Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)

1964-10-13 / 207. szám

1964. október 13. kedd. NŐGRÁD k m LESZ DC&ejikfa cllonkánal ? Kérdően néz ránk a barna, csinos lány, mikor belépünk az árudába. Gyors mozdulattal hátra­simítja dús, hullámos ha­ját, mintha pillanatnyi za­varát palástolná. Az üz­let — ha ennek szabad mondani — szegényes. Az egész egy folyosóra állított asztal, meg egy pirinyó raktár, az is egy lépcső­fel járat alatt. A választék már nem nagy. Igaz is, hiszen már lassan nem lesz mit árusí­tani. A kislány nem bőbeszé­dű, de azért készségesen el mondja hogyan került ide. — Tulajdonképpen itt­hon vagyok, mert eddig, illetve júliusig az Ujma- jori Kísérleti Gazdaság­iján dolgoztam. Néhány év­vel ezelőtt kerültem oda. Ott pénzt fizettek, volt munka, így elmentem. Közben szakmát is tanul­tam. Hároméves szakisko­lán vettem részt, ahol kertimag termesztésre specializáltak. De mivel közel szeretnék lenni, a családhoz, hazajöttem. Ilonka okosan tette, hogy hazajött, hiszen Mátraszőllősön is szük­ség van minden mun­káskézre. Azonban nem csinálhatja azt, amit ta­nult, mert ebben a terme­lőszövetkezetben nem fog­lalkoznak kertimag ter­mesztéssel. így aztán meg­bízták az áruda vezetésé­vel. Egy szóval sem mond­ja, hogy nem csinálja szí­vesen, inkább arról beszél; szeretne tovább tanulni, s olyan munkát végezni, amellyel hasznosíthatná tudását. Egy ideig még lesz itt munkája, de rövidesen be­zárjuk az árudát, s akkor mit fog csinálni? Ilonka tűnődik. — Nem tudom mit fo­gok csinálni. Biztos szól majd az elnök — mondja reménykedve. Erről bizony beszélni kell minél előbb, mert az idő sürget. Ilonka tanulni vágyik, adjanak lehetősé­get erre. — Hová szeretne jelent­kezni? — kérdezzük. — ' őszintén szólva, en­gem nagyon érdekel az ál­lattenyésztés. Felsőfokú techniku .ba szeretnék menni valahová, esetleg levelező tagozatra — vá­laszol. Ilyen válaszra igazán nem számítottunk. Vajon mi lehet az oka, hogy egy kertimag terjesztő szakmunkás az állatte­nyésztésben akarja magát tovább képezni? Erre a kérdésre Ilonka nem vála­szol. így csak sejteni le­het, hogy ő egyik azok közül a fiatalok közül, akik vajmi kevés felvilá­gosítást kaptak, amikor nekivágtak: a tanulásnak. Tanácsra, okos irányításra lenne szüksége ennek a kislánynak is. Kecskés Ilonka egyelőre zöldségféléket, gyümöl­csöt árusít. Becsületesen elvégzi a munkáját, de érthető, hogy ez a munka nem elégíti ki. Arra len­ne most nagy szüksége, hogy a termelőszövetkezet vezetői alaposan megbe­széljék vele a jövendőt, hogy mind a szövetkezet, mind 6 megtalálja a szá­mítását. Ügy vélem ez nem kisebb érdeke a mát- raszőllősieknek nem. Pád ár András A múltkoriban bele­lapoztam egy sár­guló lapokból álló naplóba. Reggeltől estig, a nap minden órájában tör­tént eseményt jegyeztek fel gondosan benne. Olva­som az egyik oldal on: „Egyheti keserves esőzés után kisütött a nap. Hiá­ba, hogy ősz van, nem vesztette erejét. Párolog a föld, néhány nap múlva már vethetnénk is olyan porhanyósra szárad. Kelle­ne is ,mert nagyon elma­radtunk. Ha még egy he­tet késünk, jövőre nem lesz kenyerünk. Tegnap itt jártak a megyétől. Türel­metlenül sürgették a ve­tést. Kimentem megnézni a földet, már omlós. Hol­nap beszélek az emberek­kel és vetünk. Bizonyára megértik, hiszen az ő ke­nyerükről vsin szó . . . ... Már korán reggel indultam. Beszóltam a há­zakhoz, mindenütt ünnepi készülődés volt. Még bosz- szankodtam is, amiért annyira a munkába te­metkeztem, hogy minden­ről megfeledkezem. Csak az nyugtatott, ez olyan ün­nep, amit már csak az öregasszonyok tisztelnek meg azzal, hogy reggel be­szaladnak a templomba egy imára. Nem is vehet­jük rossz néven tőlük. Mi­kor végigjártam a háza­kat, siettem a tsz-be. A templom előtt vitt el az utam. Akiiekéi beszéljem, ünneplőbe öltözve a temp­lom előtt álltak. 'Azt hit­tem megfojt a harag. De nem szabad mutatni, pa­rancsoltam magamnak. Megálltam előttük. Ügy néztek rám, mintha táma­dójuk lennék. Erőltettem a mosolyé. Emberek, hát vetni nem megyünk?! Néz­tek rám némán, haraggal telten. Rettentő érzés volt szembe nézni velük. Ah­hátúid liéqolijé Pldrfk Oszkár, a sal­gótarjáni Acélárugyár villanyszerelője mond­ja: CF 26-67. Ezt a rend­számú autót vettem vagy két évvel ezelőtt, de — csoda tudja — semmi különöset nem mondhatok élményeim­ről. Tulajdonképpen nincsenek is. Örülök a kocsinak. Egyszerűen csak örülök. Ezt azon­ban nem érdemes meg­írni. I Azt kérdeztem Fidrik Oszkár villanyszerelőtől, hogy mit jelent számára a gépkocsi. Két év, gondolom, elég hosszú idő ahhoz, hogy lemérhesse, hozott-e döntő változást az életében, meg­változtatta-e a család min­dennapjának addig szokott ütemét, a vasárnapokat? Megannyi izgalmas kérdés. S manapság, amikor hu­moreszket írunk lányaink autóimádatáról, karikatúra jelenik meg a slusszkulcsos gavallérról, aki ötven-hat- van évvel, s egy kulcs ad­ta varázzsal tesz túl hódí­tásban daliás ifjainkon, amikor esetenként valóban találkozhatunk a gépkocsi­imádat káros hatásaival, úgy vélem, időszerű is. Mit jelent hát egy villanyszere lőnek a gépkocsi, aki eddig legfeljebb csak a motorke­rékpár adta kényelmet is­merte életében. S még egy kérdés: sok szót ejtünk a csillogó karosszériába zárt világról, vele kapcsolatosan néha a polgáriasodás ve­szélyéről, a befeléfordulás- ról, az egzisztencializmus­ról, hisz mindezekre — mondjuk — kitűnő lehető­séget nyújthat egy autó, amely az egyes embert, vagy akár az egyes csalá­dot elkülönítheti a világ­tól. De vajon elkülöníti-e ? — Embere válogatja — mormog a villanyszerelő. Mellesleg: érti a kérdést, Ismeri az egzisztencializ­mus fogalmát, olvas a pol­gáriasodás veszélyéről. S az elkülönülésről is, mint lát­hatjuk megvan a saját vé­leménye. — Azért valami változást csak hozott az autó az éle­tében? — ismétlem meg a kérdést. — Ki mondta, hogy nem? — kérdez vissza. Néz rám levendulakék szemmel. A műhelyben a nap fénynyalábjai villog­nak, mint a reflektor. El­képzelném a levendulailla­tot is a villanyszerelő sze­me után, de nem megy. Itt -transzformátorok mrítanak. A levendulakék szemű em­ber meg gondolkodik. — Örömet hozott — mondja aztán. Figyeli tovább a fény já­tékát. Ilyen nehéz beszél­ni egy autóról? Nem hit­tem volna. Ismerek embe­reket, akik pedig másról sem tudnak beszélni, mint a kocsijukról, azért kerü­löm őket. ö nem beszél. Két éve autótulajdonos. Ki érti ezt? — Miből vette? — A szüleim is adtak hozzá. Az apja nyugdíjas aszta­los. évtizedeken át gya­lulta fényesre, simára a fákat. Volt egy biciklije. Ma is megvan, attól nem válna meg semmi pénzért. A fiának adott az autóhoz, legyen meg az öröme. A fia szerény kocsit, levendu­lakék Skodái veti. Az uno­kája, a három éves Nóra azóta, ha autóbuszt lát, azt mondja: — Csúnya busz. Erre a fia mindig vála­szol: — Dehogy az. kislányom. Nézd milyen szép kék. Ma is autóbusszal jár munkahelyére Zagyvapál- falváról. Azért nem jár ko­csival, mert a busszal ol­csóbb. Megfelelő parkíro­zóhellyel, illetve garázzsal sem rendelkezik a gyár. (A munkaügyi osztályon elmondják, hogy 1950 előtt négy, ma legalább negyven gépkocsitulajdonos dolgo­zik a gyárban. A kérdés te­hát indokolt!) A villanyszerelő az autót vasárnap használja légin­A naplót folytatják... hoz szóltam, akinél leg­utoljára voltam. János bá­csi, maga nem ezt mond­ta nekem! Én magának nem mondtam semmit — válaszolt ő és hátat fordí­tott. Nem tudtam hirtele- nében mit tegyek. Értsék meg emberek, vetni keil! Éreztem, inkább könyör- gök, mint parancsolok. Va­laki megszólalt közülük. Maga meg értse meg, ma ünnep van és a magyar ember ilyenkor nem dol­gozik . . . Mérhetetlen keresűség van ebben a naplóban. Néhány éve, ahogy meg­íródott, Nógrádmegyerben keresem a szereplőit. Sö­tét van, de az utcán még nem gyújtottak világot. Bukdácsolok az alapkőig koptatott utcán. Lelketlen- ség így elhanyagolni egy közutat Agyrázkódásig reszket rajta a jármű. De kigyullad az iskola kijárón egy lámpa és a csendet megtölti a gyermek-zsivaj. A nap fénye ilyen csillogó, mint ez a zaj. Elűzi a nap­ló fojtogató emlékét. Egy traktor után kap­csolt vontatón asszonyok, lányok. Kezükön bamállik a föld és árad róluk a me­ző illata. Dalolnak és a jármű nagy ívben befor­dul velük a termelőszövet­kezet udvarába. M intha hirtelenében jókedvvel telt vol­na meg a falu. Már az utcai lámpák is ragyog­nak, messze hátrált a sö­tétség. A termelőszövetke­zetnek csinos, újonnan bú­torozott fészke van. Egyik szobában a számológép kattog, elől szép szőke leány igazítja útba az ér­kezőket. Valamelyik belső kább. Elmegy a család a Balatonhoz — oda nyá­ron a hús víz tükre vonz — Mosonmagyaróvárra — ott rokonok élnek —, a Mátrába — ott friss a le­vegő, s az óriási fák mu­zsikája olyan, mint szél­ben feszülő tillany dróto­ké —, vagy oda, ahol érez­ni a levendulaülatot. For­ró júliusban a Magas-Tát- rában jártak. Megbámulták a csúcsokat, a sudár fe­nyőket, azokon a sok ap­ró mókust, a városok áru­házait, ahol vásároltak. Ekkor hógolyózott Fidrik Oszkár először nyáron. Most körülfogják a mun­katársai. Égőszemű fiatal­ember nevet: — Milyen érzés? — Nocsak — szól közbe valaki — a végén még ö is autót vesz. — Hogyne — nyelvel a fiatalember — Nyerek a lottón. Derültség a válasz. Az­tán tntatkoznak még egy kicsit a hógolyóról. Hogy élmény-e júliusban, vagy szobából vita hangjai szű­rödnek ki. Ott találom Szelcsik Pált is, a párttitkárt. Szécsény- ből küldték őt a faluba szívet melegíteni, lel'kiis- meretet ébreszteni az em­berekben. Nagydarab, ne­hézmozgású ember. Olaj- barna szemének azonban nyugtalan a pillantása. Figyeli a külső szobában folyó zajt és elkiáltja ma­gát: — Ráérsz Jani...? Becsapódik az ajtó, mintha a sarkából akarnák leszakítani és bedübörög a szobába egy magasra nőtt fiatalember. Lelógó harcsa bajusz az orra alatt. Szia- csek János, az agronómus. — Nem nagyon, még nincs vége a munkaidőnek. Itt vannak ezek a szállítá­si papírok, el kell rendez­nem. De még be sem fejezte, jön Tóth Pál az asztalos. Javabeli lehet. Ruháján festékfoltok, kezéről a gip­szet kaparja. Csinosítja az istállót, üvegezi az abla­kot. Kéri az agronómust, hogy az anyagot reggelre megkaphassa. Tóth ki­megy, jpn Besze Imre. Méltatlankodik, hogy Gál Károly, a brigádvezető nem adja ki neki az ölfát, amit ő megvásárolt. Lobogtatja a papírt Szelcsik és Szla- csek előtt is. — Az elnök elvtárs a fa­kiadási jogot magának tartja fenn — magyarázzák neki. Ebből aztán nagy vita kerekedik. Ez még be sem fejeződik, kezdődik egy má­sik. Mindebben nincsen semmi lehangoló. Ahol lá­zas munka folyik, ott vita is van. És ami a legfőbb, sok fiatalt mondhat ma­gáénak a szövetkezet. Ifjú Bánóczi János például Gyarmatról, a bútorgyárból jött haza. Most a teljesít­ményt vezeti, de hozzáértő barátja a gépnek is. Fiatal Radics Imre, a gépcsoport vezetője is, aki mellesleg technikumban tanul. Most egy traktorossal bíbelődik: írják a napi teljesítményla­pot. A z irodából elindu­lunk az istállók fe­lé. A major tele a földekről hazatért embe­rekkel. Autók, kocsik for­dulnak be burgonyával megrakottan. Az egyik traktor vetőgépet vontat, már üres a tartály, végez­tek a vetéssel is. Egy hal­vány villanyfény alatt fű­rész-gép lapul. Szelcsik menet közben magyarázza, hogy ez a tsz egyik mel­léküzeme. És hogy milyen jövedelmet hoz, számoljuk ki abból, hogy a kezelője, Takács György megkeresi a havi 3700 forintot. Meg­nézzük a gépet közelebb­ről is, még meleg a fű­rész, nemrég hagyhatták abba a munkát. — Megérdemli, mórt megdolgozik érte— mond­ja a titkár. De nemcsak Takács, mások is megérdemelt, jó jövedelmet kapnak a ter­melőszövetkezetben. Be­sze István fogatos kersete 1800-2000, Józsa Barnáé 2700 forint. De fölösleges is volna végigsorolni, mert summa-summárum, az át­lagkereset 2200 forint. Be­megyünk az istállóba ahol már javában fejnek. Olyan szép az állatállo­mányuk, hogy nem lehet benne eleget gyönyörköd­ni. Megállunk az egyik fe­jő fölött és Szelcsik oda­súgja: — Ez a Jőzsa Barna, a3 meg Mizser József, ő!< váltották fel a gyári mun­kát tehenész munkával. Az meg Mucs András, mutat egy harmadikra. Ezek az emberek 41 fejős­től napi 471 liter tejet fejnek. Átlaguk a megyé­be a legjobbak közé tar­tozik. Kavarognak bennem st napló sötét napokat idéző sorai. De hogy miért író­dott, ott a tehénistállóban kapom meg a magyaráza­tát. Volt egy tsz-elnökük. Nem volt rosszakaratú, csak nem értett a dolgok­hoz. Ám a hozzá nem ér­téssel súlyos hibákat lehet elkövetni. Olyan adósság­ba sodorta a gazdaságot, hogy a malac még az any­ja hasában volt, de ő már előleget vett fel rá. És ment a pénz számolatla- nul. Kikiáltották: „Nézzé­tek, ez a termelőszövetke­zet!’ Mikor észbe kaptak, más késő volt. Az adósság felfalta a jövedelmet, a dolgozó ember asztala üres maradt és mozdulatlanul lógott a dolgos kéz. Józsa Barnának, aki eb­ben a megyeri istállóban nétt fed, még az emléke­zettől is keserűvé torzul az arca: — Nézze ezt a zsemle­színűt! Olyan volt, akár a deszka. Nem volt enniva­lója. Kevesebbet adott, mint egy kecske. M egyeren az a nagy­szerű, hogy ha va­lami nincs rend­ben, az emberek felzúdul­nak miatta. Már ők maguk ostorozzák azt, aki nem dolgozik rendesen. Régen volt, amikor a kocsisok nyolc-kilenc órakor fogtak be. Ma már hajnalban tal­pon vannak, etetnek és hél órakor indulnak munkába. Ez az erő párosul a fia­tal, friss vezetéssel, és ír­hatom a régi napló folyta­tásaként: Embereket kerestem, hogy szót váltsak velük, de nem tudtam, mert nem ér­tek rá. A beszélgetés he­lyett a lázas tevékenység­ből tudtam meg: Nógrád- megyeren hasznosan telnek a dolgos hétköznapok, folytatják a naplót, de már másképpen írják, és víg dalokról mesél az est) szél. Bobál Gytila nem. Valaki azt mondja: —Elolvad. — A hó. Es az élmény? — Az nem. Ebben megegyeznek. A villanyszerelő nevet. Jó­kedvűen, felszabadultan; ilyen nagy vitát kavart az a júliusi hógolyó. Este majd elmondja otthon. Vagy az úton a levendulakék Skodá­ban. Huszonháromezer ki­lométer van benne. A műhelyben transzfor­mátorok sivitanak. Tóth Elemér Az Oktober harmadikén ünnepélyesen megnyitott Őszi Megyei Könyvhetek sikeres lebonyolításában szerepet vállaltak az út­törők is. A szécsényi járás vala­mennyi községében egy-egv utcát a házról házra való könyvárusításban kapcsol­nak be. Úgynevezett „be­csület" kosarakban viszik házra a könyveit kiválasztja belőle at kedvére valót. E megbíza­tásukat az Expedíció a jö­vőbe mozgalom keretében parancsban kapták a fia­talok, akik több ezer kötet könyvnek szereznek így ve­vőt. és tervek szerint a já­rásban több százzal növelik majd a könyvolvasók- a könyv barátainak a szá­mát. Becsülelkosarak házról ki-ki

Next

/
Thumbnails
Contents