Nógrád. 1964. december (20. évfolyam. 248-272. szám)

1964-12-13 / 259. szám

KÖGRÄB tfXK. december 13. vasárnap Georgi Krumov; Kék ég Az alacsony faágak kö­zül átsejlik az ég. Tiszta, kék égblot, amilyennek a költők leírják, s ahogyan a festőművészek festik. Az ég. Köröskörül hallgat az erdő. Hallgat és Egyel. — Mi van veled? — kérdi a fiú a lányt. — Miért? — Miért hallgattál el? — — Semmiért. Nézem az az eget A Eú felkel és leül. — Hát nézd — mond­ja. — Ha örömet szerez, nézd. S a lány nézi. Úgy érzi, mintha rég nem látta vol­na. Hogy ez nem az a má­sik égbo't, amely nem von­zotta a tekintetét. S nem ébreszt benne érzelmeket. Semmiféle érzést. Nem az az égbolt, amelyet csak ak­kor látott, ha felnézett a negyedik emeletre, ahol a Eú lakott. Vagy ha azok­nak az unalmas, vászon­tragacsoknak egyike, amelyek filmreklámot ci­pelnek. Nem jó az égbolt szenvedésre készteti. Az a másik közömbös volt számára, sőt nem is hív­ta égnek, de másként sem hívta, egyszerűen észre sem vette. De ez az égbolt. . . Egyébként nem ez az ok. Az ok ő maga, mint min­denki, akjnek nem teszünk szemrehányást. Hét évvel ezelőtt, a gimnázium utol­só osztályában felpillantott az égre, s belátta: szerel­mes abba a fiúba, aki elő­ször elvitte, hogy az eget lássa. Aki elvitte őt sétál­ni, a városon kívül, fel a hegyekbe. S ő hogy azt, tegyen vele a fiú, amit akar, mint ahogy a kis­lányok átengedik magukat, amikor szépnek látják a világot s ez megzavarja őket.. S ugyanakkor meg­zavarja őket a félelem, hogy ha nem engednek, el­veszíthetik a fiút. Vagy egyszerűen — mert szerel­mesek. Akkor az égbolt ugyan­ilyen volt, mint most. De most másnak látja az eget, mert az érzései má­sok — most szenved. S magában azt kérdezi: va­jon mért nem olyan va­rázslatos az égbolt, immár, mint akkor, először volt? Hiszen most is oly szép a világ, és.. . most is szerel­mes. lám, ugyanaz a csend veszi körül, ugyanaz a kékség, az egymásba fo­nódó ágak, egymásba szö­vődő színek, összefonódó... Nem, most csak a kar­juk nem fonódik össze. . . Akkor, először, összefonód- iak, de most már nem. Aligha ő a hibás ebben. Hacsak nem mind a ket­ten hibásak, akik most ilt,^ egymás mellett hevernek, a lány is, meg a fiú is. Hibásak, mert nagyon sze­rették egymást, most pe­dig úgy érzik, hogy a szeretem olyasvalami, ami véget ért. S ha véget ért, az ember, vagy hazudik, vagy valami mással he­lyettesíti. A lány úgy érzi. hogy a fiú hazudja a szerelmet, ő pedig valami mással helyettesíti. De hogy mivel — nem tudja. És senki sem tudja; s nem is fogja megtudni so­ha. De — az égbolt. A má­sik, a hajdani égbolt után a Eú katonának ment, a lány pedig nem tudta megvárni, hogy visszatér­jen, mert mással ment el az eget nézni. S mintha ez az égbolt a végzete lett volna. Mialatt a má­sikkal nézte, az is valamit kívánt a lány megadta, valószínűleg, mert hozzá­szokott az elsővel, s most hiányzott neki. Az ember hamar megszokja, hogy a dolgokat helyettesítse. De vajon sikerül-e? Miért ne? Talán sikerült is volna, ha a dolgok titokban marad­nak. De vajon va.n-e ti­tok ezen a széles nagyvi­lágon? — Mi van veled? —kér­dezi a fiú, aki most mel­lette ült, s nézte, amint az égre függesztett szem­mel, hányát fekszik, s amint sápadt és furcsán beesett arcát hirtelen, egy pillanatra, pír önti el. — Miért? — Egyszerre elpirultál. — Gondoltam valamire. — Mire kell most gon­dolnod? Ostobaság, ha gondolkodunk. — Hát akkor mi az okosság? — Okos dolog, ha gon­dolkodás nélkül élünk. — Gondolkodás nélkül? élünk. — Gondolkodás nélkül? — Igen. — Mint a barom — mondta a lány. — Ponto­san úgy, mint az állat! A fiatalember nem vá­laszolt. a lány pedig ar­cára tapasztotta a tenye­rét és szemét behúnyta. Arca úgy lángolt, mint ak­kor amikor az a másik, a katona, megütötte. Ami­kor megértette, hogy ezek a kezek többé nem fog­ják cirógatni... De igaz, egyébként — miért is gondolkodjék ezen? Ez a buta hangulat egy pillanat alatt rontott rá, amikor eszébe jutott, hogy valamikor az égbol­tot okolta a gyengeségé­ért Helyesebben a követ­kező pillanatban, amikor belátta, hogy aztán évek­kel később, az égbolt he­lyett egy szoba mennyeze­tét nézte, amikor odaadta magát. De most — mennyezet helyett az égboltot nézi. Pokolba azzal az égbolt­tal. — Miért gondolod, hogy valami baj van? — kelt fel a lány, s habár egé­szen elernyedtnek érezte magát, elmosolyodott. — Egész egyszerűen szép ez a világ — veled. Kinyújtotta karját és megsimította a fiú haját. Úgy rémlett neki, ugyan­ezzel a mozdulattal el is lökhetné magától. Úgy, ahogy a fiú később őt el­lökte magától. A lány még nem taszította el ma­gától a fiút. Pedig szeret­te volna. S ettől az aka­rástól a fáradtság egy kellemetlen keveréke tá­madt, unalom a kis híján gyötrelem. A fiatalember megfogta a kezét Lehanyatlott a takaróra s a lányt magá­hoz vonta. Nem szándéko­san vonta magához, hanem csak azért, hogy el ne en­gedje, amikor ledől. S a lány is mellé feküdt, mint­ha azt kérdezte volna, va­jon nem magyarázta-e fél­re a Eú mozdulatát. Az­tán körülnéztek — az er­dő néma volt és elhagya­tott. Az égbolt bekukucs­kált az ágak között, de csak ég volít. A lány maga kapcsolta ki a szoknyáját, mert a fiú már nem kívánta ezt megtenni. Amikor elfáradtak. a lány így szólt: — Éhes vagy? A fiú azt felelte: — Éhes vagyok. A lány felült, kirázta a szandálját, amely tele lett kaviccsal és apró fűszá­lakkal, rendbehozta ma­gát, s a fiúra pillantott: — Nem akarsz megmo­sakodni? — Nem — felelte a Eú és hasra fordult. — Menjek az enniva­lóért? — Menj. — Miért nem mégy te? — Moccanj sincs ked­vem. — Nekem sincs. A fiú nem válaszolt. A lány elfordította tekinte­tét izmos, ernyedten pihe­nő testéről, gesztenyeszín hajáról. melyben itt-ott egy-egy ősz hajszál csillo­gott, arcáról, amely kissé fintorba torzult, mivel ké­pét az öklére támasztotta, és' szürkés, száraz ajkai kinyíltak. — Úgy látszik, nyolc le- vával emelik a fizetésem — mondta a fiú. A lány megfordult, úgy ahogy volt, alul szétkap­csolt szoknyával, mezítláb, kócos hajjal, s a kék szö­vet alól izzadtan kivilla­nó lábbal elindult a pa­takhoz hogy a termoszt és az élelmiszeres dobozt, amelyet két szikla közé tettek, elhozza. A pataknál megállt, s lehúzta a szoknyát. A víz fölé hajolt, s eltakarta a visszatükröző égboltot. Megnézte magát A ke­rek, rozsdazöld kövek kö­zül előbukkant az arca. Az ezüstös, szinte fagyos vízfelületről kirajzolódott halvány arca, két nagy, sö­tét szarkalábbal körülvett szeme. Még lejjebb ha­jolt. Haja a vizet érin­tette, s erre felocsúdott. Arcvonásai megrándultak, szánté csúfondárosan szét­tárulkoztak, aztán megint elnyugodtak, kisimultak. Csak arca apró, piciny ráncai nem simultak él. „Férjhez kellene mennem már valakihez” — mondot­ta és kiegyenesedett. „Ide­je”. Csuka Zoltán fordítása VÁRNÁI ZSENI; Csinos a kislány Csinos a kislány, minden a helyén! De mi az a púp a feje tetején?! Szénaboglya, méhkas, avagy talán kis csibéket rejt alatta a lány? Szegényke, ó, hogy mennyit dolgozott, míg ily fura frizurát tornyozott sima hajából, szinte gyötrelem, tupírozza, bodrozza szüntelen, s éjjel sincs nyugta, a sok hajcsavar álmot, nyugalmat, mindent megzavar, s ha elalszik lidércek gyötrik őt. szegény kis feje nem lel pihenők Miért csinálja? Mert így divatos! Hogy elcsúfítja, az egyszer bizonyos: vékony nyakán nagy kócfej imbolyog, térde fölött kis pendely kucorog, de oly rövid, hogy semmit sem takar..« azt sem tudja szegényke: mit akar? Hogy megbámulják? Kis bolond leány, csak nevetnek ily fura figurán. Mi van a fejben? Az az érdekes! Homlokod mögött valami érdemes szép gondolat, tudás, mi fölemel... Kislány ez az, mi belőled érdekel, s ha tudsz valami szépet, okosak akkor nem árt a változó divat bármily bolondos, bármily ostoba! Az ifjúság, e legnagyobb csoda kibirja ezt is ... szép, aki fiatal.' Fejed búbjáról az a kis kazal': majd elrepül, mert elfújja a szél... de te tanulj, hogy vénen is szép legyél! Vidor Miklós; (^félrelépés A történet hőse az a bizonyos sokat em­legetett hűtlen ku­tya. A szókapcsolás nyil­vánvaló ellentétet fejez ki, olyat, mint — mondjuk ,.a gyáva bajnok", vagy „a gyengédlelkű mészáros”. A kutyától hűséget várunk el, — erre tanított a jelle­me. Kicsit jelképnek is tartjuk; nyilvánvaló, hogy a hűtlen kutya a szabály­törő kivétel. Pedig hát ilyen is van Attól függ, kinek az olda­láról vizsgáljuk. Hiszen a hűtlenség, fonákjára for­dítva: máshoz fűző ra­gaszkodás. Hát szurok, a gubancos szőrű, mélyről elővillanó tekintetű puli a gazdájához vált hűtlenné — miattam­Puli volt, s ez kétségkí­vül súlyosbító körülmény. Ami pedig a gazda foga­dalmát illeti, — erről a közjogi viszonyról tudtom­mal soha még a kutyákat nem kérdezték meg. Mind­egy, akárhogy is, — sok dicsekednivalóm ezzel a hódításommal nincsen. Szegény Szurok életében én voltam a hirtelen föl­lobbanó szenvedély, a <rö- , vidzárlat, mely annyi ár­tatlan lelket jégre vitt már. Érdeklődését talán az a néhány szem kockacukor keltette föl, amelyet sosem felejtettem el zsebembe készítni, valahányszor lá­togatóba mentem Károlyék budai villalakásába. Eset­leg megérezte rajtam a könnyen lelkesedő, játékra mindig kapható kedélyt? Annyi bizonyos, nem kel­lett sokáig rángatnia a nadrágom hajtókáját, hogy egy kis sétára rávegyen. Egyik alkalommal a ház ura ezzel fogadott: — Te megbabonáztad ezt a kutyát! Nem tudtuk, miért olyan nyugtalan. Már akkor a kertkapunál ült, csaholt, mikor a domb aljában fölszálhattál a buszra. Az enyémnél vájtabb fül már ebből is kihallhatta volna a sebzett önérzetű kutyatulajdonos féltékeny­ségét, — én még büszke is voltam rá. A baj nem sokkal ez­után történt, estefelé, a Marglt-híd pesti oldalán. Hazafelé menet egyik lám­pa fényköréből elémgurult egy fekete gubanccsomó. A viharos farkcsóválás, önfeledt öröm már majd­nem emberi nyelven be­szélt- Tévedés nem eshe­tett, — hiába hasonlított végzetesen egyik puli a másikra, ö az, Szurok, s az ünneplés engem illet. — Szurok! — hajoltam le hozzá. Meghitten dörgö- lődzött a tenyeremhez. De hasztalan néztem körül, sehol sem láttam Károlyé- kat. Aztán észrevettem, hogy a kötelező utcai öltö­zék is hiányzik róla: nyak­án nélkül, meztelenül szö­kött el, ahogyan odahaza hancurozik a kertben. És egyenest ide, húsz lépés­nyire a lakásomtól. Ahhoz elég későn volt már, hogy nekivágjak vele Budának. De a legközeleb­bi telefonfülkéből fölhív­tam Károlyékat. — Mi újság? — kérdez­tem köznapian. — Kérlek, csupa izgalom a ház, nem találjuk sehol Szurkot, már délután óta keressük. — Hagyjátok abba. Itt van­— Hol? Elő kellett adnom a vá­ratlan találkozás részle­teit, pontos személy- és helyszínleírással. Károly hangja elszükült. A megkönnyebbülésen kí­vül mintha egyéb is re­zegne benne. — Kérlek, nagyon hálás lennék, ha holnap reggel fölhoznád a kutyát, — már csak így mondta szárazon, érzelmek nélkül: a kutyát. — Ülj vele taxiba, termé­szetesen az én költségem­re! — ezt is egy fokkal élesebben hangsúlyozna a kelleténél. Szurok szorongva guny- nyasztott a fülke előtt. El nem mozdult előlem. Va­lamit várt szegény. Amit a szökevények szoktak at­tól, akiért elszánták magu­kat a végzetes lépésre. A boldogságot talán, élete ér­telmét, — ki tudja? Tompán húzódott föl bennem a röstelkedés, amiért csalódnia kell. Hi­szen hogyan vállalhatnám én őt a kietlen bérház má­sodik emeletén? Mit nyújt­hatok neki? A falakat meg a köves udvart. ■. Mi­nek folytassam? Ha meg­próbálnám elmagyarázni neki, bánatosan legyinte- ne: — Ugyan, hagyd a ki­fogásokat. Jobb az egyenes beszéd. Nem kellek én neked... Megmondhattad volna előbb is. Nehéz, szorongó éjszakát töltöttünk egy fedél alatt Szurokkal. Bántott a lelki­ismeret■ ö meg érezhette, hogy a dús vacsora, s a gyöngéd símogatások mö­gött nem várt rá üd­vösség. Hiszen nem ven­dégségbe jött hozzám, ha­nem — ritka eset a kwtya- társadalomban — szaba­don választott volna ma­gának gazdát. De hát, az emberek között ez még­sem olyan egyszerű. Reggel, aztán ellenkezés nélkül indult el velem. A nemes lelkek önérzeté­vel vette tudomásul, hogy a rácsos folyosó paradi­csomból 1 vissza kell tér­nie a budai kertes szám­űzetésbe. Az úton már nem is be­széltünk. Ült lábamnál a kocsiban, elnézett a sem­mibe. Én elmélyülten szítt cigarettámba fojtot­tam zavaromat. Aztán egyszercsak ott voltunk a jól ismert vascirádás kertkapu előtt. Károly formaszerű kö­szöneté nem födte el megbántottságát. Meghü- vösödöit köztünk a hang, világos volt, hogy a tör­téntek után nem lehetek szívesen látott vendég ná­luk. Idővel megtudtam, hogy Szurok elkerült a háztól■ Odaajándékozták valami vidéken élő rokon­nak. Nem bocsájtották meg neki élete egyetlen könnyelmű ballépését. Hűt­len kutyává lett a sze­mükben. A gazdáját különben nemrég látta a budai gesz­tenyesoron- Fiatal, zsömle­színű tacskót vezetett, s amikor megpillantott, szé­les ívben elkerült.

Next

/
Thumbnails
Contents