Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-09 / 204. szám
NÚGRAO 29M. Giccsparádé a piacon Hogy mire nem képes az üzleti szándék irányította kéz! Tessék egyszer kisétálni a salgótarjáni heti piacra. A tarka-barka libazölddel baltimorsárgával, hupikékkel pingált falvédők egyenesen csodálatosak. Félénk őzike iddogál a hús kéklő patak vizéből, arrébb egy ódon vár romja, vízimalom. Az élénk- zöld tájat mintha egy szub- trópikus környezetből vágták volna ki. De hogy semmiképpen ne érezze kopárnak a tájékot a szemlélő, a piktor fehér tollú, piros izemű libákat, álmodozó Juliskát, aranyló napot és harmatcseppet is pingált a vászonra. És látható azon még más is, de ennek felsorolásától most tekintsünk el. Egyszóval idillikus paradicsomi látvány, olyan, mint amit a misztikus, primitív képzelet az örök vadászmezőkről megálmodott. A „műbírálat" Egy vásározó asszony készségesen teregeti elém a tarka-barka pikturákat. Üzleti ösztöne már az első pillanatokban megsúgta neki: valami nem stimmel, az érdeklődő nem kuncsaft. Várta a műbírálatot, amit már néhányszor végig kellett hallgatnia, de én hallgattam, s ő törte meg a csendet. — Kérem ezeket kisiparos gyártja . . . — Hm . . . gyártja! — Igen, állami vállalttól nem kapunk ilyen árut, és hát mit tegyünk, — tárta szét a kezét tanácstalanul, s mintegy igazolva azt, hogy a szükség törvényt bont, na és ugye a pénznek nincsen szaga... De hát sajnos a tarjáni piacnak nemcsak egyetlen standján árusítják ezeket a messziről rikító falvédőket. Három lépés, s következik egy másik stand. Ki hinné, hogy milyen széles és változatos ezeknek a giccseknek a repertoárja. S a falvédők „alkotói” nemcsak művészkedni akarnak, hanem fontosabb küldetést, nevelő szerepet is vállalnak. így szól az egyik falvédő rigmusa: „Az én uram. csak a vizet issza Nem is sírom leány Ságom vissza.’ Békés családi jelenetet, az evés szertartását ábrázolja a hímzett terítő. Természetesen a tányérokról, s az asztalról semmi sem hiányozhat, mindabból, ami a szem-szájnak ingere . . . Már szóltak,.. Nézelődöm, de itt nem fedezem fel az előbb már leírt zöld falvédőt. Az elárusító észreveszi az érdeklődést, s azt is látja, hogy az előbb a szomszéd felvonultatta ezeket a jeles termékeket. Rezignál- tan mosolyog, s megjegyzi: Nem szoktuk kiakasztani. — Miért? — Már szóltak érte . . . ón tudom, hogy giccs. De hát ... — Beljebb invitál az elárusító pavilonba és itt pótolni lehet mindazt az élményt, amelyet kint elmulasztottunk. Valóságos falvédő kiállítás tárul elénk. — Honnan kapják az árut? Ez az eladó is nagyon készséges. Még az üzleti papírokat is előveszi. Néhány számláról, jegyzékről elémbukkan a piktorok, akarom mondani a giccsgyártó kisiparosok neve. Többnyire Pesten űzik az iparukat. Az egyik a Thököly úton a 119 alatt, a másik Angyalföldön. Tovább sétálok, hogy teljes legyen ez a piaci séta s az élmény is. Egy másik standnál kacsintgató tükröcskék csábítgatnak, de micsoda 'huncut kis jószágok ezek. Csak az egyik oldalán tükör, a másik oldalán azonban egészen mást képvisel. Hiányos öltözetű delnők tekintenek ránk vágyakozva, kéjesen elnyújtott tagokkal. Ez is kisipari termék. Miért, kinek? Piacon vagyunk. Nem tiltja a rendelet és törvény, ki mint ad el és mit vásárol. A falvédőket hímzéseket, tükröket éi egyéb vásári csecse-becsét ipar- engedély alapján árusítják és iparengedély alapján gyártják. Ezek szerint minden stimmel. De vajon szüksége van-e erre a falusiaknak? Vagy bárkinek az eladón kívül? Bizonyos, hogy nem. S ha ezt megmagyarázzuk, s beszélünk róla, valóban be is látják. Nem az érdekük szerint cselekednek, amikor pojácák, kufárok, balkezesek ízlést romboló pingálmá- nyait vásárolják. De hát az üzlet, az üzlet, és nem is olyan rossz bolt ez! Egy fal védő ára 105 forint Gulyás Ernő Á szécsényi szüreti felvonulásról Színes forgatag, nótaszó. Szüreti szőlőkoszorút vivő lányok zeneszó, vidámság — ez a szüreti felvonulás. Évente visszatérő hagyomány Nórádban, hogy szüret idején a falvak fiatalsága megrendezi a szüreti felvonulást és a bált. Ilyenkor jelmezbe öltöznek a legények és lányok, felelevenítik a múlt hagyományait, megformálják és kipellengérezik a jelen fonákságait. Humor, kacagás ilyenkor az egész falu. Vasárnap délután Szé- csényben rendezték meg a szüreti felvonulást. Nagy néző sereg előtt vidám szüreti játékokat mutattak be. Mindez nagy tetszést aratott a Madách ünnepségekre megyénkbe érkezett külföldi vendégek körében is. Estére már egészen jó hangulatom lett. Szó sincs róla, hogy becsíptem volna. Csupán valamennyire enyhült a fájdalmam és néhány hosszúra eresztett korty badacsonyi rizling — felmelegített. Villanyoltás után megpróbáltam aludni. Hiába. A sötétben még szívszorítóbban hangzott a jajgatás. Világosban minden, más. Mozog a világ, mindennek színe van. Bejön egy ápolónő, akiről eszébe jut az embernek egy lány... Vagy az asz- szonya, akit ha talpraáll, meg lehet talán ölelni. Nappal bármennyire is fáj, az ember mégis megfogja magát, mert ott fekszenek a többiek. A sötétség elzár mindentől és megéreztet valamit abból a másik sötétségből. Ilyenkor a beteg mindenkit felejtve, csúnyán, eszeveszetten nyög és jajveszé- kel. A szomszédja is eltűnik valahová, hogy egyedül viaskodjon a kínjával. Még a szakállas vénember formájú folt is odébbállt, amelyet a gőzfűtés csövének hajszálrepedése rajzolt a menyezetre. Tudtam, hogy hajnalig ébren maradok és ha már a többiek végre elalszanak, én akkor is feszülten hallgatom majd az ismeretlen neszeket. Mostanában újra meg újra végiggondolom az elmúlt éveket és olyan helyzetekbe képzelem magamat, amelyben semmiképpen sem történhetett volna meg velem a szerencsétlenség. Bár különösképpen nem is vádolhattam magamat semmiért, sőt ha kivilágosodik, úgy érzem, nem sok mindent munka odalent, mint régen, de azért akárki mit mond, más három meg ötszáz méterre a föld alatt, mint a szabad levegőn. Bármikor megmozdulhat a föld, előtörhet a víz vagy Salamon Pál Egy lépés I csinálnék másképp. Debrecen mellett születtem harmincötben. Apám a felszabadulás előtt Soly- mosi Gábor tábornok birtokán volt kertész. A nyolc általános iskola után, 1950- ben Miklós öcsémmel együtt — aki egy évvel fiatalabb nálam — Perecesre mentünk vájár iskolára. ötvenkettőben végeztünk, akkor rövid időre Pálinkásra, majd Anna- bányára kerültem. Pálinkáson csilléztem. Anna- bányán Takács János munkacsapatába osztottak segédvájárnak. Ezt a Takács Jánost soha sem felejthetem el. ö tanított engem dolgozni, ő szerettette meg velem örökre a bányát. Talán baj is, hogy úgy megszerettem ... Most már nem olyan veszélyes a a gáz és akkor... Hát erről nem is beszélünk odalent, de mindig ebben élünk. Talán ezért az emberek is mások. Sokat hallottam arról, hogy a gyárban nem könnyű megtanulni a szakmát. Féltékenyek az öregek. Ugratják a tanoncot. Éreztetik vele. hogy ő még senki. Velem ezt sohasem tették. Engem Takács János úgy tanított, mintha a fia lennék és később, ha majd önállóan dolgozom, neki vinném haza a keresetemet. Nem volt titka előttem és azt hiszem, nálam is jobban örült, amikor önálló munkát kaptam, sőt csapatvezető lettem. Lehet, hogy kinevetnek, vagy azt gondolják, hogy „ez a szegény fiú meghülyült a sok fekvésben”, de úgy érzem, hogy ezek az öregek úgy számoltak velünk és úgy is tanítottak bennünket, mintha egy bá- nyászhadasereg tagjai lennénk, amelyben mindenkinek érdeke, hogy a társa jól tudjon küzdeni. Na mindegy, szóval csapatvezető lettem, összesen egy beosztottam volt, az unokabátyám: Bányai Ferenc. 0 csillézett nekem. Ez az unokabátyám igen fontos személy az életemben. Nálam öt vagy hat évvel idősebb. Nagyon belevaló ^gyerek a Feri, szeretem őt. Talán maga se tehet róla, de az élete nem úgy indult, ahogy akarta. Úgy emlékszem a vasgyárban volt lakatos tanuló, de nem szabadult fel, mert repülőtiszti iskolára küldték. Három évig lehetett ott, amikor valamiért egyik napról a másikra kirúgták. Emlékszem, akkor hetekig úgy járt, mint egy álomkóros. A gyárba nem ment vissza — bizonyára szégyellte magát. Egyszer a kocsmában akadtam rá, csúnyán el volt ázva. Haza akartam vinni, de nem jött, sőt ordítozni kezdett velem, hogy szétveri a fejét az olyan taknyos csavargónak, mint én, aki őt macerálja. Nem sértődtem meg, mert tudtam, mi a baja, hanem vártam egy kicsit. Annyira „ki volt”, hogy hamarosan megfeledkezett a haragjáról. (folytatjuk) A frakkba, cilinderbe öltözött hivatalnokok, akik Szécsény község visszás dolgait mesélték el a „nagy könyvből” A szüreti menetet bezáró öreg Juhász és szamara (Kopány György felvétele©
