Nógrád. 1964. október (20. évfolyam. 197-223. szám)
1964-10-15 / 209. szám
4 NÖGRAD 1964. október T5. csütörtök. A PEN budapesti konferenciája előtt Muzsikáló, daloló rokonainknál Feljegyzések Tallinről REPÜLÜNK Leningrad Október 15 és 18 között Budapesten tartja végrehajtó bizottsági ülését a nemzetközi PEN, amely 1922-ben tartotta első, londoni kongresszusát. Neve, az angol „pen” magyarul „toll”-at jelent, ugyanakkor a „Poets, Essaysts, Novellista” (Költők, tanulmányírók, prózaírók) szavak szellemesen összecsendülő kezdőbetűit is tartalmazza. Mr. Dawson Scott, haladó szellemű angol esszéista, s mellette a francia Anatole France és az , angol John Galsworthy alapította. Az elnökké választott Galsworthy prog- ramadóan jelentette ki: „Meg kell érteniök egymást a különböző nemzetek toliforgatóinak. Ha ez sikerül, jobban megértik majd egymást a nemzetek, is.” Az elmúlt években több értékes kiállása volt a PEN-nek a békés egymás mellett ólés, a népek közötti barátság érdekében. Viktor von Vriesland holland regényíró, a nemzetközi PEN jelenlegi elnöke nemrégiben hangsúlyozta, milyen nagy az írástudók felelőssége az atomháború veszélyének korában. Most történik meg először, hogy szocialista országban ül össze a költők, tanulmányírók, prózaírók e nagy nemzetközi szervezetinek vezetősége. 17 országból mintegy 80 író érkezik Budapestre. A mostani ülés jelentőségét fokozza az is, hogy olyan témát vitatnak meg, amely az egész világ irodalmárait érdekli és érinti: „Hagyomány és újítás korunk irodalmában.” A. G. Új köwtxfvek Mihail Zsesztyev. SORSFORDULÓ (Kossuth) Egy orosz parasztcsalád sorsát mondja: el az író a történelem fordulópontján, mikor a forradalom kizökkentette életformájából a rabságban is a földért élő-haló parasztságot. Ignat Tarhanovot, az egyszerű muzsikot Északra száműzik, mert pártját fogta egy kulák barátjának. Vele tart fia és menye is. Útközben szökést kísérelnek meg, fiát golyó találja, menye belepusztul a szülésbe. Ignat kis unokájával együtt menekül, az üldözéstől rettegve bár, de munkát vállal egy gyártelepen, beletanul a szakmába, megszereti az ipari munkás életét. Mikor végül megtudja, hogy büntetését törölték s visszatérhetne régi otthonába, a földhöz, rádöbben, hogy sok-sok új szál fűzi már megváltozott életformájához, ahol fia és unokája is megtalálja a helyét, s legyőzi a föld utáni olthatatlannck tűnt vágyódását. Az író meggyőzően mutatja be a történelmi sorsforduló emberformáló hatását. KELLÉR ANDOR: Déli posta A nemrég elhúnyt jeles újságíró népszerű rovatának legvonzóbb darabjait sorjázza ez a kötet, kiemelve a napi időszerűség süllyesztőjéből. Az írások zöme meg is érdemli ezt a gondoskodást, hiszen a mindennapok avatott tollú krónikása valóban időálló, mélyen jellemző, irodalmi ér(ékű megfigyelésekkel gazdagította az olvasót. Némely írásában egy-két odavetett jelzővel, beszélgetés-foszlánnyal élesebben jellemez egyént és kort, hosszú lélegzetű fejtegetéseknél. felé. Felejthetetlen élmény magasból megpillantani a várost és a nagy víztükröt, a Finn öbölt. A kis csoport minden tagja előre elkészült a látnivalókra, szinte nem volt semmi ismeretlen előttünk csak a követlen élmény hatása. Pár nap múlva felültünk a vonatra és elindultunk utazásunk másik célja felé. Tallinban. Éjjel utaztunk, de mindent láttunk, mert a fehér éjszakák nem engedik elaludni az idegent. Mindent látni akartunk nappal is, éjjel is. Érthető, hogy teljesen kimerültén, álmosan érkeztünk Szovjet-Esztor- szág fővárosába. Tallinről már sokkal kevesebbet tudott az útitársak többsége, az előre „felkészülés” hiányosabb volt. Mit lehet Leningrád után egy ilyen kis városban látni? — kérdeztük többen. Nagy volt a meglepetés, amikor megállt vonatunk a tallini pályaudvaron, s láttuk, hogy kis csoport közeledik felénk, mindenkinek a kezében mezei virágcsokor, s többen tört magyarsággal üdvözölnek bennünket. Korán reggel volt, de nem sajnálták a fáradságot, mert rokonokat jöttek fogadni. Két napot töltöttünk Tallinban, és a rokoni szívességet mindenütt tapasztalhattuk. Az volt az érzésünk: ők jobban tartják a rokonságot, mint mi. CIKKET olvastam egyszer a „Muzsika” c. zenei folyóiratban úrról, hogy milyen a zenei élet az észteknél, ezt szerettem volna közelebbről megismerni. Egyik kísérőnk, Pille Kippar, a Nyelvi és Iro- dami Intézet munkatársa készségesen felajánlotta segítségét. Az észteknél a zenélés, dalolás olyan, mint nálunk a futball. Azzal a különbséggel, hogy míg a futballt kevesen játszók és rengetegen nézik, ott a zenét, dalolást ezren és ezren művelik és hallgatják. Minden hatodik ember részt vesz valamilyen zenei együttesben és alig van olyan család, melyben egy-két családtag ne dalolna, muzsikálna. Pille Kippar maga is tagja az egyik tallini énekkarnak Minden ötödik évben megrendezik a „Dai Ünnepét”, legutóbb 1960-ban volt ilyen. Könyv jelent meg erről rengeteg fényképpel, én is kaptam egy példányt. Azok az adatok, melyek az albumban vannak szinte elképesztőek. A tenger partján, kisebb emelkedésen áll a szabadtéri színpad, melyet kitűnő akusztikával építettek meg. A leghalkabb éneklés is eljut a legutolsó sorba. A színpad felett hatalmas íves fedél húzódik, ez biztosítja, hogy a hangok ne menjenek szerte. A színpadi részén több ezer énekes tud elhelyezkedni. A legutóbbi „Dal Ünnepségen” 1623 együttesből válogatták ki a jobbakat. Ez 53 000 dalost, muzsikust mozgatott meg, Az előzetes szűrések után maradt még 1201 kórus, zenekar, 35 6dl taggal. Képzelhető, mily nagyszerű lehetett a befejező záróhangverseny. amikor minden szereplő színpadra ment s egyszerre 35 000 énekes zengte ugyanazt a művet. Ernesaks karnagy vezetésével működik egy úgynevezett Karmesterek Kórusa. A kórustagok — maguk is vezénylő karnagyok — otthon tanulják meg a szólamokat, időnként összejönnek és azonos elvek alapján taníthatják meg kórusukkal a műveket, melyeket a nagy dalosünnepeken énekelnek. AZT IS ÉRDEMES megemlíteni, hogy az 1960-as dalosünnepnek a 35 ezer közreműködő részvevő mellett 150 ezer hallgatója volt, tehát több, mint bármilyen nagyszabású sport- eseménynek nálunk. 1869-ben, a jobbágyság eltörlésekor rendezték az első dalosünnepet s azóta mindig megtartják. Kezdetben csak férfikarok szerepeltek — mint nálunk, de most mindenféle együttes felvonul. Ilyen összetételű kórusok, együttesek szerepelnek: 8000 tagú gyermekkar, 7000 tagú női kar, 2000, tagú fúvós- zenekar, 15 000 tagú vegyeskar. Sokat tanulhatunk a rokon észtektől. Elő cáfolatai ők annak az elméletnek, hogy a technika kiszorítja az aktív muzsiká-; lást. Nagy élmény volt a felejthetetlen táj, de még nagyobb az éneklő, daloló, muzsikáló Szovjet-Esztor- szág. Réti Zoltán JCalatnlozeu az éterben (Kinka László felvétele) SALAMON PÁL .7.) Később a másik teremből átcsalták a zenekart és elkezdődött a tánc. Először mindenki gyjrsao megtán- coltatta a maga feleségét, -íután a másét kérte fel Én az asztalnál maradtam. Nézelődtem és lassan it- ;am. Tulajdonképpen nem akartam senkivel se táncolni, de azért mégis rossz volt egyedül. Valaki hátulról befogta a szemem. Az arcomon éreztem a női kezet. Megfogtam a karját. — Vagy jön táncolni, vagy rendőrt hívok. .— Nem tudok.. . Erzsi hangosan kacagott és a feje úgy rázkódott. hogy szép hosszú haja mind előre hullott. — Jöjjön maga nyári Mikulás ,majd én megtanítom. — Forogtunk. Mindenki mosolygott és táncolt. Erzsi hozzámsimult, a fejét a vállamra hajtotta. Éreztem a kölnije szagát. A tenyere égetett. Miért nem lehet mindig ilyen jó — gondoltam. Az előbb még én is húzódtam. Az ember buta és kész. Ki és hol fizeti meg nekem negyven év múlva, ha kimaradok minden jóból? Kicsoda? Annak a rozoga csóntváznak nem mindegy, hogy én most jól magamhoz szorítom-e ezt a lányt vagy nem? A vendéglő udvarán hátrahajtotta a fejét. Magamhoz rántottam és megcsókoltam. Rágtam és dühömben már haraptam a száját. mert nem volt jó. Felszisszent és ellökött. — Megőrültél? Mit csináljak. Verát szerettem. És csak azért, mert odatartotta, a száját, nem kellett a csókja. Tudom, hogy nem mindenkinek ilyen átkozottul pocsék a természete. Mit tehetek, nem bújhatok ki a bőrömből. Vera gyorsan javult és még két hónap sem telt el. amikor hazaengedték. Elhatároztuk, hogy gyorsan összeházasodunk. Azon a héten második műszakban dolgoztam. Megbeszéltük a tanácstitkárra’, hogy a következő hét szombatján lesz az esküvő. Másnap a brigád olvan előzetes legény búcsúi szervezett. Úgy beszéltük meg, hogy műszak után az Arany-libába megyünk, az ha akarjuk, regeiig is nyit- vatart. A délelőtti műszak végén a frontkaparófejnél méteres tölcséralakú szakadás történt. Egész délután a szakadás átépítésén dolgoztam.. Féltízre leltem készen. Háromnegyed órám volt a műszak végéig. Ilyenkor már nem szól a brigádvezető, aki'akar, lóghat. De nálunk ez nem szokás. Tudja ilyenkor az ember magától is, merre menjen, hogy még egy kis szenet termeljen. Elindultam a 70 méter hosszú front előtt. Az a hely, ahol először megálltam, veszélyesnek látszott. Tovább mentem. Jól ismerem én a szén moccanását. Odébb biztosnak látszott a fal. Megálltam. Amit a lövés hátradobott, azt akartam kézzel a szalagra dobálni. Persze a nagyobb darabokat. Jobblábamat kinyújtva. a balt behajlítva háttal a szénfalnak — dobtam. Egyszerre tompa robajt és agyvelőbe tépő fájdalmat éreztem. Fedőit a szénfal. Elestem. A jobblábam az omladék alatt maradt. — Megpróbáltam felemelni és kihúzni a iábamat a szén alól. A nadrágfoszlányok között vértől ragadós hús- darabokhóz értem. Sokszof hallottam elbeszéléseket arról, hogy a végveszélybe került emberek előtt m is >dpercek alatt lepereg az életük. Velem is körülbelül ez történt. Láttam magamat nyomorékon, bevarrt nadrágszárral. Azután Verát, amint egy idegen férfi mellett áll a tanácstitkár szobájában és igent mond... Én nem a múltamat, hanem a jövőmet gondoltam végig. A megyei kórház sebészetén tértem magamhoz. Olyan fájdalmat éreztem, amilyenről még csak nem is hallottam. Nem mertem a lábamra nézni. Két nővér állt mellettem. Szánakozva csóválták a fejüket. Később bejött az éjszakai ügyeletes orvos. Jól emlékszem minden szavára. —Na fiatalember, jól elintézte magát. Nem értettem, miért mond ilyesmit és azt se, miért nevez fiatalembernek, amikor ő se lehetett több harmincnál. — Tudja, hogy azonnal le kell vágni a jobblábát? — Mindjárt visszük a műtőbe. Máig sem tudom hogyan, de felültem. A jobblábam helyén valami hatalmas fehér bunkót láttam. Mintha nem is az enyém lenne. Onnan tudtam, hogy mégis hozzám tartozik, mert elmondhatatlanul fájt. — Micsoda? — kérdeztem. Még sohasem hallottam ilyen távolról a hangomat. — Sajnos, azonnal műteni kell. mert üszkösödik. Azt mondta, „sajnos”, de jól emlékszem, feltűnt, hogy egyáltalán nincs meg- illetődve. — Nem... — mondtam — és visszaestem a párnára — nem engedem levágni. .. — Megőrült? Meg akar halni? — kérdezte dühösen. — Nem engedem levágni. .. az én lábam. Az orvos az ápolónőre nézett. A tekintetével azt mondta: nézzék ezt az őrültet. — Észnél van maga? Mondom, életveszélyes... — Észnél... nem... nem... inkább... Vera volt előttem, amint mással megy az utcán és én alul megfűzött, üres nadrágszárral ugrálok el mellette. Amikor felébredtem, ott óiu az ágyamnál Vera. Fölém hajolt és az arcomat, a számat, a szememet csókolta. Szipogva, csúnyán sírt: — Mi lett veled... mi lett veled... ismételte számtalanszor. Azután észbekapott és megemberelte magát. Nagy keservesen mosolyra húzta a száját, de azon- nyomban elmosolyodott. — Géza... én szeretlek... — Menj innen Vera — kértem. És valóban szerettem volna, ha azonnal elmegy, mert úgy éreztem, megszakad a szivem. Olyan szépnek még sohasem láttam. — Menj... Azt hiszem nem is hallottam, mit mondok, neki. Megint rámborult, a melléhez szorította a fejét. — Ha mindkét lábadat veszik... akkor is a te asszonyod leszek. . folytatjuk
