Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)
1964-12-06 / 253. szám
W64. dec. 8. vasárnap. NÓGR AD ti A tanyák lassanként felszívódnak, elmúlnak és nincs messze az idő, hogy csak az emlékük marad. De történetek — vidámak és búsak — még sokáig szólnak róluk, mint az is, amit a Bezzegtanyáról széltében-hosszában mesélnek. Olyan nagy volt a csend, hogy nagyobb már nem is lehetett volna. Szél nem zizzent, levél nem zörrent, még kutyaugatás sem hallatszott a szomszéd Csu- romi-tanyáról, pedig ott a Bodri sűrűn gyakorolja magát. Az öreg házaspár, Bezzeg István és Juli néni, a felesége, már kialudták magukat és félig ébren szunyókáltak a dunyha alatt. Ekkor furcsa hang törte meg a csendet. Juli néni kinyitotta a szemét. Egy darabig figyelt, aztán odaszólt az urának: — Hallja-e István! Ügy tett, mindha aludnék. — No mi az — morogta. — Mintha gyerek sírna valahol. — Ugyan már. Valami macskát esz a fene. Hagy- gyál aludni. — De bizony, hogy gyereksírás — ült fel az asz- szony az ágyban. Eelrántotta a csizmáját, nyakába terítette a horgolt kendőt és kiment. István felült az ágyban, pedig legjobb szerette volna a dunyhát a fejére húzni és semmiről sem BALÁZS SÁNDOR: Pólya a tudni. Kint az öregasz- szony apró szeme a sötétet fürkészte és megindult a hang irányába, egyenesen a kapunak. A kilincsen valami fehéret látott — pólya a kilincsre akasztva! Azzal az anyás mozdulattal, amivel annak idején a három gyerekét, apadt melléhez kapta. — Hát te, hogy kerülsz ide? Micsoda istentelen anyád van, hogy ezt tette veled — indult szaporán befelé, még a kaput is nyitva felejtette. Meggyújtotta a lámpát, aztán oda- állt férje ágya lé— Hogy kerül ide ez a gyerek? — Kérdezd meg tőle — dörmögte bátortalanul István. — A kendé? — Ugyan már. — Akkor miért akasztották a mi kilincsünkre? — Azt én honnan tudjam? Az öregasszony csak nézte, nézte és bólogatott. — Komisz ember kend, István. Ilyen szégyent hoz ránk. István nem felelt, csak pislogott és örült, hogy ennyivel megússza- Mert Juli többet nem törődött vele, a gyerekhez látott, tisztába tette, kis tejet melegített neki és megetette. Csak néha akadt ossz a szeme Istvánéval és olyankor megvetően bólintott. Az ember ült az ágyon és fészkelődött. Végre nagynehezen kinyögte: — Fiú, vagy lány? — Fiú — köpte oda hekilincsen gyesen az asszony és tovább tett-vett a gyerek körül. Az meg jóllakva többé egyet sem sírt, nézett barátságosan a nagy szemével, aztán parányit ásított és elaludt. A asszony reggel befuttatott egy gyereket a faluba. — Menj a postára, a kisasszony mindent tud, kérdezd meg ki a szoptatós asszony a faluban. Ha kérdi, kinek, mondd, hogy meghozták az unokámat Pestről és annak. István még kora hajnalban kihajtott szántani. De délre megjött és aggódva leste, mi újság, ám Juli mintha meg se látta volna. A gyerek kint feküdt a tornácon, egy régi bölcsőben. Egy nagymellü asszony ringatta. Délután, mikor a szoptatós asszony hazament, kint ültek a tornácon a bölcső mellett. A nap még sütött és ebben az enyhe fényben mintha Juli néni is megenyhült volna. Lehetett már a szavát hallani. A szántásról beszélgettek és egyéb mindennapi dolgokról, mintha ott sem lett volna a bölcső és benne a kisgyerek. Erősen alkonyodon már, mikor egy kis tömzsi lány állt meg a kapu előtt. Nem jött be, csak állt és nézett be a léc fölött. Juli néni felállt és óda- szóit az urának: „Ez az?" István rögtön megismerte, zavartan tömködte a pipáját és odavetette: „Ez.0 Az öregasszony a kapuhoz sietett. Felismerte a lányt: Tavaly a Csuromi tanyán szolgá't, de már esztendeje, hogy nem látta, elszegődött Pestre. — Te vagy az, Rozi? No gyere be. Mit állsz itt? A lány lesütött szemmel ment az öregasszony után. Végig az udvaron, fel a tornácra. Ott az öregasz- szony hirtelen megfordult és szembeállt vele: — Tiéd e a gyerek? — Enyém — mondta a lány halkan. — Miért akasztottad a mi kapunkra? — Mert a gazduramtól való. Nem tudtam, mit kezdjek vele. A helyemen nem tűrték meg. Haza nem vihettem. Gondoltam, itt megfér. Az öregasszony elébb ráripakodott, hogy micsoda szégyentelen teremtés, de meggondolta. Most már úgyis mindegy, veszekedés itt már nem segít. Magában már elintézte az egészet, naphosszat ezen töprengett, hogy mit csináljon, de nem csinálhat semmit, ha egyszer ilyen emberrel kötötte ossz a sors. Végre megszólalt: — Aztán mond csak más senkid sem volt? — Senkim. — No jól van. Amikor erre jársz, benézhetsz hozzá. Gondját viselem. A lány csak állt a tornácon leeresztett karral és azt gondolta, hogy ő most már mehet is. De nem mozdult, várt még. Az öregasszony észrevette, s így szólt: — Gyere, nézd meg, milyen szépen alszik. Odahajoltak a bölcső fölé és hosszan, sokáig gyönyörködtek az alvó csecsemőben. Cf-almelletti Cj-ábiáti Fábián előneve igenis nemesi előnév. Mégpedig nem őseitől örökölt királyadta restelleni való, hanem munkatársaitól kapott baráti értékelés. Ennek megfelelően az adományozás nem ünnepség keretében történt, nincs róla kutyabőr, de mégis van a nemesi rangjelző, ha ő nagy szerénységben teszi is, mintha nem tudna róla. Természetesen története van ennek. Fábián természetes fia egy földesúrnak, akit ő a szabadságharc századik évfordulója alkalmából mélységesen megvetett, s evvel egyidejűleg fölkereste édesanyját, aki egy budapesti kórházban folytatta takarítónői hivatását. Az édesanya könnyekig meghatva lépett fia lelkében a megvetett atya helyébe. És Fábiánt még azon a héten kinevezték vállalatvezetőnek. Fábiánt a korabeli ká- derezés kitűnően minősítette, hiszen ő maga mondta több ízben, hogy feltétlen híve a rendszernek. Nem tartotta vissza ennek hangoztatásában az sem, hogy számtalanszor megjelent atyai nagynéniének szelleme álmatlan éjszakáiban és csontos kezével fenyegette: a pokolra fogsz jutni, a mélységes pokolra. Fábián azonban, sőt ennek ellenére vakmerő volt, mert vérében volt a bátorság az új szeretete és valami semmitől vissza nem riadó elszántság, amely nem ismerte a lehetetlent. Éppen ezért... ... Ö vol az, aki minden újítást elfogadott, amelyet már legalább tíz helyen bevezettek és jó eredményéről megbizonyosodtak. ö volt az, aki felfedezte a felfedezetteket, ha azoknak felfedezését feJfe- dezendőnek tartották az illetékesek. Ö volt az, aki merészen előlépetett minden fiatal tehetséget még akkor is, ha az illetőnek csak két barátja, vagy egy vérrokona volt felettes letékesek. Ö volt az, aki mindenkor önzetlenül és önfeláldozóan cselekedett és minden viszontszolgáltatás ellen hosszan szabadkozott, de a világért sem sértett volna meg senkit, mert ama nagynénje több- izben figyelmeztette: aki megsérti az ő felebarátját, az... Szóval, ez is egyike volt, amiért a pokolra szokták lapátolni a túlvilágra tévedt ügyfelet Történt pedig egyszer, egy kimerítő, reprezentá- lásoktól terhes nap után, hogy Fábián álmot látott. Azt álmodta: meghalt. Porhüvelyét a fővárostól adományozott díszsírhelyen nagy pompával és egy válogatott meccsre való tömeg Dunát árasztó köny- szakadásától kísérve eltemették, lelke azonban elröppent túl a fellegeken, túl a mesterséges holdak és túl az ősbolygók pályáján a végtelen magasságok felé. Csodálatos repülés után, amelyet az igazgatói alap terhére rendelt szférák zenéje kisért, megérkezett Szent Péter elébe. A jóságos öreg jóságos mosollyal fogadta, s már vette is a nagy kulcsát, hogy megnyissa Fábián előtt a mennyország kapuját. A néhai vállalatvezető időtálló leik® megkönnyebbülten felsóhajtott, s már lépett is a küszöbre, amikor a híres kapus hirtelen visszafogta. — Nem engedhetlek be, fiam. — De miért nem, szent atyám? — tette keblére mindkét kezét Fábián. — Mert falas a ruhád — mondta az öreg és leemelt egy fényes csillagot. Fábián megnézte magát a fényes csillagban és — csakugyan falas volt az ő ruházata. Elkezdte hát tisztítani. Először csak kézzel, aztán kefét kért egy jóságos angyaltól. De a fal hagyta folt csak nem jött le róla. — Nem veszi le azt róla, fiam, a Patyolat sem! — szólt részvéttel az öreg kapus. Fábián ekkor gondolt — egy tőle megszokott — óriásit és levette a felső ruhát. De — jaj neki! — az alsó ruhája is csupa fal volt. Most már mindegy, gondolta magában és letépte magáról az alsó ruhát is, de a fal ott éktelenkedett a testén. Kétség- beesetten nézett a hőn áhított ajtóra, ahol azonban ekkor már nem Szent Péter, állt, hanem ama nagynéni. És a nagynéni még akkor is kárörvendőn vigyorgott rá, amikor föl ébredt. Fábián azonban csupa csakazértis volt, tehát elhatározta, óvakodni fog még attól is, hogy akárha sugárzási övezetébe kerüljön bárminemű falnak. És mégis ezután kapta a Falmelletti nevet. Sólyom László fLakatos Mar cella rajz»)-------------------------------------------------------------r K ÉPES GÉZA: Évek, gyümölcsök Húsz éve, hogy a kedvest megtaláltam — ' hogyan mondjak hálát ezért s kinek? — Húsz év telt el egyetlen lobogásban — A hegy látszatra nyugodt, de belseje: lázban s kiönti a megolvadt kőzetet, ömlött a vers. A szavak mint a láva i őrzik életünk megkövült nyomát — De hol van szó, amely magába zárja csókod ízét s amely napfényre tárja szemed színét és ajkad mosolyát? Tavasz van újra. Hosszú és kemény tél — gyötört meg. Egy -foltját se látod itt... Ne mondd, hogy nem kaptad meg mit reméltéit j fáink virágban állnak és merész szél tépázza álmunk ért gyümölcseit. DEMÉNY OTTÖ: KÖKÉNY Üjra letéplek galagonya, som, érzem fanyar ízedet a számban, kökény, a karcos kövek közt virulva kék gyöngyeiddel csalogatsz megint. Nem mondhatok semmit sem biztosan. Imhol, elhagytalak titeket réges-régen s most újra vagytok, valóságosabban mint hajdanta. Az ember visszatér. Egykor sebesrehorzsolt lábaszárán az őszeleji nap sugara játszik. Bennetek nem gyümölcsöt — vigaszt lát, szép emléket, a tájban meg valami nagy esélyt. S latolgatván a halvány jeleket, a gyógyulás virágait az arcon — már nem akar búcsúzni tőletek, csak beszívni egy kedves illatot. j S lebotorkálni a bokrok közül, fölütni ott, ahol abbamaradt az írás s elszántabban folytatni majd a régit — a szépség örök hitével szívében. GALAMBOSl LASZLÖ: Daloljátok az asszonyt Daloljátok a forró-testű asszonyt, ki úgy ölel, mint rács-nélküli ablak a fölkeld Nap boldog sugarát. Daloljátok az erős-kezű asszonyt, ki örömeit kenyerünkbe gyúrja. Dalojátok a gépek mellett állót, ki elindul már kakasébredéskor és duzzasztja a gyárak zúgó hangját. Daloljátok a gépek mellett állót, a Iélekmentő alázatát hordót, ki elhozza a bátor igazságot. Daloljátok a szellem palotáit szelíd szavakkal csöndben feldíszítőt, ki összegj-űjti szerényen az élet törvényein a mindennapok rendjét. Daloljátok a verejték-hullajtót, kinek kezében fölragyog a pólya, mint szőke Hold a langyos éjszakában, és minden nappal előbbre ül bölcsen az egyenlőség oszlopcsarnokában.
