Nógrád. 1964. november (20. évfolyam. 224-247. szám)

1964-11-29 / 247. szám

to

NőGRA B

$4tft. nov.

Nád áss József:

UJ PATH ÓLAT

I

tt a környékünkön szemreveszek minden frissen- nyílt boltot, új portált, feltűnt tehát ez a Patyolat fiók is. eddig még nem láttam. Egyideig kívülről nézegettem és mert elég sokan léptek be, jöttek ki az ajtaján, kíváncsi lettem és ha nem is volt nálam fehérneműs-csomag, én is besétáltam.

Két fiatal lány szorgoskodott a pult mögött és fogadta a vevőket. A háttérben maradtam és hallgattam a beszélgetéseket.

Egy nagyon elegáns, fiatalos, parókás hölgy méltatlankodott:

— Hiszen már tegnap- előttre Ígérték, micsoda kiszolgálás, hogy lehet, hogy még nem kész?

Kedves mosollyal, bocsánatot kérve, válaszolt neki a Patyolat-kartársnő: — A központból azt mondják, hogy sokkal több folt iran rajta, mint ahogy Ön hölgyem, eredetileg mondta . . . tovább tart. bizony.

Felháborodva méltatlankodott a hölgy:

— Az lehetetlen, majdnem tiszta volt . . . csak elővigyázatosságból hoztam ide, disznóság ... na .lél van, hát mikor lesz 'kész?

— Csak a jövő héten ... és ne tessék elfelejteni a megbánást, mert anélkül hiába igyekszünk, úgyse sikerül ...

A hölgy durcásan legyintett és már ki'is ringott a boltból.

Igen elcsodálkoztam És csodálkozásom növekedett, amikor a következő beszélgetést. hallottam.

Egy középkorú, nyalka- bajúszú úriember — kezében a slusszkulcsot pörgette — panaszkodott:

— Nagyon magasak a maguk árai ... a legutóbb elég volt egy kis jóvátétel, magambaszállás, most meg dupla annyit kémek, az önkritika mellett. Ez árdrágítás!

Az angyalarcú kiszolgálónő széttárta a karjait és csendesen mondta:

— Nem tehetünk arról uram, hogy ezúttal megint több gondot okoz nekünk. A minőségi munkát meg kell fizetni. Vigyázott volna jobban. Előre figyelmeztetem, ha legközelebb jön, akkor esetleg semmi körülmények között sem vállaljuk a tisztítást, az ügy már reménytelen ...

A harmadik fél egy fiatalember volt, nagyon szerényen viselkedett, lesütötte a szemét, s két tenyerét nyújtotta a kiszolgálónak. Nem láttam, hogy valami is lett volna az üres tenyéren. De a pult mögötti leány szelíden bólintott. Valamilyen rekeszből elővett valamit, nem volt az olyan csomag, mint amilyent a Patyolatnál szoktam látni, egyáltalában nem volt semmi. Akárhogy erőltettem is a szemem, a lány tenyerét is üresnek láttam, de csak nyújtotta a fiú felé, az boldogan sóhajtott és halkan megkérdezte:

— Szóval most rendben van?

— Rendben — hangzott a válasz. A fiatalember köszönt és mosollyal arcán távozott.

Én kerültem sorra. A kiszolgálólány kérdően nézett rám.

— Először van itt? Zavartan mondtam:

— Tulajdonképpen nem is tudom, hogy . . . tulajdonképpen . . . Ha nem is türelmetlenül, de elég szigorúan közbevágott:

— Nagyon szennyes? ... Elhozta?

Bámultam és dadogtam:

JCafiálék

— Mit?

— Hát a lelki ismeretét?

— A lelkiis . . . azt tetszik itt?

A

ki a pult másik oldalán állt, eny-. nyi értetlenség hallatára csendesen megcsóválta a fejét:

Nem tudja? Ez a legújabb Patyolat fiók, lelkiismeretek tisztítására. Igen nagy a forgalmunk, annak ellenére, hogy még nagyon sokan vannak, akik nem törődnek a lel- kihigiéniával és évekig, évtizedekig szennyesen hagyják a lelkiismeretüket. A fehérneműt, az ágyneműt mosatják . . . de a lelkiismeretet, haja- jaj. Meg aztán nem is akarnak áldozni rá. Hallotta itt az előbb ezt a hölgyet. Se megbánással, se jótettel nem akar fizetni. Ingyen pedig nem megy, akkor kérem piszkos marad. Aztán vannak olyanok, mint például ez az úriember is, aki az imént ment el, már any- nyiszor tisztíttatta, hogy ez az alkalom az utolsó. Ha még egyszer beszeny- nyezi, akkor hiába hozza el, már most foszladozik az egész. de azért nem akarok általánosítani . . . Vannak egyszerű ügyfeleink is, szívesen, pontosan fizetnek és atig van velük valami dolgunk, ezek lelkiismeretesek, ismerik a lelkiismeretüket . . . Sajnos nincs időm, látom, ön csak felvilágosításért jött ide be . . . nekünk pedig ... látja, milyen hosszú a sor . . ha még sokáig feltart, akkor nekem is, meg magának is ügyféllé kell változnunk...

Ám, ha úgy érzi, hogy kell, akkor jöjjön bátran. Mi mindenkor a kedves „vevők” szolgálatára állunk.

azsaroff Miklós festménye

hát elmondani, úgy ahogy tőle hallottam, az öreg tengerésztől.

A Tegethoff páncélos cirkáló egy komor téli éjszakán futott ki a pólai osztrák—magyar haditengerészeti kikötőből. Maximilian von Nyegowan viceadmirális gondterhelt arccal állt a parancsnoki hídon és figyelte a Viribus Untites fényjelzéseit.

Fógel Pál altűzmester — domború mellű, szélesvállú legény, 1 efelé növesztett tömött bajusszal — a pán- c él ezott. . Kjvegk amrába indult. Vékony talpú matróz cipőjében érezte a hajótest lüktető remegését. A tengerészt ez máskor megnyugtatta, de most valami kimondhatatlan furcsa feszültség vibrált a levegőben, mintha villaxnosszikrák pattognának az emberekről. Elfoglalta helyét a harminc és feles mellett, és kétsdő, pillantással nézett társára, aki az indikátort, kezelte.

Az .csak foga között mormogott.

— Majd meglátjuk.

Nehezen. késve jött a hajnal. Szél kerekedett, megborzolta a hullámok sörényét.

Fógel felkelt, megnyűj- tóztatta elzsibbadt tagjait, és a távcsőhöz lépett. Távolban, a lomha víztajtékok mögött ahol a szürkületben felszakadozott a kőid. keskeny partszegély kéklett. A hajnali napsugarakban a távcső foniő- keresztjére tapadva pilla irtotta meg a tűzmester Lövésén hegyét, amely méltóságteljesen uralkodott a cattarói öböl felett.

— Tehát Cattaró — saa- kadt (ki a szájánHamarosan látótávotoa kerültek az öbölbe® hör- gonyzó hadihajók is.

Először a három kéne énjjes Sankt Georgon vette dögre. hogy az osztrák— magyar haditengerészet lobogója helyett vörös féite- gót repít a szél, majd karcsú Gáa romboló árbocain fedezte fel a felkelés vörös madarát. Végül látta, hogy az egész cattarói flotta vörös színekben pompázik. Felhördültek. — Tehát ezért!

De gondolkozásra már nem volt idő. Parancsszavak gyors ostorcsapéba hangzott egymásután.

— Irányzók balra, kilencven fok, vízvonalba®!

Fógel úgy érezte, hogy a két harminc és feles sötét torka az ő homlokát veszi célba, s mint a halálos vezényszót, úgy várta a tűzparancsot jelző tiszt hangját.

— Amikor a karcsú Gáa sötét oldala az iránvzéktáv- cső közepén átsuhant, a siket csöndben üresen cset- tenő fegyverként hallatszott egy lefojtott hang:

— Nem lövünk... nem lőttünk.

Csak később eszmélt rá, hogy az ő szájából törtek elő ezek az ismeretlen hangok.

Mm ezután következett, hasonlított egy hosszú, zűrzavaros. érthetetlen álomhoz. A Viribus Unites, » Tegethoff és a többi pólai hajó egymásután hajtotta végre a fenyegető manővereket a némán hallgató cattarói flotta előtt, de lövésre egyszer se került son. Délre járhatott már az idű, amikor a zászlós hágó há- tatforditoit Cat tarónak. ém a felfejlődött hajóraj megindult a nyílt tenger fejé.

KÉSŐBB

tudták meg, a matrózt«*-' mité tagjainak elbeszélésé-! bői, hogy mi történt. Amikor a Viribus Unites megközelítette Cattarót, a hajóraj parancsnoka, Horthy: altengemagy megadásra; szólította fel a Sankt Georgot és a többi forradalmi hajót.

— Húzzátok le a vörös; lobogót! — szólt a parancs.1

— Soha! — érkezett rál a felelet a Sankt GeorgrÖl.

Horthy azonnal lövetni akart. Már ki is adta intézkedéseit, amikor rádió- gram érkezett az öbölben levő német búvárhajókról:

— Ha lövetni merészel, elsüllyesztek őt a német1 U-Bootok. az összes hajóival együtt. Horthy sépa- dozott dühében, és a táviratot olvasva megingott, mint akit arculcsaptak. Alkudozni próbált, de a német tengeralattjárók »ewt