátom felesége. I Tétova lépést teszek, hogy bemutatkozzam, de az öreg juhász ismét megelőz. — Menj! Intézd a dolgodat! S a lány villámgyorsan kióvakodik a szobából. A berendezés rendkívül egyszerű. Magas fapriccs, rajta házilag szőtt pokróc. Sublód. a lapján olcsó ébresztőóra és táskarádió. A tűzhely mellett nagy időt látott lóca. A szekrényt és fogast néhány falbavert szög helyettesíti. Az ajtó mögött a homályos sarokbam kétcsövű vadászpuska függ. — Azzal lőtt rá a farkasokra. Igaz? — mutatok a fegyverre. Kezébe veszi a fegyvert. Kinyitja. Tisztán fénylik a töltények rézkupakja. Két csőre van töltve. — Kell ez — mondja szigorúan. — Nemcsak a farkasok ellen. Hátha valaki rossz szándékkal.-. Elharapja a mondat végét és komoran maga elé mered. Akkor fedezem fel, hogy a dikó fölé felszegeit falinaptárt néhány fényképpel ékesítették. A fényképsor szinte a fényképezés történelmi fejlődéséről tanúskodik. Az első kép sárga és mintha a ködből sugározna rám egy idősebb, mélyvonású asszony tekintete. De a ^technikai homály mögül is kisejlik ijesztő, boszorkányos volta. — Ez ki? — kérdezem. Godó Bálint nem lép közelebb, a szoba közepéről válaszol. — Az első feleségem. Csúf volt, mint az ördög. Mégis elhagyott. Megszökött egy zupásőrmesterrel. A következő képen ketteeskén ülnek a fényképész fehér asztala előtt: Godó Bálint és egy középkori!, testes, babaarcú, mosolygós nő. Csupa kacérság az a mosoly! — A második feleségem — sorolja megvetéssel az öreg juhász. — Amíg katonának be nem hívtak, eléldegéltünk. Ámbár szívesen elment volna a munka temetésére. Elszegődött a kocsmároshoz személynek. Fiatal, szende lányt ábrázol a harmadik kép. Üdesége finoman ellensúlyozza az alacsony homlokot és a lánynak szokatlan markáns orrot. — Ez meg a harmadik. Fiatal volt, dolgos is, de a legkikapósabb. Az ágyban fogadta a vendégeket a szégyentelen. — Nem jó véleménye lehet a házasságról — mondom. Bólogat. — Próbáltam öreget, fiatalabbat, egészen fiatalt és mind cserben hagyott. — Gyerek van? — Volt két fiam az elsőtől. Mindkettő a Donnál hagyta a fogát. Szembe fordulok vele. — Pedig azt hittem, hogy ez a szép kislány az unokája! Sírős akácot rak a tűzre. Gallyacskával hosszasan piszkálja a parázs alól a hamut, A sarokba teszi a piros szívecskével díszített, fehér női papucsot. Kínosan hosszú hallgatás után elém áll. — A feleségem. A negyedik... — Negyedszer is megnősült? — Kell valaki, aki törődjön.... — Fiatal. Nagyon fiatal — vágok közbe. — Megfontoltam. Ha már mind olyan csapodár, akkor legyen inkább fiatal és szép. Ez meg — int fejjel a szűk kis ablaikluk felé — még munkaegységet is gyűjt a tsz-ben... ’’»kos György
