Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-13 / 207. szám
1964. október 13. kedd. NŐGRÁD k m LESZ DC&ejikfa cllonkánal ? Kérdően néz ránk a barna, csinos lány, mikor belépünk az árudába. Gyors mozdulattal hátrasimítja dús, hullámos haját, mintha pillanatnyi zavarát palástolná. Az üzlet — ha ennek szabad mondani — szegényes. Az egész egy folyosóra állított asztal, meg egy pirinyó raktár, az is egy lépcsőfel járat alatt. A választék már nem nagy. Igaz is, hiszen már lassan nem lesz mit árusítani. A kislány nem bőbeszédű, de azért készségesen el mondja hogyan került ide. — Tulajdonképpen itthon vagyok, mert eddig, illetve júliusig az Ujma- jori Kísérleti Gazdaságiján dolgoztam. Néhány évvel ezelőtt kerültem oda. Ott pénzt fizettek, volt munka, így elmentem. Közben szakmát is tanultam. Hároméves szakiskolán vettem részt, ahol kertimag termesztésre specializáltak. De mivel közel szeretnék lenni, a családhoz, hazajöttem. Ilonka okosan tette, hogy hazajött, hiszen Mátraszőllősön is szükség van minden munkáskézre. Azonban nem csinálhatja azt, amit tanult, mert ebben a termelőszövetkezetben nem foglalkoznak kertimag termesztéssel. így aztán megbízták az áruda vezetésével. Egy szóval sem mondja, hogy nem csinálja szívesen, inkább arról beszél; szeretne tovább tanulni, s olyan munkát végezni, amellyel hasznosíthatná tudását. Egy ideig még lesz itt munkája, de rövidesen bezárjuk az árudát, s akkor mit fog csinálni? Ilonka tűnődik. — Nem tudom mit fogok csinálni. Biztos szól majd az elnök — mondja reménykedve. Erről bizony beszélni kell minél előbb, mert az idő sürget. Ilonka tanulni vágyik, adjanak lehetőséget erre. — Hová szeretne jelentkezni? — kérdezzük. — ' őszintén szólva, engem nagyon érdekel az állattenyésztés. Felsőfokú techniku .ba szeretnék menni valahová, esetleg levelező tagozatra — válaszol. Ilyen válaszra igazán nem számítottunk. Vajon mi lehet az oka, hogy egy kertimag terjesztő szakmunkás az állattenyésztésben akarja magát tovább képezni? Erre a kérdésre Ilonka nem válaszol. így csak sejteni lehet, hogy ő egyik azok közül a fiatalok közül, akik vajmi kevés felvilágosítást kaptak, amikor nekivágtak: a tanulásnak. Tanácsra, okos irányításra lenne szüksége ennek a kislánynak is. Kecskés Ilonka egyelőre zöldségféléket, gyümölcsöt árusít. Becsületesen elvégzi a munkáját, de érthető, hogy ez a munka nem elégíti ki. Arra lenne most nagy szüksége, hogy a termelőszövetkezet vezetői alaposan megbeszéljék vele a jövendőt, hogy mind a szövetkezet, mind 6 megtalálja a számítását. Ügy vélem ez nem kisebb érdeke a mát- raszőllősieknek nem. Pád ár András A múltkoriban belelapoztam egy sárguló lapokból álló naplóba. Reggeltől estig, a nap minden órájában történt eseményt jegyeztek fel gondosan benne. Olvasom az egyik oldal on: „Egyheti keserves esőzés után kisütött a nap. Hiába, hogy ősz van, nem vesztette erejét. Párolog a föld, néhány nap múlva már vethetnénk is olyan porhanyósra szárad. Kellene is ,mert nagyon elmaradtunk. Ha még egy hetet késünk, jövőre nem lesz kenyerünk. Tegnap itt jártak a megyétől. Türelmetlenül sürgették a vetést. Kimentem megnézni a földet, már omlós. Holnap beszélek az emberekkel és vetünk. Bizonyára megértik, hiszen az ő kenyerükről vsin szó . . . ... Már korán reggel indultam. Beszóltam a házakhoz, mindenütt ünnepi készülődés volt. Még bosz- szankodtam is, amiért annyira a munkába temetkeztem, hogy mindenről megfeledkezem. Csak az nyugtatott, ez olyan ünnep, amit már csak az öregasszonyok tisztelnek meg azzal, hogy reggel beszaladnak a templomba egy imára. Nem is vehetjük rossz néven tőlük. Mikor végigjártam a házakat, siettem a tsz-be. A templom előtt vitt el az utam. Akiiekéi beszéljem, ünneplőbe öltözve a templom előtt álltak. 'Azt hittem megfojt a harag. De nem szabad mutatni, parancsoltam magamnak. Megálltam előttük. Ügy néztek rám, mintha támadójuk lennék. Erőltettem a mosolyé. Emberek, hát vetni nem megyünk?! Néztek rám némán, haraggal telten. Rettentő érzés volt szembe nézni velük. Ahhátúid liéqolijé Pldrfk Oszkár, a salgótarjáni Acélárugyár villanyszerelője mondja: CF 26-67. Ezt a rendszámú autót vettem vagy két évvel ezelőtt, de — csoda tudja — semmi különöset nem mondhatok élményeimről. Tulajdonképpen nincsenek is. Örülök a kocsinak. Egyszerűen csak örülök. Ezt azonban nem érdemes megírni. I Azt kérdeztem Fidrik Oszkár villanyszerelőtől, hogy mit jelent számára a gépkocsi. Két év, gondolom, elég hosszú idő ahhoz, hogy lemérhesse, hozott-e döntő változást az életében, megváltoztatta-e a család mindennapjának addig szokott ütemét, a vasárnapokat? Megannyi izgalmas kérdés. S manapság, amikor humoreszket írunk lányaink autóimádatáról, karikatúra jelenik meg a slusszkulcsos gavallérról, aki ötven-hat- van évvel, s egy kulcs adta varázzsal tesz túl hódításban daliás ifjainkon, amikor esetenként valóban találkozhatunk a gépkocsiimádat káros hatásaival, úgy vélem, időszerű is. Mit jelent hát egy villanyszere lőnek a gépkocsi, aki eddig legfeljebb csak a motorkerékpár adta kényelmet ismerte életében. S még egy kérdés: sok szót ejtünk a csillogó karosszériába zárt világról, vele kapcsolatosan néha a polgáriasodás veszélyéről, a befeléfordulás- ról, az egzisztencializmusról, hisz mindezekre — mondjuk — kitűnő lehetőséget nyújthat egy autó, amely az egyes embert, vagy akár az egyes családot elkülönítheti a világtól. De vajon elkülöníti-e ? — Embere válogatja — mormog a villanyszerelő. Mellesleg: érti a kérdést, Ismeri az egzisztencializmus fogalmát, olvas a polgáriasodás veszélyéről. S az elkülönülésről is, mint láthatjuk megvan a saját véleménye. — Azért valami változást csak hozott az autó az életében? — ismétlem meg a kérdést. — Ki mondta, hogy nem? — kérdez vissza. Néz rám levendulakék szemmel. A műhelyben a nap fénynyalábjai villognak, mint a reflektor. Elképzelném a levendulaillatot is a villanyszerelő szeme után, de nem megy. Itt -transzformátorok mrítanak. A levendulakék szemű ember meg gondolkodik. — Örömet hozott — mondja aztán. Figyeli tovább a fény játékát. Ilyen nehéz beszélni egy autóról? Nem hittem volna. Ismerek embereket, akik pedig másról sem tudnak beszélni, mint a kocsijukról, azért kerülöm őket. ö nem beszél. Két éve autótulajdonos. Ki érti ezt? — Miből vette? — A szüleim is adtak hozzá. Az apja nyugdíjas asztalos. évtizedeken át gyalulta fényesre, simára a fákat. Volt egy biciklije. Ma is megvan, attól nem válna meg semmi pénzért. A fiának adott az autóhoz, legyen meg az öröme. A fia szerény kocsit, levendulakék Skodái veti. Az unokája, a három éves Nóra azóta, ha autóbuszt lát, azt mondja: — Csúnya busz. Erre a fia mindig válaszol: — Dehogy az. kislányom. Nézd milyen szép kék. Ma is autóbusszal jár munkahelyére Zagyvapál- falváról. Azért nem jár kocsival, mert a busszal olcsóbb. Megfelelő parkírozóhellyel, illetve garázzsal sem rendelkezik a gyár. (A munkaügyi osztályon elmondják, hogy 1950 előtt négy, ma legalább negyven gépkocsitulajdonos dolgozik a gyárban. A kérdés tehát indokolt!) A villanyszerelő az autót vasárnap használja léginA naplót folytatják... hoz szóltam, akinél legutoljára voltam. János bácsi, maga nem ezt mondta nekem! Én magának nem mondtam semmit — válaszolt ő és hátat fordított. Nem tudtam hirtele- nében mit tegyek. Értsék meg emberek, vetni keil! Éreztem, inkább könyör- gök, mint parancsolok. Valaki megszólalt közülük. Maga meg értse meg, ma ünnep van és a magyar ember ilyenkor nem dolgozik . . . Mérhetetlen keresűség van ebben a naplóban. Néhány éve, ahogy megíródott, Nógrádmegyerben keresem a szereplőit. Sötét van, de az utcán még nem gyújtottak világot. Bukdácsolok az alapkőig koptatott utcán. Lelketlen- ség így elhanyagolni egy közutat Agyrázkódásig reszket rajta a jármű. De kigyullad az iskola kijárón egy lámpa és a csendet megtölti a gyermek-zsivaj. A nap fénye ilyen csillogó, mint ez a zaj. Elűzi a napló fojtogató emlékét. Egy traktor után kapcsolt vontatón asszonyok, lányok. Kezükön bamállik a föld és árad róluk a mező illata. Dalolnak és a jármű nagy ívben befordul velük a termelőszövetkezet udvarába. M intha hirtelenében jókedvvel telt volna meg a falu. Már az utcai lámpák is ragyognak, messze hátrált a sötétség. A termelőszövetkezetnek csinos, újonnan bútorozott fészke van. Egyik szobában a számológép kattog, elől szép szőke leány igazítja útba az érkezőket. Valamelyik belső kább. Elmegy a család a Balatonhoz — oda nyáron a hús víz tükre vonz — Mosonmagyaróvárra — ott rokonok élnek —, a Mátrába — ott friss a levegő, s az óriási fák muzsikája olyan, mint szélben feszülő tillany drótoké —, vagy oda, ahol érezni a levendulaülatot. Forró júliusban a Magas-Tát- rában jártak. Megbámulták a csúcsokat, a sudár fenyőket, azokon a sok apró mókust, a városok áruházait, ahol vásároltak. Ekkor hógolyózott Fidrik Oszkár először nyáron. Most körülfogják a munkatársai. Égőszemű fiatalember nevet: — Milyen érzés? — Nocsak — szól közbe valaki — a végén még ö is autót vesz. — Hogyne — nyelvel a fiatalember — Nyerek a lottón. Derültség a válasz. Aztán tntatkoznak még egy kicsit a hógolyóról. Hogy élmény-e júliusban, vagy szobából vita hangjai szűrödnek ki. Ott találom Szelcsik Pált is, a párttitkárt. Szécsény- ből küldték őt a faluba szívet melegíteni, lel'kiis- meretet ébreszteni az emberekben. Nagydarab, nehézmozgású ember. Olaj- barna szemének azonban nyugtalan a pillantása. Figyeli a külső szobában folyó zajt és elkiáltja magát: — Ráérsz Jani...? Becsapódik az ajtó, mintha a sarkából akarnák leszakítani és bedübörög a szobába egy magasra nőtt fiatalember. Lelógó harcsa bajusz az orra alatt. Szia- csek János, az agronómus. — Nem nagyon, még nincs vége a munkaidőnek. Itt vannak ezek a szállítási papírok, el kell rendeznem. De még be sem fejezte, jön Tóth Pál az asztalos. Javabeli lehet. Ruháján festékfoltok, kezéről a gipszet kaparja. Csinosítja az istállót, üvegezi az ablakot. Kéri az agronómust, hogy az anyagot reggelre megkaphassa. Tóth kimegy, jpn Besze Imre. Méltatlankodik, hogy Gál Károly, a brigádvezető nem adja ki neki az ölfát, amit ő megvásárolt. Lobogtatja a papírt Szelcsik és Szla- csek előtt is. — Az elnök elvtárs a fakiadási jogot magának tartja fenn — magyarázzák neki. Ebből aztán nagy vita kerekedik. Ez még be sem fejeződik, kezdődik egy másik. Mindebben nincsen semmi lehangoló. Ahol lázas munka folyik, ott vita is van. És ami a legfőbb, sok fiatalt mondhat magáénak a szövetkezet. Ifjú Bánóczi János például Gyarmatról, a bútorgyárból jött haza. Most a teljesítményt vezeti, de hozzáértő barátja a gépnek is. Fiatal Radics Imre, a gépcsoport vezetője is, aki mellesleg technikumban tanul. Most egy traktorossal bíbelődik: írják a napi teljesítménylapot. A z irodából elindulunk az istállók felé. A major tele a földekről hazatért emberekkel. Autók, kocsik fordulnak be burgonyával megrakottan. Az egyik traktor vetőgépet vontat, már üres a tartály, végeztek a vetéssel is. Egy halvány villanyfény alatt fűrész-gép lapul. Szelcsik menet közben magyarázza, hogy ez a tsz egyik melléküzeme. És hogy milyen jövedelmet hoz, számoljuk ki abból, hogy a kezelője, Takács György megkeresi a havi 3700 forintot. Megnézzük a gépet közelebbről is, még meleg a fűrész, nemrég hagyhatták abba a munkát. — Megérdemli, mórt megdolgozik érte— mondja a titkár. De nemcsak Takács, mások is megérdemelt, jó jövedelmet kapnak a termelőszövetkezetben. Besze István fogatos kersete 1800-2000, Józsa Barnáé 2700 forint. De fölösleges is volna végigsorolni, mert summa-summárum, az átlagkereset 2200 forint. Bemegyünk az istállóba ahol már javában fejnek. Olyan szép az állatállományuk, hogy nem lehet benne eleget gyönyörködni. Megállunk az egyik fejő fölött és Szelcsik odasúgja: — Ez a Jőzsa Barna, a3 meg Mizser József, ő!< váltották fel a gyári munkát tehenész munkával. Az meg Mucs András, mutat egy harmadikra. Ezek az emberek 41 fejőstől napi 471 liter tejet fejnek. Átlaguk a megyébe a legjobbak közé tartozik. Kavarognak bennem st napló sötét napokat idéző sorai. De hogy miért íródott, ott a tehénistállóban kapom meg a magyarázatát. Volt egy tsz-elnökük. Nem volt rosszakaratú, csak nem értett a dolgokhoz. Ám a hozzá nem értéssel súlyos hibákat lehet elkövetni. Olyan adósságba sodorta a gazdaságot, hogy a malac még az anyja hasában volt, de ő már előleget vett fel rá. És ment a pénz számolatla- nul. Kikiáltották: „Nézzétek, ez a termelőszövetkezet!’ Mikor észbe kaptak, más késő volt. Az adósság felfalta a jövedelmet, a dolgozó ember asztala üres maradt és mozdulatlanul lógott a dolgos kéz. Józsa Barnának, aki ebben a megyeri istállóban nétt fed, még az emlékezettől is keserűvé torzul az arca: — Nézze ezt a zsemleszínűt! Olyan volt, akár a deszka. Nem volt ennivalója. Kevesebbet adott, mint egy kecske. M egyeren az a nagyszerű, hogy ha valami nincs rendben, az emberek felzúdulnak miatta. Már ők maguk ostorozzák azt, aki nem dolgozik rendesen. Régen volt, amikor a kocsisok nyolc-kilenc órakor fogtak be. Ma már hajnalban talpon vannak, etetnek és hél órakor indulnak munkába. Ez az erő párosul a fiatal, friss vezetéssel, és írhatom a régi napló folytatásaként: Embereket kerestem, hogy szót váltsak velük, de nem tudtam, mert nem értek rá. A beszélgetés helyett a lázas tevékenységből tudtam meg: Nógrád- megyeren hasznosan telnek a dolgos hétköznapok, folytatják a naplót, de már másképpen írják, és víg dalokról mesél az est) szél. Bobál Gytila nem. Valaki azt mondja: —Elolvad. — A hó. Es az élmény? — Az nem. Ebben megegyeznek. A villanyszerelő nevet. Jókedvűen, felszabadultan; ilyen nagy vitát kavart az a júliusi hógolyó. Este majd elmondja otthon. Vagy az úton a levendulakék Skodában. Huszonháromezer kilométer van benne. A műhelyben transzformátorok sivitanak. Tóth Elemér Az Oktober harmadikén ünnepélyesen megnyitott Őszi Megyei Könyvhetek sikeres lebonyolításában szerepet vállaltak az úttörők is. A szécsényi járás valamennyi községében egy-egv utcát a házról házra való könyvárusításban kapcsolnak be. Úgynevezett „becsület" kosarakban viszik házra a könyveit kiválasztja belőle at kedvére valót. E megbízatásukat az Expedíció a jövőbe mozgalom keretében parancsban kapták a fiatalok, akik több ezer kötet könyvnek szereznek így vevőt. és tervek szerint a járásban több százzal növelik majd a könyvolvasók- a könyv barátainak a számát. Becsülelkosarak házról ki-ki